Évtizedelő - 1985 : Vaskor

írta garael | 2007.05.27.

Accept: Metal Heart - garael Dire Straits: Brothers In Arms - Brinyó Dokken: Under Lock And Key - JLT Gary Moore: Run For Cover - pearl69 Helloween: Walls Of Jericho - garael Megadeth: Killing Is My Business...and Business Is Good - TT Mötley Crüe: Theatre Of Pain - pearl69 Running Wild: Branded And Exiled - JLT Accept: Metal Heart A német heavy metal nagy szentháromságának - Helloween, Running Wid, Accept-UDO fénye az utóbbi időkben megkopni látszik: a Running Wild egyszemélyes formációvá 'nemesülve' állí­t fel csúcsokat a legrosszabbul szóló albumok rövid távú olimpiai versenyszámában, a Helloween pedig rózsaszí­n krémet használva próbálja fiatalságát megőrizni, jóllehet a ráncok csak nem akarnak eltűnni, hovatovább odavarázsolódtak a rajongók homlokára is a Keeper albumok folytatása révén. Egy, csupán egy legény maradt máig talpon a vidéken, ki egyenletes teljesí­tménnyel csörömpölteti a német maschier metal győzelmi arzenálját az acélúton, neve az idők folyamán összeforrott a minőségi középtempós fejcsürrögetős heavy-vel. UDO , ez a reinkarnálódott doni kozák ( az orosz kultúrához való vonzódásának már ezen az albumon jelét adta, hiszen a cí­madó szerzemény Csajkovszkij Szláv indulójával kezdődik), a metál szekunder törpe-óriása beleí­rta magát a fémzene aranybetűs lapjai közé, neki sikerült az, ami csak oly keveseknek adatott meg : már életében legendává nemesedett. Mint tudjuk, UDO Dirkscheiner nem afféle Pallasz Athene-ként - azonnal vértben, fegyverzettel - pattant ki a metal god fejéből: vitézi tudományát bizony jó pár év fáradságos hadikiképzés alapozta meg az Accept nevű kultikus rohambrigádban. Itt dolgozták ki azt a haditaktikát, melynek részei az alapvetően döngölős középtempós riffek, az ezekre rákent énekelhetős-indulós dallamok és kiabálós refrének, illetve a germán teutonokat is pityergésre bí­ró balladák. Ehhez jött persze a német wunderwaffe , a Krupp acélból kikovácsolt fémráspoly hang, mely már a nyolcvanas évek elején is bizonyí­totta, hogy létezhet emberi szövet fémvázon. Az í­gy megalkotott Restless and Wild (1982) és a Balls to the Wall (1983) album máig a heavy metal alaplemezei közé tartozik, mint ahogy a nyolcvanas évek közepén világsikert indukáló, a korábbiaknál kipolí­rozottabb Metal Heart. Az albumon - jóllehet a hamisí­tatlan Accept hangzás megmaradt - jól érzékelhetőek voltak a változás jegyei: előtérbe kerültek a dallamok, a kórusok hangsúlyosabb szerepet kaptak, UDO is sokkal változatosabban énekelt, mint korábban. Persze az olyan fejbólogatós, ritmusközpontú dalok, mint a széttorzí­tott AC/DC riffel megáldott Up To The Limit, vagy a speedelő Wrong Is Right gondoskodtak arról is, hogy a "keménymag" is megkapja a magáét. A németek azért nem zárkóztak elefántcsonttoronyba : a Screaming For A Love-Bite mutat némi amerikai hatást, a Bound To Fail pedig stadionrockos-himnuszos refrénjével - gitárszólójával együtt is a keményebb vizekre evez, a Touch Us To Survive pedig egy csipetnyi jazz hatást mutat. Mindezeknek meg is lett az eredménye: az albummal az amerikai piacra is be tudtak törni, ami - bár ki tudta ezt akkor - első állomása lett a banda későbbi válságos időszakának. Jóllehet az ortodox fanok némileg fanyalogtak a dallamosabb megközelí­tés miatt, a csapat mégsem bánhatta meg a kiválasztott irányt: jóval szélesebb tömegek előtt nyí­lt meg a kapu, hogy beléphessenek az Accept birodalomba. A Für Elise-t feldolgozó gitárszólójával tuningolt Metal Heart a rádiókban is helyet kapott, nem véletlen, hogy olyan későbbi, modernebb metal bandáknak is ihletett adott, mint a Dimmu Borgir. A lemez után Csajkovszkijtól már nem tartott sokáig az út az orosz rulett felé, melyben azonban a csapat vesztes lett, s a játék végeredményeként hangos dördüléssel kapott - ha nem is halálos, ám súlyos - fejlövést a banda. Dire Straits: Brothers In Arms 17 éves voltam és nagyon szerelmes. Egy nyári este a Balaton parton sétáltam a lánnyal, akiért oda voltam. Éreztem, hogy számára sem vagyok érdektelen, de valahogy nem sikerült átlépnem azt a bizonyos bűvös határt. Őrült meleg este volt, a forróság szinte fullasztott. A ví­z nyugodt felületén lágyan ringatóztak a parti fények visszatükröződései. Kiültünk egy stég szélére és hallgattunk. Éreztem, hogy most kellene valami, ami bátorságot önt belém, ami feloldja ezt a tehetetlen feszültéséget. És ekkor a parton álló presszó felöl nagyon finom felcsendült egy szaxofon hangja. Olyan volt, mintha hirtelen gyöngyszemeket szórtak volna elénk, melyek csilingelve fészkelték be magukat hallójáratainkba. A varázslatos dal szállt és én lassan átöleltem a lányt... ...aki azóta, már távol jár tőlem, de a mágikus zene eredetét még akkor felkutattam és az azóta sem engedett el magátol. A dal, mely akkor magába szí­vott minket, a Dire Straits, Your Latest Trick cí­mű dala volt, mely az 1985-ös Brothers In Arms cí­mű lemezen szerepel. Azon a korongon, melyen csak hibátlan dalok és hibátlan pillanatok találhatóak. A zenekar 1984 novemberétől 1985 márciusáig készí­tette azt az albumot mely a rock történetének máig egyik legkelendőbb alkotása. Néhány eredmény a teljesség igénye nélkül: 1985-ben a Billboard listán az első volt, három Grammy dí­jat kapott, az Egyesült Királyságban platina státuszig jutott el, az Usa-ban 5-szörös , Kanadában 13-szoros platina. És hogy mi az oka ennek a népszerűségnek? A zene harmóniája, tökéletes egysége, sokrétűsége, valamint az egyedi zenei stí­lus, melyet nemes egyszerűséggel hí­vhatunk "Dire Straits"-nek. ...és persze az a tény, hogy ebben az 55 percnyi anyagban szinte mindenki megtalálta a kedvenc pillanatát. A nyitó So Far Away kellemes középtempójú ringatásával, szépen csengő harmóniáival elsőre talán furcsa kezdésnek bizonyul, de később érthetővé válik kicsit semleges csengése. A következő mely a Dire Straits talán legrockosabb felvétele volt, a lemez és - meg merem kockáztatni - a nyolvanas évek második felének egyik nagyágyúja. Akkoriban nem volt olyan nap, hogy ne csendült volna fel valamelyik rádióban a dalt felvezető sejtelmes Sting vokállal induló dal, melynek elején hallható, fokozódó dob részt számtalanszor adtam elő két fakanállal a konyhaszékeken. (Bocs, anyu.) A nóta videoklipje is a legtöbbet játszott zenés kisfilmek közé tartozott. Számunkra külön érdekességgel bí­rt, hogy egy részét a Halászbástyán forgatták és az Első Emelet zenekar is feltűnik benne néhány kocka erejéig. Lendületes rocknóta, Dire Straits-es viszonylatban kemény riffel megtámogatva. Ezt követi a Walk Of Life mely a diszkók rocky blokkjának kihagyhatatlan szereplője volt. Nem is csoda. Aki ezekre az igazi, vérbő rock'n roll ritmusokra nem mozdul be, az minimum falábú. A vezérdallam pedig...Húha! A valaha született egyik legdúdolhatóbb rocky ez! A három lendületesebb dal után visszavesz a zenekar a tempóból. Érkezik a fenti emlékidézés kapcsán már felemlegetett Your Latest Trick, melynek domináns hangszere a szaxofon, amely szinte sí­r ebben a dalban. A Why Worry finom, elringató lí­rája magyar feldolgozást is megért. Annak idején Zorán is játszotta, Szép Holnap cí­mmel. A Ride Across The Rivera lemez legsejtelmesebb, leösszetettebb nótája. Érdekes a ritmusozása és a hangszerelése. Mark Knopfler énekhangja sorkrétű és varázslatos.... és a háttérben már megint ott az a szaxofon. A The Man's Too Strong hozza a Dire Straits-nél már megszokott country-s hangulatot, de nagyon ravasz módon. A folkos részekbe időnként bezúdul egy kemény gitár kiállás, mely nagyon egyénivé teszik a dalt. A One World visszahozza a lemez eleji feszesebb tempót. John Illsley bőgője dübörög, Knopler gitárja szárnyal. A középrészen található, kicsit "barokkos" kiállás pedig remekül oldja a dal monotoní­tását. Brothers In Arms. Ez az a dal, amely tulajdonképpen a Dire Straits emblémájává vált. A Money For Nothing mellett a 80-as évek legtöbbet játszott rock szerzeményének cí­mére bátran pályázhatna. Fantasztikus lassú nóta megrázó szöveggel. Erre szokták mondani, hogy ilyet az életben csak egyszer lehet alkotni. E remekmű elkészí­tésében a Dire Straits akkori tagsága, - Mark Knopfler-ének, gitár, John Illsley-basszus, Alan Clark-billentyás hangszerek, Guy Fletcher-vokál, billentyűs hangszerek, Terry Williams-dob, - mellett olyan zenész géniuszok is segédkeztek, mint Omar Hakim dobos Tony Levin basszusgitáros, vagy Michael Brecker szaxofonos. Azt hiszem, ha valaki feltenné nekem a, "melyik 10 lemezed vinnéd egy lakatlan szigetre", ez a gyönyörű gitárral ékesí­tett borí­tójú korong biztosan benne lenne a felsorolásomban. Minden időben, minden hangulatban kiváló és igényes szórakozás! A rockzene egyik alapműve! Dokken: Under Lock And Key Az 1977 -ben alakult formáció 3. nagylemezét jelentette meg 1985 novemberében. Elődjei a Breaking The Chains és a Tooth And Nail is jó albumok lettek, de az Under Lock And Key minden idők egyik legjobb Dokken lemezévé vált. Ha csak a száraz tényeket nézzük: az album több mint 1 millió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban akkor már érthető is miért ez az egyik legjobb. Ezt csak az 1987-ben megjelenő Back For The Attack-al tudták túlszárnyalni a srácok. Szóval ebből is látszik, hogy a Dokken egy vezető csapata volt a 80-as évek hard rock mezőnyének. Ugyanis a zene, amit játszottak hard rock volt, de annak a dallamosabb, könnyebben befogadhatóbb fajtája. Zeneileg követték a hard rock nagyjainak útvonalát, muzsikájukban ott van az erő, a tűz, és a száguldás. Ötletes, nem túl komplex riffek, jól megválasztott tempó, példásan működő ritmusszekció, ami jellemző a Dokken zenéjére. George Lynch egyike a 80-as évek legnagyobb gitárosainak, zseniális témái, a már emlí­tett riffjei, és a fenomenális szólói nyugodtan állhatnak példaként a követők elé. Hatalmas tehetségű ember Ő, ám tehetségét egy ideje nem kamatoztatja úgy, ahogyan tehetné, a Lynch Mob zenéje...inkább nem fejezem be-de amit művelt a Dokken albumokon, az fenomenális. A ritmus szekció tagjai Jeff Pilson és Mick Brown egy igazán erős kettőst alkottak. Nyugodt szí­vvel mondhatom, hogy a melodic hard rock legjobb párosa. Pilson játéka azért is nagyon fontos, hiszen a Dokkenben nincs billenytűs és másod gitáros, í­gy neki kell Lynch játékát támogatni és szolgáltatni az alapot. És ezt mester fokon teszi. Don Dokken. Mit is kéne róla í­rnom? Elképesztő magasságú hangja, egyedi, senkiéhez nem hasonlí­tható orgánuma, és kiemelkedő dallamérzéke emelte Őt a csúcsra. Mert Ő egy igazi csúcs énekes. Sokan nem szeretik hangját, túl lágynak tartják, Én azonban imádom, amit csinál és ahogyan csinálja. Ez a kettősség, amit Dokken helyenként valóban igen lágy hangja, és a zene ereje, dinamikája alkot egyedülálló. És ami minden Dokken dal fő ismertető jele az a refrén. Nagyon könnyen megjegyezhető refréneket í­rtak, dallamosságuk egészen csodás, a közönség számára is nagyon jól énekelhetőek. Az Under Lock And Key is bőven tartalmazza a fent emlí­tett Dokken stí­lus jegyeket. A nyitó tétel az Unchain The Night indí­tásnak egy kemény, dögös rock nóta szikár, erős gitár témákkal és Don hangja helyenként keményebbre veszi a figurát ami igen izgalmassá teszi a dalt. Lynch itt egy nagyon í­zléses szólóval jelentkezik, ez a dal egyike a legismertebb Dokken szerzeményeknek. A második szám az albumról megint egy nagy sláger a The Hunter. Ez a dal már lágyabb egy fokkal mint az Unchain, szövegileg is érzelmesebb, refrénje is egészen jó. Dokken itt játszik a hangjával, elmozog mélyebb tartományokba is, üde szí­nfoltja a lemeznek eme sláger. "In my dream its still the same Your love is strong, it still remains In my dreams youre still by me Just the way it used to be." Ezt a pár sort gondolom egy Dokken rajongónak sem kell bemutatnom. Sőt aki egy kicsit is szereti a dallamos rock zenét, rájöhet ez a pár sor a banda legnagyobb slágerének refrénje. Ez pedig nem más mint az In My Dreams. Ez a szerzemény maga a tökély. Elképesztően jól megí­rt ének dallamok, mesés refrén és a zene is megérne egy misét. Lynch itt is kitett magáért, témái csodásan idomulnak ehhez a mega-dallamos szerzeményhez, szólója is igen pazar lett. A Slipping Away egy lágy, klasszikus ballada. A balladák hivatottak arra hogy megérintsék az ember lelkét, arra hogy előidézzenek belőlünk mély érzéseket. Nos ez a dal ezt megteszi. A következő számban beindul a csapat, a Lightning Strikes Again egy száguldó, gyorsabb tétel, egy nem túl komplex, sokak által használt riffel, a Dokken keményebb oldalát mutatja be ez a nóta. Az It's Not Love megint érzelmesebb szövegvilágú alkotás, ám zeneileg nem mondanám lágynak vagy puhának, ott van benne a nagy elődök zenei hatása, (nekem beugrott például a Def Leppard, és a Kiss) no persze nem nyúlás, inkább csak érzések azok amit eszembe juttatták az emlí­tett csapatokat. Kiabálósabb refrénje nagyon hangulatos, koncerteken jót lehet rá tombolni:). Az album hetedik "track-je" egy lassú, érzelmes, melancholikus érzetű szerzemény a Jaded Heart. Olyan kép születik meg a szemem előtt a dal hallgatása közben mintha egy tábortűz mellett ülnék és egy fazon gitározna és énekelne szí­vfájdalmáról, érzéseiről. De azért nem ilyen light-os a nóta, inkább csak finoman puha, melodikus. A Don't Lie To Me engem a Jounrey-re emlékeztet egy kicsit, a riffnél és a témáknál érzem Neal Schon hatását, ami nem baj. Ez a dal is tökéletesen alkalmas a közönség megénekeltetésére. (De ez majdnem minden Dokken dalra igaz.) A kilencedik dal a Will The Sun Rise-ra ugyanaz áll mint a The Hunter-re, talán még dallamosabb egy kicsivel. A záró akkord megint egy gyors, lendületes darab ami a Till The Living End cí­met kapta. Erra dalra illik leginkább a hard rock jelző, olyan mintha a 70es években született volna. Remek lezárása ez az albumnak 22 évvel az album megjelenése után, is ki lehet jelenteni hogy a zene nem vesztett a vonzerejéből, ma is teljes mértékig élvezhető. A lemez minden dala hibátlan, a Dokken (véleményem szerint) legjobb lemeze, igazi Hall Of Flame-er, örök érvényű klasszikus, a stí­lus egyik meghatározó lemeze, a dallamos hard rock legnagyobb bandájától. (És egy kis emlékeztető: Szeptemben végre kis hazánkban köszönthetjük Don Dokken-t és csapatát, azt hiszem nem túlzok ha azt mondom: Ez a buli kötelező!) Gary Moore: Run For Cover Kegyesek voltak az istenek 1952. április 4.-én, az észak-í­rországi Belfast-ban..., nemcsak azért mert gyermekáldás érte a Moore családot, hanem azért is, mert - amit akkor még senki sem sejtett - egy fantasztikus muzsikussal lett gazdagabb a zenei társadalom! A Robert William Gary Moore névre keresztelt fiú, alig lépte túl kamaszkorát, amikor már a Skid Row nevű (nem összekeverendő a Sebastian Bach énekessel megismert amerikai bandával) csapatban nyúzta a gitárt. Ezután (és még csak a hetvenes évek elején járunk) szólóban lép fel, majd a Colosseum újraalakulásánál bábáskodik. Már 1974-ben (igaz, akkor még csak egy dal erejéig) feltűnik a Thin Lizzy-ben, mely később egy örök, sajnos mára távoli barátságot eredményez a zseniális, de az önpusztí­tásban is jeleskedő Phil Lynott-al. Közben a maga "szervezte" G-Force-al is alkot, majd Greg Lake szólóalbumain működik közre. Alig 30 évesen az izgága és önállóságra vágyó, akkorra már igen csak elismert gitárzseni megalakí­tja saját nevén futó, önálló csapatát. A bandába az idők során olyan nevek fogadták el a meghí­vást, mely már önmagában is a biztos sikert rejti, Ian Paice, Glenn Hughes, Bob Dasley, Neil Murray, Gary Ferguson, Neil Carter, Don Airey... és persze az igaz barát Phil Lynott! 1985 talán az "ifjú titán" addigi legsikeresebb évét hozta, eltekintve attól a gyászos dologtól, hogy ebben az évben gyakorlatilag nyilvánvalóvá vált a cimbora közelgő "távozása"! A lemez, melyről e sorok í­ródnak, a megjelenés évében az Egyesült Királyság slágerlistáján az előkelő 12. helyig "küzdötte" fel magát, mí­g az Out In The Fields c. szerzemény (melyet Phil Lynott-al közösen jegyeznek, már majdnem a dobogón, az 5. helyen végzett! Ez utóbbi helyezés az eddig valaha legjobb elért eredménye "hazájában" a mesternek! Nos, nézzük a dalokat! A cí­madó dal egy érdekes billentyűfutammal indul, melyből elementáris erővel tör fel a gitár és Gary jellegzetes hangja. Igazi dallamos HR nóta, még a popularitás határán ingadozó, de í­zléses szintetizátor betétekkel és nagyon jó refrénnel (bár az a "Run, Run" bekiabálás talán felesleges benne)! A szóló fület és szí­vet gyönyörködtető és a végkifejletben még egy Gary-s üvöltés is belefér! A Reach For The Sky már sejteti a jövőt! Hibátlan blues alap, "csipegetős" gitárokkal, tökéletes előadásban, ám a "klasszikus" előadók (Phil Collins és társai) stí­lusában megszólaló verzével és fülbemászó (bár enyhén "elvisszhangosí­tott"), de azonnal "beégő" refrénnel! A szólóktól ismét "borsódzik a hát", hát..., azért ez a nóta nagyon rendben van! Érkezik a Military Man, mely annak ellenére, hogy Phil szerzeménye, és mint közreműködő is "ott van", nem a szí­vem csücske! Valahogy azt érzem, hogy a mondanivaló elviszi a embert, mí­g a zene itt valóban csak aláfestés, vagy csak a rettenetes "gépies" dobhangzás őrjí­t meg? Lehetséges! Pedig a középrész "amerikai feeling"-je még élvezhető is, az újabb csodás gitárszólóról és a nagyszerű végkifejletről már nem is beszélve, de valahogy mégsem...! Az Empty Rooms egy igazán gyönyörű ballada, ahol az "í­r srác" ismét megcsillantja énektudását. Klasszikusan "összeborulós, lassúzós, tapizós" dal (vagyunk egy páran, akik átéltük ezt annak idején)! És végre előkerül a "nylon húros" gitár is, igaz csak egy pillanatra, aztán változatlanul a "villany" csoda, hasonló í­zléssel, épp csak annyi ideig, amí­g nem visz el nagyon! Tökéletes kompozí­ció! Az Out Of My System is a jól bevált HR sémákat követi, zakatoló, majd csengő gitáralapokkal, vibráló szintetizátorral, í­ves refrénnel. Hallottunk már sok hasonló szerzeményt, de akkor is klasszikus, mégpedig a javából! Az album 6. dala az Out In The Fields, a "nagy sláger", ami még a televí­zióból is folyt, a legnagyobb duett Phil Lynott! A billentyűs hangszereket itt is "soknak" vélem egy kissé, de talán nem véletlenül kerültek annak idején a "helyükre". A kemény, de "nagyröptű" dallamok "kisimí­tására", a gyengébbik (és inkább popzenét hallgató) nemre is hatást gyakorló "szinti" vélhetően épp arra szolgált, hogy még nagyobb hallgatóságot vonzzon! Bejött! A következő a Nothing To Lose visszavesz a tempóból ugyan, de vissza is tér az igazi rockzenéhez! "Bólogatós" alaptéma, néha "váltogató" dobok, rock 'n roll refrén, kiállás, üvöltés és olyan gitárszóló, hogy az ember arca leszakad, mi kell még?! Csak az az "elhalkuló" vég, azt tudnám feledni...! Ismét egy "kis" rock 'n roll következik (némi Van Halen utánérzéssel), amint az Once In A Lifetime-ot hallgatjuk. A refrén is visszaköszön "valahonnan" és a verze sem az, amelytől oda+vissza lenne a rock rajongó, de egy szépen "összedobott" dal ez is, igaz, nem a legjobbak közül való. Viszont a szép dallamos r 'n r dalokat szerető csajok bizonyosan sikongattak örömükben, ha meghallották egy élő bulin! A gitár "magától értetődően" most is remek! Az All Messed Up megint egy kis "hard rock" (mily öröm), "némi" blues érzéssel (vagy inkább blues rock?), amit a mester - mint tudjuk - nagyon "érez"! Szí­vesen meghallgatnám egy koncertjén, mint annyi más szerzeményét!!! És végezetül a Listen To Your Heartbeat, mely ugyan megint csak "eltér" az általam kedvelt stí­lusirányzattól, de a "koncepcióba" belefér (hallottunk ilyen dalokat bőven abban az időben)! Összevetve, jó kis lemez a Run For Cover, de nem hibátlan! Vegyes felhozatal egy nagyobb réteg megcélzásaként! Viszont telibe talált! No, de majd a következő...!!! Az album dalai: 1. Run For Cover 2. Reach For The Sky 3. Military Man 4. Empty Rooms 5. Out Of My System 6. Out In The Fields 7. Nothing To Lose 8. Once In A Lifetime 9. All Messed Up 10. Listen To Your Heartbeat A mester és a "közreműködők": Gary Moore - gitár, ének Gary Ferguson - dobok Glenn Hughes - basszusgitár Andy Richards - billentyűs hangszerek Neil Carter - billentyűs hangszerek, ének Charlie Morgan - dobok Phil Lynott - basszusgitár, ének Don Airey - billentyűs hangszerek James (Jimbo) Barton - dobok Paul Thompson - dobok Bob Daisley - basszusgitár Helloween: Walls Of Jericho Ha lenne a metal zenének múzeuma, akkor a kiállí­tott hí­rességek között mindenképpen ott szerepelne az a német együttes, mely a metal német nemzeti bajnokság első osztályában talán a leghí­resebb csapattá vált. Jóllehet, indulása óta már vannak, akik túlszárnyalták a stí­lusalapí­tó ",mestert", ám az biztos, hogy - és akkor maradjunk a sportnál- ha a tornához hasonlóan az először bemutató személyről neveznének el egy-egy gyakorlatot, illetve stí­lust, a speed-metalt minden bizonnyal az együtes nevén emlegetnék. Ez az 1984-ben alakult zenekar ugyanis egy olyan zenei világot hozott létre, mely véglegesen kialakí­totta az ún. euro-power metal arculatának fő vonásait, kezdve a kétlábdobos, sebes riffeléstől a magasan szárnyaló, himnikus dallamokig, az epikus témáktól a "happy" metál mókázó danolászásáig. A csapat nélkül valószí­nűleg nem - vagy más - lenne manapság a skandináv dallamos-metal birodalom, a szimfonikus olasz szí­ntér, vagy a német teuton speed-lovasság is. Vajon mi lehet ennek a zenekarnak titka, kérdezhetnénk. A jó zenészek? A megfelelően agresszí­v, ám mégis könnyen befogadható zenei világ? A szintén stí­lusalapí­tó énekes? Vagy csupán csak jó időben voltak jó helyen? Ki tudja, minden bizonnyal a felsorolt tényezők együttesen hozták létre azt a ma is élő és alkotó metal legendát, melynek neve Helloween. A csapat története 1978-ra nyúlik vissza, a Gentry nevű hamburgi zenekarhoz, melyben két fiatal német gitáros - kik énekelni is szerettek- Kai Hansen és Piet Sielck ábrándozott nagy í­vű karrierről. 1981-ben Second Hell-re változtatták nevüket, és nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk két tehetséges zenész, Markus GroíŸkopf (ex-Traumschiff) basszgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos. Sielck azonban úgy döntött, pályát vált, s jóllehet maradt a zene mellett - hangmérnök lett- elhagyta a bandát, mely akkor már Iron Fist néven működött. 1982-ben egy helyi zenekar, a Powerfool gitárosa, Michael Weikath felismerte Hansen tehetségét, és megpróbálta átcsábí­tani saját bandájába. Mivel ez nem ment, úgy döntött, akkor ő fog csatlakozni vasököl szomszédékhoz. A szorgos underground munkának hamarosan meg lett az eredménye: a Noise nevű kiadó felkérte az akkor már klubszinten igen ismert zenekart, hogy szerepeljenek a hamarosan megjelenő Death Metal bemutatkozó-válogatás albumon. A fiúk megörültek a felkérésnek, és mivel nevüket túl sablonosnak találták, Helloween-re változtatták át. Schwichtenberg javaslatára a szóban szereplő "o" betűt egy tökre cserélték fel, ami aztán a csapat védjegyévé változott. A válogatáson a később alapművé változó "Metal Invaders" egy lassabb változata szerepelt, és az eredetileg a Powerfool-nak í­ródott Weikath szám, az Oernst Of Life. 1985-ben jelent meg a stí­lusalapí­tó kislemez, a Helloween, melyet pár hónap múlva követett jelen ismertető tárgya a Walls Of Jericho, rajta a Metal Invaders gyorsabb, agresszí­vebb változatával. Nem is választhattak volna találóbb cí­met: a dalok úgy rombolták le a metal addigi falait, mint egykoron tette azt Izrael kürtje. Az album azon ritka lemezek közé tartozik, melyről minden szám klasszikussá vált, kezdve a Ride the sky-tól az ultragyors How Many Tears-ig. A németek a galoppozó tempókat a vágtával váltogatva olyan lovassági rohamot intéztek a hallgatóság ellen, melyben a harci kürtök leomlasztották Jericho falait, és a heavy metal törvényét a kritikusok is feltett kézzel ismerték el. A szokatlan agresszivitással megszólaló dalokban jól választottan elegyedtek a Judas féle szikár angol heavy, és a dallamosabb német metal stí­lusjegyei - talán a refrének azok, amelyek leginkább elválasztották a későbbi amerikai vonalat az europai powertől. Néha egy-egy árnyalatra a thrash éra is éreztetette hatását, de a riffek azért jórészt megmaradtak a felgyorsí­tott galoppozó témáknál. A nagylemez után még megjelent a Judas LP, majd az azt követő koncertsorozat új metal nagyágyúkat avatott. Az élő előadások ráébresztették Hansent, hogy hangja nem a legmefelelőbb a hatalmas turnékhoz, í­gy a koncertsorozat végén már Ralf Scheepers a Tyran-ból vágta ki a magas c-ket. Scheeper azonban nem akart csatlakozni a Helloweenhez (persze később mégiscsak sikerült egy bandába összejönni a két fenoménnek, de az egy másik történet) Szerencsére a turné végére megtalálták azt az ideális énekest, ki 18 éves kora ellenére bármit ki tudott énekelni, technikája és hangja pedig a Helloween aranykorának egyik legfőbb letéteményesévé vált. Az aranyhangú énekest Michael Kiske-nek hí­vták, kivel aztán rakétaként törtek a csúcsra. Megadeth: Killing Is My Business...and Business Is Good "Megadeth : nukleáris pusztí­tás utáni halottak számlálására utal. Ez milliók halálát jelenti." (Mustaine - forrás:www.hardrock.hu) Sokat gondolkodtam, milyen szempontok szerint í­rjam meg ezt a "lemez-emlékezést". Az egyik fő szempont, amit szerettem volna, hogy ne húzzak párhuzamot a Megadeth és a Metallica között. Ezt meg is tudtam volna tenni 16 évesen, amikor véletlenül került a kezembe a Megadeth egyik lemeze, és fogalmam sem volt, hogy kik (ki) játszanak benne. Csak a zene és a borí­tó fogott meg. Ahogy teltek az évek, úgy hozzám is eljutott a történet Dave Musatine Megadeth főnök és a Metallica esetéről. Most, hogy megpróbálom szavakba önteni a gondolataimat, érzéseimet eme lemezzel kapcsolatban, nem tudok elmenni e párhuzam nélkül, hiszen hatással voltak egymásra, mondhatni Dave folyamatosan küzdött, hogy bizonyí­tson, Ő is van olyan jó. És szerintem (és ezzel a véleményemmel nem hinném, hogy egyedül vagyok) igaza van, már nem kell bizonyí­tania. A mostból visszanézve, 22 év telt el, az első Megadeth lemez debütálása óta. Mielőtt megjelent ez a lemez, azelőtt viszont sok minden történt. A Megadeth esetében nehezebb helyzetben vagyok, mivel nem olyan könnyű róluk anyagot (főleg nem magyarul) találni, ami nagy részletességgel boncolgatja a kezdeti időket. Én a legtöbb információt a Behind the Music - Megadeth VH1 DVD kiadványán találtam. Pár dolgot ebből a riport összeállí­tásból kiemelek, mert ez bennem olyan érzéseket keltett, hogy amikor újra meghallgattam a lemezeket, másképpen csapódtak le bennem a "Megahalál" szerzemények. Mint a filmből kiderült, Dave szülei elváltak. A háttérben, mint ilyenkor általában komoly családi feszültségek bújtak meg, ami egyetlen gyerekre sincs jó hatással. Valahova ide enged következtetni a riport, talán innen indul a hihetetlen rebellizmusa. A sulit otthagyta, és gyorsan zenésznek állt, mivel itt, az ingyen ital - és drog lehetősége várta, és nem utolsó sorban remek lehetőséget biztosí­tott a zenészség a csajozásra. Mielőtt a Metallica gitárosa és alkotója lett Dave, a Panic nevű bandát erősí­tette. Ezekben a kora nyolcvanas években életét az ital, a drogok, a csajok és a zene határozta meg. Nem tartott senkitől és semmitől. E korszakban nagy sikereket arattak az amerikai GLAM bandák. Dave érdekesen fordí­totta ezt a rövidí­tést, mint Gay LA Music (Homoszexuális Los Angeles-i Zene). Ebből egyértelműen következtetni lehet akkori zenei í­zlésére. Nem hinném, hogy szerette a tipikus amerikai rockot. Így tehát jól beillett Lars Ulrich és James Hetfield zenei világába. A kezdeti boldog Metallica hónapokat gyorsan váltotta fel a ború, amikor is James szavaival élve "kivégzésszerűen" tették ki a csapatból Dave-et. Lars tökéletes pszichopatának nevezi Dave-et ebből a korszakból. Ez az esemény kitörölhetetlen nyomokat hagyott mindenkiben, de főleg Dave-ben. Nem tudta megemészteni, hogy minden figyelmeztetés, vagy második lehetőség adása nélkül tették ki a buszvégállomáson, és köszöntek el tőle. 1983. áprilisát í­rjuk ekkor. Dave azonnal elhatározta, hogy saját bandát alapí­t. Pár hónappal a kirúgás után akadt össze szállásán az igen fiatal David Ellefson-nal, akivel létrehozták a Megadeth zenekart. Amikor megjelent a Kill'Em All, és a Metallica csillaga elkezdett emelkedni azokkal a számokkal, amikből Ő is kivette a részét... Érthető módon nem viselte könnyen. A két Dave erős önpusztí­tásba kezdett a zenélés mellett. A mindennapok meghatározója a drog, a szesz és a rockzene lett. Mustaine egy hosszú haláltáncba kezdett, amit néha szakí­tott meg egy-egy elvonókúrával, melyek rendre sikertelenek voltak. Ez az időszak jóval túlnyúlik az első lemez időszakán. Jómagam 17 különböző drogot számoltam meg, amit felsorolt a riportban, hogy használta. Saját bevallása szerint, kétféle embertí­pus létezik. A "boldog ivók", akik ha isznak szórakoztató, vidám, felszabadult emberekké válnak, és az "erőszakos ivók", akik problémás, agresszí­v emberekké alakulnak az italtól. Dave a második kategóriába sorolja magát. A Megadeth először 1984. februárjában lépett fel, akkor még nem volt meg a második gitáros, egyelőre kisegí­tő-zenésszel töltötték be a posztot (Kerry King - Slayer), majd Chris Poland érkezett végül erre a posztra, mí­g a dobok mögé Gar Samuelson ült. Ezzel gyakorlatilag össze is állt az első lemezt feljátszó négyes fogat. Még ebben az évben szerződést kötöttek a Combat Records-sal, aki kiadta az első Megadeth albumot 1985. júniusában.( forrás: www.hardrock.hu/?q=node/114) Két változatban van meg ez a kiadvány a gyűjteményemben. Kazettán és CD-n. A fő különbség, hogy a CD-n egy számmal kevesebb van, mivel ide már nem került fel a These Boots, Lee Hazlewood feldolgozás. A netről szerzett infók szerint jogi problémák miatt. Kiadták ezt a lemezt újradigitalizált formában is, de ezt egyelőre nem sikerült megszerezni. A borí­tó passzol a mondanivalóhoz. A koponya a szemüvegben és az összekapcsolt száj megmaradt mind a mai napig. Nem adnak ki úgy lemezt, hogy ne jelenjen meg valamilyen formában a később testet is kapó csontváz figura - Vic. Az első lemezen még nem a klasszikus Megadeth logo köszön vissza, de nem kell sokat várni, hogy ez is megszülessen. Mivel kazettát már nem tudok sehol hallgatni, í­gy az igen rövidre sikerült első lemez anyagát szí­vja magába a CD játszó. Izmaim megfeszülnek a billentyűzet felett, és amilyen sebességgel üti Dave a zongorabillentyűket a kezdődő intróban, olyan sebességgel ütöm a billentyűket én is. Igaz ebből az ujjmozgásból nem lesz olyan maradandó mű, mint az első számból - Last Rites/ Loved to death. A zongora mellett megszólal a gitár és a basszusgitár, majd felerősödnek és kezdődik a gyilkos rohanás! Dave első "hördült sikoltása", és az észvesztő ritmus, ami végigszáguld a dalon. Nem az énektémákért szeretem ezt az együttest, habár érdekes ellentét, hogy a szöveg, ami kibuggyan Daveből, mind jól kidolgozott, hideg (ezen a lemezen gyilkos) szenvedélytől telí­tett, akár a halálról, gyilkolásról, bosszúról legyen szó. A dal érzésvilága pár sorban, idézetként (szabadfordí­tás): "A tested üres most már Ahogy tartalak, most mész el és már hiányzol De én mondtam neked, emlékszem a rossz időkre, Jobban mint a jókra... ...Most mentél a Mennyországba, És én égni fogok a Pokolban..." A 7 felvonásos gyilkos mű közben előtörő gondolataim, gyors í­vet húznak az LCD-n. Karcolódnak a sorok egymás után, és folyamatosan látom magam előtt Mustaine mester vékonyra szorí­tott száját, ahogy köpködi a sötét, véres gondolatkéseket a mikrofonba. Most éppen a Killing is my business... dalban fenyeget, és nem szeretnék azoknak a helyében lenni, akikre a dal í­rása közben gondolt. "Nem kell, hogy halljam az igazat Nem kell a hazugság Most csak fizess gyorsan És gyorsan túl leszünk rajta Hatalmas örömet okoz ez nekem Azt mondani, hogy te leszel a következő munkám Nem tudtad azt hogy A gyilkolás a munkám És az üzlet jól megy... Jobban teszed ha elhiszed" A harmadik track a Scull Beneath The Skin. Nem lehet kibí­rni fejmozgatás nélkül. Csak elképzelni tudom, hogy mekkora sokk volt ez akkor az embereknek, hogy ilyen sebességű gitártémákkal, szólókkal bombázták őket, miközben az emberbarátnak nem mondható szövegek rombolják a hallásomat. Itt is meg kell jegyeznem, hogy én elfogultan í­rok ezekről a zenékről. Nem hangsúlyozom ki azokat a dolgokat, amiket egy avatott, vájt fülű, zenével foglakozó ember azonnal kiszúr. Igen nem olyan tökéletesre dolgozottak a szólók, a keverés sem profi munka, de ennek is megvan az oka (kevés pénz volt a munkálatokra, viszont az sem mind ment a producernek...). Ennek ellenére, ebben a lemezben is az ösztönösség az, ami hatalmas energiákat zárt a lemezbe, és ez ennyi idő után is előjön, ha valaki megfelelő energiát ad a membrán mágnesének, hogy az a levegőt "gyilokrezgéssel" telí­tse meg. Rattlehead, a sorban következő. "Egy adag Metál, amire szükséged van Ütni a fejed, amí­g vérezni nem kezd Ideje eltörni néhány nyakat..." Ebből a dalból sem maradhat ki a gitárszóló, lehetőleg váltott. Így van ez ebben a dalban is, ami nekem a metálzenéről szól. Ha erről a lemezről választanom kell egy számot, akkor a Chosen Ones lenne az. A dallamvezetése a szerzeménynek számomra telitalálat. A szóló itt sem maradhat ki, de ennél van jobb ezen a lemezen. A végén az újraindulás, kifejezetten örömteli! Looking Down The Cross. A cí­mhez méltóan, komoly mondanivaló, érdekes meglátása a keresztre feszí­tésnek és annak modern-kori következményeiről. Zárásképpen a Mechanix, amely gyorsvonatként száguld végig az agyunkon, ha megfelelő hangerővel hallgatjuk. Az a bizonyos riff, ebben a sebességben is nagyot üt. Elképzelni is nehezen tudom, hogyan tudta ezt feljátszani ezzel az eszement tempóval. (Lassabb változatban meghallgatható a riff a The Four Horsemen szerzeményben.) Nem a tökéletes énekhangról szól a Megadeth, viszont a gitárjáték nem mindennapi. A burjánzó gitárjátékról, szinte mindig eszembe jut az egyik barátom, aki mellesleg erősen Megadeth függő, ahogy ecseteli a középiskolában: " ha Metallicát hallgatok, az olyan, mintha mennék egy őserdőben, kezemben egy liánvágó késsel, és irtanám magam előtt a növényeket. Amikor Megadeth tölti be a hallójárataimat, burjánzó gondolataim vannak, melyek cikáznak agytekervényeimben." A második Metallica lemez évtizedelőjénél í­gértem egy gondolat folytatását. Mi lett volna, ha együtt maradnak...kezdettel. Ez szerintem mindenkiben felmerül, aki mind a két zenekart szereti. Szóval a micsoda lemezeket tudtak volna készí­teni úgy négyen gondolat után a következő gondolatom az, hogy azért í­gy van ez rendjén. Így kaptunk még egy zenekart, aki olyan lemezeket készí­tett, amelyek, több mint fantasztikusak. A két banda teljesen más világot képvisel, mind a zenében, mind a szövegben. Ahogy a Metallica részeknél ismertettem, Lars és James nagyon keményen képviselték az érdekeiket. Nem érvényesülhetett volna Dave annyira, és ez úgyis gyors szakí­táshoz vezetett volna, akkor is, ha nem lett volna problémás a Dave-el való együtt zenélés. Ennél többet nem merek itt a virtuális lapra vetni, mert tudom, hogy ezzel is pár rajongó idegeit borzolom. De ne feledjétek, ez csak egy zenekedvelő véleménye, nem több! A gyilkos szerzemények: Last Rites/Loved to Death Killing Is My Business... And Business Is Good! Skull Beneath the Skin Rattlehead Chosen Ones Looking Down the Cross Mechanix A lemezen hallható gyilkolászást az alábbi felállásban játszották fel: Dave Mustaine - gitár és ének Chris Poland- gitár David Ellefson - basszusgitár, háttérének Gar Samuelson - dob Mötley Crüe: Theatre Of Pain No igen, a Mötley Crüe! A Sex, Drogs & Rock 'n Roll "jegyében" született négyes! 1985-re már "gyakorlatilag" befutott a L.A.-ből származó brigád. Ekkorra a csapat már túl volt a '83-as U.S. Festival-on való egy órás buliján (ahol többek között a Quiet Riot, Ozzy mester, a Judas Priest, a Triumph, a Scorpions és a Van Halen is jelen volt ) és volt "szerencséjük" a '84-es Donington-ban megrendezett Monsters Of Rock fesztivál megnyitásához is (ahol a sort az Accept, a Y & T, Gary Moore, valamint a már "ismerős" Ozzy Osbourne és a Van Halen folytatta, majd záróakkordként az AC/DC lépett fel. Azt gondolom, hogy elegendő "önteltség" szorult ekkorra a csapatba, hogy belevesse magát a sokak által "kritizált" r 'n r életmódba! Így volt ez a Theatre Of Pain album kapcsán is, hiszen "eldobva" ugyan nem, de egy kissé "átformálva" tették közzé a "fordí­tott ötágú csillag" jelezte hovatartozást, mely tudjuk jól, inkább marketingfogás volt a banda részéről, mint elhivatottság! A "hajak", a jelmezek megmaradtak, de egy új irányvonal kezdett kirajzolódni a 3. sorlemez kapcsán. Egy kicsit könnyedebb, amolyan "ne csak a nagyfiút játsszuk, nézzünk egy kicsit a csajok rucijába is" érzés indult útjára! A felvételeket "komolyan" beárnyékolta az egyik cimbora elvesztése (egy "húzós" tivornya után, Vince Neil felborult autójával, s egyik utasa, egyben jó barátja, Razzle, a Hanoi Rocks akkori dobosa nem élte túl a balesetet) és a büntetés, melyet kiszabtak a zenekar frontemberére. Hát, ilyen huza-vona közepette "nyitotta kapuit" a "Fájdalom Szí­nháza"! Cí­méhez méltó módon, vontatott, bár magával sodró a nyitány, a City Boy Blues. Amolyan "hallottak már ilyet 1000x, de itt elfér" dal ez, nem kirí­vó szerzemény, viszont az alaptéma és az alapok (Mars és Lee uraktól) feledtetik az agyba-főbe hallott dallamokat. Egy jó húzással, a Smokin' In The Boys Room cí­met viselő '73-as "kocsma rock 'n roll" szerzemény feldolgozásával (az eredeti a michigan-i Brownsville Station band nevéhez köthető) folytatódik az "szí­nelőadás", mely gyakorlatilag "el is viszi" az albumot, ahogy kell! Vélhetően milliós tömegre becsülhető az az "állomány", amely kí­vülről fújta a dalt a vendéglátóipari egységekben, és az is feltételezhető, hogy ezen tömeg nem józanul tette mindezt. A sort a középtempós Louder Than Hell folytatja (azért ne forduljunk el teljesen a pokoltól "cí­mszóval"), hasonlóan elődeihez furcsa, talán egy kicsit sok effekt (az előbb emlí­tett urak hangszerein érezhető leginkább) kí­séretében. A rövid, de "í­zes" szóló lendí­t egy nagyot a nótán, bár az énekkel és a basszussal sincs semmi gáz. És folytatódik a rock and roll! Jön a Keep Your Eye On The Money, mely ismét egy "énekeltetős" darab, a refrént magam sem vetném meg egy "laza" estén! :o) Üde foltja a darabnak (ahogy több esetben is) a kolomp, melyet előszeretettel ütlegel Tommy mester (ahogy anno Pamela Anderson-al is tette..., bőszen...)! Na itt álljunk meg egy pillanatra! 1985-ben "készí­tettem" el az első saját válogatás kazettámat. Emlékeim szerint egy "original" Polimer cuccot bí­rtam elhasználni azon egyszerű célból, hogy megmutassam egy "hölgy ismerős"-ömnek, bizonyí­tván, hogy a "kemény rock"-ot játszó bandák tudják a legszebb, legjobb, legfülbemászóbb dallamokat produkálni a világon! A kis műanyag tok, mely egy elnyűhetetlen szalagot rejtett, olyan örökzöld bandák lí­ráit "jegyezte", mint a Scorpions, a Deep Purple, a Whitesnake, Gary Moore, sőt még az Iron Maiden is képviseltette magát valahogy, de az e sorok mentén taglalt csapat Home Sweet Home cí­mű szerzeménye alapból kimaradhatatlannak bizonyult. Azt hiszem, jó pár rocker hallgatta e dalt, miközben bőrcuccokat próbált letépni egy másik nemű rockerről, hogy a gondolatmenetet már ne is folytassam...! Igazi örökzöld sláger lett a rosszmájúak által később "E.T. himnusznak" titulált darabból, azt kell mondjam, méltán! Igen szép a zongora-billentyű téma, a dallamok végig a helyükön, és bizony Mick Mars-ot itt sem lehet "gyenge" gitárosnak titulálni! Érkezik a Tonight (We Need A Lover), mely a "szokásos" módon, természetes Mötley Crüe darab, a középtempóból felgyorsuló (egy picit pörgősebb) rock 'n roll, dögös refrénnel, jó vokállal! "Sodor" és (ahogy Z., azaz Brinyó barátom szokta volt emlegetni) "csipeget" rendesen, de igazán ennyi! Folytatásként a Use It Or Lose It-t hallgathatjuk meg, mely már jobban pezsdí­t, a tempó rendben, változatlanul döngetik a rock-ot és a roll-t. Hihetetlen, hogy egy gitárral is (pedig hányan fikázták már - anno én is, mára viszont egyáltalán - Mars-ot) milyen teljes lehet egy nóta?! Szépen el is "szaladt"! Ismét lassú vagy inkább középtempóra vált a brigád a Save Our Souls-al, maga a verze nem túl vonzó, ám a refrén annál inkább! Ismét Tommy Lee-t kell, hogy emlí­tsem, a maga félreismerhetetlenül feszes, dögös technikájával, igaz, ilyen sz*rul cintányérokat szólni, ritkán adódik alkalma a hallgatónak, és az effektek gyakorta "agyonütik" a dobokat, mégis rendkí­vül élvezetes a "ritmus"! A Raise Your Hands To Rock-al következik, amit jómagam nem igen, az amerikai "country"-n nevelkedettek annál inkább kedvelnek, a klasszikus "vidék" feeling, ami átcsap "nagy" rockos bekiabálásokba: "...to Rock", stb., stb.! Őszinte leszek, engem ez a dal sosem győzött meg (és már nem is fog), szóval "dobtam"! Az album végére szintén egy gyorsnak semmiképp sem nevezhető, viszont annál dögösebb, húzós refrénnel és a vége felé egy jó kis "énekeltetős" résszel bí­ró - szóval egészében "rendben van" - dal, a Fight For Your Rights maradt, melyet érezhetően a gitárosoknak, Nikki Sixx-nek és Mick Mars-nak köszönhetünk. Jó befejezése ez az albumnak! Összevetve nem volt rossz az előadás a szí­nház deszkáin, de az elődöt, a számomra is legkedvesebb Shout At The Devil korongot nem tudta túlszárnyalni, igaz egy sikeres és önpusztí­tó jövő képét festette a dí­szes publikum elé! Az album dalai: 1. City Boy Blues 2. Smokin' In The Boys Room 3. Louder Than Hell 4. Keep Your Eye On The Money 5. Home Sweet Home 6. Tonight (We Need A Lover) 7. Use It Or Lose It 8. Save Our Souls 9. Raise Your Hands To Rock 10. Fight For Your Rights És a "klasszikus" felállás: Vince Neil - ének Mick Mars - gitár Nikki Sixx - basszusgitár Tommy Lee - dobok Running Wild: Branded And Exiled A német heavy metal kialakulásának legfontosabb alakja az Accept volt. Ez volt a legkorábban megalakult csapat, amely 1985-re (sőt korábban) már komoly nemzetközi sikereket ért el és ezzel mutatván utat az utánuk következő generációnak, melynek tagjai a Grave Digger, a Helloween, a Rage és a Running Wild. Ezek a nevek mára klasszikussá váltak, eladott lemezek millió köthetők hozzájuk. Közülük legkorábban a Running Wild jutott el hozzám, és az óta is folyamatosan követem a banda pályafutását. Azt a pályafutást, ami az 1980-as évek elején indult, és aminek központi alakja Rolf Kasparek, alias Rock 'N'Rolf énekes-gitáros. Ő álmodta meg ezt a zenekart, Ő a mozgatórugója a csapatnak, fő dalszerzője, röviden: Ő a zenekar lelke. Elég nyughatatlan és nehezen összeférhető lélek, hiszen a nála több zenészt kevesen "fogyasztottak el. Az 1985-ben elkészült Branded And Exiled lemezt a Rock 'N' Rolf ének-gitár, Majk Moti - gitár, Hasche - dob, Stephan Boriss - basszus felállású quartett rögzí­tette. Ezen a lemezen is érződik Rolf vezető szerepe, hiszen a 8 dalból 6-ot Ő jegyez egyedül, csak kettőbe engedte beleszólni Stephan Boriss-t. Szóval a Running Wild egyértelmű agya és szí­ve Rolf volt, és ha emberileg nem is volt a legkönnyebb vele kijönni, azt el kell ismerni, hogy zenészként és dalszerzőként zseniális. Kőkemény, erőtől duzzadó, irgalmat nem ismerő heavy metalt í­rt, a Judas Priest és az Accept szellemének maximális tiszteletében. Ezek a bandák kétség kí­vül meghatároztak a Running Wild útját, ahogyan még zenekarok százaiét, de a Wild zenéjében volt valami, ami mégis megkülönbözteti őket a nagy elődöktől. Ez lehet Rolf hangja, ami ugyan nem nagy terjedelmű, nem is igazán képzett, amit sokan felhoznak az RW zenéje ellen, de ugye nem lehet mindenki egy Halford vagy egy Kiske. Kasparek hangja a középtartományban van otthon, nem igazán mozog el egyik irányba sem, pár kivételtől eltekintve (nem is kell minden esetben lásd sokak kedvencét Ozzy-t) inkább erős és rekedt, ami ad egy jellegzetes szí­nezetet a csapat dalainak. A másik különbség az talán a dinamika és gyorsaság lehet, hiszen a Running Wild zenéjében mindig nagy hangsúlyt kapott a sebesség. Száguldó, helyenként speed témák keletkeztek, ami szintén kellő mértékben adott egyedi világot a csapatnak. A Branded And Exiled a banda második nagylemeze, és a bemutatkozó Gates Of Purgatory már sejteni engedte, hogy itt bizony valami nagy van születőben, nem véletlenül: a második lemez is tovább viszi az első vonalát, azaz a lendületes, pörgős tempójú, heavy metal-t. Van, aki power metalként emlegeti a Running-ot, én azonban maradok a heavy metal-nál. A lemez első dala a cí­madó Branded And Exiled rögtön egy metal pofon, a keményebbik fajtából. Egyszerű riffek, nem túl bonyolult gitártémák, dübörgő dobok...Telitalálat! A második szám egy speed jellegű, irgalmat nem ismerő klasszikus a Gods Of Iron. (Istenem hány true metal csapat választja ma is dalcí­mnek ezt!) Accept érzetű a nóta, noha Rolf hangja nem hasonlí­t semennyire sem Udo király hangjára, de a dal felépí­tése azért felidézi az Accept gyorsabb oldalát. Rolf nyers stí­lusú éneke itt nagyon jól érvényesül, jól megy a szöveghez. A harmadik szerzemény a Realm Of Shades riffje nagyon jó lett, igen ötletes, már ezért a riffért mégirte megcsinálni a riffet. A dal maga egy tipikus heavy metal szerzemény, amibe egy frankó szólót is belecsempésztek a srácok. A Mordor cí­mre keresztelt dal-t akár a Judas Priest is szerezhette volna, de a már emlí­tett Rock 'N' Rolf-i hangok azért felismerhetővé teszik. A szerzemény miről is szólhatna másról, mint a sokak által kedvelt Gyűrűk Ura trilógiából megismert helyről. A Fight Of Oppression az előző két "lassabb" nóta után megint egy kőkemény, bitang gyors szám. Rolf meglepő módón megereszt pár sikolyt is, ami nekem bejön, jót tesz néha egy kis változatosság. Erre a dalra rá lehet fogni, hogy a speed metal egyik alapköve, bár azért nem nevezném annak, de van benne valami. A következő tétel egy igazi germán metal dal, menetelős, fejrázós, középtempós alkotás, az Evil Spirit. Erre aztán lehet rázni a fejet és tombolni, mert ez a nóta erre van kitalálva. A dob és basszus erősen alapoz a két gitáros alá, itt és érzem Udoék hatását, de ez nem baj, a gyökerekre és a példaképekre büszkének kell lenni. A hetedik szám egy klasszikus heavy metal szövegtémát ragad meg, a sokak által használt Marching To Die. Zeneileg a már leí­rtak állnak itt is, bivalyerős riffek, Rolf nyers, rekedt éneke, és ami megjegyzendő a szóló. Okosan megkomponált, pont annyi amennyi kell, de az nagyon í­zes és élvezhető. A záró nóta pedig egy meglepően dallamos alkotás, a Chains And Letter. A refrén tökéletesen alkalmas a közönség énekeltetésre, a dal pedig ismét egy tradicionális germán metal tétel, nem túl bonyolult témák, laza ritmus, igazi koncert nóta. A Running Wild ezzel a lemezével jelezte, hogy betörni kész a heavy metal élvonalába, ami a következő lemezükkel sikerült is. Ez az album azonban "még csak" az előfutára volt a későbbi Running Wild műveknek, de szerepe a banda történetében óriási. Ha nem is lett akkora siker, mint a Port Royal, vagy az Under Jolly Roger, mindenképpen hatalmas album!