Évtizedelő: 1996 (második rész) - Szí­nes mozaikok

írta garael | 2008.05.11.

Manowar: Louder Than Hell - garael My Dying Bride: Like Gods of the Sun - Tomka Nevermore: The Politics of Ecstasy - Philo Porcupine Tree: Signify - pearl69 Rush: Test For Echo - Brinyó Manowar: Louder Than Hell 1996 nem éppen a klasszikus heavy metal éveként hí­resült el, a nagykiadós együttesek között egy, csak egy legény állt talpon a vidéken, méghozzá a csatametal archetí­pusaként is felfogható Manowar, mely amolyan mainstream- alternatí­v - tudom, hülye megfogalmazás, de erre a korszakra áll - műfajként bizonyí­totta, hogy Jurassic park - legalábbis zenei értelemben - már akkor is létezett. A magukat soha el nem adó banda olyan csapatként testesí­tette meg a heavy metal dinoszauruszát, ahol a zene fő szervező elemeit az azóta fétis-kellékként szolgáló külsőségek és szövegi panelek egészí­tették ki és tették kerekké. A szociálpszichológusok szerint a stí­lus akkori halála éppen ezekből a panelekből fakadt - a szí­npadon lévők túlontúl eltávolodtak a közönségtől, az "istenekké" váló sztárokkal már nem lehetett azonosulni, túl sok lett a nyers zenét elfedő "cicoma" - ám a Manowar élőhalott cáfolatként hirdette eme vizagálatok tévedhetetlenségének cáfolatát és állt elő egy olyan albummal, mely egymaga testesí­tette meg a grunge - punk éra szembeköpésének dacos hozzáállását ( í­gy bőrben és vasban mutatta meg, milyen is az igazi "punk beleszarok" hitvallás.) A hozzáállásból fakadó energiákat - és persze a profit lehetőségét - valószí­nűleg a Geffen kiadó is érezhette, hiszen a Louder Than Hell ( már a cí­m is micsoda retro - sablon) a Nirvana, a Hole, a Whitesnake, vagy az Aerosmith milliós eladásokat produkált istállójában jelent meg, megfelelő promóciót kapva az esetleges negatí­v hangok "pokolnál is hangosabb" elfojtására. Szakí­tva a kissé túl rafináltra sikeredett The Triumph of Steel koncept jellegével, a nagyzenekari cicomák láncra fűzésével, és a historizáló szövegkörnyezethez való zenei alkalmazkodás kényszerű voltával ezúttal a döngölős, hagyományos Manowar himnuszoké lett a főszerep, - visszakanyarodva a Kings of Metal egyértelműbb, slágeresebb világához,- melyben minden Manowar harci panel teljes pompájában, bőr-és fémvértbe bújtatva sújthat le a metal ellenségeire, olyan egyértelműséggel megfogalmazva a casus belli - t, melyhez sem mitológiai, sem nagyzenekari ismeret nem szükséges. Már a kezdő himnusz-triumvirátus megadja az alaphangot: a Return of The Warlord motoros indulóként fogalmazza meg a metal hitvallást, a Brothers Of Metal amolyan kocsmafeelinggel kevert harci indulót kovácsol ki a fém üllőkön, hogy aztán a koronát a The Gods Made Heavy Metal rakja fel eme háromfejű szörnyeteg fejeire, olyan himnuszt rettyintve, ami bátran odatehető a legnagyobb "manóvár" slágerek mellé. Érdekes módon, még az ezután következő lassú is inkább nevezhető csatadalnak, mint bugyinedvesí­tő balladának. A középtempós döngöldék mellett természetesen a speed-vágták is megfelelően képviselik a metal powert, az Outlaw és a The Power kegyelmet nem ismerve száguld át a hallójáratokon, olyan húzással, mint egy dupla hajtóműves MiG-29-es. A fenti erények mellett azonban a nagy í­vű, és a korai Manowar doomos-borongós hangulatát visszaidéző instrumentális epika, a Today Is A Good Day To Die nem képvisel olyan bitang erős minőséget, mint társai, jóllehet elegendő teret hagy az új gitáros, Karl Logan technikai virtuozitásának megismertetéséhez - akár a speedes My Spirit Lives On - talán az egyetlen gyenge pontját - Achilleus sarkát, hehehe - jelentve az albumnak, melyet azonban bőven ellensúlyoz a King lassú, operai felvezetéssel bedurvuló igazi, középtempós galoppja. A Manowar ezzel az albumával (is) bizonyí­totta, hogy a hitelesség és a heavy metal összefűződése - csak hogy autentikus szóhasználattal éljek - elegendő erőt képviselnek a metal ellenségeinek porrá zúzásához, főleg í­gy, a pokolnál is hangosabb tolmácsolásban. My Dying Bride: Like Gods of the Sun A brit doom/death szí­ntér két reprezentáns és vezető egyénisége, a Paradise Lost és a My Dying Bride stí­lusának alakulása nemcsak a szcéna történéseit, hanem a fémzene egy univerzális(abb) kontextusba ágyazott változásait is jól mutatja be. A '90-es évek elején induló együttesek stí­lusválasztásukból kifolyólag csupán inkább a tágan értelmezett underground életben foglaltak el kiemelkedő pozí­ciót, csakúgy, ahogy ez az egész metal zenére elmondható volt: ebben az időszakban bizony sokan megfutamodtak az érdeklődés hiányának súlyos terhe alatt. Nem úgy depresszí­v barátaink: ám hiába formázták mindennek hátat fordí­tó, szinte egzisztenciális súlyú bánattal felszerelt zenéjüket az árral szemben, náluk is elérkezett a kiinduló irányvonal korrigálásának ideje. Akár egy tudatos, alkotói döntés, akár a "trendekhez" való halvány igazodás következményeképpen, de egy-két év eltéréssel mindketten áttértek a könnyebben befogadható, ezáltal szélesebb plénum előtt bemutatásra kerülő muzsika pártolására, ami egy igen nyilvánvaló stí­lusjegy felülí­rásával szimbolizálható: a hörgés helyett a tiszta ének vette át a dominanciát mindkét együttes zenéjében. Ez a lépés a Paradise Lostnál az 1993-ra datálható, zseniális Icon c. lemez formájában következett be, és ők "következetesen" végig is járták ezt az útvonalat: kommercializálódó zenéjük alakulása folyamán jöttek és mentek a rajongók, ám szerencsére mostanság sikerült megtalálniuk a helyes arányokat. Ezzel szemben a My Dying Bride már egy, az általános tendenciákon felülemelkedő hozzáállás megvalósí­tásából kifolyólag egyéni úttörőként definiálta saját helyzetét a stí­lusban: ők már a kezdeti próbálkozások során is a helyes egyensúly felállí­tására törekedtek - ha ez nem következett be, azt következetes művészi tervük véghezvitele legitimálta. Ebbe a sorba tartozik a jelenleg tárgyalt Like Gods of the Sun c. korongjuk is, ami ennek ellenére is megosztotta a rajongókat, talán jóval kevésbé indokoltan, mint például sorstársuk "félrelépéseinek" esetében. Ez pedig a már fentebb emlí­tett, külön világot teremtő muzikális koncepcióból fakad: a rajongók is szerettek úgy tekinteni kedvencükre, mint egy meg nem alkuvó együttesre, amely adekvát leképeződése a metal zene által képviselt lázadó viselkedési formáknak. Az ezt megelőző lemezek esetében a doom és death metal ötvözése adta meg azt az alaphangulatot, amely biztosí­totta egyrészt az egyedibb zenei megoldásokat, másfelől pedig megvalósí­totta a stí­lusokon való felülemelkedést: lassú, leginkább a direkt, hathatós atmoszféra megteremtésére és annak átélésére specializálódó zenéjük hozta létre azt az absztrakciót, eloldottságot, amelybe minden többé-kevésbé szuicid hajlamú rocker egyén könnyedén belehelyezkedhetett. Már az 1995-ös The Angel and the Dark River esetén is nagy szerepet kapott az utánozhatatlan Aaron Stainthorpe karakteres, tiszta éneke, ám az egy évvel későbbi lemezen már kizárólagos pozí­cióban tündökölhetett a vegytiszta orgánum. Ezzel együtt valamelyest az együttes zenéje is megváltozott: a hatalmas folyóként lassan hömpölygő, néhol ortodox templomi hangulatot is árasztó muzsikájuk hajlamos lett "merész" húzásként egy kis tempógyorsí­tásra. Ám ami a legfontosabb, a dalok is egy jóval direktebb, mondhatni "célorientált" szerkezetet kaptak: a 34.788%... Complete experimentális, drog-ví­ziókat idéző számaival példának okáért szép kontrasztot alkotnak. Természetesen azonban egy csöppet sem tagadták meg önmagukat a muzikális megoldások terén: ugyanazt az éjsötét, ám negatí­v élükben is pompázatos tájakat bebarangoló hangulat-zenét hallhatjuk, mint előtte és nem utolsósorban, utána is. Ami azonban még inkább pozití­v irányba tolhatja el a szükségszerűen megalkotandó szubjektí­v értékí­téletet, hogy ezúttal még több fülbemászó riffet és gitártémát kapunk, megspékelve Aaron könnyező énektémáival. Jó példája ennek a nyitó- és cí­madó nóta: a Like Gods of the Sun egyszerűségében megkapó riffjével már rögtön az elején felkelti az érdeklődést, kicsit Black Sabbathos beütésével egyetemben, aminek súlyos világa megteremti az olyan relatí­v durvulatok számára is a megfelelő terepet, mint például a pokol mélyére lehúzó riffel operáló It Will Come (amit jellemzően lágy, bársonyosan gyönyörű énekkel pontoznak ellen), vagy a meglepően gyors All Swept Away néhol szinte thrashes keménységbe átforduló, szaggatott zúzásai. A melankólia profétáinak zenéje azonban még egy nagyon fontos plusz elemmel volt felruházva ekkor a mostaniakhoz képest: Martin Powell nem csak a hangsúlyos szintetizátor témákért volt felelős, hanem az éjszaka világának sötét gyönyörűségét adó hegedűfutamai is borzongásra késztették a hallgatót. Ez a romantikus szí­nezetű sötétség adja a fő báját a MDB muzsikájának: a melankólia szépsége nagyon is csábí­tó a maga mindent körülölelő hatalmával. Ezen romantikusság legjobb példáját talán minden idők legszebb My Dying Bride száma adja: ez pedig nem más, mint az A Kiss To Remember. A nagyon finom basszusgitár-játékkal kezdődő, majd egy monumentális, mondhatni epikus riffelésbe átcsapó dalóriás jól tükrözi a zene esszenciáját: az egymásba fonódó, fő gitár- és hegedű téma olyan fájdalmasan gyönyörű, hogy az már sokkolja addiktí­v jellegével a rajongót. Mindehhez természetesen jár még Aaron barátunk könyörgő, kétségbeesett imaként ható éneke - az ehhez megfelelő téma pedig mi más lehetne, mint a remény elválaszthatatlan barátja, a nagybetűs szerelem, az egyik legszebb ilyetén tematikájú szövegbe ágyazva. A halhatatlanság mintaképe - forma és téma tökéletes egybefonódása. Már csupán ezért az egy számért érdemes beszerezni a lemezt, ám szerencsére a többi nótának sem kell szégyenkeznie: az olyan gyöngyszemek, mint a markáns, agresszí­v riffelést és az önmagába visszaforduló lélekállapot megvalósí­tását nyújtó mélabús dallamokat együttesen tálaló The Dark Caress, vagy a koncerteken is előkerülő, "életerős" kezdéssel rendelkező For You a lemez egésze alatt fenntartják az érdeklődő figyelmét. Így azok számára, akik akár empatikus képességeik tág határainak köszönhetően, akár a személyes tapasztalatokból kifolyólag bele tudnak helyezkedni egy haldokló menyasszony igencsak érdekes lelkivilágába, azoknak a Like Gods of the Sun biztos, hogy maradandó élményt tud nyújtani: egy folyamatosan visszatérő, kissé öncélú melankóliát, amelyet a lágyan festett, muzikális ecsetvonások kontúrjai tesznek lebegővé, és ezáltal: örökérvényűvé. Nevermore: The Politics of Ecstasy Ha az előző albumomról í­rt beszámolómban szabadkoztam, hogy óva intek minden jelenkori rajongót a csapat saját nevén megjelentetett debüttől, akkor a Politics-nél azt kell mondanom, hogy ez az a pont a zenekar életében, ahol aSanctuary már mint csak eltünedező árnyék vetül a zenekar megszólalására. Ezzel az albummal vált inkább "Nevermore" -rá a zenekar. Mí­g a debütél inkább a következő Sancturay albumra szánt tételek átdolgozása érezhető, addig a Politics-en egyértelműen egy összeszokott új csapat közös munkája figyelhető meg. És ki a motorja ennek az "új" csapatnak? Loomis mester. A cd-n szereplő 10 tételből Jeff 8-at jegyez a neve alatt... Ha az előző Nevermore-os beszámolómnál kiemeltem a C.B.F.-et, mint a zenekar egyik alaptételét, akkor a Politics esetében a Next In Line-t mindenképpen a többi tétel előtt kell megjegyeznem. A csapat is érezhette a dalban rejlő hihetetlen energiákat, hiszen erre a számra készült el a Politics "hivatalos" klippje is. A gonoszul csúsztatott gitárhangok a szám elején lopakodva közelí­tik a gyanútlan hallgatót. Amikor a szám beindul Warren kí­sérteties énekhangja fokozza a feledhetetlen élményt. A bevezető utáni rész kaotikus-nak hatott anno. A pulzáló gitárok megtették a hatásukat. A verzéknél nem is hagyományos értelemben vett riffek szolgáltatják a zene alapját, inkább olyan hatást keltenek a gitárhangok, mintha Jeff keze alatt sí­nylődnének. A refrénnél azonban előjön a tipikus Nevermore hatás. Mély, zakatoló gitárokon durva betétek, melyen Dane mester ördögi hangja csak tovább durví­t, mí­g a kissé elbújtatott szintiháttér éterivé varázsolja a refrént. Ha még hozzávesszük a szöveget is (I don't want to be saved, I am next in line, to die) teljessé válik az ördögi kép. Annyira tökéletes a bevezető-verze-refrén trió, hogy a számban a csapat egy kis kiállást-szólót eltekintve nem is nagyon operál mással. A szám felénél egyszerűen újrakezdik az egészet az elejéről... Ez a szám egyszerűen ördögi. A refrénjét - szimplán csak magában - órákig tudnám hallgatni... Az új kor szellemében fogant az album "lí­rája", a Passenger is. Itt is hiányoznak a tipikus riffek, a számot a ferfénig inkább egy dallamos gitárfolyam vezeti fel, mí­g a refrén atmoszférikus akkordbontásai felemelkedett hangulatot teremtenek. Számomra ugyancsak kedvelt tétel még az albumon a többi közül kissé kilógó 42147 (aki esetleg tudná, hogy miért ez a szám cí­me, az leközölhetné - az istennek sem találtam semmi utalást rá - a szerk., ahol kevésbé engednek teret Dane énekhangjának, ez a tétel inkább a zenéről szól, bár nem tipikus Nevermore-os megközelí­tésben, mivel az épí­tőkövei inkább nevezhetők kommersznek, mint progresszí­vnek. Viszont a szólói és a sebessége impozáns 😉 Üde szí­nfoltja még az albumnak a záró, lí­raian kezdődő The Learning is. Lehetetlen végighallgatni lúdbőrözés nélkül. Az album legprogresszí­vebb eleme a legfilozofikusabb szöveggel, mely feszegeti az ember és gép létezése között meglévő, illetve nem létező hasonlóságokat. Ebbe a számba aztán tényleg mindet beleraktak, ami a repertoárjukat ebben az időben jellemezte. Igazán az összevisszasága - vagy fogalmazzunk inkább úgy: változatossága - miatt imádom ezt a tételt... A zenekar a kétkedők számára ebben az í­nséges időben is bizonyí­tani tudta, hogy a keményebb műfajoknak is van létjogosultsága a döglődő alternatí­v-grunge, vagy ahogy mi mondtuk akkor: válltáskás-sarus-körömfestéses időszakban. Azóta is töretlen fejlődésen megy keresztül a zenekar, és ha minden jól megy idén végre DVD-t is megjelentetnek. Porcupine Tree: Signify 1996. szeptemberében jelent meg a Porcupine Tree első olyan albuma, melyet a csapat "agya", Steven Wilson már teljes egészében egy - vagy inkább "a" - zenekarral í­rt és vett fel a stúdióban. Igaz, a PT még '91-ben debültált, majd '93-ban és '95-ben is előrukkolt egy-egy kiadvánnyal (ez utóbbi, a The Sky Moves Sideways volt az első az Egyesült Államokban, amelyen már teljes volt a csapat, de "csak", mint előadó), ám a Signify már egy teljes egészként tekinthető a "Tarajos sül fa" életében, mint szerzői, zenei produktum. A Porcupine Tree azóta köztudott kifinomultsága, hibátlan hangzásvilága, ha stí­lusteremtővé nem is, de a klasszikus értelemben vett progresszí­v muzsika nagyjai közé emelte a csapatot, munkásságuk méltó folytatása a Pink Floyd, Yes, Genesis által teremtett csodának. Az album, egyfajta "performansz"-al indul, a "születés-élet-halál" bemutatását idéző Bornlivedie-al, melyet a cí­madó, Signify mára már jól ismert és félreérthetetlen PT stí­lusú gitár-billentyű bevezetése követ. Gyönyörű dallamokat "festenek" a zenészek, miközben zaklatott dobok és a szintetizátor "őrülete" borí­tja fel a rendet. Ez, a szinte a banda stí­lusának névjegyévé avanzsáló hangás még sokszor visszaköszön majd a jövőben. Lassú, inkább húzós, mint vontatott blues alapon nyugszik a The Sleep Of No Dreaming, mégsem altat el, sőt álomszerű ví­ziókat kí­nál, főként a nagy í­vben eljátszott refrénekben, megcsillan Wilson gitárja és Maitland dobjátéka is, mí­g a zenei épí­tkezés gyöngyszemét hallgatjuk. A Pagan, hasonlóan a nyitányhoz, egy szösszenetnyi hangulat, hogy valóban álomba merülhessünk. De szó sincs bealvásról, mert érkezik a Waiting első része, mely ismét csodás dallamokat kí­nál, szinte megnyugtat, magával ragadóan tökéletes. A második rész egy távoli földrész ritmusát idézi, miközben túlvilági zajokkal operál, majd egy zongora hangjai bukkannak elő, hogy megnyugtassanak, mégis csak "itt" vagyunk. Izgalmas dobtémák, virtuóz ritmusok vezetik fel a gitár éteri "szólóját". A Sever sem bonyolult ritmikájával, inkább a kidolgozott énektémákkal operál, hogy elérje a progresszivitás áldott állapotát. "Sokszor a kevesebb a több" - hallottuk elégszer a nagy igazságot! Az Idiot Prayer következik, melynek bevezetésében a ritmika és a dallamok a nyugalom világába kalauzolnak, ám egy izgalmas "groove" kí­séretében már ébredünk is, izmaink ütemesen mozdulnak, miközben élvezkedhetünk a hangszerelés és az összhangzattan kifinomultságán. Ízesen pendülnek meg a dobgitár húrjai az Every Home Is Wired c. dalban, melyek Wilson éteri hangját kí­sérik. A folytatás egy - azóta - már szintén védjeggyé váló kiemelkedő vokálban folytatódik. Zseniális az a tudás, mellyel az énekdallamok felépülnek, lenyűgöző! És hogy végezetül a nyugtalanságot is érzékeljük, ezt zeneileg is aláfesti a csapat. A zenekar közös szerzeményeként csendül fel az Intermediate Jesus, izgalmas ritmika (Chris itt kiélheti a páratlanokkal és a függetlení­téssel kapcsolatos igényeit), "elszálló" gitárok és pregnáns zongorahangok alkotják a hosszas bevezetést, hinnénk...! Ám a teljes szerzemény a hangszerek orgiáján alapul, nem mondhatnánk, hogy könnyen emészthetően, ám igen kifinomultan, precí­zen. A vége felé közelegve a Light Mass Prayers szintetizátor univerzuma érkezik és vonul végig. Inkább, csak lehetőségnek érzem (Chris Maitland dobos, mint szerző számára), mint valódi PT darabnak, szinte egy szólam dinamikai vetülése a dal négy és fél percben, nem kifejezetten a sláger kategóriából. Záróakkordként a Dark Matter finom dallamait kapjuk, a múltba repülünk, nagy példaképek árnyai felett. Rövid, ám annál szebb szólót hallhatunk akusztikus gitáron, majd egy másik, sokkal izgalmasabb riffet elektromos társán, orgona emel a felhők közé, hogy a "villanygitár" hangjai látassák meg a napot. Toronyházként épül fel a dal, mely az egekig ér! Igazán különleges világot képvisel a Porcupine Tree, egy olyan időszakban, melyben a zene és a hozzá kapcsolódó kiadványok, koncertek többsége az üzletről szól. Napjainkban egyre több album éled újjá, különböző, a rajongók kedvére szolgáló változatban, elképesztő pénzeket felemésztő marketing stratégiák felhasználásával, ám mellőzve a hangzásvilág modernizációját, nem törekedve a XXI. század által adott lehetőségek kiaknázására. Steven Wilson és csapata a kezdetek óta arra törekszik, hogy tökéletes élményt nyújtson hallgatóságának, a minőségi muzsika minőségi élvezete a cél, mely minden tiszteletet és elismerést megérdemel. Ezt "jelentette" a Porcupine Tree '96-ban: "Bornlivedie" (Wilson/Barbieri) - 1:41 "Signify" (Wilson) - 3:26 "The Sleep of No Dreaming" (Wilson) - 5:24 "Pagan" (Wilson) - 1:34 "Waiting (Phase One)" (Wilson) - 4:24 "Waiting (Phase Two)" (Wilson) - 6:15 "Sever" (Wilson) - 5:30 "Idiot Prayer" (Wilson/Edwin) - 7:37 "Every Home Is Wired" (Wilson) - 5:08 "Intermediate Jesus" (Wilson/Barbieri/Edwin/Maitland) - 7:29 ""Light Mass Prayers"" (Maitland) - 4:28 "Dark Matter" (Wilson) - 8:57 "A" zenekar: Steven Wilson - gitár, zongora, orgona, mellotron, szempler, banshee gitár, dob programok, vokál Richard Barbieri - szintetizátor, Hammond orgona, zongora, szekvenszer Colin Edwin - basszusgitár Chris Maitland - dob, ütős hangszerek, vokál harmóniák, billentyűs hangszerek Rush: Test Of Echo A kilencvenes évek nem kényeztette el túlságosan új művekkel a Rush rajongótáborát. Az 1991-es Roll The Bones, és az 1993-as Counterparts után az ezredfordulóig már csak egyetlen sorlemez látott napvilágot. Az 1996-os Test For Echo, az újkori Rush egyik legkiemelkedőbb munkája egy sötét , szomorú korszak nyitányát is jelentett a zenekar tagjainak számára. A lemez promóciós turnéját követően Neal Peart dobos egy éven belül családjának két tagját is elveszí­tette. 1997. augusztusában lányát végzetes autóbaleset érte, mely tragédiát tetézve, 1998. júniusában, rákbetegség következtében felesége is meghalt. A borzalmakat követően a Rush leállt, egy új album esélye pedig a nullára csökkent. Ezen tényeket figyelemben véve is kiemelkedő jelentőséggel bí­r a Test For Echo, melyet csak 2002-ben követett új Rush album. A zenekar a kilencvenes években már túl volt a szintetizátorok bűvölete által fémjelzett korszakán és egyre inkább a "vissza a gyökerekhez" jelszó jegyében dolgoztak. Ez a szemlélet már a korongot nyitó, cí­madó dalon is erősen érződik. A változatos hangulatú dal finoman indul, majd egy már-már tipikusnak nevezhető Peart ritmus varázslattal megerősí­tett Lifeson rif repí­t minket az összetéveszthetetlen hangulatú Rush világba. A nóta hallgatása közben körülbelül 30 másodpercenként élhetünk át egy-egy ritmus és hangulatváltást. Az ilyen dalra szokás mondani, hogy annyi témát tartalmaz, melyből más zenekar egy egész albumot elkészí­t. Nem véletlen, hogy a zenekar szinte minden koncertjén elhangzik ez a szerzemény, hiszen nyilvánvaló, hogy szerénynek nem nevezhető Rush életmű egyik legkiemelkedőbb darabjáról van szó, melyet egy másik, hasonló erényekkel felvértezett mű követ. A Driven ott folytatja, ahol a Test... befejezte. Nyers, szikár riff, időnként számoló gépet igénylő ritmizálás, és egy basszusgitár "kí­nzás" és ének fronton is csúcsformában lévő Geddy Lee. A témák halmozása itt is tovább folyik és érezhető, hogy ez a három muzsikus kifogyhatatlan az ötletekből. A harmadik szerzemény a Half The World egy picit nyugodtabb vizekre evez. Itt "be kell érnünk" egy gyönyörű énekdallammal, és egy csodálatos akusztikus jellegű hangszereléssel. A The Color Of Light indulásakor megszólal az AC/DC. A kezdő riff egyértelműen a Young testvéreket juttatja eszünkbe. A mindössze néhány másodperce "szomszédolás" után visszatérünk a rendes kerékvágásba. A dal nem különösebben kiemelkedő, de a sok tökély között kell egy kis pihenés! A soron következő Time and Motion-al megérkezik a blues életérzés is, amely nélkül nincs Rush album. Váltásokban és meglepetésekben itt sincs hiány. Azt hiszem, ha lenne ilyen műfaj, hogy progresszí­v blues-rock, akkor ez a szerzemény lehetne a zászlóvivője. A Totem érkezik, amely egyértelműen Geddy dala. A kiváló énektéma és a remek refrén dallam uralkodik a nótában. Lehunyt szemmel, hallgatása közben jómagam rendszeresen egy tábortűz közelébe kerülök, ahol lelkes fiatalokkal, akusztikus gitár kí­sérettel énekelünk prog. rock nótákat. Érdekes nem? 🙂 De az tény, hogy a szerzeményt átszövi ez a laza, picit iskolai osztálykirándulós feeling. A Dog Years keménységében is cí­méhez igazodik. Rush mércével mérve szinte punkosan indul, hogy azután a refrénre visszataláljon az eredeti mederbe. A hard rock érzés fokozódik a soron következő Virtuality-ben is. A verse alatt Geddy Lee basszus szólójátékát csodálhatjuk meg, mely után Lifeson ad órát metál gitárosoknak, "hogyan í­rjunk kőkemény riffet" cí­mmel. Itt kell megjegyeznem, hogy a Rush muzsikájának egyik legnagyobb csodája a stí­lus irányzatok vegyí­tésében rejlik. Egy olyan "durvulás" után, melyet itt is hallhatunk, képesek egy pillanat alatt egy Eagles szintű refrénbe csapni, majd utána visszaállni metálba. Tényleg utánzohatatlan. Következik egy újabb hatalmas, örökérvényű darab, a Resist, mely a zenekar koncertjeinek elmaradhatatlan részét képezi. Gyönyörű, lelket melengető énekdallam vonul át a szerzeményen, melyet Neal káprázatos dobolása kí­sér. Peart-ről sokszor zengtünk már e lap hasábjain ódákat, de újra és újra meg kell emlí­tenünk, hogy helye a dobolás trónján elvehetetlen. Úgy játszik, hogy folyamatos bravúr halmozása ellenére mindig szerves része marad a muzsikának. Erre mondják, hogy géniusz! Érkezik a Limbo, melynek semmi köze a magyar hintó verzióhoz. Ez kérem szépen egy hamisí­tatlan és hamisí­thatatlan Rush instrumentális szerzemény. Itt aztán mindent megkapunk, amit csak ettől a három embertől kí­vánhatunk. Peart már emlí­tett csodáját, Lifeson hangulatos gitározását, és Lee perfekcionizmusra törő bőgőjátékát. Szerencsére a fiúk nem sajnálják tőlünk a zenét. Öt percen át hömpölyög ez a dallam és ritmus csoda. A lemez egyik legjobb szerzeménye, melyet a Carve Away The Stone cí­mű záró darab követ. Ez a nóta jó összefoglalója annak, amit az elmúlt bő órában hallhattunk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy tökéletes lemez tökéletes befejezéséről van szó. A Test For Echo egyértelműen a Rush alapművei közé sorolandó. Egy kreativitásának teljében lévő zenekart mutat, amely újabb és újabb csúcsokat készül megdönteni a rockzene hegyvonulatában. Sajnos ezt a lendületet a már emlí­tett tragédia sorozat olyannyira megakasztotta, hogy sokáig a csapat léte is kétségessé vált. Szerencsére a lelki erő és a muzsika szeretete győzedelmeskedett, í­gy 2002-ben a Rush egy újabb remekművel térhetett vissza.