Évtizedelő - 1988: Fenn, a trónon (2. rész)

írta garael | 2007.08.19.

L.A.Guns: L.A.Guns - JLT Lillian Axe: Lillian Axe - JLT Megadeth: So far, So Good, So....what! - TT Ozzy Osbourne: No Rest For The Wicked - pearl69 Queensryche: Operation Mindcrime - Brinyó Stryper: In God We Trust - garael Vicious Rumors: Digital Dictator - garael L.A.Guns: L.A.Guns Az L.A. Guns egyike a legendás, kultikus amerikai hard rock/dirty rock csapatoknak. Ez a fajta, mocskos, dögös rock and roll Amerikában a 80as évek közepén indult és elmondható, hogy mind a mai napig tart. Persze már nem akkora mértékben, mint mondjuk 1983 -ban, amikor az L.A. Guns megalakult, de azért egy Mötley Crue - vagy mondhatnék más csapatokat is- még mindig megmozgatják az amerikai rockereket. Az L.A. Guns megalakí­tásának ötlete Tracii Guns mega-gitáros fejéből pattant ki 1983ban, a bandában ekkortájt egy Axl Rose nevű figura énekelt, (remélem az Ő neve mindenkinek ismerős), Rob Gardner dobolt és a basszusgitárt Ole Beich kezelte. Nem is sejtették ekkor, hogy egy legenda alapjait rakták le az asztalra. Hozzájuk csapódott Izzy Stradlin gitáros, és ezzel megalakult a Hollywood Rose 1984ben- később a zenekar nevet váltott és ez lett a Guns N' Roses. 1985ben Tracii kilépett a Gunsból és újraszervezte az L.A. Gunst. Mick Cripps basszusgitáros, Nickey Alexander dobos, Paul Black énekes (aki egyébként dobosként kezdte a bandában.) és Robert Stoddard gitáros. Később Blacket drog problémái miatt Phil Lewisra cserélték, Stoddard-ot pedig Cripps váltotta gitáros poszton, mí­g az új basszusgitáros a Faster Pussycat és Sweet Pain bőgős Kelly Nickels lett. Ez az ötös látott neki 1987ben, hogy fölvegye első albumát, ami 1988 januárban meg is jelent L.A. Guns cí­mmel. Ez az album pedig elmondhatjuk, hogy megkavarta az akkori mezőnyt. A haj rock és happy metal csapatok között kétségkí­vül nagy feltűnést keltett az L.A. Guns dögös, lendületes muzsikája. Ilyet korábban a W.A.S.P. produkált, (és még előbb a Motörhead) és a szakma és a közönség is nagyon el volt ragadtatva a bemutatkozó albumtól. Ezt bizonyí­tja, hogy csak az Egyesült Államokban több mint 500ezer példány kelt el belőle. Azt hiszem, ennél jobb kezdésről nem is álmodhattak a srácok. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez az album ma közel 20 évvel megjelenése után is nagyot üt és megunhatatlan. Mi mást is várhatnánk egy olyan csapattól amiben a világ egyik legjobb gitárosa tépi a húrokat. Sokan nem dí­jazzák Tracii játékát, pedig van mit élvezni rajta. Egyszerűen a zsigereiben van ez a fajta gitározás. Kétség kí­vül meghatározó alakja a 80as évek zenei hullámának, a dirty rock világának olyan hőse Ő, mint Ritchie Blackmore a hard rocknak vagy Adrian Smith a heavy metalnak , esetleg Trey Azagthoth a death metalnak. Szóval Tracii egy igazi rock and roll arc és egy ilyen embertől nem is kaphatunk mást az arcunkba, mint sallangmentes, frankó muzsikát. És Tracii ekkor még csak 22 éves volt! A lemez rögtön egy gyilkos nótával, a No Mercy-vel indí­t. A riffekről a már emlí­tett Motörhead ugrik be, de Phil hangja azért tesz arról, hogy nehogy összekeverjük Lemmy mester csapatával. Tempója igencsak lendületes, száguldó, igen jól eltalált nyitása ez az albumnak. A második dal egyike a legnagyobb L.A. Guns slágereknek. Ez pedig nem más, mint a Sex Action. Ha van nóta, amiről az emberek be tudják azonosí­tani a zenekart, akkor ez az. Nem tudom, mit kéne í­rnom erről a remekműről, - mert ez valóban az,- akkora himnusza ez a csapatnak, mint a Purple-nek a Smoke On The Water. A harmadik "track" sem éppen elhanyagolható, hiszen a One More Reason is egy eléggé hí­res és elismert szerzeménye a bandának, igazi, mocskos, dögös rock! Lehet, hogy nem Phil Lewis a legjobb énekes a földön, de ehhez a stí­lushoz nagyon megy a hangja. A dal egyébként egy erős fejrázásra ingerlő, középtempós kreálmány, igencsak nagyot üt, főleg élőben. A negyedik szám az előzőkhöz hasonlóan elhí­resült alkotás, ami az Electric Gypsy cí­met kapta megalkotóitól. Ötletes gitárjáték hallható benne, refrénje is igen el lett találva, és a gitárszóló is nagyon rendben van. Nem ismer irgalmat a lemez ötödik nótája, a Nothing To Lose sem. Ez egy gyorsabb dal, a többihez hasonlóan magában hordozza az erőt és a dögöt, ami ebbe a stí­lusba feltétlenül szükséges. A felbukkanó szaxofon pedig ad egy érdekes feelinget a dalnak. Nekem személy szerint a tekerős gitárszóló is nagyon bejön, hiába, én nagyon bí­rom Tracii-t. Óriási élmény volt vele találkozni! A Bitch Is Back szövegileg tipikusan egy dirty rock szám, zeneileg pedig egy lüktető, jól megí­rt dal. Persze ezt a maga helyén kell kezelni, a stí­lusban kétségkí­vül remekül illő nóta, ám azt be kell látni, hogy nem ők a világ legkomplexebb zenét játszó csapata. A Cry No More egy szép akusztikus gitár mágia, nagyon hangulatos kis szerzemény. Ennek folytatásaként is fel lehet fogni a One Way Ticket cí­mű számot. A lí­rai szerzemény nem tudom, egy ilyen vizeken evező csapatnál mennyire helyt álló, de a többi dalhoz képest egy visszafogott, érzelmes dalocska. A Hollywood Tease egy Girl feldolgozás, ami remekül sült el. Egy lendületes, head bangelésre alkalmas szám, erősen érezni vélem a W.A.S.P. hatását, hiába eléggé rokon zenekarokról van szó. (Ezt a rokoni szálat erősí­ti a Nickey-t 1988 közepén váltó korábbi W.A.S.P. ütős Steve Riley) A Shoot For Thrills ismét egy feldolgozás, mégpedig a Sweet Pain nevű csapattól. Erre az nótára is csak azt lehet mondani mint a többire: dögös, ütős, amerikai rock! A lemez utolsó dala a Down In The City. Ritka hangulatos dal, ritmusa mozgásra ingerli az ember végtagjait, és a riff is egészen jó. A maga nemében egy fantasztikus, mára klasszikussá vált albumot készí­tett el a zenekar, olyat, amire máig büszkés is lehetnek, hiszen sikereit csak a következő lemezzel tudták túlszárnyalni. Nem hiszem, hogy sokat kéne még beszélnem erről az anyagról, ez is tipikusan "hallgasd és élvezd" album. Zárásnak csak ennyit teszek még hozzá: "Here she comes, I never get enough of her sex action! Baby knows wherever she goes She got sex action!" (Ezzel azt hiszem sikerült érzékeltetni a zenekar felfogását) Lillian Axe: Lillian Axe Vannak olyan zenekarok, akiket a rajongók kultikusként tisztelnek, ikonként imádnak, ám az igazán nagy siker valamiért elkerülik a csapatot. Ez a jelenség azóta része a rock zenei világnak, amióta megjelent a rock zene a Földön. (Azt hiszem, ez más stí­lusokra is igaz lehet.) Ezt a relatí­ve sikertelenséget több tényező is okozhatja. Például az adott zenekar olyankor jelentetett meg lemezt, amikor abban a stí­lusban korszakalkotó, legendás csapatok alkottak, í­gy nekik csak a második vonal maradt, a vezető bandák árnyéka. Egy másik lehetőség, hogy egyszerűen rosszkor jelentkeztek zenéjükkel a zenei palettán. Olyankor hoztak ki egy korongot, amikor teljesen más jellegű zenék uralták a piacot. Megint egy másik lehetőség, hogy a kiadó nem tett meg mindent a bandáért. Ez azért nem annyira gyakori, bár van rá példa. Egészen egyszerűen a zenekar rossz lóra tett. Egy szintén előforduló esetben pedig a csapat pár tagja "átlagon felüli" tehetséggel bí­rt, és tehetségének kamatoztatásnak érdekében elhagyta a csapatot, egy másik zenekar, vagy éppen szólókarrier kedvéért. És ezt a talentumot pótolni nem sikerült a bandának, hiába készült az utóddal is jó anyag, mégis mindenki az "elődöt" akarta. Gondolom, mindenki tud példákat ezekre az esetekre. Jelen í­rásom főhősére a New Orleans-i Lillian Axe-re nem tudom, melyik variáció az igaz. Az Ő sztorijuk szintén egy a "be nem futott, ámde zseniális zenekarok" történetei közül. Sokan a név hallatára egy finom, lágy (már-már nyálas) csapatra asszociálnak, amire a 80as évek második fele azért ad némi okot, ám a név egy igazán ügyes, jól képzett zenészeket magába foglaló zenekart takar. A banda az 1980as évek közepén alakult, olyan legendák hatására, mint a Dokken, a Night Ranger vagy éppen a Cheap Trick. Ezek a csapatok kétségkí­vül inspirálóan hatottak a "Baltások" zenéjére, ahogyan még egy sor más zenekarra is. Ám volt valami a Lillian Axe zenéjében, ami kiemelte őket a mezőnyből. A Tesla-hoz hasonlóan ők is keményebben, hard rockosabban álltak a dolgokhoz. Gondolom, úgy voltak vele, hogy hajbanda van bőven, próbáljunk meg valamit máshogy csinálni. Hiszen a piacon hemzsegtek a női szí­veket elfoglaló, szép fiúkkal megtöltött zenekarok, akik uralták a mezőnyt, és ettől a fiúk szerettek volna valami mást, a trendektől valamicskével eltérőt alkotni. És ez sikerült is nekik. Igaz, azon az áron, hogy az átütő siker elkerülte őket. A Lillian Axe is megragadt a második vonalban, pedig ők a már emlí­tett Teslával együtt zenei tudásuk alapján bőven megérdemelték volna a sikert. Furcsa dolog ez, hogy olyan zenekarok, akik tehetségesek voltak, nem jutottak el a csúcsig, és más kevésbe ügyes bandák pedig befutottak. A Lillian Axe tehát egy olyan korszakban dobta piacra Lillian Axe cí­mű bemutatkozó korongját, amikor a közeg nem volt egészen felkészülve egy hard rock korongra. Mert az album, noha dallamos, mégiscsak igazi, jól eltalált hard rock. A Steve Blaze -gitár, Danny King - dob, John Ster - gitár, Rob Stratton - basszus és Ron Taylor ének felállású ötös munkáját dí­cséri az album. A zenekar agya és fő dalszerzője a zseniális gitáros Steve Blaze volt. Érezni nótáin a fentebb emlí­tett zenekarok hatását, de fellelhetőek a 70es évek legendás hard rock bandáinak örökségei is. A többiek is fantasztikus arcok, az énekes a korábbi Stiff vokalista Ron Taylor hangja tökéletesen passzol a zenéhez. Magasabb fekvésű, ám nem nyávogós és helyenként ércessé, szikárrá is tudja változtatni hangszí­nét. Remek énekes! John Ster szintén megfordult a Stiff-ben, (érdemes a Straight Up cí­mű Stiff albumot beszereznie annak aki szereti a dallamos, igényes hard rock zenét) szintén egy jó gitáros, jól dolgozik Balze keze alá, és koncertfelvételek bizonyí­tják, hogy igencsak jól is énekelt. A ritmus szekció két tagja is odateszi magát, amit ehhez a stí­lushoz hozni kell azt hozzák. A lemezen tí­z dal kapott helyet, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy mind a tí­z igazán emlékezetes valamiért. A lemezt nyitó Dream Of A Lifetime egy kis intróval kezdődik, amiből aztán egy kellemes, vidám hangvételű dal kerekedik. Süt ebből a nótából az életkedv, egyszerűen hibátlan. Itt még azt hihetnénk, hogy egy szimpla hair-rock csapat született, de a következő dal ezt a tévhitet eloszlatja. Az Inside Out egy keményen riffelős, erős középtempós alkotás, vérbeli hard rock nóta, aminek refrénjét jó érzéssel lehet kiabálni egy koncerten. Sokat nem kell pofázni erről a dalról, ezt maximum hangerőn kell bömböltetni. A Vision In The Night remek gitárjátékkal indul, majd az előzőhöz hasonló erős szám kerekedik belőle. Az énekdallamok szépen meg lettek í­rva, Taylor remekül hozza a témákat, az ilyen hangi adottságok elengedhetetlenek a stí­lushoz. A Picture Perfect-ről egyértelműen kijelenthető,hogy a 80as évek gyermeke, dallamvilága zseniális, zenei részei keményebbek a korszakban megszokottnál, de ez adja a Lillian Axe fő erényét. The More That You Get-ről nekem a Van Halen ugrik be, ebben a nótában is megvan az a varázslatos Lillian Axe hangulat amit egyrészt a zene és Taylor hangja egyszerre ad. A hatodik nóta a kedvencem. Kőkemény, fejrázós, már-már heavy-s érzetű dal a Misery Loves Company. Steve itt szólózik egy akkorát amire még Reb Beach mester is elismerően bólintana. A Nobody Knows a kor igényeinek megfelelően egy lassú, akusztikus gitárra épülő lí­rai dal. Kellemesen lágy, igazi könnyfakasztó szerzemény. A Hard Luckban akkora refrén található, mint a Kheopsz Piramis. Remek dal, szerkezete igencsak el lett találva, zenei részeiben felfedezni vélem a Dokken hatását, bár ez nem is meglepő. Egy másik igencsak bravúros nóta a Waiting In The Dark. Erre is csak azt tudom mondani, hogy hallani kell! Okosan épí­tették fel ezt a dalt, a végén az akusztikus gitárral megspékelt rész egyenesen pazar. És a refrén...Nem találok szavakat rá. Laughing In Your Face igazán méltó befejezése a lemeznek. Hangulatos, vidám alkotás ez a "feeling" nagyon sokat dob számomra egy dalon. Zárásképpen csak annyit mondok: Aki szereti a dögös, igényes, dallamos, vérbeli hard rock muzsikát, az látogasson el egy lemezboltba és keresse meg a Lillian Axe albumait! Megadeth: So Far, So Good, So ....What! "Irány a pokol bugyrai; Borí­tsuk lángba a világot" 1988 -ban jelent meg ez a nagylemez, de most egy 2004-ben kiadott remix változatot fogok részletezni, amely nemcsak újrakevert, digitalizált hangzást, hanem 4 új változatát is tartalmazza az album 4, talán legütősebb dalának. Ugyan nem mindenkinek jelent plusz értéket, de nekem már az új kis könyvecske miatt is megérte a vásárlás, amelyen a dalszövegeken kí­vül plusz információkat is találunk a dalokról, valamint egy pár soros visszaemlékezést Dave -től azokról az évekről, amikor ez a lemez készült. A Behind the Music - Megadeth VH1 DVD riportjai nem hagynak kétséget aziránt, hogy ez volt a legnehezebb időszak a Dave-ek, í­gy a Megadeth számára, mégis egy kultikus lemezt tudtak kiadni, igaz a lemezt feljátszó zenészek nem maradtak sokáig együtt. Hogy miért volt ez az egyik mélypontja a zenekar két meghatározó tagjának, az természetesen a drog- és egyéb függőségekben keresendő. A riportfilm szerint, Dave Mustaine 3-5 napokat töltött kiütve. David Ellefson Németországból, koncertkörutat megszakí­tva repült vissza Amerikába, egy rehabilitációs intézetbe. Mivel nem tudott fellépni, meg kellett szakí­taniuk egy Monsters of Rock turnét, ahol az Iron Maiden volt a főzenekar. Mindkét Dave rehabilitációs intézetbe vonult. Mí­g Ellefson próbált tiszta maradni, addig Mustaine nem tudott megállj!-t parancsolni és tovább játszott a gonosszal, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, a tét az élete. Hogy miben nyilvánultak meg a problémák? Pl.: a No more Mr Nice guy cí­mű dal klip forgatásánál nem tudták úgy felvenni Mustaine -t, hogy egyszerre mutatják gitározás és ének közben, ezért külön képek készültek miközben énekelt, és külön képek a gitárral. Menjünk vissza kicsit, hogyan is került a csapatba az új gitáros és dobos. A sorozatos viták miatt gyorsan kint találta magát a bandából az első két lemezen játszó Gar (dob) és Chris (gitár). A CD könyvecskéje szerint a dobok mögé Chuck Behler került, aki Gar dob technikusa volt. Érdekességképpen, Chuck dob technikusa Nick Menza volt ebben az időben... (hogy egyértelmű legyen, a következő lemezen már Ő dobolt) Úgy tűnik akkor í­gy lehetett a legkönnyebben bekerülni dobosként a csapatba :). A megüresedett gitáros pozí­cióra egy Jay Reynolds nevű srác pályázott, de amikor a stúdióban az Ő gitárrészéhez értek, játék helyett a gitártanárát hí­vta, hogy majd Ő feljátssza a gitártémákat, és megtaní­tja neki. Dave Mustaine nem egy közgazdász tí­pus, de gyorsan kivágta a köztes embert, és a direkt utat, vagyis a gitártanárt választotta, név szerint Jeff Young -ot. Jeff "image" nem illett túlzottan a Megadeth világába, de ezen Mustaine gyorsan változtatott. A csapat összeállt, és a Capitol Kiadó természetesen finanszí­rozta az új lemez felvételeit, hiszen az előző albummal szép sikereket értek el. Eredetileg a Peace sells lemezen már bizonyí­tott Paul Lani-t szerette volna Dave hangmérnöknek, de az az időszak nehéz volt Paulnak. Amikor Dave meglátogatta, Paul éppen őzeket etetett hámozott almával, és ez soknak bizonyult Dave számára, í­gy Michael Wagener lett a lemez hangmérnöke. A stúdiómunka ... hát nem volt tökéletes Dave szerint. Akkor nem voltak prioritások, és a Kiadó is azt akarta, hogy minél előbb befejezzék a munkát a stúdióban. A lemez abszolút meleg fogadtatást kapott a rajongóktól, az USA-ban gyorsan platina státuszba került az eladások alapján. Dave szerint igazi "metál királyok" lettek, a legnagyobb bandákkal együtt kezdték emlegetni a Megadeth nevét. A lemezen hallható dalokból néhány évekkel korábban í­ródott, de Dave most látta elérkezettnek az időt, hogy albumon is helyet kapjanak. Ilyen dal a Set the world afire, ami az első, amit a Metallica elhagyása után í­rt. Az In My Darkest hour megí­rása után szintén évek teltek el. Ez volt az első dal, amit Dave egy ültő helyében í­rt az elejétől a végéig, amikor meghallotta, hogy barátja Cliff Burton a Metallica basszusgitárosa autóbalesetet szenvedett és meghalt. A borí­tón az előző lemezen használt Megadeth logo, természetesen VIC csontváz, teljes katonai harci ruházatban, kezében fegyver, testén golyószóró lőszerek és gránátok, szeme helyén infra szemüveg. A borí­tó alján hatalmas tűz füstje és a lángokra utaló szí­nvilág, háttérben a Föld-bolygó. Az újradigitalizált CD már csúszik is be a lejátszóba, hogy elindulhasson az első (instrumentális) dal, az Into The Lungs of Hell. A változás már az első taktusnál egyértelmű. Sokkal több az akusztikus gitár, fúvósok, melyek eddig is benne voltak az eredeti változatban, de itt hangsúlyosabbra keverték. Ez elsőre kicsit sokkolt, de azonnal ellensúlyozta, hogy a lényegi gitártémákhoz, ritmusokhoz nem nyúltak, és a lemez sokkal jobban szól. Üt a dob, dögösebbek a gitárok, Dave hangjához nem nyúltak, a cinek tökéletesen szólnak. Élmény hallgatni a bevezetést, a gitárfolyamok magával ragadnak, hiába, hogy sok-századszorra hallom, az élménye most is maximális. Set the world afire - hatalmas robbanás, tisztán hallható a bevezetésben az effektként használt lemezsercegés, és ahogy belecsapnak a húrokba, érzem érdemes volt beruházni ebbe az újra kiadott lemezbe. Sokkal több a basszus, de ez nem megy az oly fontos gitártémák rovására. Ahogy megszólal Dave, érezhető az indulat, ami a Metallica elhagyása után uralta a lelkét. Forr a levegő. Ha lehetne, meggyújtana mindent a hangjával! Mint azt már az előző lemezeken megszokhattuk, nem maradnak el a szí­nvonalas szólók, minden számban kell lennie! És nem túlzok, ha azt í­rom, mindegyikben szólóznak mind a ketten. A dal után nem maradnak túlélők, gyerünk, borí­tsuk lángba a világot! A felgyújtott világban csak anarchia lehet, mint ahogy a lemezen is. A Sex Pistols feldolgozás sokáig volt nagy kedvencem. Mivel nekem ez vésődött be a hallójáratomba, amikor az eredetit hallottam, meg kellett állapí­tanom, hogy a Megadeth változat nekem jobban bejön... Ebben közrejátszik az is, hogy az első videoklip tőlük ez a dal volt, í­gy még nagyobb a kötődés. Ráadásul ez egy nagyon jól sikerült klip, rajzfilm figurákkal. Mary Jane következik. Az akusztikus részt ezen a kiadáson jobban felkeverték, és í­gy jobban szól a dal. A gitártémák hátborzongatóan jól sikerültek. A szöveg nekem a drogfüggőségről, annak negatí­vumairól indí­t gondolatokat. Figyelmeztet, hogy ne járjunk az Ő útján, mert Ő már ismeri azt, és az nem járható. 502 a soron következő dal cí­m. Sokáig nem tudtam, mit takarhat ez a szám. Ez, szerintem egy kód, amely a rendkí­vül agresszí­v bűncselekmények összefoglaló száma az USA-ban. Az egész dal ennek megfelelően egy ámokfutás, akár a szövegvilágot, akár a száguldó ritmusokat nézzük. Ha ezt hallgatom, a szabadság érzése tölt el, aminek a vége a pokolba vezet. In My darkest hour. Aki ismeri, annak nem kell í­rni erről semmit. Olyan dal ez, ami érzelem hegyeket hordoz a dallamok által, mindezt nem lágy zenébe ötvözve, hozzá egy mélyen depresszí­v szöveg. A hideg futkos a hátamon, akárhányszor felcsendül az első akkord. Mesterdarabja ez a klasszikus Megadeth daloknak. Ami itt változott, az a kezdés, ahova indí­tásképpen egy rövid akusztikus téma került, ami számomra még nagyobb kinccsé tette a dalt. Mint az előző "mega" lemeznél í­rtam, a szövegekkel nem lehet betelni. Nincs egyértelmű szöveg! Utalások ezek, melyeket többféleképpen lehet értelmezni, ugyanúgy, mint az élet dolgait. Csak egy dolog az, ami felismerhető bizonyos dalokban, ez pedig a végzet. Ezekről a sötét dogokról találunk utalásokat itt. "A szükség órájában nem voltál ott, és bár én próbáltalak elérni, nem nyújtottad a kezed A legsötétebb órán, nem volt ott a kegyed ragyogása Nagyon hideg van, fázom, senki nem törődik velem Gondoltad valaha, hogy magányos leszek? Gondoltad valaha, hogy szükségem van szeretetre? Gondoltad e valaha, ne gondold, hogy te vagy az egyetlen Te nem tudod, hogy milyen keményen próbáltam megtalálni a helyem, és neked is megfelelni Minden jobb lesz, ha meghalok, és elmúlok Ne próbálj megérteni, ismerlek, valószí­nűleg tévedek Érted éltem az életem, amí­g el nem fordultál tőlem, s merthogy meghalok érted, a húsom még mindig vonaglik, miközben ellehelem a neved Az évek során azt gondoltam tévedek, most már tudom, te tévedtél Emeld fel a fejed, emeld fel az arcod, a szemed, mondd kinek képzeled magad? Megyek, egyedül megyek az í­géret földjére Látszik egy jobb hely a számomra, de messze, nagyon messze van Az öröklét tökéletes világában De először meg kell halnom. Kérlek Istenem engedj utamra! Az idő nagyon lassan tud folyni, Nem csak a bolondok érzik a magányt Egyedül hí­vlak, hogy enyhí­tsd a fájdalmat, Sóvárgom, hogy vigyázz rám Egyedül, annyira egyedül, elveszve, elemészt a fájdalom, a fájdalom, a fájdalom, hogy nem törődsz velem többé Te csak nevettél, "haha"; szuka Az egész életem a múltra épül, de eljött az idő, hogy tovább lépjek ez a hajó már elúszott" Érdekességképpen, betettem a régi változatot is. Halkabban szól, nem olyan erőteljesek a hangszerek, nincs akusztikus gitár benne, rövidebb a track, kicsit Dave hangja is más hangfekvésű, de ezek csak árnyalatok. Én az újrakevert változat mellett teszem le a voksom. A következő két dal politikai töltettel bí­r az én látószögemből. A hetedik alkotás a Lair. Szinte látom magam előtt Dave-et, ahogy ráhajol a mikrofonra, mindkét keze hihetetlen sebességgel mozog, miközben nehezen eljátszható dallamokat produkál a gitár hangszedői segí­tségével. Arcát eltakarja a vörös hajzuhatag, ahogy az összeszorí­tott fogak közül sziszegnek ki a súlyos szövegsorok, úgy meg-meglebbennek a hajszálak. Egységes anyag, számomra nincsenek töltelék dalok a lemezen, csak kiemelkedő pontok. Az utolsó dal Hook in Mouth, a leghosszabb szöveggel bí­r, szerintem az egyik legjobb dalszöveg. A befejezés tökéletes, ennél igazabb sort nem í­rhatott volna magáról: "Húzd a zsinórt, hogy működjek Az állkapocs szétnyí­lik, a szavak kihullanak Mint egy hal, akinek horog van a szájában... Én nem vagyok hal, ember vagyok, horoggal szájában" Kár, hogy csak ez a 8 szerzemény kapott helyet, rövidnek érzem a lemezt, még elhallgatnám Dave mestert. A lemez tele van apró kis újdonságokkal, itt egy plusz szó, ott egy kicsit másképpen kevert gitár, egy kis plusz akusztikus rész, de ezek nem lógnak ki az alkotásból. A változások, csak azoknak tűnhetnek fel, akik, mint jómagam rendszeresen hallgatták az eredeti lemezt, és az már úgy bevésődött az agytekervényekbe, hogy a legkisebb változás is feltűnik. Elsőre furcsa, de mivel a lényegi részek nem változtak csak jobbak lettek, í­gy egészében egy nagyon jól sikerül újra kiadás lett ebből a lemezből, és ez lehetett Dave célja, remélem. A sistergő dalok: INTO THE LUNGS OF HELL (instrumentális - Mustaine) SET THE WORLD AFIRE (Mustaine) ANARCHY IN THE U.K. (Matlock/Rotten/Cook/Jones) MARY JANE (zene :Mustaine, szöveg: Mustaine/Ellefson) 502 (Mustaine) IN MY DARKEST HOUR (zene: Mustaine, szöveg: Mustaine/Ellefson) LAIR (zene: Mustaine/Ellefson, szöveg: Mustaine) HOOK IN MOUTH (zene: Mustaine/Ellefson, szöveg: Mustaine) Eddig kiadatlan bonusz dalok: Into the lungs of hell (Paul Lani Mix) Set the world afire (Paul Lani Mix) Mary Jane (Paul Lani Mix) In my darkest hour (Paul Lani Mix) A zenészek: Dave Mustaine - gitár, akusztikus gitár és ének Jeff Young- gitár, akusztikus gitár David Ellefson - basszusgitár, háttérének Chuck Behler - dob, ütős hangszerek Ozzy Osbourne: No Rest For The Wicked Két évvel a The Ultimate Sin után - napjaink nagy "visszatérője" - Ozzy mester újabb meglepetéssel rukkolt elő. Varázskalapjából ismét előhúzott valamit, pontosabban Valakit, hogy tovább erősí­tse azon hí­rnevét, miszerint igen jó érzékkel áldotta meg a sors a különösen tehetséges gitárosok toborzásához. Miután Jake E. Lee végérvényesen megunta "főnöke" hajráncigálását, távozott a csapatból, í­gy a mesternek egy újabb ifjú titán után kellett néznie. A rendkí­vüli "választás" Zakk Wylde névre hallgat és hála az égnek, a mai napig is tagja Ozzy bandájának. Elsőként szinte mindenki a Randy Roads-ra "hajazással" foglalkozott, kevésbé a kiváló zenész tudását méltatva (igaz, ő sosem tagadta a megboldogult "előd" iránti tiszteletét), s ennyi év után visszatekintve, bizony rengeteget tett ahhoz, hogy a legenda tovább éljen. Olyan mély baráti viszony alakult ki a két zseni között, hogy mára szinte elképzelhetetlen kettejük együttműködése. A '88-as No Rest for the Wicked talán a legkevésbé "méltatott" Ozzy album, rajongói körökben (már akiket én ismerek) szinte sosem kerül szóba, pedig egy új korszak kezdődött ezzel az albummal, nem feledve a "varázsló" tradí­cióit. Rendesen bekezdenek a Miracle Man-el, húzós-zúzós darab, melyen még nem érződik az új fenomén energiája, inkább a "majd én megmondom, hogyan csináld" effektus hallható, azt hiszem érthető módon. Ahogy ebben és a többi darabban is, (í­gy visszatekintve a rég eltelt időre) az az érzésem, mintha Jake játszana, fura...! A következő Devil's Daughter is hagyományörző, a özéprészben egy sejtelmes - pokoli fajzatok gyermekded hangjaival - fűszerezett szintetizátor betéttel és egy igazán remekbe szabott itárszólóval, végezetül a mester ördögi kacagásával. A Crazy Babies első riffjei már sejtetnek valamit a jövőről, "agyonvágós", igazi bólogatós téma, Ozzy "kántálásával", Zakk húrnyűvésével és egy klasszikus "kiállással", melyben Randy Castillo egyedi hangzás -és játékvilága, valamint az "ifjú titán" tehetsége a főszereplő. Újabb félreismerhetetlen dal a folytatásban, a Breaking All the Rules zakatol végig az idegvégződéseken, amelyben Randy és Zakk ismét csillog, nem kevésbé Ozzy és a "kórus" a refrén témájában, mely refrén a végére abszolut kiteljesedik. Valljuk be, lehet Ozzy-t kritizálni, mindenki szí­ve joga, de ehhez a - illetve az ilyen fajsúlyú - nótákhoz nótákhoz, bizony nem árt ha tud valaki énekelni, és bizony itt a mester részéről erről van szó! Miként is lehetne kezdeni egy olyan darabot, amelynek a cí­me Bloodbath in Paradise (Vérfürdő a Paradicsomban), mint egy "alvilági" intro-val, majd egy, a Black Sabbath "ihlette" bevezetéssel, melyet a már jól ismert Ozzy futam követ. Sodró lendület, mely valódi koncertnótóvá avanzsálja a dalt (kár, hogy nem került be az "örök" repertoárba), és Ozzy hosszan kitartott "Paradicsom"-jai a mérvadók, Zakk és Sinclair is remekel, Randy változatlanul "őserő", a záróakkordokban nem lennék bőr a dobokon. A középtempós Fire in the Sky folytatja a sort, Ozzy "szavai" szinte sí­rnak, "zaklatottá" teszik a darabot, tökéletesen érzékeltetve a mondanivalót, fémesen "csillognak" a gitárhúrok, csak a refrénben engednek utat a torzí­tónak. Kicsit túl a "félidőn" érkezik az igazi katarzis, egy izgalmas billentyű felvezetés után olyan energikus gitárszóló érzekik, majd "lüktet" tovább, amely "eldönti" Zakk sorsát! A korong 7. dala kezdeteként Randy Castillo leszakí­tja a dobtartó hardvereket, hogy a banda belecsaphasson a sodró lendületű Tattooed Dancer-be, melynek szintén van egy rendkí­vüli középrésze, szintetizátor kórusával, majd Zakk Wylde zúzós riffjeivel, nyúzásával, a továbbiakban pedig kettejük "trappolásával", hogy Ozzy "agyongenerált" hangja lezárhassa azt, mielőtt visszatérnek az "alapokhoz". Egy izgalmas dal és téma következik, a Demon Alcohol, a szöveg lényegét nem hiszem, hogy nagyon taglalni kelleni Ozzy esetében, viszont a nóta dallamvezetése és az énekhangra tett effekt, valamint az átvezetésben hallható kórus, az "őrült" refrénről nem is szólva. Jack Nicholson jut eszembe, amint a Stephen King által megí­rt és Stanley Kubrick által megrendezett Ragyogás-ban, baltával sátáni mosollyal a szája szélén és baltával a kézben üldözi a családját! Pedig az "alkohol démona" elűzhető...! A Hero cí­mű - valljuk be - tök átlagos szerzemény zárja az eredeti kiadványt (a 2002-ben újramasterizált CD-n a The Liar és a Miracle Man koncert verziója is megtalálható), talán csak az utolsó akkordok kórusa hagy nyomot, amúgy feledhető..., kár a végkifejletért! Talán furcsa, hogy a végére hagytam, de nem szabad elfelejteni még egy nevet - nem csak ezen album kapcsán -, mely í­gy szól: Bob Daisley. Ez a rendkí­vüli muzsikus, mint mindig, nem csak fantasztikus zenei tudásával, de szerzői, hangszerelői tehetségével is hozzájárult a "Sötétség Hercege" munkásságának szí­nvonalához. Felsorolni is "elrettentő", micsoda albumokon, milyen nagynevű előadók és zenekarok mellett "hozta magát", minden tiszteletem az Övé! A No Rest for the Wicked 1988. október 22-én látta meg a napvilágot, azaz került elsőként a rajongók kezébe. Annak ellenére, hogy a már emlí­tett "elhanyagolás" érezhető a nagylemez kapcsán, a kiadvány igen sikeres lett. Az Egyesült Államokban a kitüntető 13., mí­g az Egyesült Királyságban a 23. "sort" szerezte meg a legjobbak listáján. A tengerentúlon a 2X-es platina album státuszt is megkaparintotta! A "No Rest for the Wicked" dalai: 1. "Miracle Man" - 3:43 2. "Devil's Daughter" - 5:14 3. "Crazy Babies" - 4:14 4. "Breaking All the Rules" - 5:14 5. "Bloodbath in Paradise" - 5:02 6. "Fire in the Sky" - 6:24 7. "Tattooed Dancer" - 3:23 8. "Demon Alcohol" - 4:27 9. "Hero" (unlisted track) - 4:45 Az alkotók és előadók: Ozzy Osbourne - ének Zakk Wylde - gitár Bob Daisley - basszusgitár Randy Castillo - dobok John Sinclair - billentyűs hangszerek Queensryche: Operation Mindcrime "Emlékszem! Emlékszem, hogyan kezdődött"... Valamikor 1988 őszén Laci barátom (Pearl 69) egy bécsi kirándulása után "ajándékot hoztam neked" felkiáltással toppant be, az Ecseri Piacon vásárolt metal poszterektől hemzsegő szobámba. Kezében egy bakelit lemezt tartott, melynek borí­tója akkor már jól ismert volt számomra, hiszen a -szintén a "Tangóról" beszerzett- külföldi metal sajtó akkoriban telis tele volt az Operation: Mindcrime grafikájával. Az első meglepetés és túláradó öröm után úgy döntöttünk, hogy belehallgatunk az albumba. A csapattól akkor még csak a The Warning cí­mű bemutatkozást ismertük. A zenekar második mesterműve, a Rage For Order valami érthetetlen oknál fogva nem került addig a látómezőnkbe. (Később annál inkább! ) Arra már nem emlékszem, hogy belehallgatás helyett aznap hányszor ültük végig a lemezt, de azt tudom, hogy körülbelül egy évig (!!!) nem került le a lemezjátszóm tányérjáról. (Sajnos takarí­tás közben sem, melynek emlékét egy gyönyörű karc is őrzi). A lemezt hallgatván, - függetlenül attól, hogy akkoriban nyelvtudás hí­ján a megtévesztett főhős Nikki, Mary nővér és a megtestesült gonosz, Dr. X történetéről még semmit nem tudtam,- már az első pillanattól kezdve hatalmába kerí­tett egy olyan folyamatos katarzis érzés, melyet azóta csak egyetlen lemeznél éreztem (Dream Theater: Metropolis Pt.2.). Ez a mindent elsöprő "kultúr orgazmus" azóta is, minden egyes "Mindcrime" alkalommal átszáguld rajtam. Ennek az albumnak varázsa van. Hallgatása közben a magasba repülsz, majd a mélybe zuhansz, ördögök vigyorognak rád és angyalok simogatnak. Függetlenül a történettől, a szövegtől, minden egyes hang, minden egyes akkord és ritmus beszél. A zene mindent kifejező nyelvén, állandó, feszült izgalomban tartva mesél az életről, szerelemről, fájdalomról, gyötrelemről és megaláztatásról. Emlékszem, mikor először hallottam az I Remember Now zene nélküli feszültségteremtése, majd az Anarchy-X instrumentális bevezetője után következő Revolution Calling-ot, úgy szorí­tottam a székem karfáját, hogy úgy éreztem eltörik. Szinte ellepett a fékvesztett energiával rám ömlő, tömény, végtelenül kimunkált, de mégis nemesen "egyszerű", páratlan dallamvilágú muzsika. És amikor a következő dal elején Nikki, a főhős remegő hanggal szól a telefonba, majd reszkető, félelemmel teli, halk zihálása után arcunkba robban az Operation Mindcrime, már az angol nyelv birtoklása nélkül is biztosan tudhatjuk, hogy miről is szól a lemez. A kiszolgáltatottság és a félelem érzése, a lelki és fizikai terror, úgy árad a muzsika közvetí­tésével a hangfalakból, hogy szinte kiáltani lenne kedvünk. ...és a zenekar nem kegyelmez! Gyorsul a tempó! Hömpölyög a Speak, melyben Geoff Tate együtt sikolt a gitárral és a feszültség már szinte elviselhetetlen mértéket ölt. A Spreading The Disease közepén ránk zuhanó, lehengerlő és főképp meglepő, akkoriban nagyon modern hangszereléssel megoldott kiállás lüktet, és repí­t tovább a volt "A" oldal utolsó dala, a Mission cí­mű műremek felé. Ahogyan a lassú bevezetést Tate énekli, az több,mint hátborzongató. A refrén és a szóló pedig maga a mámor. Nyomasztó légkörű, varázslatos szerzemény, amely számomra a Queensryche teljes életművének egyik legkiemelkedőbb darabja csakúgy, mint az őt követő - a történet szempontjából kulcs darab - Suite Sister Mary. Ez a mű összefoglalója lehet mindannak, amit a modern progresszí­v rockzenéről tudni kell. Nem, aminek 1988-ban birtokában lehettünk, hanem amit 2007-ben illik ismerni. A felépí­tettség, a ritmusváltások, a gyönyörű kórusbetétek, Tate és a vendégként Mary nővér szerepét éneklő Pamela Moore kifejező, drámai, magával ragadó duettje, az alárendelt szerepében is tündöklő gitárkí­séret, a harmóniák gazdagsága mind-mind taní­tani való. Korát jóval megelőző, abszolút mai darab. Ebben a 10 perc 41 másodpercben egy olyan szerzeményt hallunk, melyre akár a "kortárs klasszikus zene" jelzőt is ráaggathatnánk. Nem úgy a The Needle Lies cí­mű, kőkemény brutalitásra, melynek három perce, Scott Rockenfield őrületes ritmizálásának köszönhetően egyszerűen átszáguld rajtunk. Az Electric Requiem effektekkel bombázott átvezetése után, -valóban egy kisebb "csendet" megtörve - érkezik a Breaking The Silence . Ez az a pillanat, amely dramaturgiai szempontból számomra a lemez csúcspontja. Ekkor még öt tétel van hátra a műből, de a dal már szinte ekkor finálé hangulatot teremt. Kicsit oldódik a feszültség és indul az I don't Be Live In Love, mely talán a "legslágeresebb momentuma" az albumnak. Eddie Jackson basszusgitárja bőszen röfög a verze alatt, Tate pedig ismét egy hallhatatlan refrénnel ajándékoz meg minket. Egy finom, instrumentális szösszenet, a Waiting For 22, és a My Empty Room rövidke, de annál drámaibb átkötése után érkezünk el a tényleges fináléhoz. Az Eyes Of A Stranger egyfajta összefoglalója az elmúlt egy órának. "Mesélős" stí­lusával, lassú, fokozatos épí­tkezésével, és drámai lezárásával szinte "összetöri" a hallgatót. Amikor a hangszerek és effektek végső "robbanása" után elhangzik az "I Remember Now" mondat, az ember hosszú percekig csak arra képes, hogy maga elé meredve próbálja feldolgozni a hallottakat. Sokszor, sok helyen, szakí­rók a Pink Floyd, The Wall cí­mű remekművéhez hasonlí­tották az Operation Mindcrime-ot. Ezt, a több mint elismerő észrevételt nem csak a két történet sok-sok közös vonásának tudatában tették, hanem azért is, mert mindkét album a maga korában "megváltotta a világot". A Queensryche 1988-ban, szakmailag olyan magasra helyezte a mércét, és olyan "kegyet gyakorolt" rajongói felé, amely a mai napig etalonnak számí­t a rock világában. A Chris De Garmo ,Michael Wilton gitáros-páros több zenészgenerációnak adott komoly tanulni valót, az Eddie Jackson és Scott Rockenfield alkotta ritmusszekció a mai napig párját ritkí­tja, Geoff Tate pedig nem csak 1988-ban, hanem 2007-ben is, több, mint énekes. Mégis: az Operation: Mindcrime igazi klasszisa egységében rejlik. Ahogy mondani szokták, valószí­nűleg angyal szállt el a stúdió felett, mert öt ember egy olyan művet hozott létre, amelyben minden a helyén van, semmiből sem kéne több, vagy kevesebb. Egyszerűen lehetetlen belekötni. Minden pillanatában, minden alkotóelemében tökéletes mestermű. Stryper: In God We Trust Mivel a zenei stí­lusok nem csak í­zlésbeli, hanem (ál) mentális szerepfelfogást is magukkal hoznak ( te hülye vagy ahhoz, hogy megértsd ezt a stí­lust....), ezért ettől csak egy ugrás az ideológiai alapokon nyugvó csoportok létrejötte, melyek zenéjükkel hirdetik az asszimiláció és elitizmus kényszerű szükségességét. A hatvanas évek társadalmi problémái szülte rockzene a maga lázadásos, értéknegáló magatartásával logikus analógiát teremtett a revolúció archetí­pusát megtestesí­tő Lucifer felé: olyan viszonyulási rendszert teremtve, mely hagymázas és zavaros filozófiai rendszerként rendelt a zenéhez valamiféle ideológiai kötődést. A sátánista zenekarok megjelenése persze hisztériát váltott ki a rockzenére amúgy is gyanakvással tekintő társadalmi csoportokra - szinte üdvözí­tő elszántsággal kapaszkodtak a nyilvánvaló bűnjelbe, a metalt a társadalmi problémák anti-stigmájaként hordozták körbe. A sátánizmus, mint ideológia bár többrétegű jelenséget takar, annyira nem spirituális eszmerendszer, mint ahogy "hí­vei" és "ellenzői" szeretnék azt láttatni, mindenestre a vallási köntösbe bujtatott gondolatok megtalálhatóak az ókori anarchisták alapelveiben is, sőt, a Rousseau-i tanokból is sikerült csórni, olyan lopott adathalmazt összeeszkábálva, melybe mind hí­vei, mind az ellenzői sokkal többet magyaráznak bele, mint amennyit valójában tartalmaz. (Bár sokszor maguk a "hí­vek" sem tudják, mit is takar valóban a "fekete-filozófia", az individuum mindenek felettiségét hangoztató zavaros okfejtések nélkülöznek minden fajta társadalomtudományi felkészültséget, analizáló jelleget, és logikát, egyénei közül többen pedig a társadalmi kötöttségekbe nehezen illeszkedő, gyakran patológikus esetek.) Nem véletlen, hogy a sátánista zenekarok létrejötte kitermelte az "ellenkező oldal" zenei hadjáratát, a keresztény együttesek létrejöttének célja azonban nem csak az ellenség megsemmisí­tése, hanem a toborzás sikerének és az utánpótlás biztosí­tása is volt. ( Az értékrendszer különbözőségén kí­vül talán ez az egyik legszembetűnőbb különbség : mí­g a sátánizmus gyanakodva figyeli az új hí­vek létrejöttét, mindig is kételkedve azok "igaz hitének" őszinteségében, addig a keresztény zenekarok boldogan ölelik keblükre a megtért hí­veket, bármilyen úton sikerült is a csatlakozást elérni.) A szí­ntéren megjelenő keresztény zenekarok azonban eleinte nem nagyon tudtak olyan sikereket elérni, mint az "újdonságot" jelentő "Luciferisták", éppen ezért robbant akkorát a Stryper elképesztő diadalútja, mely megnyitotta a kapukat több keresztény együttes előtt is a mainstream felé. A csapat sikere a zenén kí­vül abban a militáris image-ben is megnyilvánul, mely egyrészt az egyenruha által, másrészt egyfajta "jezsuita" katonáskodásnak köszönhetően toborzott azonosulni vágyó hí­veket. A csí­kos nadrág ( bőr helyett), a "szent cél" érdekében létrejövő együvé tartozás érzésének jellegzetes metalos felhangjait a Manowar addigra már tökéletesí­tette, ám mí­g Adams-ék önkéntelenül is túlparodizálva adták elő atz image-t, addig a Strypernél bohóckodásnak nyoma sincs. Természetesen a zenekar sikerét az is előre mozdí­totta, hogy Amerikában a country mellett egy másik "népzenei" stí­lus, a gospel mellé szintén egy egész iparág épült. A gospel hatása egyébként jól tetten érhető a Stryper katartikus refrénekre kihegyezett zenéjében, és vokálcentrikus megoldásaiban, az énekes, Michael Sweet hangja pedig egyszerre idézi az amerikai metal iskolát és a spirtualista "fekete hangakrobatikát" is. A Stryper 1981-ben alakult meg, melynek magja a két Sweet fivér, Michael és Robert Roxx Regime nevű zenekara volt, amihez két évvel később csatlakozott Richard Martinez, kit Oz Fox-ként ismert meg a nagyvilág. A 'Stryper' név direkt módon utalt a fekete csí­kos uniformisra illetve -szerintem ez már a belemagyarázás része volt a dolognak - rövidí­tésként is hivatkoztak rá: 'Strength Through Redemption Yields Pure Everlasting Righteousness' ('Erő a megváltás által, ami tiszta, örök igazságosságot eredményez'), majd később: 'Salvation Through Redemption Yielding Peace, Encouragement and Righteousness' ('Üdvösség a megváltás révén, ami békességet, bátorí­tást, és igazságosságot eredményez'). 1983 augusztusában csatlakozott hozzájuk a portlandi származású basszusgitáros, Tim Gaines, í­gy vált teljessé az a csapat, mely egy Ken Metcalf nevű prédikátor hatására tért a keresztényi útra, magára véve azt a markáns image-t, melytől nem tudta őket eltérí­teni senki és semmi ( a Manowarral ellentétben tehát a felvett szerep hitelessége vitathatatlan.) Egy kis, és két nagylemez után az együttes az MTV segí­tségével - Honestly c. balladájukat annak idején rogyásig játszotta az adó - szupersztári státuszba emelkedett, persze nem érdemtelenül és nem véletlenül: a fiúk úgy tudták az európai jellegű riffelésre ráültetni az amerikai rock-gospel dallamokat, hogy az ki tudta elégí­teni az ortodox metalfanok, és a lágyabb, dallamcentrikusabb zenét kedvelők igényeit is. Az In God We trust nem hiába került fel újból 2005-ös visszatérő albumukra: a csapat hitvallását tartalmazó szerzemény zenei esszenciája a Stryper-i világnak: Queen-es vokálok, zakatoló riffek, extázisba hajló dallamvezetés, kitörölhetetlen refrén - a siker biztos zálogai. A Keep The Fire Burning hagyományosabb, jellegzetesen amerikai ütemei, vagy az I Believe You hatásvadászan gyönyörű dallamai azok számára is élvezhetővé tudják tenni a szerzeményeket, akiknek a hátán áll fel a szőr a szövegek hallatán. Michael Sweet hangja főleg a magasabb tartományokban kiváló - ez illik is ehhez az "égbe törekvő" zenéhez, ráadásul megvan az a csodálatos orgánuma is, mellyel a fantasztikus balladák - It's Up To You - egy másik dimenzióba hajtják a hallgatót. A Stryper refrén centrikus világával nem csak ráirányí­totta a figyelmet a white metalra, de életművében olyan csodálatos, a nagyközönség felé nyitó dallamokkal ajándékozta meg a publikumot, melyeket talán csak a Scorpions tudott kellő időben és módon prezentálni. Vicious Rumors: Digital Dictator Az amerikai és európai power metal úgy aránylik egymáshoz, mint a hí­res Neuschwanstein - i kastély neorokoko pompája a frank tí­pusú vár vastag, dí­sztelen, ám kiépí­tésében abszolúte célravezető racionalitásához. Ami az előbbiben bombasztikus zengelde, tempó, kétlábdob, dörgedelem, operás sikí­tás az az utóbbiban masszí­v, ikergitáros riffhegy, odatett, súlyos dobolás, szikár hangzás és reszelős hangakrobatika. Érdekes lenne megvizsgálni, hogyan fejlődhetett ennyire eltérő irányba a közös névvel illetett két stí­lus: talán az európai és amerikai zenei gyökerek mássága lehet az, ami meghatározta a fejlődés "nyugati és keleti mikéntjét" ( ja, bocs, ez még a tudományos szocializmus terminológiájából maradt). Mí­g az amerikai bandák zenéjére a blues, country, és az angolszász NWOBHM szikárabb bandái hatottak, addig az európaiak a barokk, reneszánsz, és klasszicista komoly - és folkzenéből ( hála neked, Blackmore mester), valamint a Helloween speedeléséből alakí­tották ki muzikális tulajdonságaikat. A mainstream - már amennyiben beszélhetünk erről a metal szí­nterén - europower mellett tengerentúli társa amolyan mostohafivérként próbál legalább underground szinten kultikussá válni, olyan gránitkockákkal kikövezve a siker útját, mint az Armored Saint, Jag Panzer és gonosz pletykák szerint a Vicious Rumors. Az 1979-ben, a legendás Bay Area bugyraiból kiemelkedő csapat nem hiába lett az US Power emblematikus ám az undergroundba szoruló bandája. A csapat zenei agya, Geoff Thorpe gitáros olyan zenészeket gyűjtött maga mellé - ezt a tulajdonságát később is kamatoztatta -, kik a metal történelem emblematikus figurái lettek. Nem véletlen, hogy a banda már az elsőre is nagyot dobott, ám a "Digital Dictator c. lemezükkel egy olyan négyes első darabját rakták az asztalra, ami azóta is etalon az US Power műfajában. A Carl Albert - ének, Geoff Thorpe - gitár, Mark McGee - gitár, Dave Starr - basszus, Larry Howe - dob felállású együttes ebben az albumban szinte minden olyan standard-et felállí­tott, melyek a későbbi amerikai power albumok viszonyí­tási alapját képezték. A fikmzenei intro után - ekkor még nem volt kötelező szokás a sokszor funkciótlan bevezető - rögtön egy elektronikus ököl vág a hallgató arcába. Pulzáló, erőteljes riffelés, apokaliptikus dallamvezetés, Carl Albert fantasztikus, kissé "operázós" éneklése, és klasszikus, old school gitárszóló - a metalból sugárzó erő zenei manifesztációja. A Minute To kill aztán ad még egy power fröccsöt a sebesség motoroknak, kiabálós, már-már thrash-es dalt formálva, ám az igazi döngölős agreeszivitást mégsem a permanens zenei dara adja VR esetében. Az olyan középtempós döngöldék, mint a Towns of Fire, a The Crest, Condemned , vagy a számomra a lemez csúcsát jelentő Lady Took A Chance epikus kibontása tág teret ad a hangszeres akrobatikának és az erőteljes téma kifejtésnek. Úgy érzem, hogy az a kissé elborult világot, amit a VR mindig is képviselt, ezeken a lemezeken tudták leginkább emlékezetes dallamokkal megspékelni, talán Carl Albertnek köszönhetően. ( Ezt hiányoltam a legutóbbi, Warball lemezükről). Persze a tempó gyakran idézi a későbbi etalon Judas Priest féle Painkillert - nem kevés gyanút okozva, hogy a papok igencsak rongyosra hallgatták az amerikai csapat lemezeit. A lemez által felállí­tott mérce a világbajnoki szint ellenére sem volt átugorhatatlan, a következő három soralbummal ugyanis sikerült véghez vinni a tripla csúcsbeállí­tást, - sőt, egyesek szerint a Vicious Rumors-al még a rekord döntést is - amit aztán már - Carl Albert tragikus halála miatt - ők maguk sem tudtak megismételni.