"Megjött Amerika!": Interjú BZ-vel a H.A.R.D. zenekar énekesével

írta szakáts tibor | 2009.02.03.

Mostanában elég nehéz időpontot egyeztetni bármelyik H.A.R.D. taggal, ugyanis, ha nem szerveznek, telefonálnak, vagy e-mail hegyeket í­rogatnak a világ összes tájára, akkor a próbaterem falai között bezárkózva gőzerővel próbálnak az 1. Budapesti Hard Rock Farsangra. Mi mégsem adtuk fel, és BZ-t faggattuk ki az indulásról, a jelenről, a jövőről és természetesen az első budapesti buliról... HRM: BZ, tudom a pályafutásoddal kapcsolatban nagyon sok mindenről lehetne beszélni, de remélem nem haragszol, ha most megpróbálok célratörő lenni, és a sok elfoglaltságod közül egyre, nevezetesen a H.A.R.D. zenekarra fókuszálok. Hogyan talált meg az a bizonyos felkérés, amiből azután egy új együttes született? BZ: Még a második, magyar nyelvű Hard lemez felvétele előtt kerestek meg Zserbóék, mert szerettek volna az albumra feltenni pár dalt angol nyelven, bónuszképpen. Ha jól emlékszem, a Hammeres srácok adták meg az elérhetőségemet, hogy segí­tsek a szövegek fordí­tásában, én pedig, hogy megkönnyí­tsem a prozódiai változások követését meg egyéb változásokat, mankóképpen felénekeltem az angol verziókat otthon, egy afféle kis házistúdióban. Innentől a fiúkat kéne megkérdezni a reakciókról, Zserbó ilyenkor olyasmiket szokott mondani, hogy "meghallottuk, apukám, egyből megborultunk, megjött Amerika" ... 🙂 Aztán amikor a lemez felvételekor kimentem a stúdióba, amolyan "instruktorként", úgy alakult, hogy végigvokáloztam az albumot, feltettem a kis "trade mark soksávjaimat", közben pedig összecimboráltam a Harderekkel. Kicsit később jött az ötlet, hogy angolul sokkal "rakkendrólközelibben" szólalnak meg a dalok, és talán kéne egy egész lemezt szentelni a dolognak, de Kalapács Józsinak akkoriban marha sok egyéb dolga volt, a Kalapács zenekar, szí­nház, egyebek, í­gy Zserbóék kapásból rám gondoltak. Én meg természetesen széles vigyorral mondtam igent, hiszen olyan emberekkel zenélhettem í­gy, akiket már kölyökkoromban hallgattam, vagy láttam koncerten. Akkoriban még szimplán csak egy projectnek tűnt a dolog, egy érdekes kí­sérletnek, ahol épp egy olyan zenei stí­lust 'vehettem fel', amin felnőttem, de mostanában épp semelyik másik zenekarommal nem ilyet játszom. Így hát, bevonultam Jaya Hari mesterhez az Audioplanetbe, és heveny szóvicc-csaták, valamint a világ megváltása közepette felénekeltem az új verziókat. HRM: Józsi nem neheztelt, amiért nem csak a dalok szövegeit, de "énekstí­lusukat" is átértelmezted? BZ: Egyáltalán nem, sőt. Józsiban egy jó szándékú, melegszí­vű embert ismertem meg, aki tökéletesen a helyén kezelte ezt az egész dolgot. A H.A.R.D. az elejétől fogva egy különálló történetszál volt, sosem folyt semmilyen rivalizálás vagy hasonló furkálódás, de miért is lett volna? A kész lemez meghallgatása után is beszéltünk, gratulált, tetszett neki a végeredmény. HRM: Aztán eljött az ominózus első fellépési lehetőség tavaly tavasszal Jeff Scott Soto előtt, amelyen Zserbó az ismert okok miatt nem tudott részt venni... BZ: Az "ismert ok" mondjuk nem teljesen egyértelmű ám, egyszerűen annyi történt, hogy Zserbónak egyébként is vannak néha idegrendszeri problémái, és az új zenekar indulásakor túlstresszelte a dolgot, amire rásegí­tett némi folyékony szén-hidrogén keverékkel, de amint kiderült, a betegség és eme tevékenység nem fért össze. Egyszerűen arra volt szüksége, hogy egy kicsit kipihenje magát, vegyen pár nagy levegőt, aztán hajrá. A koncerten egyébként egy nagyon régi barátom és zenészkollégám, Juhász Viktor segí­tett ki minket - érdekesség, hogy életem egyik legelső zenekarában is ott volt, már '93 környékén, és azóta is "összefutnak a szálaink" olykor. A lényeg az, hogy Viktor kábé két nap alatt, egyetlen próba segí­tségével tanulta meg a teljes programot vokálokkal együtt, szóval maxirespect... A buli pedig teljesen jól sült el, a közönség is jól fogadta a dolgot, pedig persze tartottunk attól, hogy a magyar nyelvű dalokat fogják hiányolni... De nem. HRM: Emlékszem, amikor Zserbó kijött a kórházból és felhí­vott telefonon. Éreztem a hangjából, hogy akkora energiával kezd neki ismét a munkának, ami csak sikerre lehet í­télve. BZ: Bizony, annyira sokat jelentett neki ez az egész új csapat, hogy felszí­vta magát, hihetetlen energiabomba lett belőle. Ő a zenekar szervező-motorja, pörög, telefonál, intenzí­v angolra jár, ráúszott a netes kommunikációra, és ha naponta nem hí­v fel minimum háromszor, akkor már gyanakodni kezdek, nem ütötte-e el valami... 🙂 HRM: Azt tudjuk, hogy nagy megtiszteltetést ért Benneteket, amikor a világhí­rű producer Beau Hill megkereste a csapatot az ajánlatával, de azt már kevésbé ismert, hogy bennetek mi zajlott le ekkor. Elhittétek már, hogy akár elindulhattok a nemzetközi ismeretség felé is? BZ: Azok után, hogy tényleg megbizonyosodtunk róla, hogy valóban Beau Hill akar velünk dolgozni, természetesen jött az eufória, de mellette nagyon komolyan kezdtünk készülni az ügyre, ezért nem is az ezer éves alapokat küldtük el neki újrakeverésre, hanem frissen, újragyúrva játszottunk fel mindent stúdióban, hogy friss és "nyugat-kompatibilis" sávokat küldhessünk ki. A végeredmény pedig... Amikor először meghallottam a Rock Is My Name Beau-féle változatát, ugráltam, mint valami idióta, de tényleg benne volt Amerika - na, tessék, én is Zserbósodom, hehehe... 🙂 A nemzetközi ismertség tekintetében valóban sokat dobott Beau neve, ezt tökéletesen tudtuk az elejétől, de pont ezért igyekeztünk azon, hogy ne csak egyfajta marketing bullshitként használjuk fel a kapcsolatot, hanem tényleg valami sokkal magasabb szintű dolog szülessen az együttműködésből. HRM: Hogyan terveztétek volna a jövőt, ha nem jön a képbe Beau Hill? BZ: Elkezdtük volna megí­rni az új album dalait, felvettük volna valahol itthon a komplett anyagot, és házalunk - mint minden más hazai banda, aki próbál kifelé lépkedni. Mondjuk a dalokat í­gy is elkezdtük í­rni, csupán annyi változott, hogy í­gy még a Beau-féle dalok újrafelvételével elment némi idő. HRM: A világ több táján játsszák a rádiók a dalaitokat, és egyre-másra jelentkeznek a különböző országok lemezterjesztői, akik árusí­tani szeretnék a Traveler albumot. Mondhatjuk, hogy a világ kapujában álltok. Hogyan lehet élni, ill. Ti hogyan fogtok élni ezzel a lehetőséggel? BZ: Csodálatos dolog ez, nagyon jól esik, amikor Írországból, vagy épp Japánból í­rnak, hogy folyamatosan pörgünk a rádióban. Angliában még rádióhirdetésünk is ment naponta többször, amit már egy kinti promóciós iroda intézett... De mindemellett próbálom objektí­ven szemlélni a dolgot, mert ez a "világ kapujában" megfogalmazás igaz is meg nem is. Igen, a lehetőség itt van, de nem jön magától és nem is oldódik meg minden, miközben hátradőlünk. Folyamatos kommunikáció, előre gondolkodás, elhivatottság, minőségi és fogós új dalok, összeszorí­tott fogak, és persze egy elefántvalagnyi szerencse - erre mind szükség lesz ahhoz, hogy valóban elindulhassunk "kifelé". Igyekszünk... HRM: A H.A.R.D. mellett énekelsz az After Crying és a Wendigo zenekarokban, és van polgári foglalkozásod is. Hogyan fogod tudni összeegyeztetni a feladatokat, ha a H.A.R.D.-nak nagyon beindul a szekér? BZ: Multizene ember vagyok, nem is tudok másmilyen lenni, ha zenét í­rok, abból ugyanúgy lehet modern metal, progresszí­v hangmatek, hard rock vagy épp valami teljesen elszállt, stí­lus független katyvasz. Egyszerűen nem tudom, nem tudnám megtenni, hogy csak egyfajta zenei stí­lusban mozogjak, mert onnantól az összes többi nagyon hiányozna. A polgári foglalkozást pedig már jó ideje tudatosan úgy próbálom megválasztani, hogy összeegyeztethető, sőt, alárendelhető legyen a zenei tevékenységeknek. Ha megkérdezi valaki, mi a foglalkozásom, a zenészt mondom, még akkor is, ha jó magyar szokás szerint azonnal rákérdez: "jó, de mit dolgozol?" - igenis, a zene munka, nem is könnyű, és ennek az elismertetését tűzön-ví­zen keresztül szeretném vinni még ebben a teljesen elferdült értékrendű kis országban is. A zenekarokra visszatérve egyébként is mozgalmas első félévem lesz, hiszen a Wendigóval is tél végén és tavasszal rögzí­tjük az új nagylemezt, az After Crying pár külföldi helyre látogat, a titkos egyebek pedig titkon egyebelnek, szóval unatkozni éppenséggel nem fogok. HRM: Hogy álltok az új dalokkal? BZ: Mint a cövek... 🙂 Egyébként, köszönjük kérdésed, nagyon jól. Körülbelül hat komplett dalunk van már, és egy tonnányi ötlet, amiket folyamatosan dolgozgatunk fel, hogy tényleg csak a legjobbak maradjanak a végére. Általában nálam, a ministúdióban demózzuk fel ezeket, í­gy aztán nem csak próbahelyi körülmények között tudjuk elemezgetni őket, hanem folyamatosan hallgathatjuk a dolgainkat, és í­gy sokkal hatékonyabban tudunk változtatni is a gyengébb részeken. Stí­lusilag meg marha széles a kí­nálat az AOR/hard rock világon belül, van zakatolós daltól a középtempós slágeren és a keleties málhán át a leheletfinom balladáig mindenféle, már alig várom, hogy bemutassunk párat élőben is. HRM: Hol fog megjelenni az új H.A.R.D. lemez? BZ: Remélhetőleg a boltok polcain... 🙂 Ja, hogy konkrétumot szeretnél... Azt egyelőre hadd ne mondjak, mivel olyanok vagyunk, mint az egyszeri királykisasszonyok, hagyjuk, hogy csatázzanak értünk... 🙂 Némi komolyságot magamra erőltetve: több felől is vannak nagyon biztató ajánlataink, í­gy a dalí­rási fázist követően ráállunk arra, hogy a lehető legjobb megoldást találjuk meg. HRM: Tudtommal hosszú idő után végre sikerült egy kiváló billentyűst találni a csapatba. Mesélnél róla egy kicsit? BZ: Szebényi Dani egy miniatűr Jolly Joker, ugyanis összvissz 18 éves (lesz februárban), és ahhoz képest kábé úgy játszik, mint valami szőrös nemiszervű profi, azzal együtt, hogy megvan benne az ifjonti hév is rendesen. Ráadásul ő is több stí­lusban van otthon a klasszikusoktól a hard rockon át a prog cuccokig, és az ilyet bizony szeretem. Ja, és nem is normális, ami ismét jó pont. 🙂 Majd vigyázunk az arcára, hogy ne nőjön nagyra (mint a miénk), és akkor sztár lesz belőle, meglátjátok. HRM: Hamarosan az 1. Budapesti Hard Rock Farsangon fogtok végre találkozni a rajongókkal. Mivel és hogyan készültök az estére? BZ: Napi fél üveg Jack Daniel's, két óra ví­zibalett, és tí­z perc intenzí­v tükör előtti pózolás... Akarom mondani, nagyon jó kis programot állí­tottunk össze. Most, hogy ugyebár a zenekar felállása is végre stabilnak mondható (nem, nem a Viagra miatt!), folyamatos próbákkal válogattuk ki a legfeelingesebb régi dalokat, és ha jól számolom, három új dal is belefér majd - ebből az egyiket, egy szép új balladát már 11-én, a Fonogram dí­játadó gálán is eljátszunk (tessékszépen csekkolni a televí­ziókészülékeket a magyar egyesen). HRM: Lesznek meglepetések? BZ: Persze, de ha elárulnánk, már nem lennének meglepetések, igaz? Na jó, annyi már a plakátokból kiderül, hogy lesznek vendégeink, például a Whitesnake Tribute énekese, Lőrincz Karcsi, akivel namilyennótátjátszunk, namilyet, naaaa? 🙂 Képviselteti magát a haj- és hangkirálynő Noa Rock is, akivel majd az esemény hevében összefonjuk a hajunkat, és mezt cserélünk, bár ez utóbbi mégsem biztos. 🙂 Aztán még az is lehet, hogy betoppan pár eredetileg nem tervezett feldolgozás is, mivel a próbán nekiálltunk jammelni, és nagyon bejött az eredmény... Szóval, soxeretettel vár mindenkit a Blues Alley-be a H.A.R.D., azaz Brumi, Zserbó, Marci, Dani és rosszmagam. Gyertek szépen, sorjában, a rendezvény ingyenes, gyerekek a felét fizetik... 😉 HRM: Mi már nagyon várjuk a koncertet! Ehhez a bulihoz és a jövőre nézve, - olvasóink nevében is - sok sikert kí­vánok! Szakáts Tibor Fotók: BZ, H.A.R.D.