Médiafigyelő: A Meztelen Dobos - filmismertető

írta garael | 2008.12.06.

A metal/rock zene világa - sajnos - nem a kedvenc terepe a filmeseknek, jóllehet egy-két, szociográfiaként is jelentős alkotásnak azért sikerült bekerülni - ha nem is a dí­jazott - , de az elismert kult művek sorába. Az Üvegtörők, vagy a Majdnem Hí­res, illetve Magyarországról akár a Kopasz Kutya a szórakoztatáson keresztül egy szelet társadalomrajzot is indukált, amin keresztül megismerhettük egy adott zenei szubkultúra általános jellemzőit. Az emlí­tett alkotások szí­ntere mellett azonban a filmví­gjátékok világa az, ahol a rocker alakja amolyan arche-hülyegyerek tí­pusként megjelenve generálhat szerintem már a születése pilanatában is lejárt és hamis humor patronokat - melytől függetlenül azért jómagam is el-elmosolyodok a karikí­rozott sablon alakokon: olyan görbe tükör ez, mely meglepő módon igaz képet is ad, ha lehántjuk róla az általánosí­tásból eredő túlzásokat. A társadalmi periférián elhelyezkedő - általában lúzer -, és a sztereotí­piáknak megfelelően bunkó és neveletlen rocker alakja képes önmaga is elvinni a hátán egy filmet, gondoljunk csak Jay-re és Néma Bobra, vagy a jóindulatú Jack Black féle Tenicious D-re. Itt van hát ebből az érából egy újabb film, A Meztelen Dobos, melynek középpontjában a tapló jószí­vűség mellett a "furcsa idegen" attitűd határozza meg a poénok jellegét: a film humor forrása szerencsére a fingós-böfögős jelleg mellett inkább a nosztalgikus érzésekre, illetve a generációs ellentétekre épí­t. A sztori röviden: a nyolcvanas évek amerikai metal szí­npadán éppen befutás előtt álló Vesuvius megkapja a nagy lehetőséget, a nagybetős KIADÓ-hoz szerződhenek, melynek azonban "fausti" ára van: ki kell tenniük a zenekarból annak a "szí­vét-lelkét" jelentő, a koncerteket szinte extázisban végigjátszó, ám külalakjában egy nagyranőtt rocker barbapapát idéző dobost. A fiúk nem tudnak ellenállni az ajánlatnak, és hosszas, kb. öt másodperces hezitálás után elfogadják a feltételt, mely Fishre nézve a következő húsz évet meghatározó következményekkel jár. A kirúgott dobos egy telefonos ügyfélszolgálatnál tengeti napjait, miközben egykori csapata szupersztárrá válik, a megkeseredett ember pedig amolyan freudi álomba űzve a valamikori rocker létet próbál beilleszkedni a polgári létbe. A jelenbe érve aztán megtörténik a további eseményeket generáló fordulat: a zenélgető, kamasz unokaöccs megkéri Fish-t, hogy lépjen már be szobafogságra í­télt dobosuk helyett a sulizenekarnak induló csapatba. Fishből kitör az elnyomott "másik én", és az eltelt éveket, új zenei trendeket és viselkedés mintákat nem tekintve próbálja meg bepótolni az "elvesztegetett időszakokat". A sablon karakterekkel felálló tini csapat - a búvalb...-ott, alternatí­v - akusztikus jellegű dalokat szerző énekes, a punkos rocker csaj bőgős, illetve a már kinézetre is Stant (vagy Pant?) idéző, szégyenlős unokaöccs-szintis - megrökönyödve szembesül a nyolcvanas évek sztereotip rocker magatartásával: buli,sex - illetve az arra irányuló próbálkozás , - rock'n'roll - a hedonista., féktelen szemlélettel megélt percek és persze az ebből fakadó kí­nos bakik adják lényegében a poénok savát-borsát. Fish, - illetve az őt alakí­tó szí­nész - , aki még gesztusaiban is Jack Blacket idézi, könnyedén, minden erölködéstől mentesen hozza a szokásos paneleket, nem tudomást véve azoktól a magatartás mintáktól, melyek az "új világban" rég a nevetség tárgyai. Természetesen a csapat a bakikon, és Fish túláradó rockerkedésén - melynek végül is sikerük nagy részét köszönhetik - túllépve eléri a végső célt: az énekes és a bőgős egmásra talál ( ennél már csak egyet szerettem volna, ha a szépfiús dalnok a dagi unokaöccsre terült volna rá, illetve az én bakancsomra), a szintist elkapja a vágva vágyott tini-domina, és hát Fish is viszavág a Vesuvius tagjainak. A bemutatott poénok szerencsére legtöbbször működnek - legalábbis nálam -, jóllehet a film alapkoncepciója által válik hiteltelenné: a nyolcvanas évek virtuóz hard rock/ metaljában szocializálódó dobost kielégí­ti a tini csapat minimál rockja, ahol kábé annyira van szükség az eredeti metal-dobos iskolára, mint a négyoktávos hangra. A Vesalius által előadott dalok persze ütnek - főleg a sulibanda lagymatag mű-slágerei mellett - , a nyolcvanas években játszódó részek pedig kis karikí­rozással, de hitelesen idézik fel az akkori szí­ntér jellegzetes klubos világát. Egy standard Jack Black-story parafrázisaként fefogható A Meztelen Dobos végül is másfél órára elszórakoztathatja azokat a rockzenét kedvelő nézőket, akik tovább tudnak lépni azon a tényen, hogy egy rocker csak bumfordi, tanulatlan és jószí­vű lehet és a nyolcvanas évek metalja nem más, mint rég lejárt evoluciós állomása az alter-rock vonalnak.