Évtizedelő - 1990: Az utolsó aranyévek (1. rész)

írta garael | 2007.11.04.

AC/DC: The Razor's Edge - TT Bruce Dickinson: Tattooed Millionaire - Brinyó Extreme: Pornograffitti - garael House Of Lords: Sahara - JLT Iron Maiden: No Prayer For The Dying - pearl69 Judas Priest: Painkiller - garael AC/DC: The Razor's Edge Senki sem tudja ilyen lazán játszani, ilyen kisujjból felnyomni a bluesos, mocskos szövegű rock témákat, mint Ők. Nem váltják meg a világot, nem küzdenek az éhezőkért. Ők csak rockot csinálnak, és mentik meg a hozzám hasonlók életét azzal, hogy kiszakí­tanak minket a hétköznap stresszéből, csak azzal, hogy az ember beteszi a CD-jüket a lejátszóba, és szétszaggatja a zenéjükkel a membránokat. Az 1991 -es Népstadionbeli AC/DC koncert miatt, amely ezen lemez turnéjához kötődik, kiemelten kedvenc lemezem tőlük. Ez a nagyszabású koncert, azóta is emlékezetes. A Monsters of Rock turné keretein belül teljesen ismeretlen zenekarokkal látogattak el hazánkba 🙂 (Queensryche, Mötley Crue, Metallica - a fekete album megjelenése után szinte közvetlenül). A több mint két órás AC/DC koncert közben szinte minden számban történt valami a közel teltházas koncerten. Hatalmas gumifigurák fújódtak fel (pl: You shook me all night long), hatalmas harang ereszkedett be a szí­npadra - Hells bells, AC/DC pénzt szórtak a közönség közé a Moneytalks alatt, Angus vetkőzött, vagy kiugrált a közönségbe a keverőig egy vékony szí­npadrészen (amit addig nem lehetett látni messziről), zárásképpen a For those about to rock (we salute you) alatt ágyú sortűz zárta a show-t. Nem láttam ehhez fogható előadást azóta sem. (Az idei Stones koncerthez tudnám esetleg hasonlí­tani, de Angus-ék szerintem több show elemet használtak, meg elfogult is vagyok velük szemben.) Persze ez a koncert csak hab a tortán, hiszen 12 olyan nóta kapott helyet ezen az albumon, amelynek közel fele sláger lett. A korabeli cikkek a Back in Black albumhoz hasonlí­tották... Az biztos, hogy ismét kiemelkedő nagylemezt adtak ki, és ez meglátszott az eladásokban, a turnén, a klipeken. A hivatalos AC/DC honlap szerint 77 hetet töltött a lemez a "US Chart-on", négyszeres platina lemez az eladások alapján. Erről a lemezről 4 videó is készült, melyből a Thunderstruck és a Moneytalks minden nap többször ment az MTV műsorán, a populáris slágerektől elvéve a műsoridőt. Ez a banda 14. lemeze. Az teszi halhatatlanná a sztár bandákat, akik aktí­van töltenek hosszú évtizedeket a rock szí­npadán, hogy ennyi lemez után is képesek olyan lemezzel előrukkolni, ami új rajongók hadát képes a zenekar táborába állí­tani. A lemez ritmusvilága kicsit eltér az ős AC/DC-től, hiszen az albumon Chris Slade dobjátékát élvezhetjük, amely meghatározó számomra ezen a lemezen! Élmény hallgatni és (DVD-n) nézni játékát! Erről a turnéról született egy koncertlemez is hang és kép formában egyaránt. Aki kint volt ezen a koncerten nem hagyhatja ki sem a CD-t, sem a DVD-t a gyűjteményből, í­rom mindezt annak tükrében, hogy nem vagyok koncertanyag gyűjtő. Mielőtt szemezgetésbe kezdek a lemezről pár szó a Remastered AC/DC albumokról. Nem hinném, hogy újdonsággal szolgálok, amikor azt í­rom, hogy az AC/DC is kiadott egy újradigitalizált sorozatot (meg néhány lemezükből "dual disc" formátumot is). Sokszor felmerül bennem, hogy ez csak a pénzszerzési forrás kibőví­tése a kiadók, vagy a zenekar részéről, de pár esetben komoly értéket kapunk a beruházásért. Az AC/DC esetében nyugodtan í­rhatom, hogy megéri ismét befektetni a kedvenc lemezekbe. Amikor 1980-nál járt az évtizedelő, abban az időben bekeveredtem egy áruházba, ahol rövid gondolkodás után és az évtizedelős Back in Black í­rás hatására beruháztam a Remastered fekete AC/DC lemezre. Amikor betettem a lejátszóba, megújult az AC/DC élmény! Hihetetlenül szólt a lemez, olyan dinamikával, amit kevés lemeznél hallhatok. Hozzá a gyönyörű csomagolás, és a könyvecske... Szóval visszamentem a Highway to Hell lemezért is, és a The Razors edge lemezt is ebben a formában kezdem most hallgatni. Thunderstruck Megszólal a jól ismert gitártéma, amit minden ember ismer, aki hallgat rádiót, vagy néz TV-t. Bekapcsolódik a dob, észtvesztő dob hangzással, Brian reszelős hangja megadja a kegyelemdöfést a távirányí­tómnak, melyen vadul nyomkodom a hangerőgombot, hogy minél nagyobb hangerőn hallgassam a dalt, és inkább a basszust hallják és higgyék azt az alattam levők, hogy attól inog a csillár, nem a fél lábon ugrálásomtól. Bár ott lehettem volna a klip forgatáson! Mekkora hangulat lehetett erre a dalra??? Pedig ott elhangzott egy párszor, amí­g felvették... Sláger ez a dal, amit mindenki szeret. Egyszerű szöveg, beindí­tó ritmus, ÁLLAT! "A dobok hangja ver a szí­vemben..." Jönnek egymás után a dalok vad ritmussal Fire your guns a szokásos AC/DC erotikával, majd a másik sláger a Moneytalks. Nem fogom elfelejteni, hogyan küzdöttek az emberek, amikor elkezdték szórni az AC/DC pénzt a dal közben... Többet ért az ottani embereknek az Angus képpel ellátott pénz, mintha igazit szórtak volna! A régi recept nem változott. Mocskos bluesos témák, laza szólókkal, könnyed szövegtémákkal és most nem csak 2/4 -es ritmusokkal! "Varratott öltönyök, sofőrös autók Luxus hotelek és nagy szivarok Harácsolsz, a megbecsülésért Ott ahol a szexis csajok táncolnak éjszakákon át Az elvárás a tiéd A pillantások rám szegeződnek Mire vállalsz garanciát? Héj kislány, te mindent akarsz Bundákat, gyémántokat, a festményt a falon Gyerünk, gyerünk, szeress a pénzemért Gyerünk, gyerünk, hallgasd a pénz szavát..." Aki ezeknek a daloknak ellen tud állni és nem mozdul meg egyik végtagja sem, nem kezd el bólogatni, az süket. Mást nem tudok feltételezni. Nem kell a rockzenét szeretni ahhoz, hogy ezt a lemezt végighallgassa valaki. The razors edge dobtémája melegí­ti az erősí­tőm áramköreit. Ez nem egy tipikus dal tőlük, mégis kedvenc a Goodbye and good riddance to bad luck és a Mistress for Christmas -el együtt. Számomra az utóbb emlí­tett dal a tökéletes karácsonyi dal. Nem is értem miért nem ezt adják az ünnepekkor a Jingle bells vagy a többi agyonjátszott helyett...:) Rock your heart out, alatt eladom a lelkem, hogy megkapjak mindent, amire csak szükségem van, és nem aggódok a költségekért többet, a szí­vem a rockért dobog a lábdobok ritmusában. Are you ready? Mostanra mindenre készen, főleg végre egy kicsit jobb időkre, egy kis szórakozásra, egy gyönyörű nőre és rock további istení­tésére. Az album utolsó dalainak szövegét, jól összegzi a Shot of love néhány sora: "Gyerünk édes, utazz velem Belövünk egy dupla extasy-t Fa kupából iszom majd "vizet" És addig bulizunk amí­g felkel a nap Figyelmeztelek, ez életed legjobb dobása lesz Figyelmeztetlek ez életed legjobb dobása lesz... A szerelemé" A dalok témája nem változik az eltelt évtizedek ellenére. Rock, nők, ital, és egyéb "szerek" ezek azok, amik ezen a lemezen is uralkodnak, hozzá az utánozhatatlan mocskos rock-blues zenével. Jókedvet, örömet, mosolyt csalnak életembe a dalszövegek, az őrületesen egyszerű, és ezzel őrjí­tő zenék! Megunhatatlan, a zene és a szöveg egyaránt. Dalcí­mek : Thunderstruck Fire your guns Moneytalks The razors edge Mistress for christmas Rock your heart out Are you ready Got you by the balls Shot of love Let's make it Goodbye and good riddance to bad luck If you dare AC/DC 1990-es felállása: Brian Johnson - ének Angus Young- gitár Malcolm Young - gitár Cliff Williams- basszusgitár Chris Slade - dob Bruce Dickinson: Tattooed Millionaire Amikor szereted a munkád, boldog ember vagy. Örömmel vágsz bele a mindennapokba, alig várod, hogy beszippantson a tenni vágyás jóleső érzése. Azután, egyszer csak azt veszed észre magadon, hogy túlpörgött a motor, a siker mindennapossá vált, munkatársaiddal több időt töltesz, mint a családoddal. Új ötleteid is lennének, de azokat az adott csapatban nem tudod megvalósí­tani. Az ilyen szomorú állapotba jutott helyzet megoldása többféle is lehet. Vagy gyökeresen új tevékenységet keresel, vagy - ha anyagi okok miatt őrültség számba menne, hogy "leszúrd a jól tejelő tehenet"- szabadidődben megvalósí­tod azon vágyaidat, melyekről titokban álmodozol. Bruce Dickinson, miután az Iron Maiden, Powerslave, Somewhere In Time, Seventh Son Of A Seventh Son "szentháromsággal" sikert sikerre halmozott, többször bejárta oda-vissza a világ legnagyobb koncerttermeit, pontosan í­gy járt. Besokalt, és mivel az anyazenekar eszement sikerei miatt a lelépésről egyelőre szó sem lehetett, úgy döntött, hogy kikapcsolódásképpen, valamint a Maiden-ben kivitelezhetetlen zenei ötletei megvalósí­tásának érdekében elkészí­t egy szólóalbumot. A vállalkozáshoz utolsó lökést egy felkérés adott. Bruce , a Nightmare On Elm Street cí­mű film folyam ötödik részéhez felénekelte a Bring Your Daughter.... To The Slaughter cí­mű dalt, melynek egy másik verziója a későbbiekben felkerült az Iron Maiden, No Prayer For The Dying cí­mű lemezére is. Új vállalkozásában fő társául Janick Gers-t választotta, aki többek között a Deep Purple énekesének Ian Gillan-ek két szólóalbumánál, (Double Trouble-1981, Magic-1982) valamint a Marillion első énekesének, Fish-nek szintén 1990-ben napvilágot látó, Virgil in A Wilderness Of Mirrors cí­mű munkájánál szolgáltatta a hathúrosba valót. A dobok mögé Fabio Del Rio ült, a basszusgitárt pedig Andy Carr kezelte. Az albumnak zeneileg természetesen nem sok köze van az addigi Iron Maiden munkákhoz. Dickinson e lemezének minden másodpercén érezni, hogy alkotója ki akart törni egy burokból. A dalokból - annak ellenére, hogy a lemezen bőven akadnak súlyos pillanatok - sugárzik a könnyedség iránti vágy, a gyökerekhez való visszanyúlás féktelen öröme. Az album cí­mét, (Tetovált milliomos) a "legenda" szerint a Mötley Crüe basszusgitárosa Nikki Sixx ihlette, aki zenekara egyik európai turnéjának alkalmával közelebbi kapcsolatba került Bruce Dickinson kedves nejével, minek következtében az énekes nem táplált gyengéd érzelmeket az agyonvarrt rocker iránt. Mint a legendák általában, ez a történet is vagy igaz, vagy nem. Ami viszont biztos, hogy az emlí­tett dal, mely az albumon a kettes sorszámot viseli, a lemez egyik legszikárabb és legjobb szerzeménye. Bár a kezdő riffek simán elférnének a Def Leppard, Pyromania albumán is, a refrénnél lehullik a leopárd bőr, és egy nagyon szép dallamvilággal megáldott kőkemény rock'n roll tárul elénk. A cí­madó dal dicsérete a lemezen szereplő többi szerzeményt is megilleti. Sikerült tí­z, szinte teljesen különböző világú, önismétlésektől mentes, magával ragadó, izgalmas nótát összeválogatni. A kezdő, Son Of A Gun "Maiden emlékeket" is idéző, de annál sokkal szikárabb világa, a Born 58 bólogatásra bí­ztató középtempója és jól eltalált dallamvilága, a Hell On Wheels nyí­lt tisztelgése az AC/DC előtt (azt a riffet Angus is simán í­rhatta volna), valamint a Gypsy Road klasszikus hard rock lí­rája, mind-mind azonnal magával ragadja a hallgatót. Persze nem illik megfeledkezni a többi szerzeményről sem. A végig gőzmozdonyként lüktető Dive!Dive! Dive! -ban Dickinson az album legkeményebb énektémáit hozza, az All The Young Dudes-ban pedig a hetvenes évek amerikai rock'n roll balladájainak világához nyúl vissza. A Lickin' The Gun az a nóta, melyet soha nem tudtam megkedvelni. Lüktető riff a verze alatt, kemény Bruce ének, - eddig nem hangzik rosszul,- de a bugyutácska refrén nálam mindent elront. Sebaj,a következő, fura cí­mű Zulu Lulu nagyon laza boogie woogie-ja a remek feeling, mí­g a záró No Lies a középrészén található dohogó, monoton basszustémára fekvő, kicsit elszállós rész miatt lehet emlékezetes. Bruce Dickinson ezzel az albumával ráérzett az önálló munka í­zére, és a következő, - már az Iron Maiden -ből 1993-ban történt kiválása utáni- években nagyon jó albumokat készí­tett, melyek közé a Tattooed Millionare nem illeszkedik igazán szervesen. Egy folyamat kezdete volt ez a korong. Általa egy egyre inkább korlátok közé szorí­tott művész mutathatta meg, hogy egy olyan világba is el tudja kalauzolni hí­veit, mely távol áll attól, melyet megszokhattunk tőle. Extreme: Pornograffitti Emlékszem, 1990-ben a Metal Hammer júliusi hangpróbája az újság történetének talán legszí­nvonalasabb versengését produkálta - a bí­rált albumok szinte mindegyikét klasszikussá érlelték az elmúlt évek. Az olyan mezőnyben, ahol a Queensryche Empire, a Megadeth Rust In Peace, a Balck Sabbath Tyr, a Judas Priest Painkiller, az Iron Maiden No Prayer For The Dying, az AC/DC The Razor's Edge, vagy a Stryper Against The Law albumjai szerepeltek - nos, ott ért ötödik helyezést egy olyan csapat műve, kiknek második, Pornogrraffitti c. lemeze nem csak zenei tekintetben, de zenetechnikailag is egy új ikont avatott a hard rock templomában. A csapat első alkotása még megérdemelten süllyedt el a hard rock lemezek dömpingjében, ám a folytatás joggal robbantott ki egy új "pornográf őrületet". A siker alapja egyrészt a fantasztikus dallamérzék, melyben szerencsésen vegyí­tették a funky ritmizáló pulzálását a hagyományos hard rock énektémákkal, másrészt a gitáros, Nuno Bettencourt új iskolát teremtő gitárjátéka, és érzékeny instrumentális zenei felfogása. Természetesen az sem volt hátrány, hogy Nuno kinézetével maga volt a megtestesült rock-szerelem isten - a balladákkal együtt a hölgyek százai vállakoztak volna egy kis "extrém" sexre. Jóllehet, a nagyobb tömegek elsősorban a megasiker More Than Words lí­rai MTV általi permanens tolmácsolása folytán ismerték meg a bandát - kissé hamis képet kapva az együttes zenei világáról - , a lemez nem a balladákról és az érzelmes love metalról szól: annál jóval sokszí­nűbb és heterogénebb, mintsem egy kategóriába beskatulyázható legyen. Már maga a hangszerelés sem a standard hard rock bandákat idézi: itt bizony a fúvósok igenis koherens részei a hangzásvilágnak - Li'l Jack Horny - a zenei spektrumon pedig a tökös hard rocktól - Decadence Dance - a funky alapú szövegdaráldán keresztül - When I'm President, Get The Funk Out - a black noir mozikat megidéző hangulatszivárványig - When I First Kiss You minden megtalálható, amiért a stí­lus olyannyira szerethető - ráadásul olyan előadói szí­nvonalon, mely a legnagyobbaknak is becsületére válhatna. Mindezek mellett a szövegvilág sem a hagyományos rock kliséket járja körbe. A jó adag szarkazmussal megfogalmazott gondolatok szerves részei az együttes zenei sikerének, a poénosan kritikus hangvétel ugyanolyan sokszí­nűen fogalmazza meg környező világunkat, mint annak hanjegyekbe préselt leképeződése. Az énekes, Gary Cherone nem hiába lett később rövid ideig a Van Halen vokalistája, az együttes által kibontakoztatott muzikalitás igen közeli rokonságban van a Halen birodalommal, Nuno gitárjátéka is a mestert idézi leginkább. Az Extreme azonban minden hasonlóság ellenére egy teljesen különálló, egyedi világot hozott létre, melyben a slágeres igényesség új értelmet kap, kezdve a dalszerkezetek rafinált, ám tökéletes voltától a hangulati váltások nagyszerű dramaturgiájáig és a hangszeres és énekesi teljesí­tmény etalon voltáig. A He-Man Woman Hater kezdő gitárszólója után kibontakozó hagyományos rock refrén, vagy a kezdő szám érzelmes lí­rájába berobbanó letaglózó riff, esetleg az It's (a monster) pulzáló, horroros, ám mégis parodisztikus hangulata már önmagukban is elegendőek lennének a klasszikussá éréshez, ám itt minden dal tálal valami apró- vagy nagyobb meglepetést. Nekem különösen a záró szám delta blues-ban gyökeredző akusztikus ujjgyakorlata tetszik, hiszen ebben egy addig funk alapú zenét játszó banda úgy tud hirtelen az alapokhoz nyúlni, hogy abba a jó öreg Rolling Stones tagjai is belesárgulhatnának. Az Extreme oly módon volt képes új életet lehelni a hard rockba, hogy megtartotta annak eredeti értékeit, ám szinte komolyzenei igényességgel vitt bele annyi új ötletet, hogy az tényleg egy ezer szí­nben pompázó graffitit varázsolt a kemény rock zenei falára. House Of Lords: Sahara Gene Simmons nemcsak zenészként volt fenomenális - jó érzékkel talált meg és karolt föl fiatal tehetséges bandákat. Ennek ékes bizonyí­téka a két, mára kultikussá vált lemez, a The Right To Rock és a Final Frontier. Neki köszönheti a Black 'n Blue nevű formáció is legnagyobb sikereit , a Nasty Nasty-t és az In Heat-et. Remek csapat volt a Black ‘n Blue, itt énekelt a Warrant jelenlegi vokalistája, Jaime St. James, itt pengetett a Kiss mostani gitárosa, Tommy Thayer. Rajtuk kí­vül a japán EZO sikereiben is tevékeny részt vállalt. Nem is beszélve egyik kedvenc bandámról, a melodikus hard rock királyairól, a Los Angeles-i House Of Lords-ról. A csapat első lemeze, a House Of Lords 1988-ban látott napvilágot és (bizonyos szinten) sikeressé tette a csapatot. Ez nagyban köszönhető a csodás balladának, a Love Don't Lie-nak. Szóval a bemutatkozás jól sikerült, í­gy a srácoknak nagyon fel kellett kötni a gatyát, hogy a várakozásnak meg tudjanak felelni. És azt hiszem, 17 évvel a második lemez, a Sahara megjelenése után bátran kijelenthetem, hogy nemcsak,hogy a várakozásnak megfeleltek, de minden idők egyik legjobb lemezét készí­tették el a műfajban.A banda igazán mindent beleadott. James Christian megaénekes, élete legjobb formájában vonult a stúdióba. Orgánuma senkiéhez nem hasonlí­tható, hangterjedelme is adott volt ahhoz, hogy mindent el tudjon énekelni. A korszak egyik legjobb hangja volt, igazi utánozhatatlan egyénisége a hard rock világnak. Gregg Guiffria billentyűs a kor talán legjobbja, játékát nemhogy rossz szó nem érheti, hanem csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel szabad beszélni róla. A ritmus szekciót is két nagyon tehetséges ember alkotta.A dobos, Ken Mary iskolapéldája a pontosságnak és a precizitásnak.Ebben a műfajban nem kell Neil Peart-i témákat ütni, nem kell olyan progresszí­v csodákat művelni amiket Mike Portnoy szokott elkövetni, itt egy biztos alapot kell hozni a dallamorientált nóták alá. És ezt Ken Mary hiba nélkül meg is teszi. A basszer ChuckWright is fontos része a H.O.L. zenéjének. Tökéletesen alapoz, gitárja remekül szól. Nem véletlenül játszott Alice Cooper mellett, vagy lett tagja a legendás Quiet Riotnak. Gitáros poszton változás történt az előző albumhoz képest. Lanny Cordola távozott a csapatból, helyére Michael Guy került. Ám a lemezen nem csak Ő gitározik. Feltűnik az albumon a Cheap Trick varázslója, Rick Nielsen, a mágus Chris Impellitteri, Doug Aldrich és Mandy Meyer is. Nem rossz névsor, azt hiszem. És a vokálokat sem bí­zták akárkikre. Ron Keel, Mike Tramp, Steve Isham, David Glen Eisley és Steve Plunkett segí­tett be. Illusztris vendégek egy hibátlan albumon. A lemez egy percig nem hagy kétséget senkiben afelől,hogy a banda mindent tudott ahhoz, hogy világsztárrá válhasson. Hogy ez miért nem sikerült? Hosszú lenne kifejteni. Mégis, a Sahara úgy vonult be a köztudatba, mint 90es évek egyik hard rock lemeze. Ez nem is tévedés. A lemez rögtön egy bitang erős dallal, a Shoot-al indul. Sallangmentes, jól eltalált tempójú hard rock tétel, James erős hangja az ilyen nótáknál igazán ütős volt. A House Of Lords egyik nagy slágere a Chains Of Love került a korongra második nótaként. Dallamvilága nagyon jól eltalált, a hangszeres szekció is szépen dolgozik, a gitárszóló is kiemelkedő, de az egész dalról elmondható, hogy a melodikus hard rock egyik legragyogóbb gyöngyszeme. Ha a Chains Of Love-ra azt mondtam, hogy nagy sláger, akkor nem tudom, hogyan is kéne érzékeltetnem a Cant Find My Way Home-ot. Én magamban csak a balladák királyaként szoktam emlegetni. Az akusztikus gitár-ének kettőse ámulatba ejtő, James brillí­rozik itt is, és a billentyűs aláfestések is szépen szí­nezik a dalt. Azért a szám vége felé beszállnak a többiek is, ami a srácok pazar dalszerző készségéről árulkodik. Nem hiszem, hogy van még banda ebből a korszakból, amely két olyan csodás lí­rikus alkotást tudott volna alkotni, mint a H.O.L. a Love Don't Lie-al és a Cant Find My Way Home-al. A Heart On The Line egy lüktetőbb, gyorsabb dal, sokat nem kell í­rni róla, ezt hallani kell. A következő nóta Laydown Staydown, egy laza középtempós dal, az énekdallamok itt is uralkodó szerepet töltenek be, a refrént is sikerült jól eltalálni. Némi Alice Cooper-es érzéseket vélek felfedezni helyenként, de ezt a legpozití­vabb értelemben mondom. A cí­madó Sahara egy laza kis dob showal indul, amiből egy dögös, igazán erős dal bontakozik ki. A refrén révén a dal igazán bele illik a 80as évek második felének zenei világába. A keleties motí­vumok, amiket Gregg prezentál, még különlegesebbé teszik a nótát. Újra egy érzelemdús, lágyabb szerzemény következik, ami az It Ain'z Love cí­met viseli. Meseszép! A nyolcadik “track" a Remember My Name megintcsak egy finom, light-os, érzelmekkel teli alkotás, ami közelí­t az Aor rock-hoz, a Journey és a Styx legszebb pillanatait idézi. A két lassabb dal után következik egy lendületesebb, tökösebb nóta, az American Babylon.A gitártémák kemények, a ritmusszekció is erősen alapoz, Gregg aláfestései is a helyükön vannak, és James Christian pedig a tőle megszokott magas szí­nvonalon énekel. A lemezt egy borzasztóan erős, gyors dal, a Kiss Of Fire zárja. Ken Mary rögtönöz egy laza kis dobszólót. Az alapból is nagyon változatos albumnak ez a kegyetlenül gyors, száguldó dal méltó befejezése. Mestermunka! Talán í­gy tudnám röviden és tömören összefoglalni a Saharát. Már az előző lemezük is nagyszerűen sikerült, de ez a lemez még azt is túlszárnyalta. Ahogyan még sok-sok banda albumát. Nem tudom, hogy a Sahara volt-e a legjobb album ebben a stí­lusban, ami valaha megjelent, de az biztos, hogy benne van a legjobb kettőben. A melodikus hard rock egyik alapköve. Aki nem ismeri, az nagyon sokat veszí­t vele, aki viszont igen, az 100%os pontossággal tudja, hogy miről is beszélek. Iron Maiden: No Prayer For The Dying Az Iron Maiden ezen albuma leginkább arról hí­res, hogy megpróbálta "tovább vinni" a fantasztikus triumvirátus (Powerslave, Somewhere in Time, Seventh Son of a Seventh Son) sikerét, valamint, hogy Adrian Smith 10 év után elhagyta a gárdát. Így vagy úgy, valljuk be, sikerült a folytatás és a "pótlás", bár azt is el kell ismerni, a No Prayer for the Dying nem olyan homogén, egységes képet mutat, mint elődei, ennek ellenére, önmagában azért - ahogy azt a "Holy Smoke" és a "Bring Your Daughter... to the Slaughter" első helyezése a "U.K. Chart"-on bizonyí­totta - megállta a helyét. Adrian stafétabotját Janick Gers vette át, aki Dickinson első - szintén ebben az évben megjelent - szólóalbuma (mellyel kapcsolatban Brinyó barátom fejti ki véleményét) kapcsán került "képbe", ám nem mellesleg, ezt megelőzően egy White Spirit, két Gillan, egy Gogmagog, sőt Fish (szintén '90-es) lemezén is közreműködött. Emlékszem, nehezen barátkoztam a gondolattal Adrian "elvesztése" miatt, túl sok szép emlék fűződött a nevéhez (még a "No Prayer"-ben is dolgozott egy cseppet, de a rögzí­tést és a turnét már nem vállalta)! Hagyományőrző módon rendesen bekezdenek a "Tail Gunner"-el, igazi nyitónóta, a Maiden klasszikus tárházából, azonnal "levehető" dallamvilággal, igaz, nem süt akkorát, mint az előző nyitányok. Az albumot rögtön az egyik nagy sláger, a "Holy Smoke" folytatja. Tényleg nagyon nagy dal, talán egy kicsit túlságosan is slágeres. Szokatlan a Maiden-től, inkább a Dickinson "vonalat" erősí­ti (eszembe jutott a dalra készült klipp, enyhén szólva is röhejesre sikeredett). A cí­madó "No Prayer for the Dying" balladisztikus kezdése (klasszikus brit témája) viszi tovább a sort. Persze Harris mester nem hagyja "annyiban", a nóta második felére megérkezik a már jól ismert "galopp", nagyszerű szólókkal, Nicko jól bevált "ti-ti-tá"-jával és egy kis progresszí­v váltássorozattal, hogy végkifejletként (amolyan keretbe zárva) visszatérjen a "lágy" dallamokhoz. Dave Murray "hozzájárulásával" jutunk el a "Public Enema Number One" c. dalhoz. Sodró lendület, kántáló verze és egy igen jó (nagyon hatásos kétszólamú) refrén, illetve az elvárt szép gitárfutamok jellemzik a szerzeményt. Ismét Dave (és Steve) tollából "fakadóan" élvezhetjük a "Fates Warning"-ot, mely eltekintve a szép, kidolgozott (hangyányi szinti szőnyeggel aláfestett) intrótól, nem kiemelkedő darab. Ebben a nótában kevésbé érzem az egységet, pedig egy-egy énektéma nagyon erős és a szólórészek (illetve azok felvezetése is) kiemelkedőre sikeredett. Ízlések és pofonok...! Viszont a "The Assassin" kárpótol sok mindenért. Ilyennek kell lennie egy Maiden szerzeménynek, mondom ezt annak ellenére, hogy nem feltétlenül a Harris "szülemények" a kedvenceim, ez valahogy mégis nagyon "ott van"! Talán itt mutatkozik be legjobban Janick, szanaszét nyúzza gitárját, a hatás nem marad el! A "Run Silent Run Deep" ismét különleges hangulatot áraszt, sejtelmes, túlvilági hangon énekel Bruce, a csapat a kitaposott (vagy inkább "kigaloppolt") ösvényen halad, félreismerhetetlen gitárintro után szaggatott, majd prog. alappal érkeznek a szólók, hogy egy csodás uniszónóval adják vissza a helyet a vokálnak, záróakkordként szimpla, natúr kisérettel. A "Hooks in You" is kilóg némiképp a sorból. Egyrészt ez az a "track", melyet Adrian is jegyez, no érezni is rajta rendesen. Hardrock gitárkezdés, kolomp "beszámolás" és agyszaggató felvezetés a nagyszerű refrénig. Többek között az ilyen jó kis húzós témákért szerettem és szeretem Mr. Smith-t (és persze Dickinson-t is)! :o) Szerintem igazi koncertnóta, kár, hogy ritka a programban, talán, egyszer...?! A korong másik nagy slágere, a "Bring Your Daughter... to the Slaughter" következik utolsóelőttiként. Utánajárás nélkül is nyilvánvaló, hogy Dickinson szerzemény, mely igen gyakorivá vált az előadásokon, nem véletlenül. Megmozgat minden izületet, bólogatásra, lábdobolásra bí­r s persze a rajongók hangszálait sem kí­méli. Hullámzása elsöprő, dallamvilága első osztályú, szenzációsak a gitárok és az élő hatás kedvéért, a "krumplis zsák" sem maradhatott el a végéről. Hamisí­tatlan "HM" nóta a legjobb fajtából. Végezetül a "Mother Russia" - Harris mester klasszikus stí­lusában -, mely szerzeményekből (gondolok itt a "Hallowed Be Thy Name", "To Tame a Land", "Rime of the Ancient Mariner", "Alexander the Great", "Seventh Son of a Seventh Son" szösszeneteknek aligha nevezhető darabokra) lassan egy "Best Of" albumot is ki lehetne adni. Nagyon érzékenyen nyúlt Harris a dallamhoz (akárcsak az előzőekben), ám annyi progresszí­v váltást, dinamikát sikerült belecsempésznie, hogy valóban kiemelkedő, ismét egy különleges szerzeménnyé váljék az. Szerencsére a főnök - az Iron Maiden történetének ismeretében már nyugodtan kijelenthetjük - nem hagyott fel a nagy í­vű dalok í­rásával és a progresszí­v elemek felhasználásával, ezt, van aki örömmel, van aki kevésbé boldogan konstatálja, ám meg kell jegyezni, ezek a szerzemények szerves részévé, szinte védjegyévé váltak a "Vasszűz" kiadványainak. A "folytatás": 1. "Tail Gunner" (Dickinson, Harris) - 4:15 2. "Holy Smoke" (Dickinson, Harris) - 3:49 3. "No Prayer for the Dying" (Harris) - 4:23 4. "Public Enema Number One" (Dickinson, Murray) - 4:13 5. "Fates Warning" (Harris, Murray) - 4:12 6. "The Assassin" (Harris) - 4:18 7. "Run Silent Run Deep" (Dickinson, Harris) - 4:35 8. "Hooks in You" (Dickinson, Smith) - 4:08 9. "Bring Your Daughter... to the Slaughter" (Dickinson) - 4:45 10. "Mother Russia" (Harris) - 5:32 A Maiden 1990-ben: Bruce Dickinson - ének Dave Murray - gitár Janick Gers - gitár Steve Harris - basszusgitár, vokál Nicko McBrain - dob Judas Priest: Painkiller Vannak olyan zenei alkotások, melyek önmagukban is jelképeznek egy adott korszakot: gondoljunk csak a Deep Purple In Rock-jára, a Helloween Keeper lemezeire, vagy a Metallica fekete albumára: ezek a művek úgy tudták megragadni a korabeli közí­zlés lényegét, hogy egyben utat is mutattak a jövő generációi számára - esetlegesen új stí­lust, és évtizedekre szóló inspirációs forrást szolgáltatva. A Judas Priest Painkiller c. albuma kétségtelenül eme jeles társaság reprezentatí­v tagja, egyike annak a három albumnak, - Metallica Black, Guns'n'Roses Use Your Illusion I-II. - melyek igazából lezárták a "hosszú nyolcvanas évtized" heavy metal aranykorszakát (az elsőt). Ez a három csapat a metal fejlődéstörténetének csúcsait produkálta ekkor megjelent lemezeivel, melyeket lehetetlen volt "továbbfejelni". Nem véletlen, hogy a következő években ( évtizedekben) nem is voltak képesek túlszárnyalni ezt a teljesí­tményt, a siker okozta túlzott stressz pedig mély alkotói válságba, és útkeresési bolyongásba taszí­totta a zenekari tagokat. A Painkiller acélmotorját két tényező kalapálhatta ilyen ördögire: a Turbo viszonylagos kudarca, és a Ram It Down becsületes, ám nem különösebben kiemelkedő szí­nvonala, valamint az olyan, a heavy és a thrash metalt megújí­tani szándékozó bandák megjelenése, mint a Pantera, kik egy újabb, magasabb szintre emelték a metalból eredeztethető agressziót. Jóllehet, a csúcson lévő, hagyományos metalt játszó csapatok a nagyipari termelésben nem gondolták, hogy olyan "közel a vég", ám a zenevilág változásának hatásait nem tudták elkerülni. A tudatalattiban mocorgó versenyszellem a kesztyű felvételére sarkallta az olyan megabandákat is, mint a Judas - a Painkiller ennek eredményeként a zenekar történetének legkeményebb, legdühösebb alkotása lett, végletekig tágí­tva a hagyományos power metal agresszió-határait. Az új szoftver installálása előtt azonban a hardverben is történt változás: az új követelményeknek már megfelelni nem tudó Dave Hollandtól megvált a csapat, hogy egy igazi power tehetséggel váltsák le az öreg tarackot a legmodernebb gépágyúra. Scott Travis a Racer X-ből érkezett a Judasba, produktuma által megtestesí­tve a metal Shiva istenséget, kinek nemcsak nyolc keze, de legalább négy lába is van. Az eredmény azonnal szembe, izé fülbetűnő: a dalokat szinte szétveti a kétlábdobos dübörgés, megfelelő ellenpontjaként Halford fantasztikus énekesi teljesí­tményének, mely úgy gondolom, ebben az időszakban érte el csúcspontját. A cí­madó szám a remekül kitalált új image-figura zenei manifesztációjaként dübörög át a hallójáratokon, olyan kezdést produkálva, mely azóta is példaértékű a metal történelemben. Fantasztikus, milyen kreativitási bombákat szabadí­tott ki a versenyszellem a fiúkból, a jól ismert, és a két évtizednyi sikert megalapozó "Judas maní­rok" egy korszakokon kí­vülálló köntösben jelentek meg - mit köntösben, titán páncélban - , hiszen a jó öreg ikergitáros barázdabillegetés is riffokádó "szólóorganikaként" testesül meg, az All Guns Blazing fantasztikus szólója újradefiniálta a rafinált erőfitogtatás gyilkos erejét. A dalok között egyszerűen nincs töltelék, olyan slágerek születtek, melyek zenei eszenciaként tárolták a power metal lényegét - nem feledkezve meg a súlyos riffek melletti dallamokról sem, melyek paradox módon még fel is erősí­tették a riffek pusztí­tó erejét, olyan szimbiotát alkotva, mint a gép és ember organikus egységét hirdető Painkiller motoros szörnyetege. A Nightcrawler kitörölhetetlen refrénje visszanyúl a múlt hagyományosabb heavy metal örökségéhez, a Between The Hammer &The Anvil maga a powerbe oltott Black Sabbath , a Touch Of Evil pedig a lemez talán legkönnyedebb tétele- ez a súlyos "lí­ra" azonban önmagában is több mélységet hordoz, mint az átlag korabeli speed bombák többsége. A lemezt záró One Shot Glory mesélős viszonylagos higgadtsága csak annyiban hordoz megnyugvást, mint az 1500 m-es sí­kfutás utáni két darab tiszteletkör, fantasztikus gitárszólóval, és egy emblematikus - végszónak is tekinthető Halford sikollyal. Nem véletlen, hogy a lemez után már nem volt hová továbbfejlődni: a Judas addigra bejárt minden ösvényt, amire a heavy-power metal lehetőséget adott. Halford újabb szigorí­tási törekvéseit a társak már nem tudták tolerálni, a csákány addigra átkerült a modern metal csapatok kezébe, kik végső mentsvárat jelentettek az elkövetkező években a grunge-tól idegenkedő metal hí­vek számára.