Évtizedelő - 1984 : Orwell-i esztendő slágerekkel

írta garael | 2007.05.13.

Deep Purple: Perfect Strangers - JLT Dio: The Last in Line - garael Iron Maiden: Powerslave - pearl69 Manowar: Hail to England - garael Mercyful Fate: Don't Break The Oath - JLT Metal Church: Metal Church - pearl69 Metallica: Ride the Lightning - TT Queensryche: The Warning - Brinyó Twisted Sister: Stay Hungry - Szakáts Tibor Van Halen: 1984 - Szakáts Tibor Yngwie J. Malmsteen: Yngwie J. Malmsteen's Rising Force - Turisas Deep Purple: Perfect Strangers Az 1984-es év számomra legfontosabb rock történelmi eseménye egy reunion. Egy visszatérés. Minden idők legnagyobb hatású hard rock zenekarának tagja úgy döntöttek, megpróbálják félretenni zenei és emberi ellentéteiket és újra kart karba öltve indulnak csatába. Gondolom, sokan kitalálták hogy ez a csapat a Deep Purple. Ritchie Blackmore, Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord és Ian Paice (vagyis az MK II) 1984 elején újra egy zenekart alkottak. Gillan és Glover 1973as távozása után sok minden történt a banda életében, zenészek jöttek és mentek, lemezek születtek, majd 1976-ban a Purple megszűnt létezni. Gillan távozása után szólókarrierbe kezdett, hol kisebb, hol nagyobb sikereket ért el. Majd 1983-ban anyagi megfontolásból (is) csatlakozott a Black Sabbath legénységéhez, és Born Again cí­mmel egy albumot is elkészí­tett. De ez az együttműködés csak tiszavirág életű volt, és Gillan ezután visszatért a Deep Purple soraiba. Glover a produceri szakmát választotta, és olyan csapatokkal dolgozott, mint a Nazareth vagy a Praying Mantis és még lehetne sorolni. Mindezek mellett 1979-ben csatlakozott Blackmore Rainbow-jához, majd a csapat 1983-as feloszlása után láttak neki a Purple újra szervezésének. Lord és Paice elkészí­tették barátjukkal Tony Ashtonnal a Malice In Wonderland cí­mű albumot, majd az ex-Deep Purple énekes David Coverdale zenekarához, a Whitesnake-hez igazoltak, ezzel magukra irányí­tották a szakma és a rajongók maximális figyelmét. Később Paice Gary Moore-hoz csatlakozott és onnan tért vissza a Deep Purple soraiba. Röviden ennyi a Purple reneszánsz története. Ez az újjá alakulás hatalmas szenzáció volt akkoriban, hiszen a legjobb hard rock zenekar tért vissza, egy olyan zenei közegbe, amit az akkoriban tomboló melodic-rock (hair metal/rock kinek hogy tetszik) csapatok uraltak, nem is beszélve a szintén ekkortájt robbanó thrash hullámról. (Talán ezért is lett a lemez cí­me Perfect Strangers, hiszen ebben a zenei világban elég idegenül hatott egy hard rock zenekar. Persze ez csak egy teória). Ilyenkor persze előjönnek a szokásos hangok, miszerint csak a pénz volt a motiváció stb. De én ebben nem igazán hiszek, (vagyis abban nem, hogy a pénz lett volna az elsődleges szempont) hogy miért, azt most hosszadalmas lenne kifejteni, röviden én nem hiszem, hogy bármelyik tagnak égető anyagi gondjai lettek volna. Persze mindenki másképp látja ezt a helyzetet, de a lényeg hogy megszületett egy album, ami nagyon üde szí­nfoltja lett ennek az évnek. A rajongók óriási várakozással néztek az új album felé, kí­váncsiak voltak, hogyan tudnak 11 év után újra együtt zenélni. Nos a fiúk csattanós választ adtak a kétkedőknek, és minden rajongót kielégí­tettek a Perfect Strangers-el. A lemezt nyitó Knocking At Your Back Door rögtön egy óriási sláger. Ahogy a nóta felépül, ahogyan a billentyű majd a basszus, majd a dob kapcsolódik be, egészen egyszerűen remek. Érkezik Ritchie egy nem túl komplex, de annál jobb riffel és kicsivel később megszólal Ian Gillan. Noha hangja jelentősen megváltozott a 70es évek eleje óta, amit ezen a lemezen nyújt, egészen káprázatos. Szóval ez a nóta azóta is egyike a legnagyobb Purple slágereknek. A második dal az Under The Gun egy lükető, erőtől duzzadó szám, amibe Blackmore ismét í­rt egy kellemes hard rockos gitártémát, a szöveg picit "sötétebb", de ez nem von le semmit a dal élvezhetőségéből. A Nobody's Home egy kis billentyű varázslat Lord mestertől, majd beindul a dal, Gillan helyenként kő keményen énekel, helyenként pedig lágyabban, a tempó head bangelésre ingerlő, kicsit talán heavy metal-os érzetünk is lehet a gitárt hallva, - de nem kell a Saxonra gondolni,- és a szám olyan pazar billentyű szólót tartalmaz hogy azt nehéz szavakba önteni. A Mean Streak egy erős, középtempós alkotás, talán nem is mondaná meg az ember első hallásra, hogy ez Purple, de Ritchie jellegzetes játéka azért felismerhetővé teszi. És elérkezett a lemez csúcspontja, egy újabb halhatatlan sláger, a cí­madó Perfect Strangers. Ahogyan a Hammond orgona elkezdi a dalt, az a rész mára klasszikussá vált, minden rajongó óriási ovációba tört ki amikor meghallja és Gillan-el együtt kezdi énekelni a sorokat. Nem is igazán tudok mit í­rni, mindig futkos a hideg a hátamon, amikor ezt a nótát hallgatom. A refrén hibátlan, a dal, ahogyan beindul, felépül taní­tani való. Nem kell agyonkomponálni egy számot, néha a legegyszerűbb megoldások a legszebbek. Itt is ez a helyzet. Nincsenek Pink Floyd-i elszállások, Rush-i komplex ritmusképletek, csak egy tiszta hard rock szerzemény. A következő Gypsy's Kiss egyike a leggyorsabb Purple nótáknak, talán a Lazy és a Fireball, ami gyorsabb és lendületesebb nála, de természetesen senki ne asszociáljon eszetlen tekerése, amire viszont bátran lehet gondolni, az egy óramű pontosságú dobjáték, egy ötletes szinti-téma, és egy bravúros szóló Blackmoretól, ahogyan csak Ő tudja. Ha valaki ilyen szinten tud gitározni, az nyugodtan lehet nagyképű és kibí­rhatatlan. Ő a király! A Wasted Sunset egy ballada, ahol ismét Ritchie dominál, de Lord is remekül szí­nezi a dalt, és Gillan és csodásan érzelmes módon adja elő ezt a meseszép nótát. A Hungry Dazeben megint egy nagyon eszesen megkomponált riffet hallhatunk, Glover játéka ad egy bivaly erős alapot a számnak, itt előkerül pár sikoly is Gillantől, bár már nem Child In Time-i magasságúak. A záró tétel egyik nagy kedvencem a Purple-től, a Not Responsible. Gillan hangja kegyetlenül erős, jól mozog a közép és magasabb tartományban is. A dal hangvétele is meglepően kemény, itt talán már nem is túlzás a heavy metal-os érzést megemlí­teni. Zárásként talán elég megemlí­teni pár "eredményt", amit ez az album elért. Svájcban és Japánban (hol máshol) listavezető volt, Németországban, Norvégiában, Ausztráliában második, Angliában ötödik és még az Egyesült Államokban is befért a Top 20-ba. Szóval ezek az adatok is bizonyí­tják, hogy a Purplenek megérte újjá alakulni, hiszen a változó zenei világban is volt igény a hard rockra, a közönség is vette a lapot, és a lemezt követő turnékon is óriási érdeklődés mutatkozott a banda iránt. És ez az érdeklődés mind a mai napig megmaradt. Kevés olyan zenekar van amely közel a negyvenedik születésnapjához annyi embert hozna lázba mint a Deep Purple. És ez tényleg csak a legnagyobbak sajátja. Jöhetnek borzasztó zenei trendek, 2 akkordos, nulla értékű zenekarok, a Deep Purple akkor is a csúcson marad! Dio: The Last in Line A történet minden rajongó számára ismerős: a problémák eszkalálódása szakí­táshoz vezetett, hogy a frusztrációból egy új minőség születhessen, befejezve annak a legendának a megteremtését, melyet Ronnie James Dionak hí­vunk. A rock Pavarottija új csapatával a harmadik metaltörténeti periódust teremtette meg - Rainbow, Black Sabbath, és Dio - , melyben a fő összetartó erő saját személye, illetve kiemelkedő hangja és szí­npadi varázsa volt. Egy interjúban a Holy Diver c. lemezük második kiadásán Dio azt állí­totta, hogy nem volt szándéka szólókarrierbe kezdeni, hanem egy új együttest akart alapí­tani a szintén Black Sabbathban játszó Vinny Appice-szel, ki első szóra követte az énekest a zűrzavaros korszakát élő Black Sabbathból. Persze mi is lehetett volna jobb elnevezés, mint az igazi minőséget jelentő "márkanév", mely azonban í­gy kissé elhomályosí­totta a többi zenekartagot, holott ez a felállás a tehetés-egységskálán bizony mutathatott annyit, mint a Rainbow, vagy a Sabbath egy-egy korszakában. A sokat tapasztalt, és tényleg profi zenészek a hard rock első aranykorszakában szocializálódva a Judas priest és az Accept mellett lerakták az epikus heavy metal alapköveit, melyet aztán éveken keresztül nem is nagyon sikerült más csapatoknak überelni. A Holy Diver lemez dalait hallgatva valószí­nűsí­thető, hogy a dallamokat Dio még a Sabbath-nak í­rta, ám mégsem beszélhetünk puszta folytatásról: az első album folytatásaként leí­rható Last in Line zenei világágában ugyanis jelentős mértékben van jelen a Rainbow első két lemezének epikussága, az a misztikus aura, amit az Iommiéktól vett metalos riffelés tolt el a heavy irányába. A meghatározó, pumpáló ritmizálás, mely például a lemez cí­madó dalának alapjául szolgál, Dio védjegyévé változott, mintegy szí­vdobbanásként növelve azt a feszültséget, amit az énekes hangja is megteremtett. Mintha vámpí­rként szí­vta volna ki a csapat a Rainbow és a Sabbath éltető erejét, többletet adó kohézióba fogva az elemeket - a siker "elkerülhetetlen" lett. Apropó, vámpí­r. A borí­tón lévő szörny a Dio lemezek visszatérő alakja - még a videoklipekben is szerepet kap - kivágta a biztosí­tékot az egyházi szervezeteknél: a Holy Diver lemezen a katolikus papot éppen korbácsos fenyí­tésben részesí­tő pokoli alak bő és kiapadhatlan forrása lett a metalt sátánista zenének tartó bázisának. Természetesen ma már még a kezdő metalfan is mosolyog Dio zenéjének sátánita titulusán, ám abban az időszakban, mikor a Venom még azon gondolkodott, hogy van e szarva az ördögnek, vagy sem, bizony, komolyan kellett venni a támadó kritikákat. Ráadásul a misztikus, fantasys szövegek abszolute alkalmasak voltak arra, hogy mindenfajta sületlenséget magyarázzanak bele - szerencsére ez a csapatot nem tántorí­totta el a kiötlött koncepciótól, talán még reklámnak is jól jött a felháborodott újságí­rók általi permanens ostorozás. Mit is lehet még elmondani a lemezről? Tökéletes metal slágerek gyűjteménye, kezdve a Dio lemezek jellegzetes, egyszavas, ám kitörölhetetlen refrénjével ellátott We Rock-tól a reneszánszos felütésű, a leghatásosabb Rainbowi nagyepikai jelleggel felruházott Last in Line-ig, a rock'n'rollos Breathless, és a Kill the King világát felidéző, rohanós I Speed At Night csakúgy remekmű, mint a Hendrix rifförökségéből kinövő One Night In The City. Személyes kedvencem, az Evil Eyes egész nemzedékeknek szolgált etalonként, hogyan lehet egyszerű felépí­tésű, ám annál hatásosabb feszültségkeltésű dalt í­rni, a Mistery alapriffje pedig olyannyira jól sikerült, hogy később felbukkant egy Europe nótában is. A lemezen Vivian Campbell - ki ekkor még nem tiltakozott az ellen, hogy hard rockot játszik - és Vinny Appice olyan márkanevet kovácsoltak ki teljesí­tményükkel, melyet azóta sem tudott kikezdeni az idő rozsdája, megteremtve ezzel azt a csúcsterméket, amit egyszerűen nem lehetett überelni. Dionak sem sikerült ez, csupán - és ez szubjektí­v vélemény - a Sacred Heart-on és a Dehumanizer albumokon ezt a teljesí­tményt szinten tartani. Ez azonban már egy másik történet. Iron Maiden: Powerslave - pearl69 A megjelenés éve, Szécsény, nyári tábor. Zoli (a "beazonosí­tás" kedvéért Brinyó) barátom és jómagam örömmel vállaltuk a feladatot, hogy mint "diáktanárok", segí­tsük a nevelők munkáját az iskolai rendezvényen. Azon a héten rengeteg emlékezetes esemény történt, de ehhez a "story"-hoz csak egy tartozik szervesen. Egy alkalommal éjszakai túra lett betervezve, mi vállaltuk az ébresztést, azaz a "hangosbemondó" az Iron Maiden Powerslave cí­mű albumának cí­madó dalát harsogta az éjszaka kellős közepén! Az "intro"-tól a hatás nem maradt el, sikí­tozások, kiabálások közepette rohantak a nebulók a gyülekező helyszí­nére. Először viccesnek tűnt, ám amikor valódi könnyeket is felfedeztünk, rá kellett döbbenünk, lehet, hogy egy kicsit túllőttünk a célon! Az Iron Maiden legénysége viszont ezzel a nagylemezzel ért be a célba! A Powerslave hozta meg számukra az igazi világhí­rt, az addigiakhoz képest elképesztő látványossággal nyűgözte le a csapat rajongóit a koncerteken, melyekből talán többet is vállaltak be, mint kellett volna! A dalokat külön-külön nem szeretném kiemelni, hiszen nincs is rá szükség! Minden rajongó ismeri az 5. sorlemezt, aki pedig még nem találkozott vele, annak egy egységes, rendkí­vül igényes Maiden anyag kerülhet (és kérem, kerüljön is!) a kezébe, amelyből felesleges momentumokat emlí­teni, az egészet, úgy ahogy van, hallani kell! Dickinson ekkorra már abszolút teljes értékű tagja a bandának, mutatja ezt az is, hogy több, rendkí­vül erős szerzemény is a nevéhez fűződik. Az első két dal kislemez csúcsokat dönt és folytatódik a Piece Of Mind-al elkezdett "folyamat", miszerint értékes, történelmi és irodalmi szempontból is fontos témák kerüljenek terí­tékre (lásd: a "Rime Of The Ancient Mariner", Samuel Taylor Coleridge verse nyomán), sőt meglepetésként "befért" egy instrumentális darab is. A lemez borí­tóját külön ki kell hangsúlyoznom. Derek Riggs nagyon kitett magáért. Amikor először kezünkbe került a bakelit, órákig vizsgálódtunk rajta, keresve és megtalálva az apró momentumokat, utalásokat. Elképesztő részletesség, igazán szemet gyönyörködtető látvány a grafika. De ne szakadjunk el a tartalomtól, a dalok a brit listán a 2. helyet "biztosí­tották" az album számára, ez önmagáért beszél. És még egy rendkí­vül fontos információ az album kapcsán. A megjelenés évében, a több mint egy évig tartó és kimerí­tő World Slavery Tour koncertsorozat eljutott hazánkba is. Aki ott volt a "megboldogult" Budapest Sportcsarnok parkolójában, sosem felejti el az élményt. Mi részesei lehettünk ennek a csodának (csak azt sajnálom, hogy a jegyet valahol elhagytam)! Már hetekkel a buli előtt, lázas készülődés, "mörcs" hí­ján, ruhán elhelyezhető Iron Maiden feliratok felkutatása vette el minden időnket. Ha jól emlékszem, Brinyónak komoly, hí­mzett felirat dí­szí­tette a farmerdzsekijét, "kalocsai indí­ttatás hí­ján" a csepeli piacon beszerzett vasalható matrica került egy fehér pólómra, hirdetve "hovatartozásom"-at! Aztán eljött a várva-várt nap! Csurig megtelt a parkoló, TU-134 "márkájú" cigarettával kí­náltak a Lengyelországból érkezett rajongók, kellemes meleg volt és a "boldogság kék madara" repkedett a légtérben. Hamar rá kellett jönnünk, a parkolót övező "folyosó" sokkal jobb láthatóságot biztosí­t, mint a lenti tér, í­gy megpróbáltuk a lehetetlent. Bakot tartva felmászni, hogy a tökéletes élmény részesei lehessünk, ez volt a cél! Persze nem voltunk ezzel egyedül, í­gy tömeges "megmozdulás" kerekedett az ötlet nyomán, amit sajnálatos módon a rendezőség is hamar "kibökött" és hogy tudatosí­tsák a falmászókban az olcsóbb jegy"helyét", gumibotokkal adnak "nyomatékot" elgondolásuknak! A "kék madarat" valaki lelőtte! Persze nem vette el a kedvünket a dolog, rendkí­vüli élmény részesei lehettünk! Fantasztikus látvány (már ami a fáktól elérhető volt számunka) és rendkí­vüli energiák, valódi heavy metal részesei lettünk. Sosem fogom elfelejteni! Itt emlí­teném meg, hogy a P.Box volt az előzenekar! Boldogsággal tölt el, hogy láthattam és hallhattam a zseniális Bencsik Samu-t játszani. A Powerslave dalai: 1. "Aces High" (Harris) 2. "2 Minutes to Midnight" (Dickinson, Smith) 3. "Losfer Words (Big 'Orra)" /Instrumental/ (Harris) 4. "Flash of the Blade" (Dickinson) 5. "The Duellists" (Harris) 6. "Back in the Village" (Dickinson, Smith) 7. "Powerslave" (Dickinson) 8. "Rime of the Ancient Mariner" (Harris) A Powerslave alkotói: Bruce Dickinson - ének Dave Murray - gitár Adrian Smith - gitár Steve Harris - basszusgitár Nicko McBrain - dobok Manowar: Hail to England Manowar - talán nincs még egy ilyen banda, mely ennyire koherensen tartalmazná magában mindazt a jót, és rosszat, ami a heavy metalt jellemzi. Óriási rajongótáboruk legalább olyan lelkesedéssel dicsőí­ti őket, mint amilyen gúnnyal az ellentábor ostorozza a sokan reklámfogásnak tartó, nevetséges, és kirekesztő image-üket, mely a metallal szembeni negatí­v attitűdök és sztereotí­piák alapvető tárháza. Persze azt a kétkedők sem tagadják, hogy a csapat alapvetően a heavy metal egyik legképzettebb összeállí­tását képviseli, és korai lemezeik annak ellenére is kult státuszba kerültek, hogy ha nem is olyannyira élesen és rikí­tón- de már meg voltak bennük a későbbi szerep alapvető vonásai. Joey DeMaio mindenesetre remekül ismerte fel a közönség tömegbázisát adó fiatalok konformizmus igényét, melyhez a szerepazonosulást megkönnyí­tő elemeket illesztett, ösztönösen is kihasználva a hadseregek összekovácsolási metódusát. Egyenruha, győzni akarás, együvé tartozás, az elitizmus egyszerű, de az őskor óta hatásos, lehetőleg primití­v jelszavai, a csatadalok indulószerű, menetelős ütemei, hatásos és fogós, lelkesí­tő dallamok- ehhez járult az a "barbár romantika", melynek irodalmi kifejeződése a nemzeti eposzokban, regékben és mondákban nyilvánult meg. Ez a kép mivel absztraktállt formában egyfajta magzati állapothoz történő vágyódás igényét fejezi ki , általában egy olyan - idealizált, és mély kulturális kötődésű- világot jelení­t meg, melynek értékrendszerében jó és rossz tisztán elkülönül egymástól, - a metalt ( Manowart) szeretők, és velük szemben a metal ellenségei - s olyan hősöket teremt, melyek túl az azóta megváltozott értékeken a nemzeti lét atyjaivá - ezáltal "romantikus hőseivé, és mitologizált alakjaivá válnak". Ez az élettér egy olyan ,azóta letűnt világot jelení­t meg, amiben ismeretlenek a jelen társadalmának összetett problémái, az indiví­duum pedig maximálisan kiélheti szabadságigényét. Az image-hez aztán az évek során fokozatosan kialakí­tott szí­npadi forgatókönyv tette hozzá azt a pluszt, mely által a Manowar manapság a heavy metal legnagyobb cirkusza - a hí­vek szerint rituális temploma - lett, fanatikus hí­veket és Amerikában a number one heavy metal banda cí­met teremtve meg magának. A lemez cí­mében nem véletlenül szerepel Anglia: ez az az ország, ahol ténylegesen a Manowar megszületett. A Black Sabbath 1980-as turnéján, Newcastle-ben találkozott a roadként, technikusként tevékenykedő DeMaio az előbandaként fellépő Shakin Street gitárosával, Ross "The Boss" Friedman-nel Kettejük fejéből pattant ki a Manowar ötlete, DeMaio-nak pedig már konkrét elkélpzelései is voltak a kialakí­tandó image-ről. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Eric Adams énekes, valamint Donny Hamzik dobos, í­gy négyen vették fel 1982-ben a kis csapat debütáló, "Battle Hymns" cí­mű albumát, Orson Welles narrációjával. Akkoriban Amerikában a diszkóláz dühöngésének utolsó nagy etapja zajlott - képzelhető, hogy a markáns szí­npadi megjelenéssel rendelkező Manowar bőrös-szőrös szerelése mit válthatott ki a kiadókból és a siker zálogának tartott rádiókból. Ennek ellenére a fiúk nem adták fel: a legenda szerint vérrel aláí­rt szerződéssel pecsételték meg második lemezük - amelyen már Scott Colombus püfölte a bőröket- kiadását. Ha végighallgatjuk ezeket a lemezeket, némi eltérést tapasztalhatunk a mai Manowar - inkább indulós, pörgősebb - világa, és az ős o'war által játszott , gyakran doom, epikus, elmélkedős heavy metalja között. Nem véletlen, hogy DeMaio jó pár évet eltöltött a Sabbath közelében, jóllehet ez a doom nem 'az a doom". Ozzyék kriptaszagú, inkább horrorisztikus, dehumanizáló világa jelentősen eltér ettől a barbár panteisztikától, melyben ugyanúgy ott van a pátosz, mint a múlt ködébe veszett hősi nosztalgia, egy letűnt korszak világos értékrendű univerzuma. Nem csoda, hogy eme jól működő recept aztán jelentősen hozzájárult egy másik alpvető metal stí­lus, a viking metal létrejöttéhez, mind szövegi toposzaiban, mind dallamformáló megoldásaiban.A Hail To Englanden azonban már kevesebb van ezekből, illetve nem annyira direkt formában, mint az Into Glory Ride-on. A Blood Of My Enemies egy középtempós induló, a döngölős Each Dawn I Die a későbbi Manowar slágerek alapjait rakja le - Eric Adams csatakiáltásaival - , a Kill with Power pedig jó pár évvel megelőzte a speed metal európai megalkotóit. A lemez cí­madó tétele ismét egy himnusz, olyan együtténekeltetős alaprefrénnel, amilyet talán csak az Acceptnek sikerült í­rnia jobb pillanataiban, a dal végén hihetetlen hangkitartással, ami méltán emelte Eric Adams -t Amerikában a heavy metal énekesek trónjára. Az Army Of Immortals hasonló szellemben fogant szerzemény, - ez a döngölős középtempó a kiállásos énekkel aztán állandósult receptje lett a Manowar daloknak . Az egyetlen igazi doom a lemez végén kapott helyet, jóllehet ez a nyolc perc feletti szerzemény azóta is a stí­lusoktól független metalművek listájának éllovasa. Elégikus, ám mégis adrenalinfokozó hangulatával, hangszeres megoldásaival, feszültségépí­tő felépí­tésével, és szí­vbemarkoló énekesi prezentációjával a Manowar egyik csúcsteljesí­tménye ( még szerencse, hogy a metal királyai még tudtak szolgálni a későbbiekben is néhány ilyen csúcsponttal. Manowar és heavy metal elválaszthatatlan nevek lettek, a stí­lus toposzait talán nem alakí­totta a Priest-en kí­vül olyannyira erősen egy csapat sem, mint ez az amerikai brigád. Sajátságos, iskolateremtő image vállalásuk, merchandise stratégiájuk, koncert forgatókönyveik és persze dalaik gondoskodnak arról, hogy évről évre bizonyí­thassák a metal evolúció csapdájának tartott király faj paradoxonát. Mercyful Fate: Don't Break The Oath Az 1983 -as Melissa után a Mercyful Fate szekere nagyon beindult. A zenéjükben fellelhető újdonságok (az okkult szövegek, King Diamond hangja, az eszesebb zenei megoldásokkal kombinált riffek és a gitárosok nem szokványos szólói) hamar népszerűvé tették őket Európában, főleg Skandináviában. A Melissa sikerei után nem sokat ültek a babérjaikon a srácok, nekiláttak, hogy elkészí­tsék új nagylemezüket, ami a Dont Break The Oath cí­met kapta és a Roadrunner-nél jött ki 1984 közepén. A zenekar felállása nem változott az első album óta, tehát a King Diamon (Kim Bendix Pedersen) - ének, Hank Shermann (Rene Krolmark) - gitár, Michael Denner - gitár, Timi Hansen - basszus, Kim Ruzz - dobok alkotta ötös állt neki hogy folytassa a Melissa áltál kitaposott utat. Azt az utat, ami korántsem volt zökkenő mentes, hiszen az akkori zenei viszonyok között igencsak újszerűen hatottak az okkult és a sátánizmussal foglalkozó szövegek, amik nem voltak igazán populárisak (ma sem biztos, hogy azok), és igencsak nagy ellenállást váltottak ki bizonyos körökben. És a másik igencsak újnak ható dolog, Diamond mester hangja. Ő tipikusan az az énekes, akit vagy utálnak, vagy szeretnek az emberek. Középút nincs. Elképesztő magasságú sikolyai, gyomorból jövő halálhörgései, és fejhangú éneklése sokak szemében szálka, mások szemében Ő a király. (Az én szememben mindenképpen az.). Egy operaénekes barátom aki nagy rock és metal rajongó a "falsetto"-nak nevezte ezt a stí­lust, ami kb. annyit tesz hogy valaki nagyon magas és nagyon mély hangon is énekel. A Mercyful Fate azért nem csak King Diamondról szólt. A Denner-Shermann gitáros kettős játéka a korszak meghatározójává vált, gitárosok sokasága tartja példaképének őket, játékukat nyugodtan egy lapon lehet emlegetni a Tipthon-Downing duóval is. Ötletektől duzzadó riffjeik, témáik, és bravúros szólóik nagy fokú képzettségről és technikai tudásról árulkodnak. Ők számomra a tökéletes páros, akikkel csak igen kevesen veszik fel a versenyt. A ritmus szekció tagjait is csak dicséret illeti. Kim Ruzz egyike a legtechnikásabb ütősöknek, aki fantáziadús (és bitang erős) játékával feszes és precí­z alapot adott a gitárosok által vezérelt zenének. Hasonlóan magas szinten teljesí­tet Timi "Grabber" Hansen bőgős is, ha a ritmus szekciót egy szóval kéne jellemeznem, az az összeszokottság lenne. Amit ők ketten nyújtottak ebben az időben, az fenomenális volt, de valahogy nevük annyira nem terjedt el a köztudatban. Ez is egy érdekes dolog, hogy miért maradtak "névtelenségben" ilyen fantasztikus zenészek, és miért kapnak nagy média teret olyan zenészek, akik 3 akkordos zenéjükkel meggyalázzák a metal-t. Ezt sajnos nem tudom megválaszolni, de most nem is ez a cél. És a dalok. A Melissa "csak" hét nótát tartalmazott, a Dont Break The Oath 9 számával és 48 perces hosszával terjedelmesebb alkotás lett elődjénél. A lemezt nyitó Dangerous Meeting rögtön letaglózza az embert kőkemény gitártémáival, és erős középtempójával. Diamond mester helyenként pazar dallamokat is produkál, főleg a refrénnél. A Nightmare egy komplexebb tétel, a tempó és ritmus váltások ötletesek, és itt előkerülnek az igazán vérfagyasztó, gigászi magasságú hangok King Diamond torkából, amik óriási mértékben szí­nezik ki ezt az amúgy sem unalmas dalt. A harmadik szerzemény a Desecration of Souls talán a power metal egyik előfutára is lehet, a témák, a ritmus is erőtől duzzadó, árad a dinamika a dalból, noha nem speed tétel, annál sokkal jobban összerakottabb dobtémákat lehet itt találni, és a gitárszólók mesterien kimunkáltak. Egyike ez a legjobb Mercyful Fate nótáknak. (Hank Shermann többek között ezt tartja a Mercyful Fate egyik zenei csúcsának.) A Night Of The Unborn nem mindennapi gitár-bűvészkedéssel indul, olyan szólót hallhatunk, amitől nyugodtan dobhatunk egy hátast. A dal továbbiakban egy tipikus MF nóta, Diamond csillagokban szárnyaló hangja és egy végletekig kimunkált dal, amiben minden részlet a helyén van. A The Oath a lemez leghosszabb nótája, a maga hét és fél percével. Az első 2 percet akár introként is lehet értelmezni, de ami utána jön...Száguldás és tűz. Erő és dinamika. Technika és precizitás. Talán í­gy lehet a legjobban megfogalmazni, milyen is a The Oath. A Gypsie egy head bangelős, középtempós nóta, tipikusan germán metal stí­lusú dal, csak éppen Dániából. A Welcome Princess Of Hell-ben ismét dominál egy ritka jól eltalált riff, egy tipikus tradí­cionális riff ez, és erre épül fel egy nem különben jól eltalált dal. A nyolcas tétel egy rövidke "betét", a To One Far Away, amit talán ballada és lassú szám helyett tettek fel az albumra. Szépen megszólaló gitárok, mesteri szólók, kellemesen pihentető alkotás. És a záró tétel. Egy óriási, halhatatlan sláger, legalább akkora nóta, mint az Evil vagy, éppen az Into The Coven. Ez pedig nem más, mint a Come To The Sabbath. Nehéz bármit is mondani erről a nótáról, tipikus MF dal, dübörgő dobok, szikár, erős basszusjáték és a már sokat dicsért gitáros teljesí­tmény. Aki nem ismeri, sürgősen pótolja, aki pedig ismeri, az úgyis tudja, miről beszélek. Ha valami összegzőt kéne mondanom erről a lemezről, talán az alapmű és a kötelező hallgatni való kategóriákat emlí­teném. Számomra az első két Mercyful Fate lemez a legjobb heavy metal alkotás. Überelhetetlen remekmű, amit sajnos a csapat a későbbiekben nem tudott megközelí­teni. Ahogy Hank Shermann is mondta: "Ez volt a csúcspontja a Mercyful Fate munkásságának. Öt ember tökéletesen egy hullámhosszon működött, a teljes zenei harmóniában." Talán ezért is lett olyan a lemez amilyen. Metal Church: Metal Church 1984. Így visszatekintve, ez sem volt "egyszerű" év! Margaret Thatcher "megússza", Indira Ghandi viszont nem, az ellene irányuló merényletet. A Szovjetunió bejelenti bojkottját a los angelesi Olimpiai játékokkal kapcsolatban. Anglia aláí­rja a Hong Kong (1997-ben esedékes) "visszaadásáról" szóló szerződést Kí­nával. Az Egyesült Államok tengerészgyalogsága kivonul Bejrútból. Kilép az első női asztronauta az űrbe. Neves zenészek megalapí­tják a "Band Aid" project-et az afrikai éhezők megsegí­tésére. És olyan nagylemezek látnak napvilágot (lásd: Évtizedelő), melyek örökre beí­rták magukat a rock történelem nagy könyvébe és egy életre szóló elkötelezettséget jelentenek sok-sok rajongó számára! Ebben az évben születik meg az a korszakalkotó alapmű is, mely a washington-i illetőségű Metal Church zenekart "dicséri". A lemez cí­me - egyszerűen - a csapat neve is egyben (láttunk már ilyet). Ez az album is, hasonló "körülmények" között jutott el hozzánk, mint sok száz másik! Mészi barátunk (aki amúgy a "Buhasz", egyben a "Négy muskétás" project oszlopos tagja) mindig jó érzékkel szerzett be az amúgy jelentős bakelit választékból. Az érdekesség az, hogy leginkább a borí­tók alapján választott (mely ezúttal a "Fém templom" énekese, David Wayne kreativitását dí­cséri), ami ugye, mint tudjuk, komoly lutri, de az esetek többségében "bejött" a megérzés. Így jutott el hozzánk többek között a Metallica, a Running Wild, a Queensryche, a Malice, a Ratt és a Tokyo Blade is, persze hosszasan sorolhatnám...! Az album produceri munkálatait az énekes és a dobos vállalta magára, mely "le is jön" rendesen annak meghallgatásakor. Rendkí­vül "erős", karakteres a hangzás és egyértelműen az ének és az ütős hangszerek játsszák a főszerepet. Azon felül, hogy David Wayne hangja zseniális, mind a kemény, mind az "érzelmes" vonulatok tekintetében, szinte az egész lemezt Kirk Arrington dobos "viszi el". A dalok nyersen szólnak, az erőt és a dinamikát sugározzák, a nyitóhimnusz és a cí­madó (második) dal - igaz, miként sokszor, most sem szeretném részleteiben taglalni a szerzeményeket, hiszen egy egészként tekintem az albumot - , szinte elsodorja az ember fiát. Olyan vehemens, energiákkal teli nóták ezek, melyek minden "power" rajongó számára alapműként tekinthetők. A Deep Purple Highway Star-ját igazán nem értem, hiába sikerült rendkí­vül jól a feldolgozás, a mai napig nem vagyok vele "kibékülve". Vélhetően "húzó", az ismertséget "előirányzó" dalként került a korongra, nem mellőzve a "tiszteletadás" szellemét. Összegzésként, csak az "egyszerű a nagyszerű" jelző jut eszembe, hiszen mesteri előadásban, de érthető, értelmezhető, könnyen befogadható témák foglalnak helyet a kiadványon. Nincs annyi szőrszál rajtam, ahányszor meghallgattam ezt a nagylemezt s a mai napig is találok benne élvezetet. Minden "füleléskor" újabb és újabb energiákat vélek felfedezni, egyszerűen megunhatatlan! Igaz, a "keverés" némileg "demo"-s, azaz hagy némi kí­vánni valót maga után, de amit a Metal Church "letett az asztalra", az egy fogalom nyitányává vált! Örökérvényű, kötelező alapműről van szó! Szí­vből ajánlom minden érdeklődő számára! Az album track listája: 1. "Beyond The Black" 2. "Metal Church" 3. "Merciless Onslaught" 4. "Gods Of Wrath" 5. "Hitman" 6. "In The Blood" 7. "My Favorite Nightmare" 8. "Battalions" 9. "Highway Star" (Deep Purple cover) 10. "Big Guns" (Bonus Track on European Releases) A Metal Church tagjai ('84-ben): David Wayne - ének Kurdt Vanderhoof - gitár Kirk Arrington - dobok Craig Wells - gitár Duke Erickson - basszusgitár Metallica: Ride the Lightning "Ha azért jöttetek, hogy spandex gatyákat és kib...ott szemfestéket, vagy ilyen szarokat nézzetek, és hogy minden dalban R&R baby-kről halljatok, akkor kib..ott rossz helyen jártok." (James Hetfield 1985 - forrás Metal Hammer) Hogy ismét évtizedeket szaladjunk vissza az időben, segí­tségképpen, adagolok egy kis rock történelmet. Ehhez újra a www.metallica.com -ot és az előző számban már használt három részes Metallica sztorit lapozom fel újra a Metal Hammer/Metallica Hungarica szaklap, több mint 10 évvel ezelőtti számaiból. A Kill'Em All lemezhez készült történeti áttekintést valahol ott hagytam abba, hogy 1984 -ben jöttek át először Európába, ahol sikerrel hódí­tották meg, maguknak az új rajongókat... "Az Aardschok fesztivál sikerei után a csapat azonnal Koppenhágába hajtott, ahol a Mercyful Fate próbatermébe fészkelték be magukat, hogy befejezzék az új LP anyagát. Aztán csatlakoztak az ugyanabban az épületben található Sweet Silence stúdióban Flamming Rasmussen producerhez, hogy elkészí­tsék a lemezt. Akkoriban az a pletyka járta a rajongók között, hogy az új lemez sokkal lágyabb lesz, mint az elődje. Pár nótát, már élőben hallottak, és az is elterjedt, hogy egy ballada is felkerül a lemezre! Akkoriban ez, még nagy felháborodást keltett a heavy metalosok köreiben..." A lemez kiadásának történeténél azért megemlí­tem, hogy az utolsó pillanatban nem szerződtek a Bronze kiadóval, hanem kerestek egy nagyobb kiadót. Ez is egyértelmű jelzés, hogy mennyire elszántak, és magabiztosak voltak a srácok... Végül Amerikában a Megaforce kiadó adta ki a lemezt elsőre, de a banda nem sokkal a megjelenés után szerződött az Elektrával. Ez a hatalmas kiadó komoly hátteret biztosí­tott a Metallicának, szóval innentől már nem volt választás, sodorta őket a Rock üzlet. (A hozzáférhető riportok, cikkek, filmek alapján azért azt kell mondjam, hogy kemény ellenállást jelentettek időnként a kiadók nagyurainak.) A Ride the lightning gyorsan aranylemez lett, és az évek alatt több milliót adtak el ebből a hanghordozóból. "Ekkorra már a csapat is eldöntötte, hogy nincs szükségük külön énekesre, mivel James a fokozott bulizás hatására erős fejlődést mutatott és már magabiztosabban állt a mikrofon előtt." 1985 közepe táján a 4-es fogat olyan zenekarokkal játszott együtt, mint a WASP, Iron Maiden. Az augusztus 17-i Donnington fesztiválon, a Ratt és a Bon Jovi bandák közé ékelődtek be. "A pár évvel korábban a spandex gatyát (alias cicanadrág) még büszkén viselő James Hetfield í­gy tájékoztatta a hetvenezres közönséget: "ha azért jöttetek, hogy spandex gatyákat és kib...ott szemfestéket, vagy ilyen szarokat nézzetek, és hogy minden dalban R&R baby-kről halljatok, akkor kib..ott rossz helyen jártok." Ezzel be is következett a rég várt brit áttörés, a Ride LP eladási eredményei, a következő hónapok folyamán Angliában megduplázódtak." Ebben az időszakban (1985 kora ősze) utazott Lars Koppenhágába, hogy a 3. nagylemez dob hangzását dolgozza ki, de innen már a következő lemez történetéhez értünk. Minél inkább beleolvasok a történetbe, minél több riportot, riportfilmet látok velük - róluk, egyre inkább úgy érzem, hogy az ő kiemelkedésüknek, különlegességüknek a határtalan elszántság, energia, és a súlyos érzelmek adnak stabil hátteret. No csapjunk a digitális barázdák közé! Amikor kezembe veszem ezt a remekbeszabott lemezborí­tót, (igazi nagyméretű bakelit ez is, bibibí­í­í­í­í­ ) mindig meg kell állapí­tanom, hogy már a nagy fényes borí­tóért megérte megvenni! Hihetetlen szí­nkeverés, talán az egyik, ha nem a legjobb Metallica logo, csak úgy átüt az elektromosságtól feltöltött Metallica felirat, és a villamosszék magáért beszél... Ki ebbe belehallgatsz, hagyj fel minden reménnyel.... Na de mit nekünk egy kényelmes nagyfeszültségű üres fotel fenyegető hí­vogatása, amely alatt a felszólí­tás "lovagold meg a villámokat". Ha kivégzéssel is fizetek érte, hadd szóljon! Kidolgozottabb indí­tás, mint az első lemezen a Fight Fire with Fire dallal, bontott akkord, majd ismét felnyomják a potmétereket és elkezdődik az í­télet-végrehajtás! Ismét gyors tempós reszelés, és megszólal James sokat fejlődött hangja. Sokkal mélyebb, már nincsen hisztérikus üvöltés. Mély, nem hörgős már éneklésnek nevezhető, nekem (totálisan elfogultnak) kifejezetten állat énekhang, ami 100%-ban passzol az agresszí­v zenéhez és mondanivalóhoz. "Fújd el a Világegyetemet a nemlétbe, Az atomháború majd végsőnyugalomba küld minket" Ez a kiragadott idézet, elénk festi a lemez "pozití­v" hangulatát. Igen-igen, a halál központi témája a lemeznek, nem véletlenül került fel az a kivégzőeszköz a borí­tóra... Remek szólók, és itt is - az agresszivitás ellenére - van dallam! Egy durva lemez is tartalmazhat ilyesmit, még akkor is, ha dupla lábdobbal kí­sérik azokat a dallamokat ! A sebességre nem lehet panasz, maradtak a súlyos fűrészelések, kicsit változott a hangzás, de ez is csak az előnyére! Az első szerzemény lezárásaképpen robbanás, a háború és a rombolás zaja. A cí­madó dal, Ride the lightning. Heves bólogatás, majd koncentráció az agresszí­v-monoton riffekbe ágyazott szövegre. Nem lehet szépí­teni a dolgot, a szerzemény egy szörnyű álomról, egy kivégzésről szól. Vagy egy valós kivégzésről, ami az örök álommal ér véget? Az aktuális hangulatomtól függ az értelmezés... A gitárszólókkal itt sem spóroltak, remek kidolgozott dallamvezetés. És megszólalnak a harangok, az utánozhatatlan basszusgitár résszel, aztán elindul az ezermilliószor hallgatott, de megunhatatlan haranggal kí­sért "iszonyatriff". Az ember hátán áll a szőr és futkos a hideg a gerincoszlop mellett. Megszólal a szólógitár dallama, közben fix ritmust ad a dob, és végre az ének is bejön. For Whom the bell trolls - Akiért a harang szól cí­mű Ernest Hemingway mű az alapja a dalnak. A hangerő kétszereződik, olyan derékból rázós ritmusgitár taktusok! És ez a mély hangfekvés, kikészí­t! A Fade to black a következő dal, ami szinte egybeolvad az előző dallal. Na nem a lemezen, hiszen itt jól elválasztották az előző nótától, de a legtöbb koncerten ahol ezt a két dalt játszották, ott mindig egybeolvadt ez a két remekmű. Az elválaszthatatlan kettős nem merült a feledés homályába az évtizedek alatt sem. Az első "ballada", lassabb dal, miről másról mint az öngyilkosságról. Gyönyörű bevezetés zeneileg és szövegvilágban egyaránt. Akusztikus gitárral bontott akkord, elektromos szólóval kí­sérve, már a kezem is libabőrös ahogy sí­r a gitár... Első versszak, és már durvul a helyzet és a gitárok! Jöhet a második strófa, előtte egy kis lassulással, ismét egy szóló, második versszak és fokozatos gyorsulás, a gitárok széttorzí­tva, mesterien keverve ahogy kell. Dől az energia és a bánat egyszerre! "A tegnap mintha soha nem létezett volna Tárt karokkal vár a halál, most egyszerűen csak elköszönök, Viszlát!" Nekem nem csak az öngyilkosságra sikerül asszociálnom, sokkal inkább a növekvő üresség, ami a mai emberek többségében uralkodik, az köszön vissza ebben a dalban. Azért angolul tudó depresszí­v emberek ne hallgassák sokat ha lehet... Szövegvilágában kapcsolódik a következő dal a Trapped under ice. Melyet az Escape követ. Egyértelmű koncepcióépí­tés. Ezt a két dalt még nem hallottam élő felvételen. Nem a népszerű dalok közé tartoznak, a szövegek illeszkednek a lemez világába, zeneileg olyan középtempós igazi Metallica nóták. Ha nem lett volna elég az évtizedek óta hí­res, fémesen csillogó szerzeményekből, hát itt van a lemez végére még kettő. Creeping death, az ókori egyiptomi bibliai csapásokkal és az instrumentális The Call of Ktulu. "Hát legyen megí­rva Hát teljesüljön be A kiválasztott küldött ide engem ...Én vagyok a lopakodó halál!" Záróakkordként a majd 9 perces instrumentális szerzemény, ami Grammi dí­jat is kapott 2001-ben (Best Rock Instrumental Performance). Az első hosszabb lélegzetű szövegmentes dal már előjelnek tekinthető, hogy mik rejtőznek ebben a zenekarban. Az első lemezen a Pulling teeth inkább egy intró a Whiplash-hez szerintem, de a Ktulu nyugodtan elmehetne egy komolyzenei szerzeménynek, mint ahogy azt az S&M dupla lemezen első számaként bizonyí­totta is a dal (1999). Hogy mennyire volt hatással Dave Mustaine a Metallica dalaira, mi sem bizonyí­tja jobban, hogy még a második lemezen is van 2 dal, amiben szerzőként tüntették fel. Ezek a Ktulu és a Ride nóták. Hát mindig végigfut az agyamon, hogy mi lett volna, ha együtt tudnak maradni...Persze van azonnal következő gondolat is, de azt majd egy Megadeth lemez kapcsán fejteném ki. Ahogy a végéhez közeledik a mű, az összefoglalás gondolatai futnak fel az LCD kijelzőre. Ezen az albumon már koncepciót épí­tettek. Még csak egy év telt el, de a szövegvilág is jelentősen változott, már nem a metal mindenható uralmáról és pusztí­tásáról szólnak a dalok. Történelmi, irodalmi témákat is feszegetnek a dalszövegek. Amikor 1984 július 27-én megjelent ez a lemez, a világ ismét gazdagabb lett egy energiától, dallamoktól, feszes ritmusoktól és súlyos mondanivalótól vibráló albummal. A megunhatatlan alkotás 5 millió eladott példánnyal büszkélkedik Amerikában (forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Metallica). Dalcí­mek és szerzők: FIGHT FIRE WITH FIRE (Hetfield, Ulrich, Burton) RIDE THE LIGHTNING (Hetfield, Ulrich, Burton, Mustaine) FOR WHOM THE BELL TOLLS (Hetfield, Ulrich, Burton) FADE TO BLACK (Hetfield, Ulrich, Burton, Hamett) TRAPPED UNDER ICE (Hetfield, Ulrich, Hammett) ESCAPE (Hetfield, Ulrich, Hamett) CREEPING DEATH (Hetfield, Ulrich, Burton, Hammett) THE CALL OF KTULU (Hetfield, Ulrich, Burton, Mustaine) Hivatalosan megjelent maxi: Creeping death; 3 számos európai maxi - 1984 (100.000 db-ot adtak el!) A lemezen hallható alkotásokat az alábbi felállásban játszották fel: James Hetfield - gitár és ének Lars Ulrich- dob Cliff Burton - basszusgitár Kirk Hammett- gitár Queensryche: The Warning Na végre! Az évtizedelőben elérkeztünk a várva várt 1984-hez, amikor belép a képbe az a zenekar, amellyel innentől sokat találkozhat majd a kedves olvasó. A Queensryche a rock történetében is jelentős szerepet betöltő életművének jó néhány darabja terí­tékre kerül majd az elkövetkezendő hetekben. Jómagam a megjelenés évében ismerkedtem meg a zenekar első, The Warning albumával. Akkoriban, 15 éves fejjel barátaimmal közösen eltöltött szabadidőmben már semmi mással nem foglalkoztam, mint jobbnál jobb albumok hallgatásával. Mészi barátunk volt a felfedező. Minden héten legalább egyszer betévedt Budapest akkori két legjobb (nem is nagyon volt több) szakirányú lemezboltjába (ha van, aki még emlékszik: Solaris, Labiritmus) és böngészgetett. Csalhatatlan érzékkel választotta ki azokat a műveket, amelyek azóta már a történelem kategóriába tartoznak. Volt, hogy belehallgatott a kiválasztott lemezbe, de előfordult olyan is, hogy egyszerűen csak a lemezborí­tó fogta meg drága barátunkat, és ezért tette magáévá az adott albumot. A Queensryche is í­gy került képbe nálunk. Mészit, -aki amúgy is rendkí­vüli módon vonzódik a horrorhoz és egyéb "félelmetes dolgokhoz" - nem hagyta nyugodni a kí­váncsiság, hogy vajon milyen zene is lehet ebbe a furcsa, félig gép, félig emberszerű, szeméből zöld sugarakat kibocsátó, egy kártya egyik lapján látható lény képe által dí­szí­tett borí­tóban. Rendszeres találkozóink alkalmával feltette a lemezt, mi pedig csak ámultunk. AC/DC-hez, Black Sabbath-hoz és Iron Maidenhez szokott fülünket rendkí­vül megviselte ez a megszokott metal elemeket is tartalmazó, mégis gyökeresen új muzsika. Emlékszem, az ötödik dal körül szóltunk barátunknak, hogy tegyünk fel inkább valami mást. Egyszerűen nem tudtuk hová tenni a hallottakat, és négyünkből hármunknak (Mészus mindent kibí­rt) egyértelműen megfájdult tőle a fejünk. Az első kudarc ellenére azért nagyon izgatott minket a QR megfoghatatlan, érdekes zenéje, ezért újra megpróbálkoztunk vele. Az eredmény egy máig tartó nagy szerelem lett. A zenekar, (melyet egy időben nemes egyszerűséggel csak "Rühes Kví­nnek" hí­vtunk) minden lemeze a polcon sorakozik, három alkalommal már koncerten is sikerült találkozni velük, és remélem még lesz részem az általuk nyújtott élményben. Michael Wilton gitáros és Scott Rockenfield dobos kezdte el a máig tartó szép történetet. Egy Cross+Fire nevű bandában játszottak együtt, ahol Judas Priest és Iron Maiden dalokat toltak kedves közönségük arcába. Később, már Chris DeGarmo gitáros és Eddie Jackson basszusgitáros csatlakozásakor felvették a The Mob nevet. Ekkor még nem volt énekesük, ezért felkértek egy Geoff Tate nevű srácot, - aki ekkor a Babylon-ban énekelt-, hogy néhány buli erejéig segí­tse ki őket. A "próba" olyan jól sikerült, hogy az énekes -miközben egy ideig egy Myth nevű csapatban énekelt -hamarosan a zenekar tagja lett. A The Mob nevet a készülő demo cí­madó nótájának cí­me alapján Queensryche-ra változtatták. 1983-ban megjelent a Queen Of The Reich Ep, mely zenei körökben azonnal nagy feltűnést keltett. A csapatra felfigyelt a Kerrang magazin is, amely Tate-et azonnal az év énekesének kiáltotta ki. Eljött 1984, a Queensryche Londonba repült, hogy James Guthrie segí­tségével rögzí­tse első albumát, mely szeptemberben , The Warning cí­mmel látott napvilágot és a Billboard lista 63. helyéig jutott el, amely ebben a műfajban kiemelkedő teljesí­tmény. A lemez kilenc dala, kilenc kis csoda. Ezeket a szerzeményeket nyugodtan nevezhetjük korszakalkotónak. A hangzás még nem olyan mint a későbbi QR remekeknél, de még ma is megállja a helyét. A dalok összetettek, misztikusak és tökéletesek. Zeneileg sokszor érezhető az Iron Maiden hatása, de Geoff Tate senkihez sem hasonlí­tható hangja hallatán ez a párhuzam nem azonnal jut az ember eszébe. Azokon a kezdeti, az első fejfájás utáni lemezhallgatásokon a Warning cí­mű dal első pár taktusa után éreztem, hogy itt valami új fogalom van születőben. Chris DeGarmo és Michael Wilton feszes, í­zes, gyönyörű gitárszólóval megtűzdelt gitárszólója, Scott Rockenfield kemény, ugyanakkor technikás játéka, valamint Eddie Jackson dühödt vadkanként röfögő basszusgitárja azonnal levett a lábamról. Geoff Tate-et pedig egyszerűen nem értettem. Nem tudtam felfogni, hogy egy emberbe, hogyan "szorulhat" ennyi hang és hogyan lehet a - nem látott, csak hallott - előadása ennyire kifejező. A mai napig azt gondolom, hogy Tate a rock világának egyik legkifejezőbb előadója. Már az első albumon is hátborzongatást fejel meg hidegrázással, amikor az En Force velőtrázó sikí­tása után a dal levezető utolsó egy percében a finom dob-gitár alapra valami olyan káprázatosat dalol, hogy azzal azonnal iskolát teremt. De Tate teljesí­tménye kapcsán bármelyik dalt kiemelhetném. A No Sanctuary felemelő refrénjében, vagy a zenekar által máig műsoron tartott Take Hold Of The Flame gyönyörű lí­rai bevezetőjével (huh az a sikí­tás) is bármikor képes elvarázsolni. A zenekar zeneileg, hangszerelésileg is maradandót alkotott. Az N M 156 félelmetes hatást keltő effektjei, vagy a néhol klasszikus zenei megoldásokat is felvonultató Road To Madness összetett, sok elemből álló felépí­tménye egy új korszak eljövetelét jelezték. A Queensryche életművének ismeretében a The Warning egy igazi első lépés volt az úton. Öt olyan ember találkozott ebben a zenekarban, akik mindegyikében - a hatalmas zenei tudás mellett - volt újí­tó erő és szándék. A The Warning 23 évvel megjelenése után is korszerű mű. A Queensryche ezzel a lemezével, mindjárt pályafutása legelején megelőzte korát. Először, de nem utoljára. Karrierjük következő lépcsőfokán, 1986-ban majd ismét letesznek elénk egy kortalan alapművet, melynek cí­me Rage For Order. A The Warning dalai: The Warning En Force Deliverance No Sanctuary N M 156 Take Hold Of The Flame Before The Storm Child Of Fire Roads To Madness Twisted Sister: Stay Hungry Bármennyire is hihetetlennek tűnik, de bizony a Twisted Sister már 1973 óta működik. Az alapí­tó Jay Jay French mellett mára teljesen ismeretlen arcok alkották a zenekart. A.J. Pero-t kivéve a mai felállás 1978-ra alakult ki, és az óta kisebb-nagyobb megszakí­tásokkal bombázzák a hallójáratainkat, az egyszerűen csak TS stí­lusnak elnevezett zenével. Persze azért Ők sem találták fel annak idején a spanyolviaszt. Teátrális előadásukat és zenei alapjaikat Alice Coopertől, mí­g imidzsüket a Kiss-től kölcsönözték, de annyira jól sikerült ezeknek a hatásoknak az egybe gyúrása, hogy megszületett a Twisted Sister feeling. Elég hosszú várakozás után, 1982-ben kaptak először lemezszerződést. A Stay Hungry a harmadik és talán legismertebb és legsikeresebb lemezük. Ezzel Ők is tisztában vannak. Ezen sorok í­róját, nagy ajándékkal lepte meg a sors, mert amikor legutóbb a Bang Your Head fesztiválon jártunk, a zenekar ott ünnepelte az album 20. éves születésnapját és teljes egészében előadták azt. Mit mondjak, egy életre szóló élmény volt hallani a rocktörténelem egyik meghatározó lemezét. Stay Hungry: Minden előzetes felvezetés nélkül egyszer csak belecsapnak a cí­madó dalba, és itt már lehet tudni, ezen a lemezen nem lesz pardon. Nem is lett! We're Not Gonna Take It: Ez a dal valószí­nűleg minden idők első tí­z legnépszerűbb rockdalai között szerepel. Szerintem kevés olyan ember van, aki civilizált országban él és legalább egyszer az életében ne hallotta volna, független attól tudná mi ez. -De ismerős, mi ez? -Ez a Twisted Sister legismertebb slágere. -Na, jó de mi az a Twisted Sister? -Mindegy, hagyjuk! Burn In Hell: Egy ilyen témáról, ilyen dallamvilággal dalt í­rni, mindig megmosolyogtat. Eleve Dee keménykedése is mindig megnevetett. Annyira nem illik hozzá és ehhez a zenéhez! A Twisted Sister igazi bulizós zene, még a legkeményebb rockereknek is. Horror-Teria (Captain Howdy): Itt ütközik ki egy kicsit a nagy példakép, Alice Cooper szelleme és munkássága. Egy súlyos (már ha ilyet lehet TS esetében mondani) lassú dal. Kicsit néhol a Sweet-re is emlékeztet, ami egyáltalán nem baj. Horror-Teria (Street Justice): A nóta második része. Az egyik kedvencem. Ahogy az a gitár szól... Annyira egyedi. Igazi csipegetős dal. I Wanna Rock: Ezt a dalt nem játsszák a rádiók, pedig van olyan jó, mint az, We're Not Gonna Take It és rocker körökben van is olyan népszerű. Amikor Balingenben voltunk, volt valami nyeremény játék a szí­npadon. Valamit kisorsoltak a jegy tulajdonosok között és mivel mi általában soha nem szoktunk nyerni, el is mentünk addig inni egy sört egy a szí­npadtól távolabbi helyre. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek valaki beleüvölti a mikrofonba, hogy I Wanna Rock. Itt van Dee, könyveltük el halkan. Ha két TS rajongó találkozik, és ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy örömüket kifejezzék egymásnak, biztos ez a felkiáltás lesz a köszöntő. The Price: A lassú dal! Nagyon szeretem! Nagyon együtt énekelhető dallam. A TS gitárosai soha nem adtak gitárklinikákat a világnak, mert nem is tartották őket nagy gitárosoknak, de egy biztos, nagyon szép dallamú szólókat találtak ki, amit az énekkel együtt szoktak dúdolni a koncerteken. Don't Let Me Down: Egy újabb olyan nóta, amit minden rockernek ismernie kell. Sláger, mi más lehet. A Stay Hungry album egy igazi slágergyár. The Beast: A Twisted Sister doomja, ha viccesen akarom megfogalmazni a dalt. De lehet, hogy nem is vicceltem vele nagyon! S.M.F.: Nem szeretném most lefordí­tani ezt a rövidí­tést, mert valószí­nű kiskorúak is olvasnak minket, és nem szeretnék azok körébe tartozni, akik rontják az ifjúság amúgy is kicsiny szókincsét. A lényeg, hogy a hallgatóságot, akik a TS rajongói, bí­ztatja egy kis együtt éneklésre, ami általában ebben a számban szokott megtörténni a bulikon. A Twisted Sister ezzel az albummal egy mérföldkövet állí­tott, ami azóta is ott van azon az úton. Hogy melyiken? A Rockzene régen kitaposott útján, ahol még ma is sokan járnak. Kedves Olvasó, ha arra jár, álljon meg egy kicsit ennél kőnél is. Érdemes. Van Halen: 1984 1984! Ez a cí­me annak a lemeznek, amit elsőnek választottam ebben a évben. 1984 elképesztő év volt. Nem tartozik a kedvenc filmjeim közé a Vissza a Jövőbe, de a benne található időgéppel most nagyon szí­vesen visszaröpí­tenék mindenkit ebbe az évbe. Saját korosztályomat egy kis nosztalgiázásra (azt hiszem, nem lenne, aki ellentmondana) a "fiatalokat" pedig egy tanulmányi körútra. Ebben az évben valami hihetetlen alkotó kedvet mutattak a zenészek és zseniális lemezek készültek, mint az kiderül elég terjedelmesre sikeredet heti rovatunkból. Ha ismét tanácsot adhatnék a rovat szerkesztőjének, Garaelnek, akkor biztos azt mondanám neki, ennek az évnek a cí­me az legyen, hogy a Slágerek Éve. Szerencsém volt, két olyan albumot választanom, melyeken egy-egy olyan sláger í­ródott, ami azt gondolom meghatározó volt és talán még most is az a rockzenében. A Van Halen 1974-ben alakult a két Halen testvér, Alex és Eddie, valamint Michael Anthony és a megtestesült showman, David Lee Roth közreműködésével. Öt lemezük jelent meg addig, mí­g eljutottak a talán máig is legismertebb korongig. Persze fanatikus Van Halen rajongók meg is köveznének ha azt í­rtam volna, hogy ez a legjobb Halen album és ez í­gy valóban nem is igaz, viszont az 1984 egy olyan sláger gyár, amit nagyon nehéz felülmúlni. De vajon mi volt a titka a Van Halennek? Szerintem a hangszeres tudáson kí­vül mindenképpen az egyedi hangzásuk. Alex dobsoundja olyan, mint Brian May gitárhangzása, millió közül felismerhető. Persze a sikerhez kellett még a másik Halen taní­tani való (taní­tják is sok helyen) gitártudása és az őrült Roth. Így összességében állt ki a Van Halen feeling. Most kivételesen végig kell mennem a dalokon egy-egy mondattal. 1984: Az intro, és benne az év mondanivalója, amit próbáltam az í­rás elején érzékeltetni. Jump: A megasláger! Szerintem nincs olyan rocker és autóvezető, aki ne ismerné ezt a dalt. Talán hét, de lehet, hogy nap nem telik el, hogy valamelyik rádió csatornán ne szólalna meg a dal, még kicsiny országunkban is. A karaoke bárok nagy is nagyon szépen profitálnak belőle. Panama: Az egyik kedvencem. A cí­mében is benne van a lényeg. Olyan életérzés a dal, amit nem lehet leí­rni! Ha ezt a dalt hallom, nem bí­rok magammal, azonnal mennem kell valahová. Egyszerűen hí­v az érzés és repí­t. Azok a bontások és a szóló, amiket itt Eddie alkalmaz, nagyon sokszor visszaköszöntek már. Vajon miért? Top Jimmy: Az egyik olyan dal, amit előszeretettel dolgoznak fel különböző csapatok. Egy csodálatos üveghangos játékkal indul, akkor még nem is sejti az ember mi lesz belőle, aztán elindul a rock n' roll. YEEEEEEEE! Nagyon nehéz í­rni erről az albumról, mert nem tudok nyugton ülni a klaviatúra előtt, annyira visz a zene. Egy igazi házibuli lemez az 1984. Drop Dead Legs: Na, ez meg Alex dala. Olyan pontos, mint az óra és olyan húzós, hogy azonnal bólint a fej. A Drop Dead Legs egy kicsit elmélkedős lassúbb dal, egy hatalmas nagy gitártekeréssel a végén. Hot For Teacher: A másik feldolgozós dal. Alex dobszólójával kezdődik, ahol azt érzi az ember, hogy valóban mindegyik lábdobot megszólaltatja, amit fel szokott pakolni a szí­npadra. Ezek általában négy darabnál nem lehetnek kevesebbek. Egy nagyon húzós rock n' roll érkezik a hallójáratainkba, picit érdekes olyan amerikás kiállásokkal és buli hangulattal. Hosszasan lehetne elemezni azt a dalt is, mert valóban taní­tani való, de én azt ajánlom, inkább hallgatni kell. I'll Wait: Ha lehet ilyet mondani ez a ballada a lemezen. Mára egy kicsit elavult billentyűhangzással, de ez akkor maga volt a technika forradalma. Faguriga legyek, ha ezt a dalt nem nyúlta le Phil Collins. Ha nem is teljes egészében, de nagyon sokat átültetett belőle az egyik dalába. Girl Gone Bad: Ez a dal egy picit kilóg a sorból, mégis nagyon jó. Valahogy úgy érzem, mintha nem erre a lemezre í­ródott volna, de lehet, hogy én látom rosszul. House Of Pain: Ebben a nótában visszajön a feeling, sőt egy kis metálos riff is. Igazi bólogatós dal ez is. Nem tudom ki, hogy van vele, de én szerettem a bakelit lemezeket. Max. háromnegyed óra zene fért rá, de ennyi elég is volt. Nem voltak töltelék dalok, de ez persze most nem is ide tartozik. Az 1984 lezárt egy korszakot a Van Halen zenekar életében és talán nyitott egy másikat is. Van egy nagyon érdekes dolog azzal az albummal kapcsolatban még. A lemez 1983-ban készült és a borí­tóján is ez az évszám szerepel, viszont 1984. január 9-én került a boltokba. Nem lehet kétséges az a lemez 1984 terméke! Rocktörténelmi alapmű! Yngwie J. Malmsteen: Yngwie J. Malmsteen's Rising Force Nagyon elcsépelt, de ha arra a bizonyos lakatlan szigetre kellene összecuccolni, és valami szí­vtelen gazember csak egy lemezt engedélyezne, akkor gondolkodás nélkül ezt választanám. Talán 1985-ben lehetett, hogy Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" cí­mű műsorában bemutatásra került a teljes anyag (akkoriban még nem kattogtunk, holmi szerzői jogok miatt). Ahogy megszólalt a lemezt felvezető szerkesztői monológ és a szöveg alatti zenei illusztrációként felhangzott a Far Beyond The Sun kezdő gitárfutama, éreztem, hogy ebből egy életre szóló kötődés lesz. Az a hegedűszerű hangzás és virtuozitás valami hihetetlen, soha azelőtt még nem tapasztalt zenei élmény volt. Nem tudom hányan éltük ezt át akkor az országban, de nemrég Alapi Steve is azt mondta egy beszélgetésünk kapcsán, hogy ők éppen egy fellépésre igyekeztek valami korai bandájával, amikor a Skoda autórádiójából elérte őket az előbb emlí­tett hangsor. Félreálltak, leállí­tották a motort és egymásra nézve hitetlenkedve csóválták a fejüket, megállapí­tva, hogy márpedig ilyen nem létezik... Azóta sok idő eltelt, de az egyébként Grammy-dí­jra is jelölt lemez fénye egy pillanatra sem halványult. Bárki bármit is állí­tson, minden rockgitárosra í­gy vagy úgy, de hatással volt ez az akkor alig 20 éves svéd zseni, aki úgy döntött néhány évvel korábban, hogy feladja a hangszerbolti eladó állását Stockholmban, fogja a gitárját, repülőre ül, és szerencsét próbál Amerikában. Gitár-elitista körökben ugyebár ma csak a Satriani/Vai/Petrucci szentháromság létezik, Yngwie pedig a megújulásra képtelen, öncélúan tekerő, ásatag, a 80-as évekbe ragadt rockerré lett leminősí­tve az évek során, de hát ez a részigazságaival együtt úgy hülyeség, ahogy sok minden más is, az ún. zenészértelmiségi körökben. Tény, hogy magának való a faszi, nem is biztos, hogy a legjobb társaság, még azt is el tudom fogadni, hogy valaki nem szereti a stí­lusát, de ZSENI, ezt pedig muzsikához értő ember nem vonhatja kétségbe. Az instrumentális gitárzene, azon belül az ún. neoklasszikus stí­lus, mint műfaj ezzel a lemezzel indult mai napig tartó hódí­tó útjára. Persze, a hódí­tás talán túlzás, de a gitár szerelmesei azért várják és gyűjtik ezeket az albumokat, immáron negyed százada. Vinnie Moore, Tony Macalpine, Joey Tafolla, Paul Gilbert. Csak néhány név, akik a Rising Force berobbantotta kapun léptek elő, hogy megmérettessék magukat abban a mezőnyben, ahol minimum15 év zenei (ön)képzés és napi hosszú órákon át tartó fanatikus gyakorlás nélkül esélytelen az ember. Yngwie a klasszikus zene (Paganini) és Hendrix kölcsönhatásában vált autodidakta gitárossá, ez alakí­totta ki mai napig változatlan stí­lusát. Valószí­nű, hogy képtelen is lenne mást (pl. Jazzt) játszani, talán ezért az egydimenziós gondolkodásért is elfogadhatatlan sokak számára. A Rising Force két tétel kivételével instrumentális az énekes nótákban pedig Jeff Scott Soto bontogatta szárnyait, nem is akárhogy. Elmondhatjuk, hogy a klasszikus (jelesül a barokk) zene és rockzene soha azelőtt nem került egymáshoz ilyen közel, talán csak a Deep Purple Burn nótája kivétel ez alól. Érdekesség, hogy a doboknál a Jethro Tull-ban is megfordult Barrimore Barlow ült, a féktelen unisono-párbajok klaviatúra felelőse pedig Jens Johansson volt. A Rising Force a zeneileg kicsit kiszámí­thatóvá lett 80-as évek egyik legfontosabb mérföldköve, de azt is meg merem kockáztatni, hogy az egyetemes zenetörténet integráns alkotása. Lehet velem vitatkozni.