Évtizedelő - 1991 ( első rész): Lélekharangok

írta garael | 2007.12.02.

Alice Cooper: Hey Stupid - pearl69 Axel Rudi Pell: Nasty Reputation - Szakáts Tibor Genesis: We Can't Dance - Brinyó Guns n' Roses: Use Your Illusion I-II. - Garael Iced Earth: Night Of The Stormrider - Tomka Alice Cooper: Hey Stupid A "Trash" átütő sikere után, 1991. július 2-án érkezett meg a "horror r 'n r" nagymesterének következő albuma, a "Hey Stoopid". Alice Cooper hasonló koncepcióval dolgozott, mint előző lemezén. Egy nagy bulihoz elengedhetetlen a jó kaja. Végy egy nagy adag, a kényes emésztésűeknek is könnyen fogyasztható slágert, adj hozzá, friss fűszerekként, nagynevű muzsikusokat, bí­zd a hozzávalók összeállí­tását az egyik legmagasabb szí­nvonalú "konyhára" és kész is a "gasztrock" menü, mindenki í­zlésének megfelelően. Alice, csapata mellé olyan hí­rességeket "szervezett be", mint Derek Sherinian ( aki később - többek között - a KISS, a Dream Theater, a Platypus, Yngwie Malmsteen és Billy Idol zenéjéhez "tett hozzá"), Joe Satriani, Steve Vai és Vinnie Moore (azt hiszem, e zseniális gitárosokat nem nagyon kell bemutatni), Slash (akkoron a Guns n' Roses húrnyűvője), Nikki Sixx és Mick Mars (a Mötley Crüe bárdistái), sőt Ozzy Osbourne is elfogadta a meghí­vást, egy kis "danolászás" erejéig. Előre kell, hogy bocsássam, sosem voltam Alice rajongója, sőt, általában az amerikai stí­lus (egy-két kivételtől eltekintve) kevésbé előkelő helyet foglal el nálam, mint az európai, de tiszteletben tartva e nagyszerű előadó - nem gyenge - karriert befutott pályafutását, igyekszem a jó dolgokat felfedezni a nótákban. Rögtön a cí­madó "Hey Soopid". Hamisí­tatlan rock 'n roll sláger, ritmusa táncra, dallama közös éneklésre invitál, nincs mese, telitalálat (í­gy kell megnyerni a nagyérdeműt)! A nyitányhoz képest némi "visszafogottsággal" folytatódik a sor, a "Love's a Loaded Gun"-al. Hibátlan verze és refrén, klasszikus téma (mintha már hallottam volna - vagy 100-szor - valahol), mégis szórakoztató, kellemes élmény. Finom a vonósokra hajazó szinti szőnyeg, dögös a gitár, jó a vokál, rendben...! Egy kis (az egyetlen "jószág", amitől irtózom) "kigyócsörgés" és érkezik a "Snakebite". Izgalmas (némi Dokken hangulatot keltő) gitártéma, a felvezető ének reményt keltő, ám "elfullad" a refrénre, a (sajnos elég rövid) gitárszóló viszont remek, a vokálok változatlanul magas szí­nvonalon teljesí­tenek. Tegyük hozzá, Alice nem egy pacsirta, elkel az ilyen segí­tség. Akusztikus kezdéssel folytatódik a "Burning Our Bed". Tradicionális hardrock ballada, í­zes gitáralappal (nekem speciel Satriani "beleszólásai" nem mindig nyerték el a tetszésemet, a szóló annál inkább), talán ez a dal nagyobb "hangot" igényel, mint amit Alice tud, a záróakkordoknál egyszer-egyszer elkelt volna valami dinamika. A "Dangerous Tonight" gitárja zakatolva ad sodrást a tuti dallamoknak (Desmond Child, ugye...?!), ismét érzek némi hiányt a "torokban", de a gitárszóló mindenért kártpótol. Ismét Mr. Child "keze" nyomán, egy lí­rai dal a sorban, a "Might as Well Be on Mars". Finom felvezetés után kezdenek kiszólni az erősí­tők, aztán vissza a "lassúzáshoz", ismert séma, "járt utat a járatlanért..."! Nagyí­vű, vokálokkal megtámogatott középrész, igazán gyönyörű, a szólóról nem is beszélve (ilyenkor csúsznak lejjebb a kezek), igaz a folytatást kissé soknak találtam, a több mint hét perc szerintem felesleges. Dögös "road music"-ként érkezik a "Feed My Frankenstein", minden (alap, ének, Vai mester gitárja) a helyén, telitalálat (a Zodiac Mindwarp-al közös szerzemény a csapat '91-es albumán szintén megjelenésre került)! A vihar a "Hurricane Years"-el folytatódik. Jó kis sodró, húzós gitárral támogatott alap, igaz, az énektéma "tucat", viszont az egyik legjobb, bár szintén csipetnyi szóló (Vinnie Moore-tól) az albumon, s hogy a végén miért az elhalkulást választották? Ennyit a "hurrikán évek"-ről! A középtempós, szájgitárral felvezetett, zakatolós "Little by Little" a következő, melyben szintén az "ismert" dallamok csendülnek fel, helyén a vokál, Satriani nagyot alakí­t, de összességében nem győz meg a dal. No, talán a "Die for You", melynek megí­rásában a Mötley Crüe gitárosai is jeleskedtek (érezni is rendesen)! De sajna, ez sem! Finom felvezetés, majd a "kiemelkedő" refrén, jó a téma és a vokál is, de sok ilyet hallottunk már. Talán csak Mars húzásai, jellegzetes játéka ad némi izgalmat, de semmi különös. Hátha a "bólogatás" segí­t, a rock 'n roll mindig felvidí­t..., beindulnak az izmok a "Dirty Dreams"-re, ez az! R 'n R is van, "Dirty" is van, í­gy kell ezt kérem szépen! Most veszem észre, ismét Vinnie Moore a hathúrosnál (hogy is van ez?)! Csak reménykedni merek, hogy a záróakkordok nem veszejtik el a végkifejletet. Ijesztő a "Wind-Up Toy" kezdése, direkt félhangok, izgalmas a cirkuszi hangulatot idéző billentyű, de az énektéma siralmas. Talán csak Satriani "kiállása" érdekes, nem ezt vártam, bocsánat kedves Alice! A véleményem, miszerint csak egy-két telitalálat van az albumon, szerencsére nem egyezett (és nyilván nem is egyezik) Alice Cooper rajongótáborával! A "Hey Stoopid" követte a slágerlistákon a "Trash"-t., igaz némileg elmaradva attól. Az Egyesült Államokban a 47., mí­g Angliában a 4.helyen landolt, "természetesen" elnyerve a platina státuszt. A dalok közül a cí­madó szerzemény érte el a legjobb helyezést, a "Mainstream Rock Traks" listáján a 13. lett. Csak ismételni tudom önmagam. Tisztelettel tekintek Alice Cooper munkásságára, minden elismerésem a ma is aktí­v, jövőre kerek 60. életévét betöltő "horror rock" nagymesterének, de a "Sötétség hercege" nem tudott a soraiba toborozni, valami hiányzott és hiányzik ma is a rajongáshoz, de ez már legyen az én hibám...! A "Hé, hülye" dalai: 1. "Hey Stoopid" (Cooper, Vic Pepe, Jack Ponti, Bob Pfeifer) - 4:34 2. "Love's a Loaded Gun" (Cooper, Pepe, Ponti) - 4:11 3. "Snakebite" (Cooper, Pepe, Ponti, Pfeifer, Lance Bulen, Kelly Keeling) - 4:33 4. "Burning Our Bed" (Cooper, Pfeifer, Al Pitrelli, S. West) - 4:34 5. "Dangerous Tonight" (Cooper, Child) - 4:41 6. "Might as Well Be on Mars" (Cooper, Dick Wagner, Child) - 7:09 7. "Feed My Frankenstein" (Cooper, Zodiac Mindwarp, Ian Richardson, Nick Coler) - 4:44 8. "Hurricane Years" (Cooper, Pepe, Ponti, Pfeifer) - 3:58 9. "Little by Little" (Cooper, Pepe, Ponti, Pfeifer) - 4:35 10. "Die for You" (Cooper, Mick Mars, Nikki Sixx, Jim Vallance) - 4:16 11. "Dirty Dreams" (Cooper, Pfeifer, Vallance) - 3:29 12. "Wind-Up Toy" (Cooper, Pepe, Ponti, Pfeifer) - 5:27 Az előadók:: Alice Cooper - ének, harmonika Mickey Curry - dobok Stef Burns - gitár Hugh McDonald - basszusgitár Derek Sherinian- billentyűs hangszerek Joe Satriani - gitár (track 1, 4, 7, 9, 12) Vinnie Moore - gitár (track 8, 11) Steve Vai - gitár (track 7) Slash - gitár (track 1) Nikki Sixx - basszusgitár (track 7) Mick Mars - gitár (track 10)) Ozzy Osbourne - vokál (track 1) Axel Rudi Pell: Nasty Reputation Axel Rudi Pell - gitár Rob Rock - ének Jörg Michael - dob Volker Krawczak - basszus Kai Raglewski - billentyű Axel Rudi Pell az a gitáros, aki már több vitát váltott ki a Hard Rock Magazin hasábjain, és talán ez is a titka a germán gitárhősnek. Valahogy az ember nem tudja igazán hová tenni. Rudi 1984-ben a német Steeler zenekarban ismertette meg nevét azokkal, akik egyáltalán ismerték a Steelert. Három lemezt készí­tett az előbb emlí­tett csapattal, majd úgy gondolta, itt az ideje szólókarrierbe kezdeni. Érdekes döntés volt ez, mert általában ezt a gitárosok akkor szokták meghozni, amikor már nevüket jól belevésték a tömeg agyának arra képes szürkeállományába. Lásd Michael Schenker, Yngwie Malmsteen, Steve Vai, stb... Hősünk 1989-ben mégis a maga feje után ment, aminek csak az lett a hátulütője, hogy hazája és talán japán megbecsülésén kí­vül soha nem tudott igazi áttörést elérni. Jelen album a második a sorban, amit saját neve alatt adott ki. Bár csapata erős volt, de azért érezhető, hogy ez még az útkeresés időszaka volt. Hozzáteszem, amikor hallgattam az anyagot, pont azon gondolkodtam, van-e Axel Rudi Pell stí­lus. Határozottan állí­thatom, hogy van. Már a tizenhatodik albumánál tart, és igenis bármikor meghallom dalait, felismerem, hogy Ő az. Nem csak gitárjátékáról, hanem dalairól is. Rudi a hetvenes évek hard rock zenéjét ötvözi a mindenkori német keménységgel és precizitással. A Nasty Reputation lemezen ehhez még hozzájön Rob Rock tipikus 80-as évekbeli énekstí­lusa. Ezen az albumon a vokálok kimondottan az emlí­tett időszak amerikai refrénjeit idézik. Persze miért ne idézhetnék, hiszen 1991-ben járunk, ami még nagyon közel volt a heavy metal hőskorához. No lássuk, mit hallunk. Az igencsak tempósra sikeredett I Will Survive nyitja a korongot. Legjobb kezdés. Igazi száguldós zene. Van még pár ilyen a lemezen, ami személy szerint nem tartozik a kedvenceim közé, de mint emlí­tettem ez is a védjegye Axel Rudi Pell-nek. A mai napig nem hagyja ki őket. Én jobban szeretem a középtempós, húzós nótáit, mint amilyen a második cí­madó, Nasty Reputation. Ezek olyan fejrázásra kényszerí­tik az embert, mint ahogy minket is 2005-ben a BYH fesztiválon, ahol szegényeknek egy nagy vihar után kellett a szí­npadra lépniük. Pillanatok alatt olyan forróvá tették a délutánt, hogy fel is száradt minden pocsolya. A Fighting The Law ismét egy lüktető dal, tele kétlábdobos témákkal. Ez szülőhazájának készült, énektémája viszont nagyon bárgyú. Magasba í­velő bevezetők és manowaros refrén, nem igazán eltalált összetétel. A Wanted Man már annál inkább. Újból egy jó kis húzós középtempós nóta, Rudis énektémával, ezekkel nem tud hibázni. A lemezen hallható ballada most a nagy elődök előtt tiszteleg. A When A Blind Man Cries nem más, mint egy gyönyörű Purple. Tetszik, de talán nem túl szerencsés a több mint tí­z perces Land Of The Giants elé tenni. Ennek a dalnak az elemzésétől most eltekintenék, mert ez nem az a fórum, ahol ilyen tételeket van idő elemezni és legyen azért valami, ami miatt érdemes beszerezni azt a korongot. A következő Firewall talán a lemez egyik legjobb dala. Persze megint a középtempó, erős basszustémával és reszelős gitárral. Az Unchain The Thunderpedig egy olyan nóta, ami talán egy korszak lezárásának a himnusza is lehetne. Olyan mintha egy búcsú lenne a 80-as évektől. Még szerencse, hogy nem mindenki búcsúzott az aranykor által adott értékektől és most, hogy itt lehetünk és átéltük a 90-es évek "borzalmait", köszönhetjük olyan zenésznek is, mint Axel Rudi Pell. Az albumot az instrumentális Open Doors zárja, ami három tételből áll. Érdekes mű. Nagyon nem értem, de egyet azért kivettem belőle. Tisztelgés a nagy gitárhősök előtt. Megí­rásakor biztos sokszor bejárta Blackmore taní­tása és Hendrix szelleme a stúdiót, de még Steve Vai pimaszságai odafértek a kottára. A Nasty Reputation egy kellemes hardrock anyag, aminek ott kell lenni a polcon. Egy rövid gondolatot a végére hagytam, ami miatt Garael egy hétig biztos nem fog velem beszélni, és olyan dolgokat fog kí­vánni nekem, amit nem í­rhatok ide le, mert hölgyek és fiatalkorúak is olvashatnak minket. (pontosan, Tibikém, ezért sráfos őrmesterből közlegénnyé fokoztalak le. ...Garael szerk.) Ez az egyetlen lemez, amin Rob Rock énekel, mert a következő pár album már Sotoé volt. Viszont most nem Őket, hanem a 98-ban beszállt Johnny Gioeli emlí­teném. Ő a tökéletes választás. Rob Rock nagyon jó énekes és 1991-ben meg is állta a helyét Rudi csapatában, de Gioeli akkora hang, ami még Rob-ot is felülmúlja. Remélem lesz még az Évtizedelőben lehetőség olyan albumot is bemutatni, amin Ő az énekes. Genesis: We Can't Dance A döbbenet lett úrrá rajtam, amikor Évtizedelőnkben elérkeztünk az 1991-es évhez. Meglepetésem oka az a tény volt, mely szerint sorozatunkban még nem szerepelt a progresszí­v rock muzsika egyik alapcsapata, a Genesis . Ennek oka természetesen nem í­zlésünkben keresendő, hanem abban a hatalmas zenei dömpingben, melyből szemezgetünk. Mivel e csapat életművében tulajdonképpen csak fontos pontokat találunk, a választás bármelyik albumukra eshetett volna. Annak azért örülök, hogy legalább 1991 kapcsán beszélhetünk egy kicsit a "teremtés követeiről". Az idén 40 éves alakulat pályafutása három, a frontember személyével meghatározható korszakra osztható. Az első 1967-től 1976-ig tartó periódusban az azóta fantasztikus szólókarriert befutó Peter Gabriel állt a mikrofon előtt, aki extravaganciájáról, elképesztő szí­npadi alakí­tásairól és persze egyéni, senkivel sem összetéveszthető hangjával igazi védjegye lett a Genesis-nek. Kiválásakor a csapat azonnal lázas kutatásba kezdett a nemzetközi énekes fronton, (érdekesség, hogy még a Thin Lizzy erőssége, Phil Lynott is képben volt) de nem találtak alkalmas jelöltet, ezért a vokálok kapcsán már kipróbált dobos Phil Collins lépett előre és ezzel kezdetét vette a zenekar második korszaka, melynek elején, 1977-ben egy újabb tag, a gitáros Steve Hackett is odébb állt, í­gy a csapat három főre fogyatkozott. A koncertekre két remek kisegí­tő muzsikust szerződtettek. Előbb Chester Thompson dobos, majd Daryl Stuermer gitáros-basszeros érkezett a "koncert Genesis"-be. Ez a korszak egészen 1996 márciusáig tartott, amikor is Phil Collins szólópályája kedvéért elhagyta társait, átadva helyét a mindössze egy albumon szereplő, Peter Gabriel -es kvalitásokat mutató Ray Wilson-nak. Ez után 1997-től egészen 2006-ig teljes csendbe burkolódzott a zenekar, amikor is felröppent a hí­r, hogy 2007-ben ismét összeáll a Collins, Rutherford, Banks hármas kiegészülve Tompson-al és Stuermer-el, hogy egy világkörüli turnéval idézzék meg a Genesis leghosszabb és legsikeresebb időszakát. Ez után a gyors történeti áttekintés után térjünk rá jelen í­rás tárgyára, amely nem más, mint a Phil Collins-al felálló csapat utolsó műve, a We Can't Dance. A dobos-énekessel készí­tett albumokról elmondható, hogy egyre populárisabbak lettek. Főleg a Genesis, Invisible Touch, We Can't Dance hármasról mondható el, hogy lemezről lemezre egyre több és lazább slágert termeltek. A sorban utolsó We Can't Dance -ről például sok rajongó nyilatkozik úgy, hogy tulajdonképpen egy Collins szólóalbumról van szó, mely Genesis logóval került a boltokba. Bár ez a kijelentés messze nem állja meg a helyét, az tény, hogy ezen az ezen a lemezen található szerzemények egyike-másika simán beleférne Phil Collins szólókarrierjébe is. A 12 dalt tartalmazó albummal annak idején dupla bakelit verzióban kerültem szorosabb kapcsolatba, és tisztán emlékszem, hogy a borí­tó visszafogottan szép grafikája mennyire megfogott. Az akkori "A" oldal első dala volt rám,- és azt hiszem akkoriban sok zenehallgatóra- a legnagyobb hatással. A családi drágám boncolgató No Son Of Mine középtempójú, szövegileg és zeneileg egyaránt depresszí­v, szomorú, ugyanakkor mégis szépséges szerzemény, melynek gyönyörűen fotografált videoklipje is emlékezetes lehet. Csakúgy, mint az őt követő Jesus He Knows Me melynek filmváltozata szerintem a zenetörténet egyik legsikerültebb alkotása. Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy a filmben televí­ziós igehirdetőt alakí­tó Collins milyen ragyogó szí­nészi alakí­tást nyújt. (Ez persze nem véletlen, hiszen az énekes mozifilmekben is szerepelt.) A dal lendületes, telis tele hatalmas dallamokkal, a szöveg pedig maró gúnnyal átitatva szól az emberek hitével visszaélő csalókról. Ez a nóta azt a vonalat követi, melyen a zenekar az előző Invisible Touch cí­mű albumon található Land Of Confusion cí­mű slágerével indult el. A következő szerzemény nyitja a lí­rák sorát. Driving The Last Spike a cí­me és vele kapcsolatban merül fel először, hogy mennyire nincs igaza azoknak, akik elveszni látták a Genesis progresszivitását. Lassan épí­tkező, több részre tagolható, hosszú szerzeményről van szó, amelyben remek hangszeres részek és szépen felfejlődő énektémák váltják egymást. Remek pillanatok, számomra a korong egyik csúcspontja. Egy teljesen más hangulatú, ismét egy remek videoklip emlékkel rendelkező dal következik a sorban. Az I Can't Dance azóta a "Kollinszos Dzsenezisz" egyik legmarkánsabb védjegye lett. A kitörölhetetlen, szellős riffre épí­tkező gépies dal, kis túlzással a zenekar önparódiájának is tekinthető, ami persze nem jelenti azt, hogy a motí­vumok ne lennének a végtelenségig kidolgozottak. Ez a dal lett a korong, és talán a Genesis egyik legnagyobb slágere. A Never A Time egy lassú, de kicsit átlagosnak, rutinból megí­rtnak tűnő szerzemény, mí­g a Dreaming While You Sleep ismét a zenekar progosabb oldalat mutatja. Monoton billentyűs alapra sejtelmes gitárhangok és fátyolos ének fekszik, majd felgyorsul a tempó és keményedik a hangvétel, hogy azután ismét visszaálljon a dal elején indí­tott hangulat. A régi időkben a harmadik oldal első felvonását jelentette a Tell Me Why, amely egy középtempójú, szép, dallamos szerzemény,és már közelebb áll a popos felfogáshoz, mint a rockoshoz. A Living Forever számomra lemez legérdekesebb darabja. Az első három-négy perc fantáziátlan töltelék nótát í­gér, mí­g egyszer csak történik egy váltás, melyet egy hosszú instrumentális rész követ, amely az album legkiemelkedőbb pillanatai közé tartozik. Jó lett volna, ha az dal elejét elhagyják és csak a hangszeres rész marad. A Hold On My Heart függetlenül attól, hogy a pop kategóriába tartozik gyönyörű lí­rai szerzemény, melyet a zenekar mostani turnéján is behelyezett a műsorba. A következő két dal számomra az album töltelék részét képezi. A Way Of The World és a Since I Lost You -bár alapjában nem rossz szerzemények - érzésem szerint simán lehagyhatóak lettek volna erről az albumról. A záró darab viszont, a tí­z perc feletti Fading Lights ismét a régi Genesis-es hangulatokat idéző, finom, remekül felépí­tett, izgalmas szerzemény. A We Can't Dance nagyon fontos darabja a Genesis életműnek. Egy 15 éven át tartó periódust és vele együtt a zenekar legsikeresebb korszakát zárja le. Sok maradandó dal némi üresjárattal fűszerezve. Remek hallgatnivaló lazí­táshoz, kikapcsolódáshoz, vagy egy kis önmagunkba forduláshoz. Guns n' Roses: Use Your Illusion I-II. Érdekes, hogy a filozófiai tézisek - bármennyire is szofisztikusnak tűnnek néha -, még az olyan abszolúte hétköznapi és gyakorlati jelenségek esetében is "testté lehetnek", mint a könnyűzene. Nem tudom, hogy a szereplők érzékelték- e, de 1991 nem csak egy új évtized második ( metal zenei szempontból pedig a nyolcvanas évek utolsó) éve lett, hanem a metal és a hard rock fejlődéstörténeti csúcsának, egyben viszont bukásának is az időpontja, amit stí­lszerűen két olyan album vezetett fel, melyeknek alkotói az egész 'hosszú nyolcvanas évtized' jelképei lettek. Természetesen annak az egyszerű ténynek, hogy a tökéletes után már csak lefelé vezethet az út, nemcsak filozófiai, hanem üzleti és pszichológiai összetevői is voltak. A pénzügyi dolgokat gondolom, nem kell ecsetelnem, ezek egyenes következményei lettek annak az üzleti sikerhajhászásnak, mely a jófajta tehetségeket egy vámpí­r erejével szipolyozza ki, hogy aztán továbblépjen, új áldozatokat keresve, a profit folyamatossági törekvéseinek és törvényeinek megfelelően. Persze el lehet gondolkodni, mi eredményezte azt a 'jóllakottsági érzést", mely a befektetőket arra ösztökélte, hogy valami szokatlant próbáljanak találni, és ott hagyják az addig aranybányaként funkcionáló csapatokat, elvéve tőlük az akkorra talán legfontosabbá vált logisztikai bázist, a média támogatását, ugyanakkor olyan attitűdöt szabadí­tva a metal világra, mely önmaga létét kérdőjelezte meg, zenei szinonimát teremtve az ósdiságra és maradiságra. Az természetesen igaz, hogy az a dömping, mely az üzleti és karrier siker eredményeként a hallgatókra zúdult, nem volt sokáig tartható. Nem csak azért, mert a folyamat jellegéből adódóan rengeteg vacak album is megjelent, hanem mert a hard rock/metal úgy kelt önálló életre, mint annak idején a gólem, csak tóratekercs helyett a show és persze az üzlet - éltette, mely falat épí­tve í­gy maga köré, éppen az éltető elemétől, a közönségtől távolí­totta el. A média - ami egyrészt a sikert is biztosí­thatta- hosszú távon olyan szupersztárokat kreált, akik egyfajta istenségként telepedtek az elefántcsonttoronyba, megközelí­thetetlenségük tudata éppen azt a közösségi attitűdöt rombolta le, ami oly vonzóvá tette a rock n rollt. A fantasztikus produktumok a média ölelésében szinte felfoghatatlan szintre emelték bálványaikat, kikkel már lehetetlen volt azonosulni . A "nép zenéje" megszűnt ilyenformán létezni, a művészet pedig l'art pour l'art módon öncélúvá vált, túlnőve önmagán megteremtve a sztárkultuszt, mely annyira idegen volt a stí­lus gyökereitől. ( Nem véletlen tehát, hogy egy olyan zenei műfaj - grunge - előretörésének lehettünk szemtanúi a kilencvenes évek első felében, mely szerencsésen visszanyúlva az "ősrock" bárkiből lehet bármi hozzáállásához, taszí­totta le a hagyományos hard rockot és metalt a trónról, zenei hiányosságait és csiszolatlanságát szerencsésen elfedve az emberközpontúsággal, és a tökéletlenség közösségformáló erejével.) A Metallica fekete lemeze, és a Guns n Roses Use Your Illusion albuma halotti harangként kondult meg a korszak végét jelezve, utolsó - talán legnagyobb fellángolásaként- az aranykorszak tüzének, és a rock n roll vitalitási lángjának. Mindkét csapat olyan alkotást tett le az asztalra, mely ugyan különbözött kissé azoktól a munkáiktól melyekkel a világ megismerte őket, ám talán éppen ez a kicsiny "másság" tette hozzá azt a pluszt a művekhez, mely felülemelte őket a korszak legjobb lemezein. ( Ide kellene vennem a Judas Priest Painkillerét is, mely a keménység kereteit tágí­totta a power metal határáig, de ők ugye egy évvel megelőzték a metal apokalipszis kezdeti napjait.) A Guns n' roses Appetite for Destruction lemezével és a Lies mini albumával két olyan lépcsőfokra lépett, mely egyből az egekbe vitte a bandát. Korábban már í­rtam a karrier állomásainak lehetséges okairól - melyben természetesen a tehetség játszotta a legnagyobb szerepet - , most csak annyit, hogy a Lies balladisztikus hangvételű B oldala már sejtetett abból valamit, amit egy Axl Rose nevű úriember zenei elképzeléseinek kettőségéről tudhattunk meg az UYI -I-II. kapcsán. Az album személyi előzményei köztudottak: 1990-ben kezdte el a csapat az új lemez munkálatait, ám Adler képtelen volt narkomániáját féken tartani, aminek eredményeként el kellett távolí­tani: helyére Matt Sorum került a Cult-ból. A felvételek alatt csatlakozott az együtteshez a billentyűs, Dizzy Reed, aki jelentősen hozzájárult ahhoz a hangzás-és megközelí­tésbeli pluszhoz, mely megteremtettre az epikus - helyenként progresszí­v - hard rock új műfaját. Nem véletlen, hogy Axl Elton John rajongó, a dalok nagy részében ugyanaz a barokkos, elégikus, néha kicsit szentimentális, néha memoratí­v világ tükröződik vissza, ami a popénekes sikerének egyik letéteményese lett. Persze a dalok korántsem a popból gyökereznek: a blues hatások még az olyan monumentális lí­rában is nyilvánvalóan megjelennek, mint a November Rain, vagy a pszichológiai jelentés zenei leképeződésének tartott Enstranged és Locomotive. Mivel a UYI kétlemezesre hí­zott a felvételek folyamán, bőven volt idő a hard rock szinte minden spektrumán végigmenni, néha még túl is nyúlva azon, kicst kacérkodva az elektronikával - Coma - , kicsit a punkkal ( bár ez a kezdetektől jelen volt a csapat repertoárjában) - Get The Ring -, illetve a filmzenével - Live and Let Die. ( A nem hagyományos koncepciót jelzi a lemezborí­tó is, mely Rafaello egyik festményének részlete alapján készült). Gondolom, mindenki ismeri a dalokat, nem is fogok egyenként végigmenni azokon, az idő bebizonyí­totta, hogy megannyi klasszikussal van dolgunk, spontán, ám a végletekig kidolgozott szerzeményekkel. Bár páran visszasí­rták az Appetite For Destruction kissé direktebb vonalát, ám az UYI az egyenletes fejlődés iskolapéldája, olyan - ha nem is minőségi, ám mentális - ugrás, ami kicsit sem törte meg az együttes által képviselt zenei vonalat. A sokszor emlegetett "megalománia" szó éppen ezért (is) nem helyes az album esetében: itt bizony minden hangjegynek és érzelmi vonulatnak helye és szerepe van, jómagam egyetlen szerzeménynél sem éreztem , hogy felesleges "tobzódással" lenne dolgunk, a fúvósokat és a billentyűt csatasorba állí­tó hangszerelés pedig í­zlésesen és odaillően szolgálja ki a dallamokból eredő sokszí­nűséget. Az album(ok) a megjelenésük utáni 120. percben máris bearanyozódtak, majd multiplatinává váltak, nem érdemtelenül, ugyanakkor az egyes lemez utolsó számának cí­me és témája nem is zárhatta volna le plasztikusabban az "első aranykorszakot", mely után a klasszikus heavy metal és hard rock megkezdte jó pár éves kómában töltött Csipkerózsika álmát, hogy aztán egy vértbe öltözött Hammerfall nevű királyfi csókjától születhessen újjá. Iced Earth: Night of the Stormrider A Schaffer mester vezette Iced Earth munkásságának elején kiválóan érzett rá arra a pontra, amiért nagyon sokan szeretik a mai napig az együttest: egy bejáratott, határmezsgyén álló zenei stí­lusban egy konzisztens muzikális világot épí­tettek fel, aminek differenciált megvalósí­tását nyújtották az első három korongjukon. Ez még önmagában semmitmondó lenne, ha nem konkretizálnánk az eseményeket: a US power soha nem állt távol a thrash világától, ám az Iced Earth még erre is rápakolva egy lapáttal, a két stí­lus keresztezését nyújtja úgy, hogy mindezt még egy sajátos, speciális í­zzel is meg tudják fejelni. A szokásostól eltérően ezúttal ez nem az ének terén keresendő, hanem Jon "riffmágus" Scaffer játékában: a galoppozós témák már több kilométerről felismerhető védjegyévé váltak a bandának. Habár nem találták fel a spanyolviaszt, mégis albumról albumra egyedülálló produkciót tettek le az asztalra - a metal zene talán legnehezebb útja. 1991-ben látott napvilágot a Night of the Stormrider cí­mű, azóta klasszikussá avanzsált korongjuk, amely a Matthew Barlow előtti éra esszenciáját nyújtja, egyszerre nehéz és könnyű tálalásban - a kettősség ugyanis a stí­lus meghatározásból adódóan elejétől a végéig áthatja a lemezt. Sajnos ez John Greely teljesí­tményére is elmondható, aki a Scaffer által inkompetensként aposztrofált Gene Adamet váltotta a mikrofon mögött: produkciójára ráillik a felemás jelző. Hullámvölgyszerűen néhol Halfordot, vagy éppen Tim Owenst idéző sikolyokkal rukkol elő, vagy Eric Adams "szintű" melódiákat szállí­t (mint pl. a Stormrider esetében), néhol azonban - általában a lassabb, átkötő részeknél - nem tud megbirkózni a lágyabb részek "tolmácsolásával", amiben utódja, Barlow igazán maradandót alkotott. Mentségére legyen mondva, hogy a nagyrészt thrash metal által ihletett riffekhez tökéletesen passzol agresszí­v hangja, amely kapcsán akár a Helstarból is ismert James Riverara is asszociálhatnánk. Szó nélkül Randall Shawyer gitáros mellett sem lehet elmenni, aki - az együttesnél sajnálatosan szokatlan módon - egészen '97-ig kitartott a sok változást megért csapatnál. Összeillő párost alkotott ugyanis a "bandavezérrel", szólói ugyanolyan specifikus í­zt adtak a zenének, mint Scaffer "agyafúrt" riff-halmazai. A Dave Abell által kezelt basszusgitár ezzel szemben - valószí­nűleg a keverésnek köszönhetően - eléggé háttérbeszorult, ritkán kap önálló teret. Csakúgy, mint Richey Secchiari dobos, akinek témái a zseniális riffek által vezetett tempóváltások szolgálatában állnak. A prezentált zene egyik legnagyobb erőssége ennek megfelelően a nagymértékű komplexitás, ami biztosí­tja a kellő változatosságot, hogy az egyébként könnyen az egysí­kúság hibájába eső stí­lus egy percig se válhasson unalmassá. Ennek jegyében egymást váltogatják az epikus, nagy í­vű, sok együttes számára egy teljes albumra elég mennyiségű riffel operáló számok, illetve az agresszí­v intenzitással fémjelzett, feltehetőleg mindenkit a földbe döngölő nóták. Az előbbi sorát erősí­ti az album nyitánya és zárása, két Iced Earth klasszikus: a komolyzenei epilógussal rendelkező Angels Holocaust, amely egy lassabb, Greely énekstí­lusához túlzottan nem passzoló akusztikus passzázs után egy halfordi sikolyokkal megtűzdelt "örömódába" torkollik, illetve a koncertek egyik elsőszámú opusa, az impozáns dalszerkezetet felvonultató Travel in Stygian, a galoppozás magasiskoláját nyújtva a maga majdnem 10 percével. Az utóbbi kategóriába sorolható a közönséget eggyé forrasztó refrénnel bí­ró, kőkemény Stormrider, illetve az individualitás zászlaja nevében döngölő The Path I Choose. Természetesen akad a két vonalat szintetizáló alkotás is, mint pl. az egyszerre gyors és súlyos, már-már megkapó refrénű Desert Rain, vagy az örök kedvenc, a hallójáratokat szinte megerőszakoló, a zsenialitás fokára hágó Pure Evil. A sorban mindössze a rövid, akusztikus gitárjátékkal operáló, összekötő jelleggel bí­ró Before The Vision és a Reaching The End, illetve a néhol már heavy metalra hajazó, valamivel melodikusabb Mystical End képez kivételt. A korong egyébiránt a bandához méltó szí­nvonalon egy koncepttörténetet mutat be, a vallásban csalódó, ebből való menekülés útjait kereső egyén sztoriját tárva a rajongók elé - szerencsére a konkretizálás egyszerűsí­tő hatásait mellőzve. Az esztétikai dimenzió kibőví­tését pedig emellett a sötét tónusú, a muzsika hangulatát jól reprezentáló borí­tó is szolgálja. Matt Barlow ezután nemsokára bekövetkező felbukkanásával párhuzamosan azonban az együttes folyamatosan egy lágyabb, melodikusabb irányba vette az újtát, a thrash hatásokat fokozatosan egyre minimálisabb szintre redukálva, és az epikus komponálás elvét tartva szem előtt - ám ameddig ez maximálisan megvalósult, olyan kiváló "kereszteződések" is születtek, mint a The Dark Saga, vagy a Burnt Offerings ezen irányba mutató szerzeményei. Mindenesetre egy biztos: ez a banda rossz lemezt soha nem tett le az asztalra (az idei évet leszámí­tva?). Reméljük, hogy ez továbbra is í­gy marad.