Évtizedelő - 1986: kemény és lágy

írta garael | 2007.06.10.

Crimson Glory: Crimson Glory - JLT Europe: The Final Countdown - Szakáts Tibor Iron Maiden: Somewhere In Time - garael Judas Priest: Turbo - garael Megadeth: Peace Sells... But Who's Buying - TT Metal Church: The Dark - Tomka Metallica: Master Of Puppets - TT Ozzy Osbourne: The Ultimate Sin - pearl69 Queen: A Kind Of Magic - Brinyó Queensryche: Rage For Order - pearl69 Tesla: Mechanical Resonance - JLT Crimson Glory: Crimson Glory Floridáról az embereknek a napsütés, a tengerpart, a szórakozás és a pihenés jut az eszébe. Ami nem is csoda, hiszen az Egyesült Államok egyik kedvelt állama, ahová rengetegen járnak pihenni. Van azonban egy város(ka) Floridában, név szerint Sarasota. Ez is egy felkapottabb nyaraló hely, ám létezik még egy nevezetessége eme városnak. Még pedig egy zenekar, amit 1983-ban alapí­tott pár helyi srác. Jon Drenning és Ben Jackson gitárosok, Dana Burnell dobos, Jeff Lords basszer és egy bizonyos John Patrick McDonald Jr. Nevű énekes, aki később magára öltötte a misztikus Midnight nevet. Ez az ötös hozta létre a CRIMSON GLORY nevű formációt. Ez a csapat a heavy metal technikásabb, agyasabb fajtáját választotta stí­lusának. Sokan power metal csapatként is emlegetik őket, vagy úgy, hogy a power metal egyik előfutára, én azonban ha már power-ezni kell, akkor az epikus power metal jelzőt illeszteném rájuk. És ebben a stí­lusban a csapat igazán maradandót tudott alkotni. Ez köszönhető részben annak, hogy a srácok zenei képzettsége bőven az átlag fölé emelte őket, a Drenning Jackson duó teljesí­tménye egészen zseniális volt. Riffjeik, témáik, szólóik ötletesek, fantáziadúsak, és a végletekig kimunkáltak. És még egy szó is eszembe jut játékukról, az pedig a harmónia. Nem szólózzák szét a nótákat, nem játszzák az eszüket, pusztán annyi "szerepet" töltenek be a dalokban, amennyi szükséges, ám azt mesterfokon teszik. A ritmus szekció is hasonlóan jó teljesí­tményekre volt képes, Jeff Lords is ki tudott alakí­tani egy sajátos hangzást és technikája is egészen egyedi. Aki látta már élőben, tudja, mire gondolok. Szóval zeneileg a srácok tökéletesek voltak. És akkor még ott van Midnight. Az ÉNEKES. Igen csupa nagybetűvel. Hangterjedelme, előadás módja, dallamérzéke fenomenális. Igazi klasszis. Sokan hasonlí­tják Geoff Tate-hez, én azonban ezzel csak részben értek egyet, igaz én nem igazán szeretem Geoff Tate hangját. Szerintem vannak azért különbségek a két énekes között, Tate tud keményebb is lenni, mí­g Midnight helyenként olyan sikolyokat produkál amiket senki más nem tud. Egy interjúban egyszer Roger Glover, a Deep Purple legendás basszusgitáros nyilatkozta egyszer Midnightról, hogy Ian Gillan után csak vele tudná elképzelni a Child In Time cí­mű nótát. Nem kis elismerés, azt hiszem. És egy másik nagy-nagy Crimson Glory védjegy: a maszkok. Mintha Dumas regényéből léptek volna elő. Ezek a maszkok is adtak egy adag misztikumot a csapatnak, ami megkülönböztette őket a kor többi bandájától. 1986ra ez az igen tehetséges muzsikusokból álló banda elkészí­tette Crimson Glory cí­mű bemutatkozó albumát. A Roadrunner jelentette meg a "mindössze" 39 perces lemezt, de ez a 39 perc minden egyes részlete maga a tökély. Rögtön a lemezt indí­tó Valhalla bemutatja, mit is tud a zenekar. Menetelős tempóban indul a dal, már-már azt hinné az ember, hogy valami tradicionális heavy metal dolog fog kibontakozni, ám ezt a hitet a nóta folytatása rögtön eloszlatja. Az énekdallamok, a ritmus képletek nem szokványosak, nagyot "üt" Burnell ebben a számban és gitár témákon is hallatszik, hogy nem egy "sima" metal csapatról van szó. A nótában hallható szólóról már önmagában lehetne egy könyvet í­rni , és Midnight olyan sikolyokat ereszt meg, hogy azokat a Valhallában üldögélő istenek is biztosan érzékelték. A következő alkotás egyike a Glory "slágereinek", ez pedig a Dragon Lady. Itt is meg kell emlí­teni Midnight teljesí­tményét, egészen elképesztő, hogy mekkora hangterjedelemmel rendelkezett. A nóta ritmusa is figyelemre méltó, nekem a ritmus szekció munkája eszembe juttatja Steve Harris és Nico McBrain "összetettebb" oldalát. A Heart Of Steel gyönyörű, lassú akusztikus gitárral fűszerezett betéttel indul, egy nagyon szép balladára számí­tana az ember, de ez a számí­tás nem jön be, mivel a nóta egy erős középtempós számmá alakul, amibe a gitárosok egy pazar riffet í­rtak. Könnyen befogadható szerzemény, amihez nagy segí­tség a mesterien kidolgozott énekdallam. Csoda ez a nóta! A negyedik mestermű, az Azrael hasonlóan az előzőhöz visszafogottan indul, majd ez a dal is középtempóssá változik. Szövege hordoz kis misztériumot, ám a zene magán viseli a tradicionális heavy metal jegyeit is. A szólókat ismét érdemes kiemelni, egy gitáros barátom szerint már csak ezekért is érdemes meghallgatni a Crimson Glory zenéjét. Én azért Midnight mester hangját is nagyon tudom értékelni. Az ötödik dalról valóban el lehet mondani, hogy köze van a Power metal-hoz. A Mayday az a nóta, amit óriási hangerővel lehet hallgatni kocsiban, discmanben, akárhol. Elképesztően erős ez a dal, száguldó, gyors, a dobok dübörögnek akár a géppuska, a gitárok veszettül dolgoznak és Midnight. Megint csak Ő. Ha King Diamondról korábbi í­rásaimban azt mondtam, hogy földöntúli magasságokon énekel, akkor nem tudom mi is lenne a megfelelő jelző Midnight ebben nótában nyújtott teljesí­tményéről. Elképesztő, hová tornászta föl a hangját, és a legfontosabb, hogy nem üvöltve teszi ezt, mint egyesek, hanem (ahogyan pár koncertfelvétel is bizonyí­tja,) erőlködés és megerőltetés nélkül. Igazi mega énekes, aki sajnos sokakhoz hasonlóan nem futotta be azt a pályát, amit tehetsége alapján megérdemelt volna. A hatodik szám a legnagyobb slágere a csapatnak. Olyan dal, amit (majdnem) minden metal rajongó ismer. Ez a kiváló alkotás pedig az Álarcos Bál Királynője, azaz a Queen Of The Masquerade. A mai napig libabőrös lesz a karom, ha ez a nóta megszólal. Remek példa arra, hogy hogyan is kell technikás, "progresszí­v" dalt í­rni. Az Angels Of War megint egy agyas, bravúros alkotás, amire lehet headbangelni, ha valaki kedvet érez rá, én azonban a ritmus szekció tökéletes munkáját hallgatom, és ámuldozok azon, hogy 2 gitáros, hogy tud ilyen jól együtt működni. A záró rész egy balladisztikusan induló dal, Midnight és az akusztikus gitár kettőse meseszépen meséli el a történetet, ám a szerzemény vége felé egy kis "elektronikus" hangszer kavalkád is bekúszik, és itt Midnight erősebb oldala is megmutatkozik. Mit is í­rjak ezek után? Ez a lemez megkerülhetetlen, fontos része a heavy metal fejlődés történetének. Öt ember tökéletes munkája, ám számomra Midnight teljesí­tménye az, ami igazán magával ragadó. Nem tudom, hogy Ő-e a legjobb énekes a műfajban, de az biztos, hogy szerintem benne van a legjobb kettőben. Ez a lemez igazi klasszikus, az alapművek alapműve. Aki nem ismeri, az sürgősen pótolja be! Europe: The Final Countdown Tidididi, tididititi, tidididi, tididititititi, jól bele nyúltam a héten a tutiba. Sikerült minden idők egyik legismertebb rocklemezét kiválasztanom az étlapról. Kicsit frusztrál is a felelősség, mert úgy érzem, ez a tipikus eset, amikor nem lehet megfelelni az elvárásoknak. Na, akkor kezdjük egy kis múltidézéssel. 1986-ban nem lehet mondani, hogy agyonra támogatták volna kis hazánkban a rock és a heavy metal zenét, de akkora nyomás nehezedett a vasfüggönyre, hogy bizony imitt-amott átengedett egy kicsit a romló kapitalizmus termékeiből. Így esett meg, hogy ha hiszi az olvasó, ha nem, a Europe zenekarral, az akkor egyetlen csatornának számí­tó közszolgálati televí­zión ismerkedtem meg. Persze arra már nem emlékszem, milyen műsor volt, ahol egyszer csak felcsendült a Final Countdown, a cikk elején is emlí­tett billentyű bevezetője és valahogy annyira "egyértelmű" volt, hogy azonnal a képernyő elé ültetett. Hozzáteszem, abban az időkben (erről lassan egy könyvet kéne megjelentetni) már nagyban ment a seftelés a jól ismert helyeken, a bakelit lemezekkel és néhány szerencsésnek még egy-két videokazetta is jutott sok-sok klippel. Így pici tapasztalattal ültem a tévé előtt, és rögtön levágtam, hogy ez egy akkor bunda, mint a ház. Annyira gagyi playback volt, hogy már akkor röhögtünk rajta. Persze a fazonok fantasztikusan jól néztek ki, sőt talán túl jól. Frissen mosott tupí­rozott hajak szálltak a szél(gépek)ben, és annyira tökéletes volt minden, hogy már akkor tudtam nem a Europe fogja meghatározni a zenei í­zlésemet a továbbiakban. Ettől függetlenül megvettem a lemezüket, mert nagyon kí­váncsi voltam, vajon mi lehet még rajta azon a dalon kí­vül, amit pár nap múlva már a diszkókban is üvöltöttek a popperek. Ahogy feltettem az albumot és kihagytam rajta a nyitó dalt, rögtön egy igazi jó kis dal csapta meg a fülem. A Rock The Night egy nagyon jó száml. Sőt, annyira jó, ha a Def Leppard manapság ilyet í­rna, nem lenne velük semmi bajom. Az utána következő Carrie pedig a korong csúcsa nálam. Na, mondjuk azt mindig is tudtuk, hogy a legszebb lassú dalokat a rockzenekarok í­rják. Ez egy különösen szép darab. Sajnos a mai napig nem sikerült élőben látnom a csapatot, amiért csak magamat okolhatom, mert nemrég itt jártak, de valahogy a lustaság nagyobb úr volt aznap rajtam, pedig akik ott voltak, azt mondták, nagyon jó koncertet adtak. Valószí­nű a Danger ont he Track is a jó koncertdalok közé tartozik, de ennek megí­téléséhez nagyon jó fülel kell rendelkezni, mert azt nem lehet mondani, hogy ez, a 86-ban kiadott lemez jól szólna, sőt. A dob valami katasztrofális, ha egyáltalán dob, amit hallunk. És akkor elértünk a lemez unalmas részéhez, innen valahogy már nem üt az album. A Ninja meg is mutatja, mit hallhatunk a következőkben. Gyenge középtempós dalokat, viszont nagyon jó énektémákat, és ami ebben az időben nagyon is kellett, összetett és szép vokálokat. A Rainbow érzetű Cherokee kicsit azt sugallja, nem igazán tudták, valóban milyen irányba mozduljanak. A hamondos hangzás és a Rainbow-s, Since You've Been Gone gitártémája azt mutatja, hogy a nagyok azért hatással voltak rájuk, de valami újat szerettek volna ebből kihozni. A Time Has Come eleje, a lassú akusztikus rész nagyon jól sikerült a dal már kevésbé. Itt is a nagy hardrock elődök szinte teljesen felismerhető riffjei dominálnak. A Heart Of Stone ecsetelését kihagyom, mert csak ismételném önmagam. Viszont az On The Loose némileg javí­t az előző átlagon. Kicsit megmozdul az élet ebben a dalban. Végre egy tempós nóta, de a dob itt is katasztrófa. A záró Love Chaser jó középtempós, kicsit talán menetelős riffjei újra visszahozzák a lemez elején érezhető dallamokat. Ennyi idő után ismét hallgatva ezt a lemezt arra az elhatározásra jutottam, hogy újra felkerül a polcra, és azt hiszem sokáig nem is jön onnan le. Egy-két slágert leszámí­tva rémesen unalmas és borzasztóan rossz hangzású lemez a "leghí­resebb" rockalbum. Maradjuk ennél: Tidididi, tididititi, tidididi, tididititititi... Iron Maiden: Somewhere In Time Sokat gondolkodtam régebben, hogy mi az a dolog, ami leginkább megkülönbözteti az Iron Maident a többi vezető heavy metal bandától, mi az a wunderwaffe, mely beváltva a hozzá fűzött reményeket, évtizedek óta a győzelem kovácsaként kalapálja ki az öröklét fémszobrát. Akárhányszor is hallgatom meg a klasszikus és neoklasszikus lemezeiket, sosem válnak unalmassá, holott a dallamokat kí­vülről fújom, a léggitárt már nem tudom pontosabbra hangolni, s majdnem olyan jól károgom ki a magasakat, mint ahogy Dickinson szirénázza ki azokat - s mégis, megunhatatlanul töltenek el a hangok azzal a bizonyos csodálatos érzéssel, melyeket 1992-ben tapasztaltam először, a Fear Of The Dark hallgatása közben. ( én csak ilyen későn váltam metal fanná). Dallamaik annyira jellegzetesek, hogy sokan utánozzák őket - sokaknak bele is törik a bicskájuk - , mégsem tudják megközelí­teni a Maiden teremtette zenei közeget, azt a feelinget, mely - és itt a megoldás - megkülönbözteti, és trónra emeli Eddie-t, ezt a Romero ihlette zenei zombit. Dallamaikban ugyanis szellemként ott bujkál egy olyan misztikus, elvágyódással teli érzés, ami a legjobb horror - és sci-fi alkotások sajátja: zenéjüket leginkább a század eleji német impresszionista rémfilmjeire tudnám adaptálni, ahol a fény-árnyék teremtette hangulat többet jelentett, mint ma a legtökéletesebb CGI effekt. Nem véletlenül emlí­tettem az elvágyódást: hol a lélek sötét bugyraiból, hol a történelem által fogva tartott ember érzés- béklyóiból , hol pedig az idő -és tér csapdájából próbál szabadí­tó kulcsként megtestesülni a Maiden-i harmónia, ez a sejtelemes, elégikus, és a Somewhere in Time-ban már teljesen kidolgozott epikával szétterülő világ. A Live After Death fantasztikus sikere után óriási várakozás előzte meg az új albumot, mely az addigiakon kibontakozandó epikus, progresszí­vebb vonalat vitte tovább, némileg eltérő megszólalással, a futurisztikus jelleget erősí­tendő szintetizátoros támogatással. Érdekes módon a vérfanokat nem zavarta az új hangszer jelenléte, bizonyí­tván a dalok hatalmas erejét és magával ragadó komplexitását , sőt, a leheletnyivel "slágeresebb" megszólalás rengeteg új hí­vet is toborzott a csapatnak. Ugyanakkor az a sajátos, lineáris, ám igényes dalszerkesztési metódus is megmaradt, ahol a verze ugyanolyan fontossággal bí­rt, mint a refrén, a hangszeres szólók pedig némileg filmzenés hangulatot árasztva teremtették meg a jellegzetes sejtelmes hangulatot. A védjeggyé vált, galoppozó tempók alapozása, a hangszeres szekció témafelvezetései és Dickinson csúcspont robbantásai által létrehozott dalstruktúra azóta is iskolapélda, egyben szerintem a tökéletesség zsákutcája is, amit finomí­tani igen, de tökéletesí­teni már nem lehetett: nem véletlen, hogy például a The Loneliness of The Long Distance Runner felvezetése kí­sértetiesen hasonlí­t egy-két későbbi Maiden darabra. (Figyelemre méltó, hogy milyen sok dalukban dolgozták fel a rohanásból fakadó érzéseket, emellett pedig nem tudom, hogy melyik heavy metal csapat dolgozta fel rajtuk kí­vül a hosszútávfutó magányosságának jellegzetes élményét). Az albumról persze azonnal több sláger is született: a Wasted Years fantasztikus kezdőtaktusai, a Heaven Can Wait azonnal ragadó, rövid refrénje, illetve az egyik klipnóta, a fantasztikus dalszövegű Stranger in a Strange Land születésük pillanatában bevonultak a metal történelembe - nekem mégsem ezek a számok a kedvenceim az albumról. Érdekes, hogy a nagy epikus dalok közül a lemez záró számát, az Alexander The Great-et szinte sosem játsszák koncerten, jóllehet felépí­tésében, dallamaiban, feszültségfokozásában és témájában is méltó társa a Fear Of The Darknak, a Powerslave-nek, vagy akár a Halloweed be my Name-nek. A sejtelmes, kissé nosztalgikus bevezetés után berobbanó galoppozó, kissé hisztorikus dallamok véleményem szerint egy méltatlanul elfeledett, ám örökérvényű klasszikust avattak, melyet a nem igazán metal hí­vők is azonnal be tudnak fogadni. A Somewhere In Time a Maiden "progresszí­v korszakának" újabb letéteményesévé vált, szí­nvonalát a kritkusok szerint csak a Seventh Son Of A Seventh Son tudta meghaladni - bár ezen a rajongók azóta is vitatkoznak. Egy azonban bizonyos: a Maiden nélkül a mai metal sem lenne ugyanaz, mint amilyenné vált, még akkor sem, ha a hallgatók egy része fanyalogva fogadja a számára kissé ódivatú, és megújulni nem nagyon tudó- vagy akaró világot. Ez azonban legyen az Ő bajuk, én szí­vesen vállalom a maradiság ilyen irányú bélyegét. Judas Priest: Turbo A Judas Priest sosem volt trendkövető banda - sőt, a trendeket addig ő vezényelte - ám a Turbo cí­mű lemezükkel annyira előrementek koruknak, hogy bizony a vérfanok szemét is vérfüggöny borí­totta el, hogy lepergő könnyeikkel teátrálisan játsszák alá 1986 másik alapvető lemezét, a Slayer Reign In Blood-ját. A metal abban az évben igazán a harapósabb felét mutatta: az emlí­tett Slayer alapvetésen kí­vül elkészült a thrash egyik csúcsalkotása egy Metallica nevezetű, akkor már nem is olyan ifjú zenekari brigádtól, a Kreator ultrabrutál extrém darája, a Pleasure To Kill pedig a végletekig fokozta a zenei extremitást. Nem véletlen, hogy a Judas legkeményebb lemezének tartott Defenders Of The Faith után sokan úgy gondolták: a csapat felveszi a kesztyűt, és megtaní­tja a keménykedőket abba dudálni. S lőn csoda és siralom, és ezrek zokogása....a megszületett mű franciás eleganciával tért ki a párbaj elől - ezt a lovagkorban gyáva megfutamodásnak nevezték, ma pedig taktikai visszavonulásnak- és a csapat keménykedés helyett előrukkolt első disco lemezével, a Turbo-val. Természetesen előbbi mondatomat nem szabad komolyan venni: a Priest tudatosan megelőzve korát alkotta meg ezt az ultradallamos, gitárszintetizátorokkal felvett slágergyűjteményt, ami ha 10 évvel később születik meg, óriásit robbantott volna, ám a Defenders után teljesen váratlanul érte a sok keménytől szorulásos hallgatóságot a lemez viszonylag rádióbarát slágeressége, a tömény reszelések helyetti finom, dallamos szólók egymásra halmozása. Pedig ha a csalódottság nem veszi el a kedvét a bőrbe savanyodott rajongók nagy részének - a kritikusokat is beleértve - észrevehették volna, hogy a lényeg, a Priestre jellemző dallam-és riffvilág egysége ismételten mesterművet alkotott, olyan fantasztikus , örökbecsű, megadallamokkal, mellyel egy-két év múlva a Def Leppard stadionokat tölt meg . Természetesen a hangzás a szintinek köszönhetően jóval szellősebb lett, ami azonban kedvezett a dallamok kialakí­tásának. A dob - jóllehet mai füllel hallgatva már kissé murisnak hat - és a gitárok összjátéka azért még mindig prior jellegben határozta meg a zenét a szintetizátorral szemben, a legnagyobb változás talán a vokál témákban - és a könnyedebbre vett szövegekben - nyilvánul meg: a heavy jelleget az amerikai metal puhább világa vette át, nem rejtetten a tengeren túli piac meghódí­tási szándékától vezérelve. ( Ne feledjük, a hard rock mellett a dallamcentrikus AOR is tömegeket hódí­t odaát ). Érdekes, engem az egész megközelí­tés ez évi évtizedelőnk másik nagy bandájára, a svéd Europe albumára emlékeztet, ott vannak ennyire fogós refrének, és némi európai í­zzel kevert amerikai lazaság, a kórusok könnyed, ám mégis heavy metalban gyökeredző jellege. Persze azért a fenevad ott bujkál a sötétben: más hangszereléssel és némileg döngölősebbre véve a figurát Alien módjára rágná ki magát a "disco testből" a júdás állat, kí­váncsi lennék egy-egy keményebb kötésű mai metal banda Turbo átdolgozására..... A viszonylagos sikertelenség ellenére az együttes ma is bátran felvállalja az albumot, a koncerteken gyakran felhangzik a Turbo Lover jellegzetes szinti-bőgése, nagy örömet szerezvén ezzel a nézőközönség hölgyeinek és dallampártibb urainak. Hallgassák hát meg a lemezt a keményebb zenét kedvelők is bátran: megérdemli! Megadeth: Peace Sells... But Who's Buying? "Tudsz árcédulát tenni a békére?" Kicsivel több, mint egy év telt el az első lemez és a második kiadása között. A második album felvételei már 1985 októberében elkezdték, de a boltokba csak 1986 novemberében került az album. Még ugyanebben az évben leforgatták az első, azóta kultikussá vált videóklipjüket, a lemez cí­madó dalához. Dave nagyúr nem volt elégedett a független Combat Records kiadóval és az első lemez eladási eredményeivel, í­gy átigazoltak a Capitol Records -hoz, a második lemez már náluk jelent meg. (Itt jegyzem meg, a birtokomban lévő CD-n mind a két kiadó fel van tüntetve.) Az együttes felállása nem változott, ahogy az sem, ahogy a napjaikat tengették a srácok. A már emlí­tett Behind the Music - Megadeth VH1 DVD kiadványon elhangzott riportok szerint, a két remek zenész is (Chris és Gar) hasonló életstí­lust követett mint a két Dave. A rengeteg fellépést napi drogozás, alkoholizálás követte, jobb esetben, mert saját bevallásuk szerint sem sikerül minden fellépésen ugyanazt a minőséget produkálni. A fellépés minden esetben attól függött, hogy mennyi szert, vagy alkoholt fogyasztottak fellépés előtt. És ahogy Mustaine akarta, a Megadeth tényleg a legveszélyesebb bandává nőtte ki magát a földön. Amerre jártak, ott romboltak, legyen az hotelszoba, vagy öltöző. Nem voltak semmilyen kontroll alatt... Az együttest sok kritika érte, az erőszakos szövegvilág és a durva zene miatt, de ez ugyanúgy nem érdekelte Mustaine-t, mint az, hogy a Chris és Gar több részesedést szeretett volna a Megadeth bevételeiből. Ebben az időszakban Chris szerint, szinte megölték egymást, folyamatos volt a vita, és ennek hátterében sejteni lehet, hogy a kialakuló függőség is szerepet játszhatott, ami egyre több és több pénzt igényelt. 1987 -ben távozott Chris és Gar az együttesből (A Megadeth internetes oldalán kirúgás szó szerepel...) az aktuális menedzserrel együtt. Ebből a pár sorból is látszik, hogy nem volt egyszerű az élet a Megadteh háza táján. Ennek ellenére egy kidolgozott, alap "Mega-művet" adtak ki 86-ban. Aki nem hallotta eddig ezt a lemezt, csak az újabb albumokat ismeri, annak annyit, hogy ez messze nem az a zene, amit mondjuk az elmúlt 10 évben produkáltak. A zene gyors, durva, a szövegek kí­méletlenek, véresek, mágiáról, politikáról, halálról. A Peace sells... eredeti kiadás óta megjelent DVD-audió formátumban és újradigitalizált formában is, amin eddig meg nem jelent számok, demok is helyet kaptak. Én most az eredeti kiadás CD változatát fogom boncolgatni. Ahogy a kezembe veszem a lemezt, már a borí­tón szembetűnik a minőségi változás. Vic a csontváz itt már egész alakban jelenik meg, elegáns öltönyben, ELADÓ táblára támaszkodva, mögötte a lerombolt városrész, a háttérben elhúzó vadászrepülők. A borí­tó szí­nvonalas alkotás, jó ötlet, hogy a másik oldalán is folytatódik a lerombolt város képe. A CD elején már ott feszí­t az annyi éven át használt Megadeth logo is. Felületesen hallgatva az albumot egy véres gyors rohanás az album 8 száma, de ha figyelünk a részletekre, még ennyi idő után is találok új apróságokat a dalokban. A szövegekről röviden: egy felsőfokú angol nyelvismeret sem elegendő, hogy pontosan vissza lehessen adni Dave szövegeit. Minden Megadeth albumot szí­nesí­tik Dave szövegei, melyek megértéséhez néha az aktuális politika ismerete, néha anyanyelvi angol ismeret, néha a szleng ismerete néha pedig ezek összessége szükséges. Sok energiát fektettem bele szövegeinek megértésébe, de úgy érzem csak töredékeket sikerült megértenem... Ha finoman fogalmazok, akkor azt í­rom; nehezen emészthetőek ezek a dalok. Szerintem mély szövegek jönnek Dave-ből, melyek nehezen ültethetőek át a Magyar nyelvre. Viszont hallottam olyan véleményt is - olyan embertől aki nem ismeri Őket csak beleolvasott a szövegbe-, hogy ezek beteg szövegek, beteg zenébe ágyazva egy pszichopatától... Túlesve ezen a szokatlan bevezetésen, hallgassunk egy kis idegborzolást. Indí­tásképpen a Wake up Dead. In medias res kezdés. Azonnal szembesülünk a jobb stúdiómunkával, kidolgozottabb szólókkal, a tiszta hangzással, ütnek a hangszerek. Dave hangja is élvezhetőbb. Még csak az első nóta, de 4 szí­nvonalas szóló köszön ránk, biztosí­tva, hogy a gitárjáték burjánzása ezen a lemezen sem marad el. Ismét olyan ritmus, ami aktí­v fejmozgatásra kényszerí­t minden "Megahí­vőt". A halált a dalban egy hölgy oszthatja, aki mellé bekúszik az ember egy átmulatott éjszaka után. A végzet akkor jön, ha kiderül, van más nő is az ember életében, jelen esetben Diana. A második szerzemény, The Conjuring , amely engedelmességre kényszerí­t bennünket. Nincs választásunk, dőlnek ránk a gyors gitártémák, melyeket pontos ritmusszekció támogat. Pár sor a szövegből: "Rendezd el a varázsló és a mágus szimbólumát Gyújts gyertyákat Tedd a helyére a pergamen papí­rt Helyezd a falevelek közé egy fekete macska szempilláját..." Szóval sötét mágia a szöveg témája. Peace sells a folytatásban, amely basszus része minden régi Music TV nézőnek ismerős, a hí­rek elől. Mindig kí­váncsi voltam, hogy ki választotta ezt a remek kezdést a hí­rműsoruk bevezetőjébe, és milyen indokot rakott le mellé. Számomra logikusnak tűnik, hogy a klipre támaszkodott az a valaki, abból is a fiatal srác és apja beszélgetésére. Aki nem tudja miről van szó, az nézze meg a klipet, érdemes. A dal hihetetlenül ütős. Nincs megtámogatva eljátszhatatlan gitárszólók tömkelegével, egyszerűen csak üt a szöveg és a zene együtt. Ismét egy példa arra, hogy nem a legní­vósabb legbonyolultabb dalokból lesznek az igazán ismert számok, de azért meg kell jegyeznem, hogy az utolsó részében a dalnak csak belesűrí­tettek némi gitár-virtuozitást. Egy Megadeth szerzemény nem lehet szóló nélkül. Szí­vesen idézem a szöveg egy részét (remélem helyesen értelmezetem): " Hogy érted azt, hogy megbántottalak? Nem is tudtam, hogy vannak érzéseid Hogy érted, hogy nem vagyok kedves, Csak nem vagyok a te fajtád Hogy érted, hogy nem lehetek az USA elnöke? Mondj meg nekem valamit, még mindig mi képviseljük a nép erejét? Ha van egy új út, akkor én elsőként támogatom De jobb lenne, ha most működne. Tudsz árcédulát tenni a békére?" Imádom ezt a dalt! Ha hallgatom, folyamatosan pereg a klip a szemem előtt, Dave összeszorí­tott szájából fröcsög a súlyos mondanivaló, ami nem vesztette aktualitását. A Devils island érdekes mondanivalót rejt Mustaine mestertől. Számomra ez a dal azt sugallja, hogy hiába a bűnbánat, a konzekvenciák levonása az élet tanulságaiból, az alkotó az ördögök szigetén maradt. A szerzemény szólóval indí­t, hogy ebből fejlődjön ki a nóta alaptémája. Persze nem ez az utolsó szóló. A szöveg szinte költői: "A fényt, amely magányos cellámat megtölti Elzárja a pokol ajtajának kulcsa..." "...Öreg, gyönge és sebezhető De a leckét megtaní­ttatták velem, Hogy maradjak távol a gonosztól, Aki nem törődik velem, Kí­sért ha alszom. Bár én kitéptem ezt a lapot Mégis örökké itt kell maradnom az ördögök szigetén." Good mourning/ - bontott akkord, melankolikus dallam, melyből kifejlődik a gitárszóló. Talán ez az egyetlen daluk, aminek minden sorát megértem (azt a 4 sort). Sokáig elsiklottam e dalcí­m felett, ami az én információim szerint jó gyászolást jelent. (Egy darabig elgépelésnek hittem...) Black Friday a Good mourning-al egybedolgozott szerzemény. Igazi véres gyilkolászás ez a dal, melyben egy szadista hajalmú hentes tevékenykedik. Ezzel a mondattal zenei részt is jellemeztem... Bad omen - elveszett ember, aki a gonoszt imádja. És egy remek gitár rész, amely újraindí­tja a dalt. I ain't superstitious, érdekes kezdés kicsit jazz/blues beütés, aztán beindul a Megadeth henger. A cí­mnek megfelelően a szöveg részletezi, hogy Dave nem babonás, nem hisz semmi ilyesmiben. My last words, remek leí­rása az orosz rulettnek. " Érintsd meg újra a ravaszt Egy érintés a fejben Igyál még egyet, és emeld az utolsó tétet Gondolj az imént elmondott szavaimra Mert lehet, hogy azok lesznek számodra az utolsók." Stí­lusos befejezése ez az albumnak, melyet akárhányszor hallgatok, úgy érzem egy zenei-gyorsvonat ment keresztül rajtam, és ez nem rossz érzés! A szerzemények: Wake up Dead The conjuring Peace sells Devils island Good mourning/ Black friday Bad omen I ain't superstitious My last words A lemezen hallható gyorsulásokat az alábbi felállásban játszották fel: Dave Mustaine - gitár és ének Chris Poland- gitár David Ellefson - basszusgitár, háttérének Gar Samuelson - dob Metal Church: The Dark A metal zenében, még ha az átlagosnál gyakoribb is az underground bandák radikálisan lázadó, vagy végtelenül individuális jellegéből fakadó fetisizmussal határos tisztelete, gyakori, hogy az esetleg saját zenei köreikben kiemelkedő együttesek nem (vagy sem?) kapják meg az őket megillető pozí­ciót a közkedveltség palettáján. Sajnálatos módon a Kurdt Vanderhoof vezette Metal Church esetében is hasonló jelenséggel találkozhatunk - legalábbis egy európai szemszögből figyelve az eseményeket. Habár a banda kultlemezek sorát jelentette meg, mégsem sikerült kitörniük az undergroundból a 80-as évek második felében virágzó thrash/US power hullám meglovagolásával sem, nemhogy a 90-es években, aminek a metál sötét korszakaként való aposztrofálása lassan már közhellyé válik. Pedig esetükben meg volt szinte minden bevált panel a fiatal lázadónemzetség "templomba csábí­tásához": adva volt a Metallica által kitaposott út, a metál klisék professzionális használata, az ezzel adekvát névválasztás, gyilkos riffek tonnái, és ami talán a legfontosabb, a "gonoszságtól" túlfűtött karizmatikus énekes - David Wayne. Ráadásul a Metal Church igazi történettel - vagy inkább történelemmel? - is rendelkezik, amely a nagy számú tagcseréből kifolyólag kissé szappanopera-jelleget is öltött (érdekes megjegyezni, hogy Lars Ulrich is részt vett néhány próbán a megalakulás környékén, ám nem vették be a csapatba), de a melodramatikus felhangot sem tükrözi. Ugyanis a banda első - igazi - énekese, az első két albumon fantasztikus produkciót nyújtó David Wayne alig több mint 2 éve, 2005. május 10-én távozott el a metál templom gyülekezetéből (RIP). A klasszikus Wayne érában mindössze 2 album látott napvilágot: itt nyugodtan fordulhatunk a jól bevált közhelyhez, miszerint a kevesebb, néha több. Ez a két korong ugyanis nyugodt szí­vvel nyújthat be kérvényt a klasszikus cí­mre, amit sajnos népszerűsége nem példáz. Mondhatni, hogy a két lemez egy koherens egészet képez, ami tökéletesen illeszkedik a kor elvárásaiba. A MC legfőbb erénye ugyanis nem valamiféle újí­tó attitűdben, a (metál)trendekkel való szembenállásban, vagy magamutogató egyediségben rejlik: az MC tökéletesen tagolódik a trendekben, amely ez esetben nem más, mint a metál zenével elengedhetetlenül összefonódó lázadás. Ebből következően pedig "csupán" a jól ismert eszköztárból válogathatnak, ám itt nem az alapanyag mibenléte fontos, hanem az (újra)felhasználás módja. A The Dark ott folytatja, ahol a szimplán Metal Church-re keresztelt debütalbum elkezdte - mondhatnánk nagy vonalakban, ám az apró különbségek adják meg a 2. korong savát-borsát. A körí­tés nem változott, minden az akkori jól bevált recept szerint működik: a hangzásvilág egyenesen a kor klasszikusait idézi, korai Metallica, Exodus, Heathen. A kissé nyers, ám hathatós dobhangzás, és a többnyire éles gitár mind-mind egy letűnt kort idéznek - a klasszikusát, amelyre a mai sterilizált lemezek korában már csak nosztalgiával lehet gondolni. A legfőbb változás a dalok szerkezetében észlelhető: az első album leginkább epikus dalvezetése folytán avanzsált klasszikussá, az olyan 6 percen felüli nótáknak köszönhetően, mint a Gods of Wrath, vagy a Beyond The Black - ez alapvetően igazán szokatlan egy thrash/power orientált bandától. Hogy a számok hosszának lecsökkenése vajon kommercializálódás lenne-e, arról esetükben kissé ironikus lenne vitát nyitni: a rövidebb, és relatí­v egyszerűbb dalstruktúrák ugyanis ez esetben a zene még pengeélesebbé válásához vezettek. A "lényegretörőbb" számok pedig még nagyobb terepet adtak Kurdt Vanderhoof gitárosnak, hogy minél gyilkosabb riffekkel és í­zesebb gitárszólókkal rukkoljon elő. Legjobb példa erre a nyitó Ton of Bricks, amely egyben az egész korai Metal Church esszenciáját tartalmazza, í­gy ennek jellemzésével árnyaltabb és konkrét képet kaphatunk az együttes világáról. Nyitónótához méltóan ez egy dinamikus, pörgő erőbomba, az elsöprő ritmus azonnal magával ragad és bedarál - ebbe a templomba csak befelé lehet menni, kikeresztelkedés kizárt! A ToB egyébiránt kiválóan reprezentálja az együttesre jellemző kettőséget: mivel a Metal Church a US power és a thrash metál határmezsgyéjén mozog, í­gy mindkét stí­lus kardinális motí­vumait igyekszik beolvasztani zenéjébe. Értelemszerűen í­gy egyszerre jelenik meg zenéjükben az agresszió és a melódia, a monotonitás és a dallamosság, amely sajátos keveréket alkot. A riff-központúságot mindkét stí­lusból lehetne eredeztetni, ám a refrének kiemelt szerepe már egyértelműen a power metálra hajaz. Itt jön elő Wayne szerepe, ugyanis az igaz, hogy talán nem a legképzettebb énekes, ám mindkét követelménynek meg tud felelni: a verzék döngölős riffjei alatt magának a gonosznak a manifesztációja ritmusos "odamondogatásaival", mí­g a refrénekben nagyszerűen hozza dallamosabb oldalát, amelynek következtében a szám rögtön megragad a hallójáratokban. Wayne ezen oldala egyébként legkönnyebben a lemez legnagyobb slágerévé vált Watch The Children Pray-en "érhető tetten", a korong egyetlen balladája ugyanis igazán megkapó melódiákkal rendelkezik. A szövegek természetesen a jól bevált metálpaneleket visszhangozzák, ám jelenleg ez kell ahhoz, hogy megteremtődjön a tökéletes atmoszféra: az egész zenéből áradó energiát jól rekonstruálják, ráadásul a Psycho formájában még egy Hitchcock asszociáció is tálcán nyújtja magát. Korunk Norman Bates-e feltehetőleg a bí­rósági tárgyaláson erre hivatkozni, mint ihletforrásra. Az ezután következő Mike Howe korszak - relatí­v - nagyobb sikerek felé repí­tette a csapatot, amelyben talán a dallamok egyre fokozódó térnyerésének is szerepe lehet. Az 1999-ben újra Wayne-el készí­tett Masterpeace azonban már csúfos bukást hozott, és a halála után készült két lemez sem ért még a közelébe sem a régi lemezeknek. De, hogy egy kis nietzschei parafrázissal élve, ez a metál isten meghalt volna? Erősen kétlem. A digitális forma időállásának köszönhetően ebből a templomból örökre szólni fog a zene. David Wayne pedig örökre a metál gyülekezet tagja marad. Metallica: Master Of Puppets "Egy ideig sokan azt hitték a Metallica nem heveri ki a csapást, ám Ők hamarosan kihirdették, hogy ami a Whiplash nóta szövegében található, az szó szerint értendő..." (forrás Metal Hammer) Számomra ez az album a METAL zene. A hosszú évek és számtalan, azóta más zenekarok által publikált kiváló és általam is rengeteget hallgatott lemezek sem tudtak ezen változtatni. Van pár lemez (ebből az egyik az And Justice for all, no és két Megadeth album ) ami majd ugyanebben a pozí­cióban van nálam, mint ez a lemez. Hangulattól függően változnak a sorrendek, de ha választanom kell, és kényszerí­tenek egy és csak egy album megnevezésére, amit mondjuk egy időálló dobozba tesznek, hogy évszázadokkal később képviselje a Metal zenét, mint az emberi kultúra részét, akkor ezt jelölném meg. Nem csak zenei ok, ami miatt ezt a lemezt választanám. Az ok a banda történetében keresendő. Ismét rock történelem (ismét az előző évtizedelőkben a Metallica lemezeknél már használt forrásokból), most a lehető legrövidebben, mert ezeket a sorokat - szomorú mivoltuk miatt - nem akaródzik legépelni... A "Ride" lemeznél ott hagytam abban, hogy Lars Koppenhágába utazott (1985 kora ősz), hogy az új lemez anyagának dob hangzásán dolgozzon. A lemez december 7-én készült el, de csak 1986. március elején került az értékesí­tő csatornák polcaira. Márciustól Ozzy Osbourne előzenekaraként játszottak, és a sikeres turné a lemezeladásokat is megdobta, ami aranylemez formájában testesült meg a zenekar számára. Szeptember 10-től az Anthrax társaságában turnéztak Európában, majd elértünk ahhoz a dátumhoz, amit szeretnék nem megtörtént napnak tudni. 1986 "Szeptember 26-i svédországi Solnahallen-beli koncert után a csapat buszra ült, hogy még éjjel Koppenhágába utazzanak, a következő koncert helyszí­nére. A busz vezetője azonban elaludt a volánnál, és elveszí­tette az uralmát a jármű felett, a busz árokba borult. Cliff Burton az ablakon át kiesett a járműből és tragikus módon a busz éppen rá borult. Azonnal elhunyt." "Az egész metal világ egységesen gyászolta a fiatal és roppant tehetséges zenészt. Egy ideig sokan azt hitték a Metallica nem heveri ki a csapást, ám Ők hamarosan kihirdették, hogy ami a Whiplash nóta szövegében található, az szó szerint értendő:"Sosem szállunk ki, sosem állunk meg, mert mi vagyunk a Metallica." Ehhez annyit tudok hozzátenni, ha leszállna egy jótevő angyalka, és azt mondaná, hogy kí­vánhatok zenével kapcsolatban bármit, az első kí­vánságom az lenne, hogy halljam játszani Cliff-et élőben, ebből az időszakból! Az új basszusgitárosnak Jason Newsted -et választották, aki saját bandájában Flotsam And Jetsam -ban játszott. A keresésnél fontos szempont volt, hogy állandó bandatagot kerestek, akivel hosszútávon kijön mindenki. "1986. november 8-án nyomták le az első közös koncertet a Los Angeles - i Country Clubban, ahova még Cliff Burton barátnője is leugrott. Jasont azonnal elfogadták a rajongók" Nem kí­mélték az új tagot, hiszen indult a turné Japánba, majd vissza Európába, majd 87' nyarán a Monsters of Rock fesztiválok. Az első Metallica "stúdió" anyag, amin Jason játszott, az 1987-ben megjelent The 5.98 EP - Garage Days Re-revisited, melyen csak feldolgozás dalok kaptak helyet. A Metallica ezután háttérbe vonult, hogy a rajongóktól szerzett videó anyagokat áttanulmányozhassák. Ezekből az anyagokból állt össze a Cliff'Em All "házi-videó", mellyel a 24 évesen elhunyt kivételes bőgősnek állí­tottak emléket. Szakí­tsuk meg azt a szomorú történelemórát, és tekintsünk rá e remekműre, amely a hallgatás idejére elfeledteti, a halál könyörtelenségét. A Metallica Master of Puppets CD-je volt az első CD lemez, ami a gyűjteményembe került. Hosszú ideig csak nézegettem, mivel CD-játszóra csak később sikerült beruházni, í­gy amí­g kazettáról dübörgött a zene, tanulmányoztam a könyvecskét. Most is azt teszem, mint sok évvel ezelőtt. Olvasgatom a szövegkönyvet, mélázok a fényképeken, csodálom az ismét jól sikerült lemezborí­tót. A Mester, aki drótokon mozgatja a katonasí­rok keresztjeit. A lemez egyik fő mondanivalóját önti képbe a borí­tó. A lemez ezen része is "mesterien" sikerült! Az első Metallica élményem is ehhez az albumhoz kötődik. Emlékszem ahogy kétkedéssel berakom a kazettát egy délután, és elkezdem hallgatni ezt a rendkí­vül súlyos, tökéletesen kidolgozott zenét. Elsőre nem jött be 100%-osan. Túlságosan egysí­kúnak találtam, nem bí­rtam különbséget tenni a dalok között. Viszont megérintett annyira, hogy beraktam másodszorra, harmadszorra és egyre tisztábbá vált a kép. Ezt az albumot és a Justice lemezt együtt emésztettem. Gyakorlatilag hosszú hetekig nem hallgattam mást, csak ezt a két albumot, és egyre nőtt az érdeklődésem a zenekar felé. Gyorsan beszereztem az addig megjelent lemezeket, és beleszerettem James hangjába, ami tökéletesen passzol a zenei stí­lushoz. Nem mondhatom azt, hogy csak az énekhangért, csak a gitárjátékért, vagy a dobért estem bele a Metallica csapdájába. Együtt kerek a történet, és el lehet kezdeni boncolgatni hangszerenként külön-külön a dalokat, akkor kijön, hogy mindenki vér pofi a saját részében, de együtt üt a legnagyobbat banda. Sokszor merí­tek energiát a zenéjükből. Behelyezem a féltett CD-t, bekapcsolom a több száz wattos mélynyomó ládát is, mert tudom, hogy itt bizony szükség lesz rá, hogy még több basszus hang tornáztassa a hallócsontocskáimat! A számí­tógép, már előttem van, amikor megpendül az első akkord a lemezről. Battery, lassú bevezetés, de mi már tudjuk, mi következik, pusztí­tás!!! Úgy indul, mint egy komoly, több felvonásos opera, vagy egyéb komolyzenei mű, a modern kor hangszerein. Kevés, de ütős szövegek. A zene dominál! És ami igazán megfogott a zenében, hogy egy dalba több hihetetlen dallam, ütős riffek tömkelege, kidolgozott szólók, tökéletesre kevert hangszerek, különleges dob hangzás, a basszusgitár tökéletesen hallható (minden rezdülése) mégsem zavaró a dominanciája. Az egész lemezen a mély hangok dominálnak, ami nálam külön pozití­vum! James hangja igazán tökéletes, nincs sikí­tás, mégis agresszí­v, megfelelőn mély, ennél jobban nem illeszkedhetne ehhez a zenéhez egy énekhang sem! Már mozognak is az ablaküvegek, pedig ez még csak az első dal második fele... Az energiabomba első nóta agresszivitását a szöveg is erősen támogatja: "A csalók között szétcsapni, a hitetleneket összezúzni Végtelen hatalom Erőszakra kiéhezve, őrületen nevelkedve A gyengébbet uralom..." Második tétel indí­tása nem kegyelmez, egy felütés és már dübörög is az oly sokszor hallott Master of Puppets, melyből az alábbi sorok maximálisan igazak a Metallica zenéjére: "Vezetlek a halálba vezető utadon Kóstolj meg és meglátod Csak még többet szeretnél" Mértanian pontos ütem, súlyos téma, majd hirtelen váltás, bontott akkord és egy szólórész vezeti át a dallamot a dal második felébe, ahol minden zenére érzékeny embernek beindul minden porcikája, és veri a ritmust, ahogy tudja. "Mester, mester hol vannak az álmok, amiket kergettem? Mester, mester csak hazugságot í­gértél..." És zárásképpen, mint minden tisztességes keretes mű vissza az indí­tó dallamhoz és refrénhez. Egy 8 perc 32 másodperces felbecsülhetetlen értékű csiszolt ékkő, végén a Mester(ek) gúnyos nevetésével. Harmadik tétel - The thing that should not be, a furcsa borzongató szövegvilággal, és a kicsit lassabb középtempóval, és a speciális mély hangzással. Lehunyom a szemem és hibrid - mutáns gyermekek kószálnak a tengerparton...a félelem hí­rnöke kioltja a fényt, és tudom, hogy a tengerben ott lappang az árnyékvadász, aki a halhatatlan őrületbe kerget. Ha meg lehet í­rni napjaink monoton, őrült, lüktetését, amely szépen lassan őröl fel sokakat és taszí­t depresszióba, öngyilkosságba, reménytelenségbe, vagy egyszerűen csak érdektelenségbe, akkor azt í­gy lehet ! A negyedik tételhez értünk, Welcome Home (Sanitarium). Az egyik csúcspontja a lemeznek. Ismét érzékeny téma, csodaszép melankolikus indí­tással, ami csakhamar kitör és átcsap egy gyorstempójú lázadásba, amely elpusztí­tja a nem kí­vánt dolgokat, melyek béklyóban tartják, őrületbe kergetik a szabadságra vágyó társadalmi réteget. "Félelem az élettől A bentlakók nyugtalanok Lázadás a levegőben Halált kellene osztani..." Disposable heroes az ötödik tétele az albumnak. A gondolatmenet egyértelmű, a Master of Puppets gondolatát tovább fejtve, gondolkozz, ne azt csináld amire utasí­tanak, hanem azt, amit úgy gondolsz tenned kell. Ne tegyél olyat, amivel nem azonosulsz, nem értesz egyet, különben te is csak hősi halott leszel. Engem még próbáltak besorozni, sikertelenül. Ez a dal sokat lüktetett a fejemben, miközben arra vártam, hogy az orvosi vizsgálatra szólí­tsanak, és eldöntsék, hogy alkalmas vagyok-e a szolgálatra. Én tudtam, hogy nem! "Ölésre, nem gondolkodásra nevelve Tedd amit mondok Bevégezted itt, jöhetsz halál Ő a tied viheted... Meghalok, miért? Ölj, ne félj Hazudj, élj hazugságban Pokol, itt a pokol Meghalni születtem Az életem már születésem előtt meg volt tervezve, nem szólhattam bele Nem láthattam magam, napról-napra formáltak Visszanézve felismerem: semmit sem tettem..." A lemez egyik legsúlyosabb szöveg témája a 6. tételben, Leper Messiah. Sajnos a téma mind a mai napig kí­sérti a társadalmat. Egyetértek a szöveg minden betűjével, a zene pedig olyan alapot ad James szövegvilágának, ami nagy kedvencemmé tette ezt a szerzeményt is. "Csodatevő trükkjei, legyen meg a vasárnapi templom-adagod Vak ájtatosságban rohad az agyad Lánc, lánc Az igézetétől kösd magad végtelen láncra Hí­rnév, hí­rnév Fertőzés a játék neve, rohadtul hatalom ittas Látjuk..." "...Küldj pénzt, küldj zöld hasú bankót Mennyországba jutsz Ha most hozzájárulsz, jobb helyet kapsz majd Hajlongj a leprás messiás előtt..." A hetedik tétel maga a csoda. Az instrumentális számok eddig a dalig számomra lassú, melankolikus, többnyire akusztikus hangszerekre í­rt szerzeményeket jelentettek, amely érzések sokaságát keltik a hallgatóságban, és nyugtatólag hatnak az idegrendszerre. A Metallica átértelmezte ezt, de a lényeg az érzelemkeltés marad! Az Orion egy olyan műalkotás, amit ismerni kell mindenkinek, aki el tudja viselni az elektromos gitárok torzí­tott hangját, több mint 8 percen keresztül. Olyan élménnyel gazdagí­t mindenkit, aki meghallgatja, amit soha nem felejt. Nem tudok ehhez fogható energiákat felszabadí­tó, érzelembomba dalt! Az ilyen szerzemények miatt nem merem közlekedés közben hallgatni a Metallica zenéjét. Nem lehet másra koncentrálni, miközben megy egy riffhalmaz, amely egyszerre agresszí­v és érzéki, durva és kedves, zúzás és dallam, élet és halál. A neten azt olvastam, ezt a számot játszották Cliff temetésén a srácok... Kell ennél több ehhez a dalhoz? Ezt a dalt inkább fülhallgatón hallgatom, ezzel elkerülve a csendháborí­tás rendőrségi intézkedését, és közben nem í­rok semmit, csak ismét átélem a tiszta zene élményét, amelyet hosszas fülsí­polás fog követni, mint a túlzott hangerő következménye. A dal végén stop gomb, és próbálkozom szövegbe önteni a zenét: Ahogy megszólalnak a gitárok és elkezdődik a monoton lüktetés, a leí­rhatatlan riffel, felerősödik a dob és elindul a súlyos reszelés, melyet felvált egy újabb dallam, aztán egy újabb dallam, remek szólók, mind szólógitárra, mind basszusgitárra. A dal leáll, basszusszóló, és újraindul egy más dallammal, csak úgy sí­r a gitár. Ezek a szólók nem megtanulhatatlanok, de a megalkotásuk az, ami magába rejti a mesterművet. Más együttesek egy ilyen dallamhalmaz gyűjteményből egy egész lemezt megí­rnak, Ők egy dalt alkottak belőle. A befejező sújtás a Damage, INC, mint nyolcadik tétel. "...Kiszállnál? Majd megérzed a késünket a hátadban Vér vért követel és biztos lehetsz benne Nem neked való az élet, de mi megoldjuk..." Ez talán a leggyilkosabb dallam-futam a lemezről. A szöveg nekem a maffia ténykedését í­rja le, de erről lehet vitatkozni. A lényeg az érdekes lassú zenei bevezetés, melyet azonnali bezúzás követ! Nem szereti a Metallicát, aki nem tombolt erre a nótára. Nukleáris töltetű, véres energiahalmaz ez a dal, nem ismer kegyelmet, és nem szarozik. És mintha elvágták volna... Az album Amerikában 6 milliós eladással bí­r! (forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Metallica). Több mint húsz éve adták ki, és én úgy érzem, hogy ma sem lehetne jobban keverni a lemezt. 3 év telt még csak el az első lemez megjelenése óta, de ezen az albumon már nagyon komoly "össz-koncepciót" hoztak össze a srácok. A már emlí­tet borí­tótól kezdve, a dalok sorrendjének meghatározásáig, az egységes zenei és szövegvilág olyan művet takar, ami véleményem szerint még hosszú évekig meghatározója lesz a Metal zenének. Nem lehet ezt az albumot háttérzenének hallgatni! Egyszerűen odavonzza a figyelmet, és nem engedi, hogy elkalandozzunk. Leginkább egy komolyzenei műremekhez tudom hasonlí­tani az albumot, melynek mindegyik tétele egy külön zenei kincs. Mindezt sikerült úgy megalkotnia a csapatnak, hogy mérhetetlen energiát, agresszivitást adagoltak, ami akkor (és talán még ma is) kizárta a túlzott popularitást. Annak ellenére, hogy ma már sokkal nagyobb teret kap a rockzene a médiában (rádió, TV, újságok) mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt, véleményem szerint ez akkor is rétegzene maradt. Hiába a súlyos mondanivalójú szövegvilág, olyan témákkal, melyek mindenkit érintenek, a zene nem teszi lehetővé, hogy a "gyengébb - kifinomultabb" idegzetűek is meghallgassák a dalokat, mivel az ilyen tí­pusú emberek, már a torzí­tott gitárok első akkordjaitól is megrémülnek. Isten nyugosztalja Cliff Burton-t, mindig gondolok rá, ha felcsendül valamelyik dal, amiben Ő játszott! Dalcí­mek és szerzők: BATTERY - Hetfield, Ulrich MASTER OF PUPPETS - Hetfield, Ulrich, Burton, Hammett THE THING THAT SHOULD NOT BE - Hetfield, Ulrich, Hammett WELCOME HOME (SANITARIUM) - Hetfield, Ulrich, Hammett DISPOSABLE HEROES - Hetfield, Ulrich, Hammett LEPER MESSIAH - Hetfield, Ulrich ORION (Instrumental) - Hetfield, Ulrich, Burton, DAMAGE, INC. - Hetfield, Ulrich, Burton, Hammett A lemez alkotó MESTEREI: James Hetfield - gitár és ének Lars Ulrich- dob Cliff Burton - basszusgitár, háttérének Kirk Hammett- gitár Ozzy Osbourne: The Ultimate Sin Ismét személyes élménnyel kell, hogy kezdjem...! 1986-ban volt először szerencsém átmenni a "Vasfüggöny"-ön. Németország nyugati félteke volt a cél, egy népi tánccsoport társaságát élvezve, mivel jómagam is űztem egy darabig ezt a "kulturális" hobby-t! No, de a lényeg! Kedves Joci barátommal folyamatosan győzködtük egymást, hogy a másik kedvence sem rosszabb az egyikénél! Jocinál a KISS és a ZZ Top volt a csúcs akkoriban, nálam viszont az örök szerelmek, az Iron Maiden, az AC/DC, a Queensryche és persze Ozzy! Meg nem mondom, hogy melyik városban kaptunk "kimenőt", de azonnal bevetettük magunkat az első lemezboltba (mit bolt, egész áruház...), hogy szemügyre vegyük az aktuális választékot! És mit látnak meg elsőként a szemeim? Hatalmas reklámtábla hirdeti, hogy megjelent a legújabb Ozzy Osbourne album, The Ultimate Sin cí­mmel, a polcokon hegyekben a bakelitek és a pupillám azonnal "kiakadt" a borí­tót látván. Boris Vallejo keze munkája! Magasságos rock 'n roll istenek! Az öreg tudja, hogy mitől döglik a légy! Még bele sem hallgattam, de már tudtam, hogy "nagyon komoly" anyagot tartok a kezemben, aztán csak az ára tántorí­tott meg egy kissé! Rövidre zárva a sztorit, én anyagi fedezet hí­ján nem hoztam import "cuccot", a KISS és ZZ Top "fanatikus" viszont egy rendkí­vül friss, ropogós Ozzy lemezzel tért haza (és nem azért, mert rábeszéltem)! :o) A Bark At The Moon sikere után nem volt könnyű dolga a menedzsmentnek, í­gy a gondolat, hogy tegyük magasabbra a mércét, legyen még nagyobb felhajtás - ami később a koncerteken is (szí­npadi látvány, show elemek, kosztümök, stb.) egyértelművé vált - , kockázatos, de megvalósí­tható ötletnek tűnt! Első körben a zenészek többsége "cserélődött" le, ifjú titánokat szerződtetett Ozzy (mint tudjuk, a tehetségek felleléséhez van érzéke az öregnek). A basszusgitárt leakasztva Bob Dasley nyakából Phil Soussan, mí­g a dobok esetében Tony Aldridge helyett Randy Castillo került "pozí­ció"-ba. Sőt, az orgonista "szerepkör Don Airey-től "másodhegedűs-i posztként, Mike Moran kezébe került. Jake E. Lee kora (ekkor még nem volt 30 éves) és tehetsége nem sokat változott az előző korong óta, í­gy ő maradhatott, hála az égnek! A nyitódal egyben a cí­madó is. A The Ultimate Sin egy jó kis szaggatós, döngölős darab, persze nem feledve a klasszikus Ozzy-s dallamvilágot! Lehet rá bólogatni rendesen...! A Secret Loser is hagyományőrző szerzemény, gyorsabb, lendületesebb a nyitánynál, félreismerhetetlen motií­vumokkal, Jake technikás kí­séretével és nagyszerű, "monumentális" szólójával! Az album 3. dala a Never Know Why különös, túlvilági gitárszólammal nyit, aztán jön a már jól ismert középtempó, a refrénekben a közönség énekeltetésére "szolgáló" részek, egy izgalmas dobkí­sérettel tűzdelt és egy "hagyományos" szóló (Jake E. Lee igazi géniusz!), mely sajnálatos mód, elhalkulással zár...! A sort egy "kis" utalás Hirosimára, a Thank God For The Bomb cí­mű, szintén gyorsabb tempójú nóta folytatja. A refrént itt hallhatóan Mike Moran szintetizátora dí­szí­ti, a verzében ismét a gitár viszi a prí­met, a "lí­rai" kiállásban - mely egy újabb szenzációs szólót vezet fel -, pedig jól "ellenpontoz" a nyers és hangos dob! Itt jegyezném meg, hogy Randy Castillo igazán frenetikus zenész és karizmatikus egyéniség volt, sajnos már nincs közöttünk! A dalt "természetesen" egy robbanás zaja zárja! Az ötödik a Never ismét a közepes tempót célozza meg, annak ellenére, hogy a gitár nagyon "teker" szinte végig, az alapdallam szintén ismerős valahonnan, viszont az imént emlí­tett úriember, Randy itt aztán bemutatkozik rendesen, fordí­tgat, bele-bele szúr, dí­szí­t, irtózatosakat pörget, nagyon rendben vannak a dobok! És akkor a hihetetlen húrpengetésnél még nem is tartunk, melynek (még ahogy visszajön, azon részének is) minden gitárszólók panteonjában ott volna a helye! Egy "középszerű" darab következik, a Lightning Strikes. Valahogy sosem tudtam megbarátkozni vele. Talán a refrén nem tetszik, de azt hiszem, úgy egészében nem győz, pedig jó pár alkalommal elhangzott koncerten is. Számomra a "kirázom az ujjamból" kategóriát súrolja ez a "rock 'n roll", igaz a gitárszóló (mind a közepén, mint záróakkordként) itt is megér egy-egy misét (hol nem?)! A hetedik dal, a Killer Of Giants egy csodás ballada, Jake E. Lee ujjai hullámokat gerjesztenek a húrokon, a billentyű bársonyos szőnyeget terí­t elénk, egyszerűen gyönyörű!!! Ozzy is megmutatja, hogy szorult belé "némi" énektudás, simogató a basszus, aztán felfokozásként egy szaggatott, kissé zaklatott, de mindenképp csodás dal tárul elénk. Megint nem tudok "elmenni" a gitárszóló mellett, épp annyit kapunk, amennyit kell, és a végére a felfokozott (ismét a szintetizátorral megtámogatott) "váltás", igazán fület gyönyörködtető! Klasszikus darab a javából! Részemről ez a favorit! Nesze, neked! Bekezd a Fool Like You! Istenem, egyszer hallhatnám élőben ezt a kezdést! Pedig a folytatás már nem annyira meggyőző, igaz a nóta dallamvilága ismét a vitathatatlan egyediséget hordozza. Phil Soussan basszusgitárja végig ott dörmög, megadva a tempót a fejek "mozdulatainak", már megint egy hihetetlen középrész, a továbbra is remek gitárral, majd a visszatérés Randy hathatós közreműködésével. Sajnos, ez a dal is elhalkulással ér véget, pedig még elhallgatnám a gitárt..., akár órákig...! Az album legnagyobb slágere, a Shot In The Dark zárja a "sort"! Nem is tudom, mit í­rjak erről a dalról? Annyira tökéletesen megalkotott és "összeállí­tott" dal, hogy keresnem kell a szavakat! Eszembe jutott, "ő" a nagybetűs SLÁGER! A gyengébbik nem képviselőit is "elvarázsló", szép dallamokkal, kellemes aláfestéssel operáló, a szólóban épp csak annyi keménységet engedő "tétel", hogy "meg ne ártson" a "kí­vülállóknak"! Egy hibátlan koncepció "terméke"! Azt hiszem, í­gy kell slágert í­rni (ezt már tudják a zeneiparban egy páran)! Amit igazán szeretek ebben a lemezben, az a profizmus, a nyers, tiszta hangzás, a tökéletesen kivitelezett dalok, de mindenek előtt a gitártémák! Talán nem véletlen, hogy sokszor két alkalommal is megmutathatja veleszületett tehetségét Jake E. Lee egy-kegy nótában! Egészében véve ettől az albumtól érzem, hogy Ozzy-t tökéletesen behálózta a marketing (és Sharon)! Koncepciózus, jól megtervezett és kivitelezett "project"-é vált a mester, mely többé már nem tud(ott) elbukni! Erre szokták azt mondani, hogy ha valaki eléri ezt a szintet, onnantól kezdve már egy gyenge családi veszekedést is felvehet és kiadhat (s mint tudjuk, ebből is sikerült jó pénzt akasztani), azt is meg fogja venni a rajongótábor! Bejött! A The Ultimate Sin egyébként nekem is! Nagyon! Igaz, a '86-os kiadvány "csak" kétszeres platina album lett az Egyesült Államokban (a Bark At The Moon és a Diary Of A Madman 3-szor tudta ezt produkálni), de ugyanitt a "chart"-on a 6., Britanniában pedig a 8. helyet sikerült "megcsí­pnie"! Azért ez sem rossz!!! Az album dalai: "The Ultimate Sin" - 3:45 "Secret Loser" - 4:08 "Never Know Why" - 4:27 "Thank God for the Bomb" - 4:53 "Never" - 4:17 "Lightning Strikes" - 5:16 "Killer of Giants" - 5:41 "Fool Like You" - 5:18 "Shot in the Dark" - 4:16 A nagylemez előadói: Ozzy Osbourne - ének Jake E. Lee - gitár Phil Soussan - basszusgitár Randy Castillo - dob “Kisegí­tő" zenész: Mike Moran - billentyűs hangszerek Queen: A Kind Of Magic Rovatunkban már nagyon régen nem foglalkoztunk a Queen munkásságával. Egészen pontosan 1978, a Jazz megjelenése óta. Természetesen e "nélkülözés" okát nem a zenekar esetleges gyengébb teljesí­tményében, hanem rovatunk véges lehetőségeiben kell keresni. A kimaradt albumokat bármely évszámhoz joggal rendeltük volna hozzá. Az 1980-as The Game, melyen az örökbecsű cí­madó szerzeményen kí­vül olyan kincsek sorjáznak, mint a Crazy Little Thing Called Love, vagy az Another One Bites The Dust, a még ugyan abban az évben megjelenő Flash Gordon, mely az azonos cí­mű film zenéjét tartalmazza, vagy az 1982-es kissé poposabb vizekre evező Hot Space, rajta Freddie Mercury és David Bowie felejthetetlen duettje, az Under Pressure, és az 1984-es The Game, mellyel a négy muzsikus olyan gyöngyöket görgetett elénk, földi halandók elé, mint például a Radio Gaga, az I Want To Break Free, vagy a Hammer To Fall, mind meghatározói a rock zene történelmének. Mégis...! Ezek az albumok, bármennyire is zseniális muzsikát tartalmaznak, csak előfutárai voltak egy olyan korongnak, amely a Queen csúcsproduktumok népes mezőnyében is az első helyen áll. A Kind Of Magic minden addigi "királynői" munkát felülmúlt. A világ szinte összes lemezlistáján az elsők között kötött ki. Az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Svájcban kétszeres platina, Németországban és Ausztriában platina az Egyesült Államokban aranylemez lett. Az album egy picit filmzene album is, hiszen a korong kilenc szerzeménye közül hat szerepel Russel Mulcahy, Highlander cí­mű kasszasikerében is. A recept egyébként a régi, bevált metódust követi. Óriási dallamok, végtelenül kidolgozott és időnként rafinált, sokféle zenei motí­vumot felhasználó hangszerelés, hibátlan zenész teljesí­tmények, káprázatos vokálok és persze a fogalom, Freddie Mercury. A cí­madó szerzemény alighanem a Queen egyik legismertebb és legnépszerűbb munkája, de a többi dal is szinte egytől egyig sláger lett. A One Vision, a Friends Will Be Friends, vagy a Princess Of The Universe mind-mind csillogó ékkövek a királynő korona ékszerén. Az album talán legnagyobb dobása egy szí­vet-lelket gyönyörködtető lí­rai szerzemény, a Highlander cí­mű filmben is szereplő Who Wants To Live Forever, melyben Brian May is szólóének szerephez jutott, a dalban közreműködő szimfónikus zenekart pedig az azóta sajnos már elhunyt Michael Kamen irányí­totta. Ez a dal önmagában egy kis sziget az albumon. Önálló életet élő, hatalmas drámai alkotás. A zenekar a koronggal, The Magic Tour cí­men hatalmas világkörüli koncertsorozatot bonyolí­tott le, melynek szerencsére magyar, sőt személyes vonatkozása is volt. 17 éves fejjel Laci barátom (Pearl69) társaságában ott ülhettem a Népstadion lelátóján, hogy sok-sok ezer rajongóval együtt végignézhessem a föld akkoriban egyik legnagyobb showját. Mint, ahogyan az közismert magyar részről, - szerepeltetésével jó nagy meglepetést okozva - az akkor induló ZiZi Labor volt az előzenekar, kiket a svájci Craft bemelegí­tő előadása követett. A csodálatos estét meg is örökí­tették. Zsombolyai János, A Queen Budapesten cí­mű filmjében nem csak a koncertet, de a zenekar Magyarországon eltöltött napjait is nyomon követhetjük. A Kind Of Magic album után, Freddie Mercury 1991. november 23-án bekövetkezett haláláig még két remekbe szabott Queen korong (Miracle, Innuendo) jelent meg, de sikerét és tökéletességét egyik sem tudta utolérni. 1986-ban Freddie Mercury, Roger Taylor, John Deacon és Brian May egy igazi felejthetetlen művel ajándékozta meg a világot. A Kind Of Magic albumon az alábbi dalok hallhatóak: One Vision A Kind Of Magic One Year Of Love Pain Is So Close To Pleasure Friends Will Be Friends Who Wants To Live Forever Gimme The Prize Don't Lose Your Head Princess Of The Universe Queensryche: Rage For Order No, most mit fogok leí­rni? Milyen véleménnyel szolgálhat egy tökéletesen elfogult, szerelemmel rajongó férfiú a "Királynő" kapcsán? Fogalmam sincs! Bevezetésként, ismét csak személyes emlékeimre hagyatkozom, nem tehetem másként! Z. (Brinyó) barátom már nagyjából felvezette a Queensryche-al való "megismerkedésünk" történetét a The Warning album bemutatásával, ezt a sztorit szeretném egy kicsit tovább vinni. 1986! Már javában gyűrtük a középiskolát, már nem fájt a fejünk, ha ezt a nagyszerű seattle-i csapatot hallgattuk, és már nagyon vártuk a következő (szintén Mészi által beszerzett) műremeket. Itt már szó sem volt arról, hogy mérvadó lenne a borí­tó! :o) Tutira ment a kis magyar rajongótábor, és amikor megérkezett a lemez, mit megérkezett, berobogott az életünkbe, mint egy gyorsvonat, letaglózott, némileg megrémí­tett, de pillanatok alatt meg is győzött arról, hogy ez az öt ember fényévekkel a koruk előtt jár! Megdöbbenve hallgattuk az albumot! Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi extravaganciát merészelnek felvállalni, tudván, hogy már - mind zenekari, mind külön-külön zenei egyéniség szintjén is - ismertek a heavy metal társadalom szí­nterén. Első gondolatom az volt, hogy rendkí­vüli bátorság kell ahhoz, hogy új "szí­nfoltokkal" gazdagí­tsák ezt a műfajt, de rá kellett döbbennem, ez náluk nem koncepció. A vénájukból ered a friss, a korszakalkotó, a új vizekre evező stí­lus, szinte a zsigereikben gyökeredzik. Igaz, ekkor sem sikerült az "elsőre bejön" effektus, sokszori meghallgatásra volt szükség, hogy valóban a magáénak érezze az ember fia ezt a "komplexum"-ot. Nincs annyi szőrszál rajtam (igaz, nem vagyok egy mediterrán tí­pus), ahányszor meghallgattam ezt az alkotást, de sosem éreztem úgy, hogy elég! A mai napig is szí­vesen teszem a lejátszóba, mert tudom, hogy még korántsem érte el azt a kort, amelyre szánták. Elavulhatatlan, örökbecsű darab! Eszem ágában sincs külön-külön a dalokról í­rni! Felesleges! Aki a "kezébe veszi" a Rage For Order-t, gyöngyszemeket lát a markában, egyben egy felbecsülhetetlen értékű gyöngysort! Egy olyan "ékszerész" munkáját, aki már érzi, hogy többre hivatott, de még nem érte el Tiffany vagy Bulgari szintjét, de tudja jól, nem is soká, fölébük kerekedik! Chris DeGarmo a banda akkori gitárosa (akit sok QR rajongó a mai napig visszavár, bár Mike Stone személyében egy igazán tehetséges és alázatos zenésszel tudták pótolni) egy '91-es interjúban í­gy fogalmazott ekkori munkásságukról: "Ez az a lemez, amely óta függetlenek vagyunk a régi befolyásoktól. Az első néhány anyagunkat folyamatosan összehasonlí­tgatták a Judas Priesttel és az Iron Maidennel. Egy idő múlva ez olyan volt, mintha macskát kötöttek volna a hátunkra. Igaz, hallgattuk őket és nagyon ösztönző volt, amit csináltak, meg minden, de a Rage For Order-en már elszántan harcoltunk a saját hangzásvilágunkért. Rengeteget kí­sérleteztünk, főként a szintetizátorral, igazándiból szórakoztunk, hogy rájöjjünk, mit tudunk megcsinálni?! Ma is az a véleményem, hogy néhány igazán vad dolgot sikerült megí­rnunk. A Rage nem volt összefüggő, lazán kötődött a fő témához, de ez volt az első olyan album, amely zeneileg nekünk is tetszett." Az elmondottak önmagukért beszélnek. Egy kitörésre, az egyéniség és a kreativitás megmutatására, a zsenialitás kinyilvání­tására hivatott banda elérkezett legszebb pillanatához, mely a Rage For Order-el vette kezdetét! Ellenben ez a "korong" érdekes ellentéteket is szült a csapat berkeiben. A banda úgy érezte, hogy önmagukat, mint személyeket, sztárokat is meg kell, hogy ismertették a közönséggel, de rossz utat választottak. A bőrszerkós külső nem passzolt a progresszí­v, jövőbe "látó" muzsikához, í­gy később a tagok rádöbbentek, a zene, mellyel elkápráztatják közönségüket, önmagában is megállja a helyét. A külsőség csak másodlagos, a produktum a lényeg! Fantasztikus karrier előfutára volt 1986 a Queensryche történetében. A lemez megjelenését követően egy elképesztő turnéba "csöppentek" (játszottak az AC/DC-vel, a Ozzy Osbourne-al, sőt még a Bon Jovi-val is), mely megfelelő visszajelzéseket adott a számukra egy olyan közönségtől, mely addig nem ismerte őket. És akkor még csak sejteni lehetett, hogy hamarosan valami örökérvényű, korszakalkotó, zseniális alkotással rukkolnak elő...!!! "Természetesen" a Rage For Order megelőzte elődjét, már ami az Egyesült Állomokban elért "listás" helyezést illeti, aranylemezként a 47. pozí­ciót "nyerte" el. Az album az EMI America gondozásában 1986. június 27.-én került az üzletek polcaira. Jut eszembe, ekkor van a névnapom! Nincsenek véletlenek...! Az album dalai: "Walk in the Shadows" (Chris DeGarmo, Geoff Tate, Michael Wilton) - 3:34 "I Dream in Infrared" (Tate, Wilton) - 4:18 "The Whisper" (DeGarmo) - 3:36 "Gonna Get Close to You" (Lisa Dalbello) - 4:37 "The Killing Words" (DeGarmo, Tate) - 3:56 "Surgical Strike" (DeGarmo, Wilton) - 3:23 "Neue Regel" (DeGarmo, Tate) - 4:55 "Chemical Youth (We Are Rebellion)" (Tate, Wilton) - 4:15 "London" (DeGarmo, Tate, Wilton) - 5:06 "Screaming in Digital" (DeGarmo, Tate, Wilton) - 3:37 "I Will Remember" (DeGarmo) - 4:25 A nagylemez előadói: Geoff Tate - ének, billentyűs hangszerek Chris DeGarmo - gitár, vokál Michael Wilton - gitár, vokál Eddie Jackson - basszusgitár, vokál Scott Rockenfield - dobok és ütőshangszerek “Kisegí­tő" zenész: Neil Kernon - billentyűs hangszerek Tesla: Mechanical Resonance Nikola Tesla (1856. július 10. Smiljan, Horvátország (akkor Osztrák-Magyar Monarchia) - 1943. január 7., New York, USA) szerb fizikus, feltaláló és villamosmérnök. Életében 146 szabadalmat (ebből 112-t Amerikában) jegyeztek be a neve alatt. Róla nevezték el a tesla (mágneses indukció) Sl mértékegységet. Ja, hogy most egy másik Tesláról kell beszélni, mert ez itt a HRM!! No, nem baj akkor lássuk hát. 1984-ben négy fiatal sacramentoi srác döntött úgy, hogy zenekart alapí­t, és beszáll a Mötley Crue, Ratt vagy épp a Dokken által uralt hard rock mezőnybe. Zenéjükre kétség kí­vül hatottak az emlí­tett bandák, hiszen ekkor már ezek a zenekarok nagy népszerűségnek örvendtek, és bandák sokaságának mutattak utat. (A Tesla zenéjében azért megjelennek olyan nagyságok hatásai is, mint pl. a Kiss vagy a Thin Lizzy és a többiek.) De hőseink esetében nem lehet kópia bandáról beszélni, nem vádolhatóak a kreativitás hiányával, és tehetségtelenséggel sem. Sokakat megoszt a 80-as évek élmezőnye. Vannak, akik nem tudják feldolgozni az ún. haj-bandák megjelenését, másoknak a túl dallamos zene okoz álmatlan éjszakákat, másokat egyes szövegek bárgyúsága taszí­t, mí­g megint mások a régi, 70-es évek kultikus bandáinak eltűnését, vagy zenei átalakulását nem tudták megemészteni. Ezek azok az okok, amikért sokszor lehúzzák, leszólják a 80-as évek egyes sikeres csapatait. A popularitásra való törekvés, a "szép fiús" külső, az olykor valóban nyálas zene hallgatók tömegét keserí­tette el, mí­g egy új zenehallgató generációt ez vitt a zenehallgatás útjára. Valóban születtek alapművek a melodic rock mezőnyéből is, de kétségtelen, hogy ennek a kornak zenei termékei vitákra adnak okot a rockerek között. A Tesla a trenddel ellentétben, keményen, erősen állt a dolgokhoz, nem álltak be a "haj-bandák" sorába, igazi, tökös hard rock-ot csináltak. No, nem a Deep Purple, és társai fémjelezte hard rock az, amit a srácok műveltek, hanem egy dallamosabb, de kellően erős, dinamikus, maximálisan élvezhető muzsika , amivel operáltak a fiúk. A Jeff Keith énekes, Frank Hannon és Tommy Skeoch gitárosok, Brian Wheat basszuer és a dobosTroy Luccketta alkotta ötös 1986 közepén jelentkezett bemutatkozó albumával, aminek a Mechanical Resonance cí­met adták. A dalokért nagy részben Hannon volt felelős, nagyon jó nótákat í­rt, fantáziával és tehetséggel is bőven rendelkezett. Jeff Keith hangi adottságai tökéletesen alkalmasak voltak a nóták megformálásához, minden szükséges tudnivalót magas szinten sajátí­tott el. Vannak, akik a Steve Tyler-hez hasonlí­tják, csak egy erősebb, szikárabb kiadásban. Van is ebben valami. Szóval minden együtt volt ahhoz, hogy a lemez sikeres legyen, és visszaidézzen valamit az akkorra kissé feledett keménységből, és megidézzék a hard rock nagyjainak szellemét, vegyí­tve a dallamossággal, ami igazán egyedivé tette a Tesla muzsikáját. A lemezt nyitó Ez Come, Ez Go cí­mű dal rögtön egy olyan nóta, ami felidézi a 70es évek hatását, vegyí­tve a 80-as évek, dallamosságával. Jól felépí­tett nóta, ritmusa nagyon el lett találva, és Jeff hangja tökéletesen passzol a dalhoz, ahogyan a többi nótához is, a gitárszóló pedig egyenesen zseniális, mintha egy heavy metal nótából szökött volna át ebbe a számba. A második tétel a Tesla egyik nagy slágere, a Cumin'atcha Live, egy száguldó, lendületes alkotás, amit egy jó egy perces gitár mágia vezet be, majd a nóta beindul. Nekem cseppnyi Motörhead-es érzetem is van, de a dal maga nem kópia, hanem egy tökéletes nóta, a maga pörgős ritmusával, és a gitárosok lenyűgöző játékával. Sok újságí­róval együtt, akik foglalkoztak a Tesla munkásságával, Én is egyetértek abban hogy Frank Hannon és Tommy Skeoch bőven kollegáik fölé nőttek ebben az időben. (Más zseniális gitárosokkal együtt.) A harmadik alkotás egy nagyon szépen, finom kezdődő dal, ami a Gettin' Better cí­met viseli. Az egy szál gitár és Jeff puha, lágy éneke nagyon kellemes, ám mielőtt elfogna minket a tévhit, hogy ez egy ballada, a srácok "belecsapnak a lecsóba". Egy Kiss érzetű nóta kerekedik a lassabb kezdésből, ami kiabálós refrénjével nagyon hallgató barát. A 2 Late For Love zenei részei eszembe juttatják a Whitesnake erősebb oldalát, mí­g az énektémákról a Def Leppard ugrik be. Remekül ragadták meg a srácok a múlt nagyjainak örökségét, és ültették át a saját maguk világába. Kedvenc Tesla nótám következik, a Rock Me To The Top. Egy headbangelős, nagyon ritmusos szám ez, kifogástalan énekdallamokkal, és a már sokszor emlí­tett gitártémákkal. Noha nem egy komplex nóta, mégis a maga nemében hibátlan. A hatodik dal a lemezen egy blues-os hangulatú, lassú, érzelmekkel teli szerzemény, a Were No Good Together. A lassú balladát követően a fiúk visszatérnek a hard rock-os témához a Modern Day Cowboy-al. Ez egy másik nagy Tesla sláger, amihez a már sokszor dicsért jól eltalált ritmus, a hiba nélküli ének és a gitárosok ötletes témái adták az alapot. Ismét egy balladisztikusabb dal következik, a Changes. Előkerül a billentyűs hangszer is, ami szépen szí­nezi a nótát, talán erre a szerzeményre lehet mondani hogy igazán melodic rock, tradicionális, 80-as évek "feelingű" alkotás, amiben azért van tűz és erő, ettől igazán zseniális a Tesla zenéje. A Little Suzi egy másik megkerülhetetlen nóta a srácoktól, nem tudom, hogy ez a dal vagy a Cumin'atcha Live a nagyobb sláger, de az biztos, hogy evvel a nótával a Tesla is beí­rta magát a 80as évek rock zenei köztudatába. Van némi "country-s" í­ze a számnak, bár nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb szó, de azt ki lehet jelenteni, hogy ez a dal nagyon el lett találva, a mai napig néha-néha el lehet csí­pni az igényesebb rádiókban, főleg az internetneten kerül gyakran terí­tékre. A Love Me szövegileg követi a divatot, hiszen a 80as évek zenéjének egyik központi eleme volt a csajozós dalszöveg. Ezzel semmi gond nincs, kell ilyen is egy albumra. Zeneileg a Mötley Crue juthat eszünkbe, bár Keith mester hangja köröket ver az inkább frontemberi kvalitásaival operáló Vince Neilre. A Cover Queen egy erős riffel indul, nekem már-már metal, ami az amúgy is elég változatos lemezt még szí­nesebbé teszi. A dal szí­ntiszta hard rock, ám a dallamok hamisí­thatatlanul a kor melodic rockjának jegyében í­ródtak. A záró akkord a Before My Eyes egy lassabb, de azért nem lightos nóta, az énektémák kemények, igaz Jeff Keith hangja nagyon erős végig a lemezen, szikár orgánuma a Tesla egyik védjegyévé vált, a gitárosok játéka mellett. A zene pedig számomra kis pszichedelikus hatást is tartalmaz, amik a felbukkanó "zajoknak, effekteknek köszönhetők". A lemez Amerikában a 32. helyig jutott, ami nem rossz eredmény, ha hinni lehet a statisztikának, 1 millió példányban kelt el az album világszerte. Ez persze csak adat, száraz tény, de í­gy is ki lehet fejezni, hogy a Tesla nem volt sikertelen csapat. Valamiért azonban a világhí­rnév, az igazán nagy áttörés nem jött össze nekik (sem). Ez miért történt í­gy, nem tudom, de az biztos, hogy ez a lemez a korszak egyik üde szí­nfoltja, öt ember fantasztikus munkája, amiben ott van a könnyű befogadáshoz szükséges dallamosság, de jelen vannak a tradicionális hard rock elemek, és ez a keverék a Tesla legnagyobb vonzereje, mind a mai napig, a már sokszor emlegetett Jeff Keith-i pazar teljesí­tmény mellett. Ő valóban egy csúcs kategóriás énekes, életem egyik nagy pillanata lenne, ha egyszer láthatnám-hallhatnám Őt és zenekarát élőben. (Mondjuk a Winger vagy a House Of Lords társaságában.)