Évtizedelő - 1990: Reign in the Gold Age (2. rész)

írta garael | 2007.11.18.

Black Sabbath: Tyr - Almár Ákos Blind Guardian: Tales From A Twilight World - Tomka Megadeth: Rust In Peace - TT Petra: Beyond Belief - Szakáts Tibor Queensryche: Empire - pearl69 Scorpions: Crazy World - garael Styx: Edge Of The Century - Brinyó Winger: In The Heart Of The Young - JLT Black Sabbath: Tyr A 90-es évek legelején, miközben teljesen új dolgok születtek a hard rock/heavy metal zenében, a Black Sabbath egy hagyományos hard rock lemezzel jelentkezett, ami zeneileg semmiben sem különbözött az előző két albumtól. De mégsem önismétlő, volt még elég ötlet a tarsolyban ahhoz, hogy egy újabb gyönyörű, igazi hard rock lemezzel rukkoljanak elő. A szöveg (Tony Martin munkája) ezúttal a skandináv mitológiát járja körül. Érdekes módon a felállás nem változott - és erre a Dio-korszak óta nem volt példa a zenekarban. A dalokat továbbra is Tony Martin tolmácsolta. Szintén maradt a (sajnos ma már nem) élő legenda, Cozy Powell, aki nem csak dobosként, hanem producerként is részt vett a munkálatokban (pedig az ő maradására nem mertem volna nagy tételben fogadni, ismerve az érintetteket). A basszusgitáros Neil Murray annyiban kakukktojás, hogy a Headless Cross stúdiófelvételeit annak idején még nem ő játszotta fel, de a turnéra már vele indultak. A billentyűket, mint már tí­z éve, megintcsak Geoff Nichols kezelte. A lemez egy csodálatos mennyei kórussal indul ("Spiritus Sanctus Anno Anno Mundi.."), majd Tony Martin hangját halljuk, ekkor berobban Iommi gitárja és az egész zenekar. Lélegzetelállí­tó dal: Anno Mundi (the vision). Ezt követi egy gyorsabb téma, The Law Maker. Annak idején a Metal Hammerben Cselő olyasmit í­rt róla, hogy olyan, mintha a Rainbow Long Live Rock'n'Roll albumáról maradt volna le. Találó. Gyönyörű, középtempós dal következik: Jerusalem. Ezután viszont egy igazi, hamisí­tatlan Sabbath téma jön: The Sabbath Stones. Meg kell azonban mondjam, valamiért mégsem tetszik olyan nagyon. Valahogy túl hatásvadász, főleg az effektezett ének. Persze nem kevésbé hatásvadász az az intro, amivel a B oldal indul (The Battle of Tyr), mégis gyönyörű, ahogy elővezeti a következő balladát (Odin's Court), amely aztán egy keményebb témába megy át (Valhalla). Fantasztikus. Egy újabb szép, lassú, lí­rai nóta jön (Feels Good to Me), amely érdekes módon engem inkább David Coverdale és a Whitesnake dallamvilágára emlékeztet (vajon Murray hatása?). És végül egy igazi kemény, lendületes hard rock nóta zárja a lemezt: Heaven in Black. Iommi szaggató riffje és gyönyörű szólója, Tony Martin csodálatos énekdallamai, Cozy Powell húzós dobtémái és Geoff Nichols Hammondot idéző billentyűjátéka abszolút kedvencemmé emelték a dalt az egész Tony Martin korszakból. Bí­ztam benne, hogy ez a csapat végre í­gy marad. Nem í­gy történt, Dio visszatértével mindenki mehetett, amerre látott, hogy helyet adjanak a 81-es (Mob Rules) felállásnak, amely megintcsak nem bizonyult tartósnak, í­gy előbb Martin, később Murray és Powell is visszatértek hogy 95-ben újra Iommival közösen dolgozzanak egy új albumon (Forbidden). Ám ezt követően újra összeállt a klasszikus Black Sabbath Ozzyval, í­gy megintcsak szétvált ez a kiváló alkotógárda. Blind Guardian: Tales From A Twilight Egyes zenekaroknak szerencsére megadatik az a lehetőség, hogy mindenféle alkotói kényszertől mentesen, a minőséget a mennyiség elébe helyezve, több évente, kényelmes munkatempóban készí­tsék el remekműveiket. A Blind Guardian legénysége is ebbe a szekcióba sorolható a 90-es évektől kezdve, ám munkásságuk hajnalán még évente készí­tették a korongokat - bármilyen meglepő, de a szí­nvonalat í­gy sem adva alább, mint ahogy azt a 1988-as Battalions of Fearel meghúzták. Az 1989-es Follow The Blind még többnyire a debütalbum által meghatározott stí­lus vonásait követte, a thrashes elemekkel ötvözött, dallamos, néhol himnikus refrénekkel megfejelt speed metalt, ám az olyan dalok, mint pl. a Valhalla már jelezték a készülődő változást, ami végül a '90-es, az együttes történetében fordulópontként funkcionáló - egyébiránt pedig zseniális - Tales From A Twilight Worldel következett be. A korábbi lemezek is egytől egyig kiemelkedőt nyújtottak a saját stí­lusukban, ám a Tales indí­totta el a BG-t azon az úton, amellyel világhí­rre tettek szert későbbi korongjaiknak köszönhetően. Ennek titkát pedig egyfajta ambivalencia megvalósí­tásában vélték felfedezni: a korai speed metal gyökereket megtartva egy epikus power metal felé vették az irányt. Ugyanis ez most nem csak egyes dalrészletekben realizálódott, hanem az összképet tekintve - ennek egyik pregnáns példáját nyújtja, hogy egy balladát is találhatunk a lemezen, a Lord of the Rings formájában, amely kiválóan ötvözi a Gyűrűk Ura fantáziavilágát összefoglaló szöveget az akusztikus gitárral és billentyűvel fémjelzett zenei szövetével, a fülbemászó refrénről már nem is beszélve. Az epikusság természetesen elsősorban a dalszerkezetekben, illetve az énektémákban érhető tetten, amik egy sajátos, időtlen (fantázia?) világba repí­tő, burkot képező hangulatot generálnak, amely veszélytelen ugyan, de igencsak addiktí­v. Az egész lemezt a fentebb már emlí­tett kettősség jellemzi: a durva-gyors (vagy durván gyors?) speed elemek megtartása mellett Hansi még egy fokkal előrébb lépett a jelképes, énekesi kvalitásokat mérő létrán. Lenyűgöző teljesí­tményt produkál a korong szűk háromnegyed órájában: a kórusokkal egyre erősebben megtámogatott, epikus, megadallamos refrének "előállí­tása" mellett a verzék alatt is tud mindig "újat mondani", már önmagában a vokális performanszal egy időtálló alkotást hozva létre. Továbbá a számok struktúrájában is a komplexitás került egyre inkább előtérbe: ezt már csak azon tény is alátámasztja, miszerint jelentősen megnövekedett a 6 perc körüli szerzemények száma, amik sorába az olyan fantáziadús alkotások tartoznak, mint pl. a nyitó Traveler In Time, ami megkapó refrénjének köszönhetően máig a koncertek stabil slágere, vagy a Tales talán legkiemelkedőbb nótája, a Lost In The Twilight Hall, amely már önmagában megér nem egy, hanem több misét is. A Script For My Requiem mellett a BG talán legnagyobb himnusza, amelynek fényét még Kai Hansen is emeli egy rövid vendégszereplés erejéig - mindenesetre ennél epikusabb power/speed metal nótát elég nehéz lenne találni. Ebbe a sorba tartozik még a méltatlanul alulértékelt The Last Candle, amely a duális jellemzőket kiválóan integrálja, az idő fogalmát is felülí­rva: a verzék durvulatai alatt megnyújtott időt a refrén préseli mindig "túl" rövidre, a szám (illetve a lemez) újbóli meghallgatását eredményezve. A megkezdett hagyományt ezúttal sem szakí­tották meg, a Talesen is találhatunk instrumentális dalt, ezúttal a Weird Dreams formájában, amely azonban a lemez talán egyetlen gyengébb pillanata, szürkeségével hamar a feledés homályába vész. Nem úgy a Goodbye My Friend, vagy a Stephen King í­rására épülő Tommyknockers, amelyek leginkább sodró lendületükkel ragadják magával a hallgatót. Az Altair 4 dallamvilágával már a Somewhere Far Beyond "nyugodtabb" világát előlegzi meg, az első lemezen szereplő Run For The Night koncertverziója pedig méltó lezárását adja egy összességében alulértékelt, ám hatását tekintve felbecsülhetetlen korongnak. A következő lemezzel már belelépett a Blind Guardian a "felnőttkorba", kifinomult, érett képet formálva magukról - a fiatalság lendületének, és intenzitásának azonban a Tales of a Twilight Worldbe csomagolt kreatí­v zsenialitás adja a legteljesebb képét. Megadeth: Rust In Peace "az összes nukleáris fegyver rozsdásodjon békében" A rock-metál zene rengeteg maradandó alkotást adott az ilyen zenét kedvelőknek. Ha valaki egyszer beleszeret egy lemezbe, nehéz belőle kigyógyulnia... Telhetnek az évek, az évtizedek, nem múlik a csodálat, az élmény. Persze idővel - magamon tapasztalva - másképpen látja az ember a dalokat, a mondanivalókat. Az idő múlásával nem csak a zúzás, a durva riffek lesznek fontosak, előtérbe kerül a mondanivaló, az üzenet is. Ez a nagy különbség a rock és az egyéb zenék között. A rock lemezek nem múlnak el, az idő lassabban fakí­tja ezeket az alkotásokat, mí­g a popcsillagok és dalaik eltűnnek a feledés áldásos leple alatt. Talán nem véletlen, hogy a komolyzene is közel áll hozzám, hiszen rengeteg szerzemény több mint száz évet élt meg és ma már CD-n hallgatok számos hí­res, széles körben ismert zenei művet, komplett szimfonikus zenekar, képzett zenészek tolmácsolásában. Abban bí­zom, hogy a rockzene is ezt a sorsot kapja majd, és több száz év múlva, néhány túlélő szerzeményt fognak előadni az akkori kor zenészei. Ilyen túlélő lesz reményeim szerint a Rust in peace lemez is! Nem ismerek ennél bonyolultabb speed-thrash lemezt. Ráadásul - az én látásmódom szerint - számos progresszí­v vonást is tartalmaz ez a remekmű. Persze ez abszolút nem érdekelt, amikor tizenévesen megvettem, először műsoros kazettán. Hogy mi történt 1990. tájékán a bandával? Természetesen tagcserék. Chuck Behler dobos és Jeff Young gitáros befejezte rövid pályafutását a zenekarban, és helyükre két briliáns zenész került Marty Friedman gitáros és Nick Menza dobos személyében. Nick az előző dobos technikusa volt. Másodszor fordult elő dobos csere ezen a vonalon. Mint í­rtam az előző "Mega" lemeznél, ha valaki dobolni szeretne ebben a zenekarban, legyen dob technikus és innentől már csak idő kérdése a dolog. Az új gitáros felkutatása nehezebb feladat volt, mint azt az újradigitalizált és kevert 2004-ben kiadott CD könyvecskéjéből megtudtam. Rengeteg gitárost hallgatott meg Dave, már belefáradt a dologba, amikor egy félig narancssárga, félig fekete hosszú hajú srác lemezét vette kezébe, Dragon Kiss CD cí­mmel. A lemez meggyőző volt. Marty gitárjátéka különleges és gyönyörű volt. Gyors meghallgatás, és Marty megtalálta helyét a két Dave mellett hosszú évekre. Ez pedig örökre megváltoztatta a Megadeth életét. Egymásra talált négy zenész, és elkezdődött a Megadeth aranykora. Ki kell emelnem ebből az időszakból egy turnét, a "The Clash of the Titans"nevűt. A lemez megjelenése előtt a Slayer, Suicidal Tendencies és a Testament társaságában játszottak. Ez rengeteget dobott a lemez eladásokon (megjelenés után azonnal aranylemez lett, majd rövidesen platina) és a Megadeth csillaga tovább emelkedett, a lemez pedig a legbefolyásosabb metal lemezek egyike lett. 1991. elején 140.000 ember előtt játszottak a Rock in Rio Brazil fesztiválon, majd ismét Clash of the Titans turné, nem kisebb nevekkel, mint Almighty, Anthrax, Alice In chains, Slayer, Kreator stb... (Európában és Amerikában más-más bandákkal járták az országokat) . Elég a múltidézésből, nézzük a lemezt, döngessük meg azokat a különlegesre kevert gitárokat, hadd halljam újra Dave sziszegését a dalokban, hadd élvezzem a lemez egészén uralkodó brutális dobtémákat, melyeket David feszes basszus alapja támogat. A lemez cí­me igazi Dave-es választás. A nyugodj békében (Rest In Peace) áttranszformálása a rozsdásodj békében kifejezéssé (Rust In Peace), már önmagában zseniális. A lemez cí­mének története szintén a CD könyvecskében található. Dave egy ejtőernyőzés után hazafelé tartva egy lökhárí­tón lévő matricán látta meg a következő feliratot: "az összes nukleáris fegyver rozsdásodjon békében". Már a borí­tó is remekművet sejtet. Természetesen a koncepció Dave ötlete volt. A borí­tón az öt nagyhatalom akkori vezetői, előtérben VIC öltönyben, egyikük kezében zölden világí­tó kő (meteorit, vagy radioaktí­v sugárzó anyag?), másik keze egy lefagyasztott űrlényen. A lemezhez több videoklip is készült, a Holy wars... és Hangar 18, az eddigiekhez képest nagy költségvetésű volt, és ennek megfelelően ma is megállja helyét, bármely klip mellett. A Hanagar 18-ban számos űrlény, tökéletesen berendezett katonai-kutató állomás, Vic csontváz és a zenekari tagok is szerepet kaptak. Vic csontváz az állomást irányí­tja, mí­g a tagok a klip végén lefagyasztva távoznak a többi űrlénnyel együtt. Ha hallom ezt a szerzeményt, magam előtt látom Dave Mustaine félmosolyát, ahogy elhalad a kamerák előtt befagyasztva. A borí­tóra visszatérve, már ez is harmonizál a Hangar 18 klipjével, hiszen a háttér, VIC, és a fagyasztott űrlény visszatér a klipben is. Öröm látni, ha ennyire profik dolgoznak a zenekarral, akik figyelnek minden apróságra. A Dave Mustaine recept nem változott: végy irdatlan tempójú dalokat, szórd meg egy halom gitárszólóval, í­rj hozzá jó fűszeres, kétértelmű gondolatoktól hemzsegő politikai töltettel agyontömött, az angol nyelvtan humorát kihasználó szöveget, jól rázd össze és máris platinalemez lesz. Persze ehhez az egyszerűnek tűnő recepthez kell négy olyan zenész, akikkel a Megadeth ekkor rendelkezett. HOLY WARS... THE PUNISHMENT DUE Megpendülnek a speciális hangzásúra kevert gitárok, gyorsan lépnek be a többiek is, hogy még az első percben kifejlődhessen az első kiváló Mustaine szóló (mivel is indulhatna a lemez :)), majd egy "békés" kép tárul elénk az akkori hidegháborús világból, amely sajnos nem sokat változott azóta: "A testvér öl majd testvért Egymás vérét ontják, ameddig a szem ellát A hitért ölnek Amit nem értek meg..." "A vég közel, ez teljesen világos Ez része a mesteri tervnek... "Tudva mit mondtam, ordí­tanom kell a kegyetlenség halálos adagjától és a kí­méletlen öldökléstől, kegyetlen öldökléstől, öldökléstől, öldökléstől, öldökléstől Számí­tok rá, eltiporják a gondolataimat" Lobog a vörös hajzuhatag, félelmetes sebességgel járnak a kezek a gitárokon, ennél szebben nem szólhatnának a cinek, nem lehet ellenállni, ütemre kezd el bólogatni a halandó! A dal lendületét többször is megtörte Mustaine, de mindegyik leállás, újabb meglepő kezdést eredményezett és persze megcsodálhatunk néhány Friedman szólót is. Imádom a dalt megtorpantó akusztikus gitárészt! A hat és fél perces számban indí­tásképpen 5 gitárszólót élvezhetünk, mindegyik kihagyhatatlan. Azt hinnénk, ezt nem lehet tovább fokozni, amí­g nem jutunk el a második számig. HANGAR 18 "Isten hozott a mi hatalmas erődünkben Szép lassan körbevezetlek Lehetetlen áttörni ezeken a falakon Láthatod, az acél túl erős Komputerek uralják a világot Műszerek vizsgálják a csillagokat Talán túl sokat láttam 18-as Hangár, Túl sokat tudok Hibernált idegen életformák raktára A szelektí­v amnézia sztorijával etetnek Higgy a jóslatban, de ki sejtené... Katonai hí­rszerzés Két szó, értelem nélkül Talán túl sokat láttam Hangár 18, túl sokat tudok" A hideg futkos a hátamon, ahogy belecsapnak a húrokba, és Nick elkezdi ütni a bőröket. Elindul a 100.000-szer hallgatott ritmus, a bevésődött gitártéma, és jöhet a mondanivaló a 8 db gitárszólóval... a második versszak után Mustaine és Friedman "tanárurak" egymásnak felelgetnek szólórészeken. Egyszerűen hihetetlen, hogy tudtak ennyi dallamot szólókba önteni. Őket az idők végezetéig elhallgatnám! TAKE NO PRISONERS Nem lennék Mustaine ellensége egyébként sem, de háború esetén, csak vele egy oldalon szabad állni. Nem csak a zene gyilkos, de a dal mondanivalója: "Ne ejts rabokat, krematóriumba velük, égjenek!" A szöveg egyértelműen a II. világháború borzalmaira utal, mellébeszélés nélkül, szörnyű, pár sorban megbotránkoztató iróniával. FIVE MAGIC Nem maradhat ki a földi valóságtól elrugaszkodott, mágiával foglakozó szerzemény sem a sorból egyik lemezükön sem. És ugyan itt jobban elszórva, de ha figyelünk, megvan a 7 szóló itt is. És persze egy remek basszus dallam, amely vezérfonalként irányí­t a mostanra már szokásos zenei sebességhez. Friedman gitárjátéka egyszerűen csodálatos. A CD könyvecskéje szerint a 7 szólóból 5, az Ő nevéhez kötődik. És ez a többi szerzeményben is hasonló (ha nem is ennyire dominánsan) arányban megtalálható. Hihetetlen, hogy Dave hagyta ennyire érvényesülni, pedig csak néhány hónapja dolgoztak együtt... POISON WAS THE CURE Basszusgitár nyitásképpen, aztán elszabadulnak az indulatok, és az érzelmek. Persze csak Mustaine sajátságos módján. Az biztos, hogy ez a legkönnyedebb dallamú szám a lemezen. És ahogy a szöveg is mondja, a kezdeti meleg öleléstől gyorsan el lehet jutni a tudhattam volna, hogy össze fogsz törni érzésig. De nem baj, mert a méreg volt a gyógyszer ... LUCRETIA Dave gúnyos nevetése, ereszkedő dallam, hadd szóljon az a dob! "Felülök késő éjjel Lábujjhegyen kiosonok a sötétben A pokoli hidegben, korom sötétben Tudatában vagyok a közvetlen környezetemnek..." Arra nem jöttem rá, hogy ki vagy mi Lucretia, de nem szeretnék vele az életben találkozni... A dalba belefér egy kis önirónia is: "Dave, őrült vagy egyébként is..." TORNADO OF SOULS A kedvenc dobrészem a dal közepén, fülbemászó dallam, kedvenc Friedman szólóval. Ugyan a halál nem maradhat el ebből a számból sem, de legalább nem háború kapcsán kerül a képbe... DOWN PATROL Az egyetlen lassú ütemű dal, gyakorlatilag ez nem egészen két perces átvezetés a következő pusztí­táshoz, végig csak a basszus és a dob kí­séri Dave kí­sértetiesre kevert hangját. Nem hiába a basszusgitár központúság itt, ezt a zenét Ellefson jegyzi. RUST IN PEACE...POLARIS Visszakanyarodunk a lemez elejéhez mind a zene sebességében, mind a szövegvilágban: "Egy nukleáris gyilkos vagyok, Polaris Készen arra, hogy megnyomjam az indí­tó gombot..." "Én uralom a földet, levegőt és tengereket Az emberiségre bí­zom az í­téletet..." "Az orrod küzd a halál rothadó tojás leheletével" "Lődd ki a Polaris-t A vég nem rémí­t meg mindenkit, Amikor az bekövetkezik Akkor a robbanófejek mind békében rozsdásodnak" Számomra minden idők legburjánzóbb, leggyorsabb, "gitároktató" lemeze ez, mely megszámlálhatatlan kiválóbbnál remekebb szólót tartalmaz, két "isten-gitárostól". Az album Grammy jelölést kapott 1990 és 1991-ben, "Best Metal Performance". Az amerikai Billboard listán 23. helyig, mí­g az Angol listán 8. helyig jutott. Több mint egymillió darabot adtak el belőle Amerikában. Az újrakevert változat kapott egy kiadatlan dalt, aminek zenéjét Nick Menza kezdte el, és Mustaine fejezte be. Nem lett a kedvencem... Ezen kí­vül három demó dal is helyet kapott, melyekben kicsit eltér a szöveg a végül lemezre került változattól, és Chris Poland játszik mindháromban gitáron. Nem a 4 bónusz számért érdemes megvenni az újra kiadott CD-ét. Az eredetileg is jól kevert lemez hangzását sikerült tovább javí­tani, a dinamika itt is hihetetlen. Még jobban szólnak a dalok, és hála istennek nem nyúltak hozzá a számokhoz. A radioaktí­v dalok: HOLY WARS...THE PUNISHMENT DUE (Mustaine) HANGAR 18 (Mustaine) TAKE NO PRISONERS (Mustaine) FIVE MAGIC (Mustaine) POISON WAS THE CURE (Mustaine) LUCRETIA (Mustaine/Ellefson, Mustaine) TORNADO OF SOULS (Mustaine, Mustaine/Ellefson) DOWN PATROL (Ellefson, Mustaine) RUST IN PEACE...POLARIS (Mustaine) Eddig kiadatlan bonusz dalok: My creation (Mustaine/Menza, Mustaine) Rust in Peace...Polaris (demo) Holy wars...the punishment due (demo) Take no Prisoners (demo) A zenészek: Dave Mustaine - ének és gitár Marty Friedman- gitárok David Ellefson - basszusgitár, háttérének Nick Menza - dob, háttérének Petra: Beyond Belief Bob Hartman - guitars John Lawry - keyboards Ronny Cates - bass guitar Louie Weaver - drums John Schlitt - lead vocals Tudom, az aranykor lezárásának évében rengeteg remek lemez jelezte, hogy egy fantasztikus évtizeden vagyunk túl. Tudom, hogy bőven volt miből szemezgetni és azt is tudom, hogy sok ennél hí­resebb albumot is választhattam volna, de amikor Garael átküldte az étlapot, nem is voltkétséges, hogy a Petra lesz az én lemezem. Röviden azoknak, akik azt sem tudják, eszik, vagy isszák a Petra nevet a rockzenében. 2005-ben búcsúztak a világot jelentő deszkáktól, úgy, hogy a 33 éves fennállásuk alatt, 33lemezzel örvendeztették meg rajongóikat. 1974-ben első, saját nevükről elkeresztelt bemutatkozó lemezükön, nem kisebb slágerrel rukkoltak elő, mint a God Gave Rock n' Roll To You, amit, mint tudjuk, a Kiss juttatott el a csúcsra. A Bob Hartman gitáros-zeneszerző által életre hí­vott csapatban először Greg X. Volz énekelt, majd 1986-ban megtalálták az igazi hangot John Schlitt személyében, aki nem, hogy a Petra, vagy a keresztény rock és metal zene egyik legjobb hangja, de a világon mindenhol nagy tisztelettel beszélnek teljesí­tményéről. Nem is véletlen, hogy ezek után indult be igazán a szekér. Az éppen terí­téken lévő albumukért megkapták az első Grammy-dí­jukat, és két Dove Award trófeát is. 1991 és 1994 között összesen hat Dove Award-ot (ebből hármat a Beyond Belief-fel), és két Grammy-dí­jat (Unseen Power, 1992 és Wake-Up Call, 1994) gyűjtött be a Petra. Talán ezek után már érthető, hogy helye van az Évtizedelőben egy ilyen kiváló csapatnak, ráadásul egy dí­jakat taroló lemezzel. A 87-ben megjelent This Means War és a következő évben kiadott On Fire, két igen keményre sikeredett lemez, ezen egy picit változtatva, de mégis a jól bevált hardrock vonalat folytatva adták ki a slágergyárnak is nevezett Beyond Belief korongot. A nyitó Armed And Dangerous rögtön meggyőzi az egyszeri hallgatót, hogy egy mire is számí­that. Feszes gitártémák, a kornak megfelelő dögös hangzás, erőteljes billentyű futamok és az egekbe szárnyaló dallamos énektémák. Tökéletes albumkezdés, mint ahogy a I Am OnThe Rock is tökéletes folytatás. El tudom képzelni, ebben az időben, ha í­gy kezdődött egy Petra koncert, nem sok gatya maradt szárazon. Arról nem is beszélve, hogy ezt a refrént rögtön lehetett énekeltetni is. Ha ezt a két dalt tették volna le a bí­rálók elé, már akkor biztosak lehettek volna a Grammy-ben. Persze, ahogy az annakidején a tradicionális lemezkészí­tésnél lenni szokott, ilyenkor jött egy kicsit visszafogottabb dal. A Creed gyönyörű lassú dallamokkal kezdődik, de aztán olyan középtempós dög lesz belőle, amire nincs az a rockernyak, ami nem mozdul meg. No, és elérkeztünk a cí­madó dalhoz, ami olyan szemtelen gitártémával kezdődik, hogy rögtön alapművek közé emeli a nótát. Ráadásul, amit John itt művel...persze, mikor nem? Az album közepénél aztán tényleg elérünk a balladához is. A Love egy csodálatos akusztikus lassú dal, gyönyörű vonós betétekkel és vokálokkal. A bakelitet most kell megfordí­tani, és a B oldal már pörög is tovább. Az Underground-ban olyan gitársoundot hallunk, amit még most is megirigyelnének sokan. A dal egyébként nem mondható nagyon keménynek, mégis olyan erő van benne, amire ismét mozdulnak a fejek. Nagyon nem is elemezném tovább a dalokat, talán érdekes még a Seen And Not Heard, ahol erősen fel lehet fedezni a Kiss Heaven's on Fire cí­mű dalának egyes részeit. Úgy látszik a Kiss és a Petra között időnként volt némi áthallás. Természetesen egy fantasztikus lassú dallal záródik az album. A Prayer, ahogy a cí­mében is olvasható, egy ima, ami méltó lezárása ennek az anyagnak. Gyönyörű zongora kí­sérettel és még szebb énekkel valamintvokálokkal. Megoszlanak a vélemények, melyik Petra lemez a legjobb, persze ez nem is csoda ekkora repertoárból. A Beyond Belief mindenképpen egy gyöngyszeme munkásságuknak. Kár, hogy nem hallhatjuk, vagy láthatjuk Őkettöbbet. Nekünk 2005-ben megadatott a szerencse, hogy élvezzük ezeknek a csodálatos muzsikusoknak a játékát. Egy rövid részlet, a teltházak Vasas Sportcsarnokban rendezett búcsúturné egyik koncertjéről, itt látható. Queensryche: Empire A "Birodalom" nem vágott vissza, sőt...! Tí­z évvel George Lucas űreposza folytatásának megjelenése után a seattle-i "ötös" egy nagy feladat megoldására vállalkozott. 1990. szeptember 4-én tárta a nagyérdemű elé a megoldást. Valljuk be, nem lehet könnyű egy pályafutás folytatása, ha a zenekar már megí­rta élete főművét, sokak fejszéje beletört már...! Ám a Queensryche nem okozott csalódást. Azon a hihetetlen úton haladt tovább, melyet a korát fényévekkel meghaladó Rage For Order és Operation: Mindcrime albumokkal ért el, még magasabb szintre emelve a nimbuszt. Az album a "kitaposott ösvényen" haladva, a stí­lusteremtés tiszteletében, ám talán valamivel jobb hangzással bí­rt még több rajongót vonzani a csapat számára. Tökéletesen megkreált dalok, hibátlan szerkesztés és elképesztő motí­vumok jellemzik e sorlemezt. A "Best I Can" hamisí­tatlan nyitódal. Már a "szintetikus" bevezetés ritmusa sejteti, hogy húzós tempóra számí­that a hallgató, mindemellé elképesztő dallamvilág párosul, Geoff Tate - mint mindig - káprázatos, Eddie Jackson négyhúrosa szí­vritmuszavarokat keltően dörmög, Scott Rockenfield hathatós támogatásával, mí­g a szikár gitárok (Chris DeGarmo és Michael Wilton keze által) különleges, kissé zaklatott hangulatot keltenek. A majdnem végig "jelenlévő" szintetizátor megfelelő arányban támogatja a szerzeményt, számomra igazi kedvenc. A "The Thin Line" izgalmas ritmusa és fantasztikus dallamvilága után a "Jet City Woman" sodor tovább. Szinte az égben szól a gitár, nem kevésbé az ének, Istenem, micsoda hang! A felejthetetlen refrént és nagyszerű szólót és a változatos dobtémákat követően a "Della Brown" sejtelmes világa varázsol el. Scott játéka hibátlan alapot teremt a különleges dallamokat rejtő nótának, végig a dobok a és basszus "diktál", a gitárok fel-felcsendülnek, csak egy kis szóló erejéig kapnak helyet. Az "Another Rainy Night (Without You) folytatja a sort. Szinte klasszikus 'ryche rocktéma - csak ismételni tudom önmagam - elképesztő ének-és gitárdallamokkal, szenzációs refrénnel. Elérkeztünk a cí­madó szerzeményhez, az "Empire" végig húzós középtempója, "kántálós" énektémája vonja magára a figyelmet. Jellegzetes - effektekkel támogatott - verzék és refrének, kevés banda tud ilyesmit. Sejtelmes, í­zes, finom gitárok festik alá a középrész "mondani valóját", melyből ismét egy csodás és kellőképp rövid szóló bontakozik ki, hogy a tömegek 'Empire' kiáltása végül beégjen az ember agyába. Felgyorsul a tempó a "Resistance"-el, ismét a klasszikus rocktéma következik, zseniális énekkel. Tate úgy nyújtogatja a hangszálait, mintha gumiból volnának, bár a vokált is sok banda megirigyelhetné. A Queensryche talán legszebb lí­rája fogant meg DeGarmo mesterben, amikor a "Silent Lucidity"-t alkotta. Ehhez a dalhoz nem szeretnék sok mindent hozzáfűzni, egyszerűen csodálatos! A "tiszta csend" után a "Hand on Heart" érkezik. Nagyí­vű motí­vumokkal "spékelt" - ismét klasszikus QR - rock, a dobok feszesen, a gitárok szinte a háttérben kí­sérnek. A kiállásban (is) Scott remekel, hogy a már megszokott hibátlan gitárszólót felvezesse. Geoff Tate-ről csak annyit, a világ egyik legjobb énekese, ez nem vitás! A "One and Only" bevezetésében is Scott szí­nesí­t, a középtempóban akkordbontások kí­sérik az elképesztő éneket, majd következik a dal számomra legszebb része, ahol is az uniszonót követően egy nagyon szép, vokállal dí­szí­tett gitártéma vezet vissza az alaptémához, hogy - talán keretes szerkezetként - ismét a dobok tegyék még különlegesebbé a végkifejletet. Hibátlan szerkesztés! Az "Anybody Listening?" zárja az albumot. A zenekar két karizmája megmutatja, miként kell komponálni. Igen, ahogy majd minden Queensryche dal, kompozí­ciókról beszélhetünk, amikor a nótákat hallgatjuk. Lí­rai dallamok, finom gitárok vezetik fel a nagyszerű refrént, majd a csodás szólót. Kiteljesedik a darab, majd visszatér (nem visszaesik) a kezdetekhez, hogy ismét a refrénben és folytatásában gyönyörködhessünk. Emelkedett hangulatban ér véget a gyönyör..., "csukd le szemed" - mondja Geoff! Megteszem, hallgatom a hullámokat és jól érzem magam, amí­g be nem csapódik egy ajtó! Aztán ismét elindí­tom a korongot az elejéről, hogy részese lehessek egy fantasztikus, megunhatatlan élményben! Egy dolog elvitathatatlan. A zenekar továbblépett, nem riadt meg az "OM" hihetetlen sikerén és jól döntött, amikor nem a kí­sérletezések, újabb próbálkozások, hanem az ösztönök, a tehetség és a tudás mellett döntve alkotta meg az "Empire"-t. Összességében a billentyűs hangszerek és az effektek több, de semmiképp sem túlzó használatát, a még tisztább, szikárabb hangzást és a változatlanul professzionális kidolgozást emlí­teném meg az album kapcsán, tökéletes munka! A vásárló közönség meg is hálálta a zenekar fáradozását. Az Egyesült Államokban, a zenekar számára az addig legelőkelőbb 7. helyet érte el az album, háromszoros platina státusszal, mí­g Britanniában ezüst, Kanadában pedig szintén platina volt a "jutalom". További eredmények a dalok listáján: 1990 "Best I Can" Mainstream Rock Tracks #28 1990 "Empire" Mainstream Rock Tracks #22 1991 "Another Rainy Night (Without You)" Mainstream Rock Tracks #7 1991 "Jet City Woman" Mainstream Rock Tracks #6 1991 "Silent Lucidity" Mainstream Rock Tracks #1 1991 "Silent Lucidity" The Billboard Hot 100 #9 1992 "Anybody Listening?" Mainstream Rock Tracks #16 A "Birodalom" himnuszai: 1. "Best I Can" (DeGarmo) - 5:35 2- "The Thin Line" - (DeGarmo, Tate, Wilton) - 5:42 3. "Jet City Woman" (Tate) - 5:21 4. "Della Brown" (DeGarmo, Rockenfield, Tate) - 7:04 5. "Another Rainy Night (Without You)" (DeGarmo, Jackson, Tate) - 4:29 6. "Empire" (Tate, Wilton) - 5:24 7. "Resistance" (Tate, Wilton) - 4:50 8. "Silent Lucidity" (DeGarmo) - 5:47 9. "Hand on Heart" (DeGarmo, Tate, Wilton) - 5:33 10. "One and Only" (DeGarmo, Wilton) - 5:54 11. "Anybody Listening?" (DeGarmo, Tate) - 7:41 A "Birodalom" uralkodói: Geoff Tate - ének Chris DeGarmo - gitár, vokál Michael Wilton - gitár, vokál Eddie Jackson - basszusgitár, vokál Scott Rockenfield - dobok és ütőhangszerek Scorpions: Crazy World A Scorpions munkásságát - a korai évek jazz beütésű produktumait leszámí­tva - igazából három részre lehet osztani: az Ulrich Roth-os évekre, melyre a gitáros Hendrix imádata, és riff központúbb világa nyomta rá bélyegét, a második a slágeresebb, kiteljesedett epikával ütő korszak, melyet az EYE II Eye borzalmas bukása zárt le, és a harmadik az utóbbi két lemez megfontolt, szemlélődős, ám kevésbé dallamos korszaka. A Crazy World a csapat kereskedelmileg talán legsikeresebb albuma a második etap egyik csúcsalkotásaként avatott "rock nagyköveteket" a német brigádból, kik amolyan kommersz politikai küldetéstudattal felvértezve tudtak újabb és újabb régiókat meghódí­tani. A produceri teendőket ezúttal Keith Olsen végezte, ami hallatszott is a végeredményen: úgy tudtak visszanyúlni a korábbi éra gitárosabb megközelí­téséhez, hogy a kialakult és szélesebb sikert hozó dallamtémák is megmaradtak. Néha szinte heavy metal sounddal szólnak a dalok, lásd csak a felütés Tease Me Please Me Acceptes gitárfutamait, melyre persze az addigra már jellegzetes Scorpa dallamok úsznak rá. Nekem különösen az album első fele tetszik: olyan erős refrének sorakoznak egymás után, melyek a riffek acélvázával egyetemben teremtették meg a tökéletes skorpió világot, ami ha akart, mart, mint a névadó, de ha akart, akkor simogatott, mint Meine hangja. A Don't Believe Her első hallásra is ütő refrénjénél csak a szám élettel teli lüktetése élvezetesebb, ráadásul - ne feledjük akkoriban még az amerikai hard rock bandák is metalnak számí­tottak - az európai szigor szinte a kor heavy csapatainak vetélytársává avatja a szerzeményt, társaival egyetemben. A To Be With You In Heaven lassú, feszültségfokozó pumpálással üti le a szinkópát a metalos szí­vekben, a dallam viszont szerintem egy kis lopkovári - egy igen ismert Morricone western dal árnyéka vetül rá a számra - , ám ez inkább csak olyan emlékeket idéző deja vu-ként teszi még szerethetővé a szerzeményt, mely mint egy többszirmú rózsa, bontja ki - egy frankó kiálással egyetemben - az újabb és újabb dallamtémákat. A lemez Still Loving You szintű slágere a rádiókban agyonjátszott - és í­gy kellőképpen megutáltatott - Wind of Change, a maga kissé hatásvadász szövegével, és szinte szirupos dallamaival. Tudom, a legtöbb rocker hátán feláll a szőr, ha meghallja a kezdő füttydallamot, ám ne feledjük: önmagában olyan orbitális örökzöld ez a dal, mely bármely korszakban abszolút első tudott volna lenni bármilyen könnyűzenei listán. A következő , Restless Nights folytatja a heavy metalos attitűdökkel való játszadozást, bár a kialakuló énektéma kissé "amerikás" dallamai a hard rock irányába tolják el a dalt, Meine sokszí­nű énekével, és hangulatos gitár háttérmunkával. A Lust Or Night riffelésével visszautal a korai Scorpions időkre, a refrén azonban az érett csapat azonnal ható, magával ragadó felfogását tükrözi. Az album második fele talán még agresszí­vabbra sikeredett, itt a refrének kissé más jellegűek, talán komolyabbak, nem annyira direkt módon hatnak. Ennek megfelelően a metalosabb, feszesebb vonalat viszi tovább a Kick After Kick, érdekes háttérvokállal, és rock'n'rollos dallamokkal, csakúgy, mint a Between In Eyes, amibe ragyogóan dolgoztak bele egy kis komolyzenei betétet is, olyan robogó vonat képét idézve, mely csak a slágerállomásokon áll meg. A Money And Fame a későbbi No Pain, No Gain előfutára, kissé Hendrixes, hápogós riffei Ulrich Roth-ot juttathatják az eszünkbe, elektronikába reinkálódott bluesfutamaival, élvezetes gitárközpontúságával. A lemez névadó száma fenyegető riffeléssel, és Meine rendkí­vüli tolmácsolásával nyújt torz parabolát környezetünknek, amolyan kiabálós, a többi számhoz képest kissé monoton dallamvezetéssel. A záró szám mi más lehetne, mint a megszokott szí­nvonalú, ám annyira nem agyonjátszott ballada - remek dramaturgiai megoldással fejezve be ezt a nagyszerű lemezt. A Crazy World a csapat talán legnagyobb slágergyűjteménye, melyen jól sikerült aránnyal alakí­tották a kemény riffek és a ragadós dallamok elegyét - szerencsére ezt a dalalkotási metódust sikerült a következő, a csapat történetének talán legkeményebb szerzeményeit tartalmazó Face The Heat-ra is átmenteni. Styx: Edge Of The Century Egy album sok szempontból lehet fontos, meghatározó. A kedves olvasó már megszokhatta, hogy e rovatunkban elsősorban azokkal a kiadványokkal foglalkozunk, amelyek megjelentetésével adott zenekar saját karrierjének egyik fontos állomását érte el, vagy/ és új irányt adott a műfajnak. Időnként viszont azért kerül terí­tékre egy-egy mű, mert az adott csapat ingadozó létéről ad,- pályafutásának addigi tetteit ismerve nem a legerősebb, de mégis pozití­van értékelhető -jelzést. Ilyen alkotás a Styx, Edge Of The Century cí­mű albuma, melynek kapcsán kevés, a csapat életművét ismerő zenerajongóban merül fel a nélkülözhetetlen jelző kinyilvání­tásának vágya, de azért hallatán mégiscsak elismerően bólogathat az emberfia. Évtizedelőnkben utoljára az 1977-es Grand Illusion cí­mű korongnál hagytuk magára a Styx-et, mely lemez előállí­tásakor a csapat abszolúte a csúcs közelében volt. A "tetőre" , két lépcsőfok (Pieces Of Eight-1978, Cornerstone-1979) meglépése után, 1981-ben érkeztek, amikor is Paradise Theater cí­mmel megjelentették az amerikai rockzene történetének egyik legjelentősebb konceptalbumát. A történet mesélés sikerén fellelkesülve a csapat motorja Dennis DeYoung lelkesen presszionálta társait egy újabb egybefüggő sztorijú alkotás létrehozására. Bár a többieknek az ötlet nem tetszett túlzottan, 1983-ban megjelent a Kilroy Was Here, mely -bár koránt sem akkora elánnal tört be a piacra, mint a két évvel azelőtti "társa" - újra nagy sikert aratott a közönség körében. Ezt követően azonban megakadt a sorozat. A csapat tagjai eltávolodva egymástól, a zenekarnak hét év pihenőidőt adva, szólóalbumok megjelentetésébe kezdtek. Dennis DeYoung billentyűs-énekes 1984-ben, Desert Moon, 1986-ban Back To The World, 1988-ban pedig Boomchild cí­mmel jelentetett meg önálló lemezt. Tommy Shaw énekes gitáros is három saját munkát bocsájtott útjára ez időben. Az 1984-es Girls with Guns, az 1985-ös What If és az 1987-es Ambition után 1989-ben Ted Nugent-el, Jack Blades-el és Michael Cortellone dobossal létrehozta a Damn Yankees elnevezésű formációt, mely egyben a Styx-ből való távozását is jelentette. A többiek a csapat egyik meghatározó egyéniségét pótolandó egy -énekhangjában Shaw-hoz kí­sértetiesen hasonló- multiinstrumentalista muzsikust, Glen Burtnik-ot vették maguk mellé. Az új felállás nagy elánnal kezdett munkához és 1990. október 9-én megjelentették az Edge Of The Century cí­mű művet, melyet - érthető módon - nagy várakozás előzött meg. Arra természetesen senki nem gondolt, hogy a zenekar más zenei irányba fordul majd. Mindenki biztos volt benne, hogy maradnak a feszes alapokon nyugvó szárnyaló dallamok, a zenei műfajok közötti sűrű átjárás és azok a vokális csúcsteljesí­tmények, melyek annyira jellemezték a Styx karrierjét. A korong nem okozott csalódást, mégsem lett kirobbanó siker, a listákon elért helyezései meg sem közelí­tették azt a pozí­ciót, melyet a megelőző két album dalai értek el. A nóták nagyon jók lettek, Burtnik is jól megállja helyét, mégis hiányzik valami, egy pici spiritusz a szerzeményekből. A nyitó Love is a Ritual elsőre kis meglepetést okozhat a Styx ős rajongóinak. A kor követelményeinek megfelelően széteffektezett dobalap, kemény lendületes ének, zúgó, "hejjjjj-ező" kórusok, kimondottan metálos gitár "beszólások". A dal, -mely Burtnik bemutatkozásaként is elkönyvelhető- lett a korong egyik legnagyobb slágere. Ez után a Show Me The Way finom lí­rája érkezik, melynek hallgatása közben már otthon érezheti magát az eddig tétován bóklászó rajongó. Dennis Deyoung senkivel össze nem téveszthető orgánuma és az új tag hangszeres tudását bemutató csodaszép akusztikus gitárszóló jellemzi a balladát. Ez a szerzemény elférne bármely korább Styx albumon is. Nem úgy, mint a cí­madó dal, mely ismét modernebb, keményebb vizekre evez. Ebben a négy és fél percben egy jól felturbózott rock'n roll-t hallhatunk, Burtnik az éneklés mellett a szólógitáros posztján tündököl. Az egy gyors, egy lassú, egy Burtnik, egy DeYoung elvét követve érkezik a Love At First Sight, mely hölgyszí­veket megdobogtató romantikus világának köszönhetően a lemezlistákra is hamar utat talált. Az All In A Day's Work megtörve a "megszokást", ezúttal akusztikus környezetben mutatja meg, mit tud hangjával kezdeni a nemrég érkezett társ. Nagyon kellemes, merengésre késztető néhány perc. Mivel zúzós rock'n roll nem volt még a terí­téken , a hangulatot "házi bulizósra" változtatandó a csapat belecsap a Not Dead Yet-be. Az énekes szerepét ezúttal - hogy lássuk, nem csak lí­rában erős -Dennis DeYoung vállalja magára. Dögös, de elég átlagos darab. A World Tonite cí­mű tétel az, amely az album szerzeményei közül elvihetné a legjobban hangszerelt dal dí­ját. Az akusztikus gitár alapra, és pufogó dobokra rendszeresen érkező szájharmonika szólók, és Burtnik odamondogatós éneke még a kicsit sablonos dallamvilágot is remekül ellensúlyozzák. Ismét belassulunk. A Carrie Ann nevű hölgy "személyében" egy finom lelkületű dáma "érkezik", aki akár a Paradise Theater páholyában is helyet foglalhatna. A Styx kedvelői megszokhatták, hogy minden albumon előkerül minimum egy olyan dal, melyet a csapat "rossz embere", bohóca, James Young gitáros énekel. Ezúttal sincs ez másképp. A Homewrecker a lemez számomra egyik csúcspontja. Young karcos hangja, sodró gitárszólója, a kemény riffek és Dennis DeYoung virtuóz billentyűs magánszáma, egy "Best Of"-ra is méltóvá teszi a dalt. Az album végén ismét a régi Styx-el találjuk szemben magunkat. A Back To Chicago a zenekar"musical világába" repí­t minket. Fúvós szekció, klarinét szóló, mintha valóban a szeles város egyik revüszí­nházában ülnénk és laza whiskey-t szopogatnánk a rock-ragtime hallatán. Remek lezárása egy olyan albumnak, amely érezhetően egy megzavarodott zenekar munkája. A hatalmas sikerek ismételt elérésének vágya, az új tag belépése, egy néhol kissé görcsös, de a -zenekar profizmusából fakadóan- nagyon jó minőségű, megbí­zható albumot eredményezett. A csapat azonban nem í­gy gondolhatta, mivel a következő produktumra ezúttal kilenc évet kellett várni, és amikor a Brave New World végül 1999-ben megjelent, a mikrofonnál ismét Tommy Shaw állt. (Úgy látszik a nagy visszatérésekkel ez a lemezcí­m párosul. Lásd Iron Maiden.) Az Edge Of The Century a Styx pályafutásában Glen Burtnik, és a vele kapcsolatba hozható útkeresés miatt fontos album. ...és persze azért, mert jó hallgatni! Winger: In The Heart Of The Young Túlzás nélkül állí­tható, hogy a Winger első albumával valósággal berobbant a zenei köztudatba. A 80as évek végének zenei világát olyan bandák uralták, mint a Bon Jovi, a Mötley Crüe, vagy éppen Alice Cooper és még sokan mások. Ebbe a bivaly erős mezőnybe sikerült az 1988as debütáló albumával a Wingernek betörnie. Ez remek teljesí­tmény volt, főleg annak fényében, hogy noha a csapat dallamos, melodikus rock zenét játszott, ám annak "progresszí­vabb", ötletesebb fajtáját. És ebből a zenéből nem sok volt akkortájt a palettán, talán egy sem. Kip Winger basszusgitáros-énekes, zenekarvezető általa vezetett banda olyan slágereket alkotott az első lemezre, mint a Seventeen, a Madalaine, a Hungry és a Headed For A Heartbreak. Gigászi nóták, nem is meglepő ezek fényében, hogy Japánban és Kanadában is aranylemez lett. A csapat a sikeres bemutatkozásnak köszönhetően olyan sztárokkal tudott turnézni, mint a Bad Company, a Poison, a Cinderella és Bon Jovi. Ilyen erős kezdés után, hatalmas elvárásokkal kerültek szembe a banda tagjai. Egy olyan mega-albumot mint a Winger nagyon nehezen lehetett túlszárnyalni. A rajongók imádták, a szakma is remekül fogadta, í­gy jogosak voltak a magas elvárások. Kip Winger és csapata azonban nem roppant össze a teher alatt, hanem nekiláttaki, hogy elkészí­tsék második lemezüket. A győztes csapaton ne változtass elvet Winger mester betartotta, í­gy a második lemezt is a Reb Beach gitáros, Rod Morgenstein dobos, Paul Taylor billentyűs, Kip Winger basszusgitár, ének felállású banda készí­tette el. Bitang erős csapat volt ez, Reb Beach a korszak legjobb gitárosává nőtte ki magát, Morgenstein neve pedig mára igazi legendává vált. (Noha nem csak a Winger lemezeknek köszönhetően.). Winger hangja tökéletesen passzolt a zenéhez, maximálisan kihasználta adottságait, nem akarta túlénekelni a dolgokat, egyszóval hiba nélkül énekli végig a lemezt. Azt a lemezt, ami a Billboard 100as listáján a 15ik helyig jutott, és Amerikában platina lemez lett, akárcsak Japánban. Sikerült tehát túlszárnyalni a bemutatkozó album sikereit. Ezen nincs is mit csodálni, hiszen egy bitang erős anyagot rakott le a társaság az asztalra, Beau Hill (Alice Cooper, Europe, Ratt, Warrant) producer segí­tségével. A korong rögtön egy hatalmas slágerrel a Can't Get Enuff-al indul. Lüktető tempójú, dögös szövegvilágú szám ez, a hangszerek maximálisan a helyükön vannak, kiabálós refrénjével pedig a koncertek igencsak kedvelt darabjává vált. Kiemelendő a zenészek vokális teljesí­tménye, nemcsak itt, hanem az egész albumon. Loosen Up ismét egy igazi lendületes, melodikus hard rock. Egy remek riffel indul (nem az szokványos téma ez, hanem egy ötletesebb téma), sikerült a dal sebességét jól megválasztani, mozgásra készteti a végtagokat. A harmadik tétel a Miles Away egy szép, kellemes ballada, a kor zenei követelményeinek tökéletesen megfelelő alkotás. Monumentális refrén, csodás énekdallamok amik jellemzik ezt az igazán könnyfacsaró nótát. A pihentető lassú nóta után jön egy újabb klasszikus, az Easy Come Easy Go. A szokásos Winger recept szerinti munka. Egy frankó riff, lüktető középtempó, remek billentyűs aláfestések, és könnyen befogadható énekdallamok, amik az ember fülébe másznak első hallásra. Egyszerűen fenomenális! A Rainbow In The Rose némi aor-os érzetekkel megfűszerezett, fúvós hangszerekkel támogatott dal, amiben Reb egy remeket szólózik, Kip hangja szárnyal, bemutatta, hogy ebben a stí­lusban hogyan is kell énekelni. Az egyetlen dal, amiben mind a négy muzsikus szerzőként is szerepet vállal, az In The Day We'll Never See. A dalt a nagy í­vű refrén viszi, hibátlanul alkották meg a vokális részeket. Egy lassabb, visszafogottabb szám lett a hetedik az albumon, ez pedig az Under One Condition. Sok mindent nem lehet róla elmondani, leginkább ugyanazok a stí­lusjegyek jellemzőek rá, amik a Miles Away-ra. Egy igazi vérbeli 80as évekbeli szövegvilágú nóta következik a Little Dirty Blonde. Sokan bárgyúnak tartják ezeket, de azt hiszem, ezzel a zenei világgal, amit a Winger képviselt tökéletes hallgatni való. Egy remek fél perces basszus szólóval kezdődik a Baptized By Fire, majd kibontakozik dögös, erős középtempós dal, tökéletes gitártémákkal, ötletes ritmus képletekkel. Rod játéka igazi élmény, ebben a stí­lusban nem igazán a dobosoké a főszerep, de amit Ő nyújt, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. You Are The Saint I Am The Sinner. Megint egy telitalálat. Remek énekdallamok, kiválóan kivitelezett vokálok, jó gitár szóló, némi kis Morgenstein mágia, vagyis minden itt van, amitől a Winger igazán klasszikus bandává vált. A cí­madó szerzemény zárja a korongot, ami cí­méből adódóan "lightos", melodikus nóta. Sokat róla sem kell beszélni, mert ez is tökéletes. Röviden és tömören í­gy foglalnám össze a Winger második albumát: HATALMAS LEMEZ! A csapat ennek a korongnak köszönhetően még magasabbra jutott, olyan előadókkal turnézhattak, mint a KISS, a Scorpions, a ZZ Top és a Slaughter. Túlzás nélkül állí­tható, hogy a csapat a korszak egyik élharcosa volt, négy zseniális muzsikus nagy harmóniában, tökéletes összhangban alkotott valami olyat, ami mind a mai napig értéket képvisel. És ez csak a legnagyobbak sajátja!