Évtizedelő - 1989: A többarcúság kora (1. rész)

írta garael | 2007.09.23.

Aerosmith: Pump - pearl69 Annihilator: Alice In Hell - Tomka Dream Theater: When Dream And Day Unite - garael Kingdom Come: In Your Face - Brinyó Mr.Big: Mr.Big - JLT The Cult: Sonic Temple - garael Aerosmith: Pump Megint egy olyan albumról szeretnék pár sort í­rni, mellyel kapcsolatban személyes élményeim is vannak! A történet 1990-re nyúlik vissza, amikor is sorkatonai szolgálatomat kezdtem meg, egész pontosan az akkor Határőrség kötelékét (szóval"béka" voltam, ha-ha!) "erősí­tve"! Egyik katonatársam nyomta a kezembe az Aerosmith aktuális (alig egy éves) albumát, természetesen kazetta formájában, a sok visszhangot kiváltó borí­tóhoz hasonlóan, sokatmondó cí­met Pump-ot! Be kell, hogy valljam, a bandát szinte csak névről ismertem ekkor, emlékképeim a Run DMC-vel közös Walk This Way-nél ragadtak le, de cimborám, miután kiderült, hogy a rockzene igencsak közel áll a szí­vemhez, váltig erősködött, sosem árt, ha az ember nem "ragad le", mint a palacsinta! Az amerikai bandák közül ezidőben a Queensryche volt nálam az uralkodó (akik a mai napig is a trónon ülnek!), szóval, szégyen - nem szégyen, valóban rám fért egy kis tájékozódás, főként, hogy egész más stí­lusról volt szó. Hozzá kell tennem, a tradí­cionális, akkorra már világhí­ressé vált, nagy amerikai nevek valami oknál fogva csak később kerültek a látó-és hallóterembe. Ritka dolog, hogy egy lemez már az első hallgatáskor belopja magát a szí­vembe, de határozottan emlékszem, hogy a Pump-al í­gy jártam. És mivel azóta már történelem, tudjuk jól, ezzel nem lehettem egyedül, sőt! Amit a Permanent Vacation albummal 1987-ben elindí­tott a csapat, azzal egy új korszak vette kezdetét! És ahogy az sok fórumon emlí­tésre is került, a Sex, drogs & rock n' roll korszakból 1/3 részben "megtisztult" banda immáron az egész világot jelentő deszkákat döngette (hála az égnek, nincs ez másképp a mai napig sem)! A Pump a zenekar addigi legnagyobb sikerét jelentette Európában, úgy robbant be a köztudatba, hogy azóta is etalonként emlegetik. A fergeteges Young Lust blues felhangokkal spékelt rock n' roll sodrását követve, a bólogatós F.I.N.E. perdí­t táncra, mí­g a Going Down / Love In AnElevator, mely a korong első nagy slágerévé avanzsált, izgalmas vokál és gitártémája, zaklatott ritmusa varázsol el. Itt jegyezném meg, hogy a csapatot rendszerint a két alapí­tóval, Steven Tyler-el és Joe Perry-vel azonosí­tják (nyilván nem véletlenül, hiszen a két "dudás" olyan karizmatikus szí­npadi egyéniség, hogy lehetetlen volna őket hanyagolni), ám ne feledjük, a doboknál egy igazi géniusz, Joey Kramer ül(t), akinek kezeit és lábait, ha valaki már látta élőben mozogni, bizony nem kell dobosnak lennie, hogy elismerje, ez a fickó nem véletlenül adja az alapot a többieknek! Nem beszélve az Aerosmith legendás vokáljairól, melyekben nem csak a két "főszereplő" teszi oda magát. A sort a Monkey On My Back jellegzetes - effektekkel tarkí­tott - gitárhangzása folytatja, elnyúló és kántáló énektémákkal, zakatoló dobokkal, hamisí­tatlan "jenki" stí­lusban, melyet a (számomra igen kedves) Water Song / Janie's Got A Gun követ. A "cseppnyi" intro után indul be a varázslatos téma, mely újabb slágert hozott az albumnak. Hibátlan dallamvezetés és vokál, finom kiegészí­tések és egy nagyszerű refrén teszi tökéletessé a dalt. Perry szólója fergeteges, még ha nem is kőkemény rockot hallunk, ez a nóta igazán magával ragad. Ezek után indí­tja be csak igazán az izmokat a gárda, az 1990-ben szintén a dobogó legfelső fokát birtokló Dulcimer Stomp / The Other Side - a kis intro-tól (a lemezen többször is használták a "bevezetés" elvét) eltekintve - táncdallal. Az azonnal dúdolható, ragadós (itt inkább a memorizálhatóságra, mint a nyúlósságra gondolok) darab is az örök slágerek körébe tartozik. Egy kis visszatérés a nyers r n' r világába a My Girl-el, majd a "klasszikus" harmonika - gitár párossal alátámasztott Don't Get Mad, Get Even blues-al, mely stí­lusok - valljuk be - igen jól állnak az Aerosmith-nek! A cí­mhez méltó módon, ismét "előkészí­tett" Hoodoo / Voodoo Medicine Man Led Zeppelin feeling-et árasztó darabja után a What It Takes zárja a sort. No igen, ehhez értenek még a" fiúk" nagyon. A lí­rai, de semmiképp sem csöpögős, nyáladzós, inkább amolyan lassúzós, összebújós balladák, melyek "alján" mindig ott az igazi rock alapja, szí­vet gyönyörködtető pillanatokat rejtenek. Így kell megoldani, hogy egy "lassú" zárja a sort (nem könnyű feladat, sokaknak nem is sikerült)! Egybevéve, a Pump-al sikerült az Aerosmith-nek az, amit sok zenekar nem mondhat el magáról. A folyamatosság, a továbblépés, sőt, a felülmúlás...! És a történet itt még nem ér véget...!!! Azt hiszem az Aerosmith az egyik ékes példája annak, miként hozható össze a mí­ves amerikai rockzene, a nagyszerű muzikális tudás azzal a igénnyel, hogy a dallam, a lábrázó ritmus és a jó hangulat mindig a tetőfokára hágjon. A csapat a legjobb időben "állt talpra" és nem hagyta meglovagolatlanul a videoklip őrület hullámait sem, mellyel további sok millió rajongóra tett szert. Az "összepumpált" dalok: 1. "Young Lust" (Perry, Tyler, Jim Vallance) – 4:18 2. "F.I.N.E." (Perry, Tyler) – 4:09 3. "Going Down" – 0:17 / "Love In An Elevator" (Perry, Tyler) – 5:21 4. "Monkey On My Back" (Perry, Tyler) – 3:57 5. "Water Song" – 0:10 / "Janie's Got A Gun" (Hamilton, Tyler) – 5:28 6. "Dulcimer Stomp" – 0:49 / "The Other Side" (Tyler, Vallance, Holland-Dozier-Holland) – 4:07 7. "My Girl" (Perry, Tyler) – 3:10 8. "Don't Get Mad, Get Even" (Perry, Tyler) – 4:48 9. "Hoodoo" – 0:55 / "Voodoo Medicine Man" (Tyler, Whitford) – 3:44 10. "What It Takes" (Desmond Child, Perry, Tyler) – 6:28 A máig "klasszikus" Aerosmith: Steven Tyler - ének, szájharmonika, billentyűs hangszerek Joe Perry - gitár, vokál Brad Whitford - gitár Tom Hamilton - basszusgitár, vokál Joey Kramer - dobok A Pump további közreműködői: Bob Dowd, Catherine Epps, Bruce Fairbairn és Margarita Horns énekhangjukkal, Randy Raine-Reusch harmonikával, gong-al és további egzotikus hangszerekkel, mí­g John Webster billentyűs hangszerekkel segí­tette a tökéletes hangzást. A Pump még a megjelenés évében platina album lett, mely "rang" azt ezt követő 6 évben a 7x-esére nőtt! 1989-ben a "Bilboard 200"-as listáján az 5. helyet szerezte meg! Nem semmi! További helyezések a lemez dalai kapcsán: 1989 "Love in an Elevator" Mainstream Rock Traks: 1.hely 1989 "F.I.N.E." Mainstream Rock Traks: 14.hely 1989 "Love in an Elevator" The Billboard Hot 100: 5.hely 1989 "Janie's Got a Gun" Mainstream Rock Tracks: 2.hely 1989 "Janie's Got a Gun" The Billboard Hot 100: 4.hely 1990 "Monkey On My Back" Mainstream Rock Tracks: 17.hely 1990 "What It Takes" Mainstream Rock Tracks: 1.hely 1990 "What it Takes" The Billboard Hot 100: 9.hely 1990 "The Other Side" Mainstream Rock Tracks: 1.hely 1990 "The Other Side" The Billboard Hot 100: 22.hely Annihilator: Alice In Hell A kirí­vóan sikeres bandák esetében munkásságuk folyamán általában elég hamar felvetődik a kérdés, hogy milyen recept alapján dolgoznak a csapatban: a "demokrácia" nagyon dicséretes hozzáállás minden esetben, azonban kérdéses, hogy mennyire működik egy zeneszerzői folyamatban. A másik véglet már több biztos támpontot is kí­nál, nem csak a tagoknak, hanem a rajongóknak is: elsősorban és egyértelműen "sztárközpontú", könnyű nevekhez, egyéniségekhez kötni a muzikális zsenialitás manifesztációit, amely - sajnos vagy szerencsére - nem az utolsó helyen szerepel a média centrikus zeneiparban. Másrészt pedig nagy valószí­nűség szerint egy igencsak markáns, homogén zenei világ megteremtését vonja maga után, amely természetesen nem zárja ki a sokszí­nűség, vagy a diverzitás fokozott jelenlétét az adott produkcióban. Ezzel a fennforgó esettel találkozhatunk az egyik leghí­rnevesebb kanadai thrash (?) bandánál: az Annihilator gyakorlatilag Jeff Waters diktátor kiskirálysága - ennek megfelelően a többi tag is úgy lép ki és be az együttesbe, mint más a sarki presszóba. A legkényesebb kérdés ezzel kapcsolatban - természetesen - az énekesek túlzott gyakorisággal való cserélődése, amely talán a legszembetűnőbben hat ki a zenére: bizonyára minden rajongót megpróbál az a feladat, mikor két-három albumonként új hanggal, jó esetben pedig új egyéniséggel is szorosabb barátságot kell kötnie, Jeff főfőnök szeszélyének váltakozásából kifolyólag. Megfelelően reprezentálja ezt a fajta instabil állapotot az a kissé ironikus tény, hogy az első négy lemezükön mind más produkálja a vokálokat - amely később egészen odáig fajult, hogy az 1997-es Remains lemez teljes egészében Jeff Waters keze nyomát viseli, mind a hangszerek, mind az ének terén (azt már csak csendben emlí­teném meg, hogy a banda történetének talán leggyengébb korongja). Ennek megfelelően a zenekar, már ha lehet annak nevezni, 1989-es debütalbumán, az Alice In Hellen is Waters kezeli az összes gitárt, az erőteljes játékkal operáló Ray Hartmann dobossal a háta mögött, a mikrofonállványnál ezúttal pedig Randy Rampage állt egészen addig, amí­g nem repült onnan, hogy majd pontosan 10 évvel később ugyanott landoljon, szintén egy lemez erejéig (Criteria For The Black Widow). Ahogy az lenni szokott, objektí­ven mérve nem tekinthető a legelső lemez karrierjük csúcspontjának, ám a fiatalos kreativitásnak, a stí­luson belüli invenciózusságnak és a karakteres í­znek köszönhetően hamar kultuszalbummá vált Alice pokolbéli utazása - tegyük hozzá, hogy abszolút nem véletlenül. Randy hangja kiválóan passzolt ehhez a zenéhez: leginkább Bobby Blitz Ellswortht (Overkill) idéző, reszelős kiabálásai csakúgy az Annihilator fő védjegyét képviselték, mint a technikás speed témák, amelyeket remekül ötvöztek a "darabolósabb", thrashbe nyúló gyökerekkel rendelkező témákkal, hogy egy egész érdekes keveréket kapjunk: a gitáros(ok) könnyed játékossággal vették a tempó- és riffváltások tömkelegét, amely az alapját képezte a korai Annihilator világának. A korabeli átlaggal ellentétben Jeff már ekkor sem félt az akusztikus, lassabb intermezzok gyakori alkalmazásától, amely amellett, hogy változatosabbá tette Alice utazásait, még az atmoszféra generálásában is szerepet kapott, hiszen tagadhatatlan, hogy az első lemezeik egy speciális, egészen konkrétan megragadható érzésvilággal, hangulattal rendelkeztek. Aki egy kicsit is ismerős az együttes munkásságával, az bizonyára találkozott már a Crystal Ann/Alison Hell kettőssel is, ha pedig í­gy van, bizonyára mélyen belevésődött az emlékezetébe - nem véletlenül ezt a számot szokták tőlük a leggyakrabban feldolgozni. Kétségkí­vül fantasztikus dalok sorakoznak a lemezen, a texasi láncfűrészes brutalitásával aprí­tó Human Incesticidetól kezdve, a hangszerközpontú, technikai virtuozitásra épülő Schizos (Are Never Alone)-on és a relatí­v mértékben magával ragadó refrénnel rendelkező W.Y.T.D.-n keresztül a Burns Like A Buzzsaw Blade "lépegetős" riffjéig. Ám tény, hogy az inspiráló, releváns élményt az albumon a fentebb emlí­tett nyitó páros adja: az instrumentális, akusztikus intro hangulati elemei, illetve az Alison Hell zseniális refrénje, amely a hörgés és sikí­tás ellenpontozásával feltehetőleg örökre beí­rta magát a metal nagykönyvébe, az óvatosan tapogatózó, fantasztikus kezdésről, amely a Született Gyilkosokhoz hasonló őrült tombolásba csap át, már nem is beszélve. A korai Metallica recept hathatós alkalmazása, emlékezetes énekes teljesí­tménnyel. Az Alice In Hell időtállóságát bizonyí­tja, hogy 2003-ban egy újrakiadást is megért 3 bonusz demo nótával kiegészí­tve, egyben csomagolva minden idők egyik legjobb Annihilator lemezével, a '90-es Never, Neverlandel. A fiatal zseni, és az érett, kifinomult báty - ugyanazon fantazmagóriás agy muzikális inkarnációi. Örökérvényű lemezek, egy halhatatlan diktátortól. Dream Theater: When Dream And Day Unite Jókor lenni jó helyen: a siker egyik legfőbb kritériuma, jóllehet ezen banda esetében nem illene erről a tényezőről beszélni, hiszen úgy gondolom - és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül - , esetükben a tehetség volt az a legfényesebb gyémánt, ami bevilágí­totta a siker alagútjának jövőbe nyúló sötétségét. Mégis, ezekben az években éppen az az '"intellektuális', a hetvenes években gyökeredző zenei stí­lus gyengült meg, ami legnagyobb képviselőinek idősödésével - és talán a kreativitás kopásával -, valamint a korszak "szigorúság központúságával" nem tudta magára vonni azt a figyelmet, melyet megérdemelt volna, s amely motivációs célként túllendí­thette volna ezen a pillanatnyi mélyponton. Jóllehet, az új stí­lus forradalmi bandái ekkor már lerakták azokat az alapköveket, melyekre a Dream is épí­tkezhetett - Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory - mégis hiányzott valami ahhoz, hogy a megerősödő thrash és a csúcson stagnáló heavy metal mellett megtörténjen a kereskedelmi sikert is hozó áttörés. Mi kellett ehhez? A legtöbben - a további pálya ismeretének fényében - azt mondanák, hogy fantasztikus technikai tudás, a zenei profizmus legmagasabb foka, ám véleményem szerint valami más, nagyon fontos is: felismerni, hogyan lehet megújí­tani a progresszí­v rock örökségéből származó értékeket, hozzáigazí­tva a nyolcvanas évek végének kissé más irányú igényeihez. Nem véletlen, hogy stí­lusukat progresszí­v thrash-nek titulálták - ezzel a cí­mkével Amerikában talán több lemezt el lehetett adni -, jóllehet, ma már mosolygunk ezen a "skatulyán": az elvezés azért utalt arra a felfogásbeli irányvonalra, ami végül is szubsztanciája lett az új stí­lusnak, a progresszí­v metalnak. Petrucciék helyesen ismerték fel, hogy a hetvenes évek öröksége már nem elég kemény a heavy - thrash metalon szocializálódott új nemzedék számára, ugyanakkor a Yes, Rush, Kansas szentháromság öröksége még mindig olyan kincsesbányát rejt, amit kár lenne kiaknázatlanul hagyni, ehhez járult hozzá a "börkli" öröksége, és a fiúk művészi szabadfelfogása. A banda történetéről nem í­rok, azt azt hiszem, Brinyó kolléga "többtételes szimfoniája" eléggé kivesézte. A megszületett lemez mai füllel még kissé "hagyománytisztelőbb", mint a valóban forradalmi Images and Words és az Awake, a nagy elődök árnyéka jobban rávetül a produktumra. A metal-témák többet táplálkoznak az ortodoxabb európai neoklasszikus forrásból, talán kissé szellősebbek is, mint a későbbi lemezek korabeli mércével mért durvulatai, ámbár a nyitó szám kétlábdobos szigora azonnal tudatosí­tja a hallgatóval, hogy a filmzeneszerű felvezetés után - és az együttes neve ellenére - itt nem az álmodozásé lesz a főszerep. A dallamtéma kontinentális jellege rámutat a fiúk hagyománytisztelő oldalára is, nem véletlen, hogy később egy Iron Maiden cover album is kikerült a műhelyből. A billentyű témák hangulatában ott találjuk a modern komolyzene hatásait is, a The Ones Who Helps To Set The Sun futamaiban képtelenség nem észrevenni Muszorgszkijt A hangszeres teljesí­tményre ugyanaz mondható el, mint magukra a dalokra: Petrucci játéka még bőven táplálkozik a Blackmore- Malmsteen iskolából, Portnoy már akkor is virtuóz pörgetései pedig mi mást követnének, mint a Rush stí­lusteremtő világát, csakúgy, mint a billentyű ELP hatásokat is felvonultató játéka, talán csak Myung basszjátéka volt már akkor is teljesen letisztult. A klasszikus iskola leginkább a dalszerkezetek következetes "dramaturgiáján" látszik meg, a témák nem csak egymásra szórva hangoznak fel, hatásmechanizmusuk az ellentétekre, és a "párbajokra" épül - ebben kissé követik a Deep Purple aranykorának megszokott metódusát is. Dominici hangja kissé más jellegű, mint utódjáé, nem modanám, hogy jobb, vagy rosszabb, inkább más oldal felöl közelí­ti meg a vokális témákat . Orgánum-kifejezési módjaiban nem olyan gazdag, mint LaBrie, ám talán nagyobb terjedelmű - ezáltal számomra jobban közelí­t a heavy metal standard-hez. Emellett persze rendkí­vül változatos, és erőteljes, hangja az évek során sem kopott meg, mint azt mostani szóló lemeze, és magyarországi koncertje bizonyí­totta. A lemez újszerű hangzása Amerikában nem tudott robbantani, ám Európa és Japán elbűvölve fogadta az új anyagot, azonnal olyan kultikus státuszt aggatva a csapat köré, melyet aztán a következő albumok világméretűvé tudtak tágí­tani. Új stí­lus született, még ha sokan nem is ismerték fel, az Álomszí­nház pedig kitárta kapuit, hogy egy elvarázsolt világba léphessünk, ahol valóban forradalom zajlott, a progresszí­v metal revolúciója. Kingdom Come: In Your Face Az évtizedelő rovatban zenekar talán még sosem került terí­tékre ennyire aktuálisan, mint most a Kingdom Come. Nem egészen egy hét múlva, szeptember 29-én, az A38 hajón a Dokken társaságában láthatjuk majd azt a csapatot, amely -bár tí­z stúdióalbumot tudhat magáénak - első két, bombaként robbant lemeze után tulajdonképpen a feledés homályába merült. A zenekar nevével megegyező cí­mű első korong és az In Your Face cí­mű második produktum után a Kingdom Come -nak nevet kellett volna változtatnia. A "Lenny Wolf és egyéb muzsikusok" sokkal inkább tükrözte volna a komor valóságot. Jöttek, mentek , sőt egyre fogytak a zenészek, olyannyira, hogy a Kingdom Come név alatt utoljára megjelent, 2006-os A'int Crying For The Moon albumon, - néhány gitár és zongora szólót leszámí­tva, - az összes hangszert az énekes-főnök szólaltatta meg. De ne rohanjunk ennyire előre. Most még a zenekar sikereit hozó nyolcvanas évek végénél tartunk. Pontosabban 1987-ben, amikor a Németországban élő Lenny Wolf énekes létre hozza zenekarát, melyet Kingdom Come -nak nevez el. Társaival, Danny Stag és Rick Steier gitárosokkal, Johnny B. Frank basszusgitárossal, valamint - a mostanság a Scorpions dobszerelése mögött helyet foglaló James Kottak dobossal leszerződnek a Polygram céghez, mely hamarosan meg is jelenteti első, cí­m nélküli albumukat, mely bár óriási siker, nagyon megosztja a rock tábort. Rájuk sütik ugyanis a "Led Zeppelin klón" kifejezést, mellyel egyszerre használnak és ártanak a friss csapat beindulásának. Egyik barátom jóvoltából találkoztam a bemutatkozó koronggal és -mivel semmit nem mondott róla, csak azt, hogy szerinte nagyon érdekes - semmiféle előí­téletem nem volt, amikor feltettem a lemezjátszóra. Az első dal meghallgatása után természetesen azonnal értettem a "léghajót kiáltókat." Herr Wolf hangszí­ne, intonációi időnként félelmetesen emlékeztetnek Robert Plant-re. A zene viszont nagyon ritkán hajlik a Zeppelin irányába. Dögös AOR darabok és "blúzos" beütésű hardrock nóták váltogatják egymást az első lemezen, melyről a nyitó Living Out Of Touch és a Get It On lett két legnagyobb sláger. Alig telt el egy év és a csapat belekapaszkodva a siker szelébe, máris friss albummal jelentkezett. A 10 új nótát tartalmazó In Your Face cí­mű korong ott folytatta, ahol az előző kiadvány abbamaradt. Vérbő hard rock, néhol AOR-ba ültetve, remek ritmusok, dögös gitárbetétek és persze az elmaradhatatlan pacsirta, Lenny Wolf, aki bár picit már megpróbál elszakadni a Plant-es vonaltól, azért nem hazudtolja meg önmagát. Végletekig átélt énekszólamai, nyögései gyakran idézik fel a nagy előd szellemét, de ez a hasonlóság ezúttal sem megy a muzsika eredetiségének rovására. A Led Zeppelin neve ezúttal többnyire csak a "hatások" emlí­tésénél merülhet fel. A lemezt indí­tó Do You Like It hallgatásakor azonnal érthetővé válik az album cí­me és a hozzá tartozó borí­tó jelentése. Az indí­tó "szőrős" riff és Kottak fejlezúzó kettő-négye egyenesen belerobban az ember arcába. Ehhez adódik hozzá egy nagyon dögös verze, valamint egy abszolút dúdolható, soha ki nem törölhető refrén. A gitárszóló pedig csak hab ezen a nagyon szép rock'n roll tortán. A Who Do You Love becsapós darab. Az első fél percben három különböző dalt hallunk megszólalni. Egy kissé country beütésű első tí­z másodperc után egy csodaszép dallamú gitár felvezető következik, majd ismét jön az arcbamászó riff. Ebben a szerzeményben már érezhető az első lemezhez képest változtatás szándéka. A bemutatkozó korongon talán egyik dal sem volt ennyire sokrétű. A harmadik darab (a) The Wind cí­mre hallgat és miközben forog, erős Whitesnake feeling kerí­t hatalmába. Erős, málházós középtempó, bluesos hatású, végtelen átéléssel előadott énektéma. Tökéletes felvezetése az album legnagyobb slágerévé vált dalának, melynek cí­me Gotta go (Can't Wage A War) Ebben a négy és fél percben minden megtalálható, amiért érdemes szeretni ezt a csapatot. Telibe talált énektémák, üvölthető refrén, elringató gitárszóló, és James Kottak finoman rafinált ritmizálása. Igazi telitalálat. Akár ma is í­rhatták volna. Kortalan darab, akárhányszor meg lehet hallgatni egymás után. (Nekem 18 a rekordom. ) Wolf-ék nagyon tudtak lemezt szerkeszteni. Ezután, a szinte popba hajló darab után azonnal komolyí­tanak egy picit. A legszebb country és blues hagyományokat felelevení­tve kezdődik a Highway 6, mely az album egyik legkeményebb hangvételű szerzeményévé növi ki magát. A dal beindulása utáni első riff sorozat például az Iron Maiden, Rime Of The Ancient Mariner cí­mű örökbecsű eposzának középrészén található "csipegetést" juttatja eszembe. A Perfect "O" a kemény vonalat folytatja. Itt igazán előbukkan és teljes valójában megmutatja magát Robert Plant szelleme. Wolf sikí­tásai, nyögései itt szinte kí­sértetiesen a Zepp énekesét idézik meg. Just Like A Wild Rose. Ez a cí­me annak a nótának, amely elnyerhetné a korong legizgalmasabb dalának cí­mét. Egy klasszikus bluesról van szó, amelyben az énekes- főnök megmutatja, hogy hogyan is kell ebben a műfajban egy "mikrofonos embernek" működnie. A középrészen található ének-gitár felelgetés persze enyhén szólva is a Page-Plant páros munkásságát juttatja eszünkbe, de ettől még gyönyörű. Az Overrated a végtelenségig lecsupaszí­tott rock'n roll világába repí­t minket. Döng a kettő-négy, zengenek a Malcolm Young féle akkordok és bősz rockerként sikí­t Lenny Wolf. A Mean Dirty Joe ismét visszatér a szigorúbb, hard rock vonalhoz. Teszi mindent ezúttal nagyon Zeppesen. Jó a dal, de egy kicsivel kevesebb múlt idéző hatással még jobb lehetett volna. Pontosan annyira, mint amennyire a lemezt záró Stargazer remek szerzemény lett. Óriási alapdallam, sodró lendület, tökéletes vokális teljesí­tmény. Igazi, hamisí­tatlan Kingdom Come. Tökéletes és kitörölhetetlen. Az In Your Face, a Kingdom Come első albumával együtt kikerülhetetlen része a nyolcvanas évek dallamos hard rock vonalának. Akit zavar, ha valaki Plant -esen énekel és nem Robert a keresztneve, annak nem ajánlom ezt a lemezt, de ha valaki respektálja, ha egy zenekar az elődök tudását -nyí­ltan felvállalva- ötvözi saját elképzeléseivel, akkor az bátran kerüljön közelebbi kapcsolatba a koronggal. Mr. Big: Mr. Big A Mr. Big zenekar-t nyugodt szí­vvel hí­vhatjuk egy valódi super-groupnak. Hogy miért is? Lássuk. Az énekesi poszton Eric Martin szerepel, aki 1989-ig 4 szólólemezt készí­tett. Remek énekes, nagy hangterjedelemmel, remek dallamérzékkel. A basszusgitárt egy virtuóz, egy igazi fenomén kezelte, aki a Talas-ban kezdte pályafutását, majd David Lee Roth-al készí­tett 2 albumot. Ezt az urat Billy Sheehan-nek hí­vják. Az Ő neve mára legendává vált, amiben a Mr. Big lemezeinek igen nagy szerepe van. Az Ő esetében a basszusgitár nem csak egy hangszer, és nem csak a "szokásos" feladatot látja el. Billy mesterien bánik isnstrumentumával, új dimenziókat nyitott meg a basszusgitározásban. Nem véletlen, hogy egy amerikai szaklap minden idők 3 legjobb basszere közé választotta. A ritmusszekció másik oszlopa, a Tama cég egykori reklámarca, Pat Torpey. Pontos, precí­z, megbí­zható ritmusember, aki maximálisan hozta a kötelezőt, vagyis ötletesen, agyasan játszott ezen az albumon, tökéletes alapot szolgáltatva a nótáknak. A legvégére hagytam a gitárost, aki nem csak egy gitáros. Az 1966 november hatodikán, az Illinois állambeli Carbondaleben született zenészt, akit úgy hí­vnak, Paul Brandon Gilbert. Az Ő nevét a Racer X nevű speed metal csapatban ismerte meg a közönség, köszönhetően virtuozitásának és elképesztő technikai tudásának. A Street Lethal és a Second Heat albumok után Paul beszüntette a Racer X működését és társaival belefogott a Mr. Big első lemezének elkészí­tésébe. Az album 1989 júliusában látta meg a napvilágot az Atlantic Records gondozásában, a lemez producere Kevin Elson volt, ki, olyan előadókkal dolgozott, mint a Lynyrd Skynyrd, a Journey , az Ő keze alól került ki a legendás Frontiers album, a Europe Final Countdawn-ja is az Ő munkáját dicséri, de a Night Ranger-nek és Virginia Wolfnak is készí­tett lemezt. Szóval az album remek kezekbe került, és Kevin rutinja is sokat tett hozzá az album sikereihez. A lemezt nyugodtan nevezhetjük sikeresnek, hiszen ismerve az akkori trendeket, az Amerikában elért 40. hely jónak számí­tott. A Mr. Big zenéjére leginkább a hard rock vagy a melodic rock jelző a legmegfelelőbb, hiszen dallamviláguk tökéletesen illik a kor zenei mezőnyébe, ám a banda zenei világára azért hatottak a hard rock nagyjai, és Paul a speed metal múltat sem tudta letagadni. Hihetetlenül technikás, bravúros témákat kreált, jobbnál jobb szólókat í­rt, amik a bandát jellemzően megkülönböztették a kor haj bandáitól, és persze Billy Sheehan játéka sem elhanyagolható tényező. Kezdésnek itt van az Addicated To Rush cí­mű sláger. A dal hasonlí­t Blackmore mester Death Alley Driver-jéhez, ám Paul játéka azért ad egy sajátos, egyedi í­zt a számnak. Akár egy Racer X albumra is elférne, gyors, lendületes, ötletes szerzemény. Bombasztikus nyitása a lemeznek, igazán felcsigázza a hallgatók érdeklődését. A Wind Me Up egy bitang jó hard rock nóta, lüktető tempó, Eric remekbe szabott éneke amik igazán emlékezetessé teszik ezt a dalt. Óriási gitártémákkal telepakolt dal a Merciless cí­mű csoda. Van némi Mötley Crue-s, Ratt-es érzete a nótának, de természetesen Gilber mester tesz róla, hogy senki ne keverje össze a dalt Tommy Lee és társai munkájával. Ha azt vesszük, hogy milyen jellegű dal az Addicted és ez akkor láthatjuk, hogy a srácok igencsak kreatí­vak voltak, és nem ragadtak bent egy stí­lusban. Mr. Sheehan basszus szólója vezeti fel a Had Enough cí­mű nótát, erre Eric finom és visszafogott éneke következik, a hozzá tökéletesen passzoló zenei részekkel, majd Pat és beszáll és egy igazán remek, filmekbe való dal bontakozik ki, gigászi énekdallamokkal. Ezután megint egy hiba nélküli, dögös szám következik, ami a Blame It on My Youth cí­met kapta alkotóitól. Fejrázásra ingerlő tempó, ötletes riffek és egy király szóló, talán ezzel lehetne összefoglalni a dal lényegét. A Take A Walk sem az a nóta, amire nyugodtan lehetne relaxálni vagy aludni. Kemény, erős szerzemény, már-már metalos riffel, és headbangelésre alkalmas tempóval, igaz a refrént hallva azonnal tudjuk, hogy a 80as évek melodic rock világában járunk. Eric Martin dalszerzői kvalitásait dicséri a Big Love cí­mű "ballada". Némi blues-os érzete is van nótának, külön kiemelendő Billy hangszere, nemcsak, hogy taní­tani valóan játszik, de nagyon jól is szól bőgője. A How Can You Do What You Do cí­mű szerzemény megí­rásába a Journey mágusa, Jonathan Cain is besegí­tett, és talán ennek is köszönhető a dal fenomenális mivolta. Itt is jelen vannak a Mr. Big-re jellemző ötletes gitártémák és csodás énekdallamok, amik Eric torkából igencsak nagyot ütnek. Az Anything for You-ra tökéletesen illik könnyfakasztó jelző. Érzelmes, lágy, lí­rai alkotás, ahogy az egész albumon Eric itt is nagyot alakí­t. Nagy egyénisége volt a 80as éveknek Eric Martin, klasszisokkal jobb énekes néhány befutott fahangú szép fiúnál. Kedvenc dalom a srácoktól a Rock & Roll Over. Sallangmentes, tökös dallamos hard rock! Ahogyan azt kell! Nem értem, miért is nem lett nagyobb sláger ez a dal. Egy Steve Marriott szerzemény, a 30 Days in the Hole átdolgozása zárja az albumot. (Aki esetleg nem lenne tisztában a nótával, a Humble Pie adta ki 1972ben.). A banda jól ültette át a dalt saját világába, azt hiszem, valahogy í­gy kell valamit jól feldolozni. Mióta hallgatom a Mr. Big zenéjét egy dolog ját az eszemben. Miért is nem lett sikeresebb ez az album? Miért tudtak más csapatok ennél gyengébb lemezekkel, képzetlenebb zenészekkel nagyobb eredményeket elérni? Valahol ezt nem érzem igazságosnak. Adva van 4 hangszerét fenomenálisan, pazarul kezelő muzsikus, akik í­rtak 10 remek dalt, és ráadásként még egy régi 70es évekbeli slágert is jól feldolgoztak, egy fantasztikus producer készí­tette el a lemezt, és az igazán nagy siker mégis elkerülte őket. Pedig ez a lemez iskola példája a dallamos hard rock zenének! Mindenki számára ajánlott a meghallgatása! The Cult: Sonic Temple Érdekes módon az indián sámán-lét szürrealisztikus szabadságát a The Doors-on kí­vül egy angol csapatnak sikerült leginkább megközelí­tenie - jóllehet ebben közrejátszott az énekes Morrison-hoz hasonló hangja is - , a zene végtelenségének, és sivatagi távlatainak hangjegyekbe í­rásával, a törzsi révület és a rock'n'roll remekbe szabott megidézésével. A csapat állandó két tagja, Ian Astbury és Billy Duffy olyan egyediséggel tudta az észak-amerikai sámán feelinget a rock klubok füstös világával elegyí­teni, ami azóta sem sikerült egy bandának sem: köszönhető ez talán annak is ,hogy zenei gyökereik nem a hajbandák napsütötte világából, hanem az alter/indie/dark wave mélyéből nyúlt ki a sivatagi napfényre, örökre megtartva egy tudatalatti érzést a pincék borzongató reménytelenségéből. Ehhez járult hozzá az akkori idők motoros road végtelenségének riffekbe oltott felszabadultsága, és az énekes hangjából és megjelenéséből sugárzó nagyfokú sexuális töltet, melynek hullámait a hölgyek radarkészüléke olyan precizitással mérte be , amire egy három dimenzióüs radar sem képes. Ilyen- a hideg angol dark-vámpí­r manifesztációt egy indián egzotikus titokzatosságával vegyí­tő - megjelenést és hipnotikus hangot talán csak Robert Plant tudott produkálni, nem véletlen, hogy a The Cult zenéjében igen töményen ott van a Zeppelin pszichedeliája, a révület szimbólumrendszere és a szerelem központúság testi és lelki lenyomata. Billy Duffy gitározásában a heavy metal aprólékos technikai virtuozitása mellett ott van az a feeling is, melyet tanulni lehetetlen - érezni pedig csak azok érezhetik, akik erre születtek. Riffjei egyszerre vérpezsdí­tőek, és andalí­tóak, olyan zenei kábí­tószert varázsolva, melynek addiktí­v hatásaitól nem tud szabadulni, ki egyszer is hallotta őket. Ehhez járul hozzá az a varázslatos dallamközpontúság, ami igazán kitárja a kaput végtelenségbe, átkalauzolva minket egy transzcendens világba, ahol nem létezik más, csak a szerelem. Az 1987-es Electric már robbantott egy kisebb bombát, ám az igazi áttörést a Sonic Temple okozta. Ez az album cí­méhez méltóan új katedrálist emelt a rock oltára fölé, a kreativitás és hagyománytisztelet csodás egyvelegét, amihez persze egy olyan producer is kellett, min Bob Rock, ki igazán ráérezve a csapat erősségére tudta kihozni a fiúkból a rock'n'roll dögöt. Ahogy a Sun King nyitószámban a csodás, feszültséggel teli hangulat felvezetés Astbury fájdalmasan erotikus refrén- énekdallamába robban, az taní­tani való (dehogy taní­tani, az ilyen ösztönből jön), csakúgy, mint a másik nagy sláger, a Fire Woman Led Zeppelinbe gyökeredző rock'n' rollja, azzal a csodálatos, pumpáló központi riffel. Persze nem hiányozhat az albumról a ballada sem, de ez is annyira eltér a kor hagyományos, túl szentimentális sablon-lí­ráitól: az Edie ( egy fiatalon elhunyt szí­nésznőre emlékezve) vonósokkal megtámogatott emlékezetes dallamai ugyanolyan kitörölhetetlenek, mint a lemez legtöbb dallamtémája. A Sweet Soul Sister Hendrixes alapriffje ugyanúgy a blues-ból lett kölcsönvéve, mint az elektronikába reinkarnált Automatic Blues, vagy az ortodox delta blues-ként induló Medicine Man , megbolondí­tva némi délies fülledtséggel, de a Soldier Blue törzsi témája sem a hagyományos rock'n'roll panell. A Soul Asylum, mely a leghosszabb dal a lemezen, a csapat erényeinek eszenciáját adja, valahonnan a hetvenes évek elejéről átcsempészett lüktető, kissé keleties dallamvezetésével, fájdalmasan szép, ezerszí­nű éneklésével, fantasztikus szólójával és az egész lemezt beborí­tó szabadság - elvágyódás feelinggel. Az albumon a hamarosan távozó Jamie Stewart basszer, és Mickey Curry dobolt - őt hamarosan Matt Sorum követte - , szinte hihetetlen, hogy ennyire alapfelállással ilyen sokszí­nű zenét lehessen játszani. A felvételek Kanadában, Vancouver-ben 1988-ban készültek, és hát multiplatina lett a végeredmény, hála a kislemezek sikerének, és a három klipes dalnak. A következő, Ceremony lemez már nem durrant akkorát- sőt, igazából buktaszagúra sikeredett, ami aztán jó ideig hidegre tette ezt a tüzes zenészpárost - szerencsére azonban nem az idők végezetéig.....Ez azonban már egy másik történet.