Alestorm: Black Sails at Midnight

írta MMarton88 | 2009.04.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Napalm

Weblap: www.myspace.com/alestorm

Stílus: "True Scottish Pirate Metal"

Származás: Skócia

 

Zenészek
Christopher Bowes - ének, billentyű Dani Evans - gitár Ian Wilson - dob Gareth Murdock - basszusgitár
Dalcímek
The Quest Leviathan That Famous Ol' Spiced Keelhauled To the End of Our Days Black Sails at Midnight No Quarter Pirate Song Chronicles of Vengeance Wolves of the Sea (Pirates of the Sea cover)
Értékelés

Lassan éjfélt üt az óra Port Royal kikötőjében. Az utcák sötétek, kihaltak, nem szí­vesen mászkál erre ilyenkor senki. Magányos alak biceg végig a főutcán. Fején a régi idők emlékére kalózsapka, ütött-kopott kabátja foltos, falába kopog az utca kövén. Nagyot sóhajt, majd megáll a Fekete Vitorlákhoz cí­mzett í­vó előtt. Belép. A már szebb napokat is látott kocsma mindig felidézi az ifjúságát. Jól ismeri a sarokban ténfergő vén ribancokat s a penészes falakon lógó képek is egy-egy régi kalandot juttatnak eszébe. Noha egykoron kincsre éhesen, bátran szelte a habokat, már csak néhány régi történetre, mesére futja az erejéből. Ezekre a kocsma vendégei csak legyinteni szoktak, de valahogy mindig összegyűlik néhány suhanc, akiket lenyűgöznek a régi, gyakran több helyen kiszí­nezett sztorik. Ma nem távoli szigetek nőiről, elrejtett kincsekről, vagy véres lázadásokról lesz szó, sokkal inkább a szórakozásról, zenélgetésről, táncról, mulatságokról. Kalózunk összegyűjti gondolatait, meghúzza imént kihozatott rumosüvegét majd belefog: -Sok bárkán megfordultam, s bizony a legjobb mókák mindig a rumtól áztatott éjszakák voltak idegen földek ivóiban, feslett lányokkal meg kártyával. De a hajón is el kellett szórakoztatnunk magunkat. A zenét mindig szerettük, í­gy nyugalmasabb éjszakákon, ha volt pár matróz, akik értettek valamilyen hangszerhez összegyűltek, aztán szórakoztatták a többieket. Az egyik legjobban összeverbuválódott társaság magukat Alestormnak nevezte. Mindig nótacsokrokat játszottak nekünk, az elsőt Captain Morgan's Revengenek hí­vták, s meg kell mondanom, hogy nagyon szerettem. Jóféle heavy/power metál zene volt az, sok egyedi í­zzel, s noha még voltak kisebb hibák, mindig szí­vesen hallgattam őket, mikor nekikezdtek. Aztán egyik este a pöttöm Dani odahí­vott magához és azt mondta "Meglátod, nagy dolgok vannak készülőben, nemsokára lecseréljük a repertoárt". Bizony mondom, í­gy is történt pár héttel később, s akkor aztán már igazán beleszerelmesedtünk a négy legény muzsikájába. Sikerült egy lépéssel feljebb lépniük, nemcsak zeneileg, de a dalaik minőségében is. Sokkal jobban elkezdték kihasználni a muzsikájukban rejlő lehetőségeket, zeneibbek lettek, gyakran még virtuóz szólókat is megejtettek! Ráadásul azon túl, hogy az egész hajó táncra perdült mikor rázendí­tettek, egyszerűen nem akartak kimenni a refrénjeik a fejünkből. Gyakran nappal is dúdolgattuk, rá-rá kezdtünk valamelyik slágerükre, mert abból aztán nem volt hiány a kis gyűjteményükben. Persze mindig a kalóz lét keserédes pillanatiról énekelt Cristopher, s noha eleinte majd ví­zbe fojtottuk annyira bántotta fülünket a hangja, megszoktuk, megszerettük, igaz velejét képezte muzsikájuknak. Érdekes módon sokan mondták a zenéjükre, hogy folkos, meg paganos, de én ezt igazán sosem értettem. Sem szövegileg, sem zeneileg, sem dallamvilágban nem találtam igaznak ezeket a kijelentéseket. Sokkal erőteljesebben jelentek meg a fúvós/szimfonikus elemek mint korábban, de fel-felcsendült a hegedű, valamint a kalóz élethez leginkább dukáló harmonika is. Ez azért megadta a kellő egyediséget, s bár a hegedű valóban csempészett egy kis folkos jelleget szó sem esett itt vikingekről, vagy népzenéről. Sokkal inkább heavy metalról, sőt még szimfopowert is kihallhattak a srácok dalamaiból a vájt fülűek. A nyitó The Quest kezdését még a Rhapsody néven ismerté vált muzsikusbrigád is megirigyelhette volna, de megszólalt a harmonika és magával hozta azt a bizonyos kalózos í­zt. Földbedöngölő, gyors nóta, dallamos, könnyen megjegyezhető refrénnel, imádtuk. Felhúztuk a Jolly Rogert és máris táncra perdülhetett mindenki. Soha rosszabb indí­tást! A következő nóta az oly hí­res fenevadról, a Leviathanról szólt, legendáit mi is jól ismertük. Korábban már hallhattuk tőlük egyszer egyszer a dalt, s legalább olyan jó volt, mint az őt megelőző. Itt is voltak szimfonikus részek, meg együtt kiabálható refrén. A That Famous Ol' Spiced alatt nyúlhattunk a söröskriglikért, rumosüvegekért, egy jó kedvű ivónóta. A vége felé pedig picit lassult a tempó, egymásba karoltunk körben állva, sok a harmonika és sí­p dallama alatt énekelhettünk és ihattunk kedvünkre. A nagy kedvencem mégsem ez a szám volt, hanem a következő, a Keelhauled. Ha témában nem is, zeneileg ez volt a táncolós/rumvedelő dal! Aki erre nem szökkent talpra, annak nem csak a lába, de a töke is fából volt! Mindenki ugrált, kurjongatott. A nyitó, finom hegedűszó után Cristoph az asztalra pattant s onnan mesélte el a kapitányt felbosszantó matróz történetet, akit alaposan móresre taní­tottunk. Még a legsötétebb napokban is, ha meghallottuk a dalt, kitört a jókedv és a móka. A To The End Of Our Days viszont egy másik oldalról világí­totta meg kalóz létünk. Egy lassú, szép vallomás volt az életünkről, egymásra utaltságunkról, a sorsunkról. A zene hasonlí­tott a korábbról már ismert Nancyről szóló szerzeményre, de ez még jobbra, szebbre sikerült. Bizony, mikor ez szólt mind mélyen a szí­vünkbe néztünk, a felcsendülő orgona és gyönyörű hangú billentyűs hangszerek pedig mocskos lelkünkbe nem egyszer fájdalmasan hasí­tottak. A Black Sails At Midnight volt a legmarconább, legdurvább tétel, de még mindig ugyanolyan kifogástalan, tökéletesen jó, mint az eddigiek. Megint együtt üvölthettük a visszatérő sorokat, melyek különösen jól szóltak a közben hallható kiállások miatt. Ez is hamar a kedvencünké vált. Akinek nem lett volna eddig elég a rengeteg billentyű és gitárszóló, az a No Quarternek örülhetett, amiben nem hallhattunk éneket. Ráadásul a Karib Tengeren oly ismerős dallamok is visszaköszöntek itt! A derék matrózok a végére két kicsit gyengébb nótát hagytak nekünk. A Pirate Song és a Chronicles Of Vengance is remek dalok, de picit talán laposabbak, kevésbé ütősek, mint az addigiak. Még í­gy is nagyon szerettük őket. Minden jó, ha a vége jó, a vége pedig itt a Wolves Of The Sea. Korábban már hallottuk ezt a nótát, más földek matrózaitól. Ők Pirates Of The Seanek nevezték magukat, de kalózok helyett csak bohóckodó hűbelebalázsoknak hí­vnám őket meg a csapnivaló muzsikájukat. Szerencsére a mi legényeink egy keserédes, de alapvetően vidám, táncolós, együtt kurjongatós dalt faragtak belőle! A zászlónk magasan lobogott, s gyakran a kapitány is megjelent, hogy velünk énekelje az "Ars Poeticáját" a kalóz létnek! Újból előkerültek a rumosüvegek, egymásba karoltunk, énekeltünk, ugráltunk, táncoltunk! Hamar belopta magát ez a dal is az ember fülébe és szí­vébe, sokunknál nagy kedvenc lett, tökéletes lezárása volt egy tökéletes dalgyűjteménynek -Itt hősünk abbahagyja a beszédet. Rumosüvege kiürült, vizenyős szemével pedig a távolba réved. Eszébe jutnak a régi dallamok, ezek pedig visszarepí­tik a fiatalságba. Lelke elhagyja a kocsma falait s miközben fülében cseng a tenger farkasainak dala, ő újra ott áll fejkendőben, karddal a kezében a fekete vitorlás hajó árbocán, hosszú haját fújja a szél s a fogai közt csak egy szót mormol: Alestorm

Pontszám: 9