Évtizedelő - 1983: Holy Hell

írta garael | 2007.04.29.

Alcatrazz: No Parole From Rock'n'Roll - JLT Black Sabbath: Born Again - Brinyó Dio: Holy Diver - pearl69 Iron Maiden: Piece Of Mind - pearl69 Mercyful Fate: Melissa - JLT Metallica: Kill' em All - TT Mötley Crüe: Shout At The Devil - Szakáts Tibor Alcatrazz: No Parole From Rock'n'Roll Alcatrazz. Erről a névről szinte mindenki a hí­rhedt amerikai börtönre asszocizál. Ez teljesen helyénvaló is lenne, ha nem létezne egy zenekar, amely ezen a néven alkotott volna 1983-ban egy fantasztikus korongot. Hogy ez a lemez olyan lett, amilyen, arra elég 2 név bizonyí­téknak. Az egyik név az ex-Rainbow és ex- MSG énekes, Graham Bonnet. Az Ő hangi adottságait gondolom senkinek nem kell ecsetelni. Leginkább az "őserő' szó jut eszembe róla. Korszakalkotó zseni, akinek azonban volt egy igen előnytelen oldala, mégpedig a megjelenése. Egészen furcsa öltözködési szokásai voltak-vannak Bonnet mesternek, ami nem is lett volna baj ha nem éppen tökös hard rock zenekarokban játszik. Nekem mindig James Dean-t juttatja eszembe a fiatal Bonnet. A másik név egy akkor még ismeretlen, ámde kimagasló tehetségű gitárosé Yngwie J. Malmsteen-é. Tehetségénél csak egoizmusa volt nagyobb, ebben is méltó követője példaképének Ritchie Blackmore-nak. Eme két pazar képességű rock embernek a vezérletével készült el a No Parole From Rock N' Roll cí­mű album. A lemezen Gary Shea basszusgitáros, Jimmy Waldo billentyűs és Jan Uvena dobos működött közre, és meg kell hagyni, remekül muzsikáltak, tökéletesen kiegészí­tették a már emlí­tett két fenomént. Zeneileg talán a melodikus hard rock illene leginkább az albumra, hiszen az autentikus hard rock elemekhez kolosszális énekdallamok, tökéletesen szép refrének í­rodtak, amiket Bonnet egyedi orgánuma tett tökéletessé. Malmsteen tehetsége dalszerzőként is megmutatkozott, változatos, magával ragadó nóták születtek, amikbe nem mindennapi szólókat í­rt. Az első nóta, az Island In The Sun rögtön egy csodás, mega-dallamos alkotás, kellemes lágy tempójú, Bonnet érzelmes oldala, magasabb hangszí­ne dominál benne, a refrén igazán alkalmas a közönség megénekeltetésére. A második számnál az jutott először eszembe hogy ez nem is ugyanaz a csapat. Olyan riffel indul a nóta, amely a jobb heavy metal csapatok í­rtak a 80-as években. Jól eltalált középtempós nóta, akaratlanul is mozgásba jönnek a végtagjaim tőle, Bonnet erősebb, kegyetlenül szikár oldala előkerül, helyenként olyan magasságokba megy fel, hogy futkos a hideg a hátamon. A harmadik dal végre egy általam nagyon-nagyon kedvelt alkotás, a Jet To Jet. Erősen Rainbow érzetű nóta, amiben a billentyű szépen szőnyegezik, a száguldóan lendületes dal alá, a dobok dörögnek akár a géppuska, Malmsteen riffje megint remek, és Bonnet. Megint Bonnet. Ilyen énekes nincs több. Egyszerűen fenomenális. A bizarr cí­mű Hiroshima Mon Amour követketik a sorban, ahol megint orbitális magasságú hangok hagyják el vokalistánk torkát, a zenében felfedezhetőek a nagy hard rock elődök hatásai, de nem szimpla kópia nótára kell gondolni, hanem egy picivel agyasabban megí­rt szerzeményre, amiben Yngwie akkorát szólózik, mint ide Lacháza. Az ötödik tétel a számomra megfejthetetlen Kree Nakorie cí­met kapta. Nem tudom, ez a cí­m mit takar, de ez legyen az én bajom. A dal maga orbitális. Pazar módon épül fel, egy fantáziadús billentyű betéttel indul, amibe szépen bekapcsolódnak a többiek. Egy kis elszállós feelinget érzek itt, ami csak jót tesz az amúgy is minden elemében változatos albumnak. Az Incubus egy szép, akusztikus gitárral induló, instrument, ami tökéletesen jelzi Malmsteen "király" későbbi irányvonalát. Az igen hangzatos Too Young To Die, To Drunk To Live következik ezután, ami ismét egy ötletesebben megkomponált ritmusképletre épülő dal, refrénje minden rockerenek megjegyzésre ajánlott. A Big Foot cí­mű szám cí­méből adódóan engem mosolygásra késztet, ám a nótán nem kell egyáltalán mosolyogni. Kis pszichedelikus elemek, Bonnet monotonabb hangja, igazán "dark-os" érzéseket ad a számnak, amiből Malmsteen szólója zökkenti ki a hallgatót. A Starcarr Lane egy klasszikusan 80as évekbeli slágeres dal , gigászi énekdallamok, kellemesen erős gitár részek, szépen szóló basszus, röviden igen jó nóta ez is, de ezt bármelyik dalra el lehet mondani. A záró akkord s Suffer Me cí­mű az album egyetlen balladája, remek időzí­tés hogy a végére rakták, bombasztikus lezárása ez a lemeznek. Ha röviden kell összegeznem a lemezről szerzett benyomásaimat, akkor azt mondanám: minden zeneiskolában kötelező anyaggá tenném, megmutatva mindenkinek hogyan is kell énekelni és gitározni egy hard rock albumon. Mert amit Bonnet és Malmsteen művelnek itt, az taní­tani való. Igazi alapműve ez a 80as évek hard rock-jának. Lehetne napokat beszélni a műről, de ez tényleg olyan album, amit hallani kell! Mindenkinek kötelező! Black Sabbath: Born Again Born Again. Újjászületést í­gért rajongóinak a Black Sabbath 1983-ban. Rá is fért a csapatra egy kis pozití­v életszemlélet, mivel az 1981-ben megjelent Mob Rules óta nem élt át túl sok pozití­v élményt a zenekar. Ronnie James Dio elhagyta társait és megkezdte máig tartó rendkí­vűl sikeres pályafutását. Vitte magával a dobos Vinnie Appice-t is, í­gy Iommi két poszton is tátongó űrrel találta magát szemben. Dio-t pótolni nem egyszerű feladat. Valószí­nűleg ezt gondolhatta a gitáros is, mivel úgy döntött, hogy a rock egyik legnagyobb hangját csak egy másik kolosszális énekes válthatja fel. Egy remek iszogatós estén összeakadt Ian Gillan-al a Deep Purple egykori énekesével, aki ekkor szólópályafutását egyengette. Az elfogyasztott alkohol mennyisége, a kihí­vás és valószí­nűleg a felkí­nált csekk hatására a legenda igent mondott, mely tény hatalmas szenzációként rázta meg a rockvilágot. A dobos poszton némileg egyszerűbb volt megtalálni a megoldást. Visszatért Bill Ward, aki a Heaven and Hell lemez után távozott a bandából. (Csatlakozása csak a felvételek idejére vonatkozott, mivel azok befejezése után ismét elhagyta Iommi-ékat. A Born Again turnén már Bev Bevan az Electrick Light Orchestra tagja ült a szerkó mögött.) 1983 nyarán megkezdődött az új dalok rögzí­tése az Oxfordshire-ben található The Manor stúdióban. A rajongók, a szakma és a szakí­rók részéről is óriási várakozás előzte meg az új Sabbath alkotás megjelenését. 1983 augusztus 7-én azután lehullt a lepel. Megjelent a Black Sabbath tizenegyedik albuma, a Born Again, mely azonnal elképesztette a nagyközönséget. No először nem a tartalmával, hanem a "külalakjával". A kifejezetten irritáló kék alapon, sárga vámpí­r fogakkal vicsorgó csecsemő látványa még a horror-on felnőtt fanatikus, igazán sötét lelkületű metálosokat is meglepte. Egyszerre iszonyú, és nevetséges. Persze van akinek tetszik, de a legtöbb rajongó erős ellenszenvvel áll a mai napig, Steve Joule alkotásához. A tartalommal kapcsolatos legnagyobb kérdés az volt, hogy Ian Gillan vajon tud e valami mást nyújtani, mint a Deep Purple-ben, vagy Iommi-nak meg kell feszülnie, hogy a zene révén feledtetni tudja honnan is jött az új énekes. A végeredmény kissé izzadság szagúra sikerült. Zeneileg és a dalok hangulatát tekintve Iommi a Mob Rules vonalát vitte tovább. Gillan hangja -csak úgy, mint a Deep Purple-ben - remek, de valahogy kissé nyögve nyelősen illeszkedik ehhez a zenei világhoz. A nyitó Trashed-et - mely a korong erősebb szerzeményei közé tartozik - a tőle megszokott sikí­tással kezdi, majd egy remek énekdallamot "tol" a kőkemény -made in Tony Iommi - riffre. Energiától és lendülettől duzzad ez a négy perc. Ez után a Stonehendge cí­mű darab következik, amely tulajdonképpen a következő dal intrójaként is tekinthető effekt halmaz. A Disturbing The Priest elején és végén Gillan olyan eszelős "horror sikí­tásba" fog, amely a Sikoly cí­mű film bármely megrémí­tett szereplőjének becsületére válna. A baj csak az, hogy ez nem áll igazán jól neki. Nehéz őt elképzelni, ahogy Dio-hoz hasonlóan ördögvillával fenyegeti a világot. Ez után The Dark cí­mmel egy újabb intro-ként szolgáló rövid darab következik, mely a lemez talán legjobb szerzeményét, a Zero The Hero-t vezeti fel. A dal kellően sötét hangulatot áraszt, melynek fő megteremtője egy igazi Iommi riff, mely a teljes hét és fél perces szerzeményen végigvonul. Ebben a tételben hallhatunk egy, a Sabbat legszebb napjaira emlékeztető, nagyon hosszú és nagyon jó gitárszólót is. Gillan talán itt a legjobb, bár érdekes, hogy pont ez az a dal, ahol eszembe jut a Deep Purple világa. (Lehet, hogy azért olyan jó?) A következő perceket a prostitúció modern formájának szentelhetjük. Jön a Digital Bitch, amely egy rock n' roll, ala Black Sabbath. Jó az alap, Gillan is a helyén van. Kissé klisés szerzemény, de ettől függetlenül ez is a lemez jó pillanatai gyarapí­tja, csak úgy, mint a cí­madó Born Again, mely egy változatos, hol lí­rai, hogy bekeményí­tett lassú dal. Sajnos itt véget is ér a beszámoló pozití­v része. A hátralévő két tétel sajnos nem túl magas szí­nvonalú. A lemez utolsó előtti darabja, a Hot Line még hagyján. Átlag rock n' roll, jó szólóval, de Gillan szétüvölti, szétvisí­tja szinte az egész dalt. A záró tételről, a Keep It Warm-ról még ennyi jót sem tudok elmondani. Egy kezdő zenekartól remek próbálkozás lenne, de egy Iommi-Gillan nevével fémjelzett csapat lemezére jó esetben nem kerülhetne fel ilyen szerzemény. Igazi töltelék darab. Az újjászületés nem sikerült. A Born Again alapvetően bukás volt. A rajongók nem tudták hová tenni és ezért megszeretni sem voltak képesek. Ian Gillan hamarosan megvált a zenekartól. Egyrészt rendkí­vül elégedetlen volt az elkészült anyag keverésével és borí­tójával (amit állí­tása szerint meg sem mutattak neki a megjelenés előtt), másrészt körvonalazódni látszott a Deep Purple nagy felállásának újjáalakulása. Tonny Iommi ez után a csalódás után egy időre szüneteltette a zenekar működését. Legközelebb 1986-ban hallhattunk róla, amikor egy újabb ex-Deep Purple tagot csábí­tott maga mellé... A Born Again közepes album, de rocktörténelmi jelentőssége miatt kikerülhetetlen. Sok jó pillanatot tartalmaz, de a Dio éra munkáinak magas szintjét meg sem tudta közelí­teni. Ettől függetlenül, jó ha fennt van a polcon. Érdemes néha leporolni és meghallgatni, vagy megmutatni a fiataloknak, milyen is volt az amikor Ian Gillan énekelt a Black Sabbath-ban. Dio: Holy Diver Bajban vagyok (vagy csak bepánikoltam?)! Mit lehet í­rni arról az emberről, aki, szinte pályafutása kezdetétől a hardrock élvonalába tartozik?! Akinek tudásáról az is elismeréssel nyilatkozik, aki nem rajongója az általunk méltatott stí­lusnak?! Aki olyan csapatokban kezdte karrierjét, mint az ELF, a Rainbow és a Black Sabbath?! És hasonlóan Ozzy-hoz, "szólóban" olyan fantasztikus zenészek társaságában továbbí­totta a rajongók felé művészetét, mint Vivian Campbell, Vinny Appice, Jimmy Bain, Claude Schnell, majd Craig Goldy és még sorolhatnám...?! Hát, nem egyszerű a "szerző" sorsa!!! A Holy Diver a mester első "önálló" albuma, mely a tudatosan felépí­tett szólókarrier premier darabja, jól illusztrálva a bejárt utat. Az "Isten" (olaszul a Dio ezt jelenti, a "nevet" az olasz származású dalnok "szerényen" felvette) '83-ban végre elérkezettnek látta az időt, hogy elképzeléseit - melyeket a "sok dudás egy csárdában" jegyében nem tudott megvalósí­tani - most a nagyközönség elé tárja. Azt hiszem - s ezzel vélhetően nem vagyok egyedül - csak jól járt a rocktársadalom a "magánosodással"! Már leí­rtam egy párszor, hogy "í­gy kell egy albumot nyitni", nyilván jó érzék szükségeltetik a kiválasztáshoz, hogy egy húzós, magával ragadó nótával azonnal elvarázsolódjék a tisztelt hallgató. Nincs ez másként a nyitószámmal, a Stand Up And Shout- al sem (azonnal eszembe jutott, hogy még 2005-ben, a Bang Your Head-en, amikor meghallottam - pedig nem is ez volt a "nyitány" -, azonnal lúdbőrös lettem, szinte most is "beleborzongok")! És ahogy annak lennie kell, az akkor ifjú titán, Vivian Campbell is bemutatkozik szépen. Vinny Appice, akit ekkora már "jól" ismertünk a Sabbath-ból, ugyanazzal a vehemenciával és jellegzetesen feszes stí­lussal "produkál", Jimmy Bain pedig, mint szerző is "jeleskedik". A második s egyben cí­madó Holy Diver a Rainbow és Black Sabbath érából idéz, már ami az intrót és a monumentalitást illeti, balladisztikus dal, középtempóval, melyben Dio kiélheti és "megfitogtathatja" már eddig is elismert tehetségét. A Gypsy-ben Vivian brillí­roz, amúgy egy "teljesen átlagos" rockdal, ám az ének rendkí­vüli energiákról árulkodik. A lemez negyedik szerzeménye, a Caught In The Middle sem "lóg ki" a sorból. Szinte "klasszikus" gitártéma kí­séri Dio gyönyörű hajlí­tásait, a verzében egy "pillanatnyi leállás", pontosabban ritmusváltás szinesí­t, talán eközben a legélvezetesebb az ének, mí­g a refrén - mintha már hallottuk volna (és még hallani is fogjuk) egy párszor - fülbecsengő. Egy igazi csodával folytatódik a "sor", a Don't Talk To Strangers, igaz egy kicsit "magasan" nyit (élőben sokkal szí­vszorí­tóbb a nyitány), ám amikor rátér a "bólogatós" részre, na igen - most ismét háziszárnyasnak érzem magam! -, ez az, amit mindig szí­vesen hallgat a rock fanatikus! A dobok feszesek, szinte géppuskaszerűen pörögnek, a gitár végig húz, az "önmutogatás" is szépre sikeredett és a pillanatnyi visszatérés is remek. Miután ismét kibontakozik a "gyorsabb" téma, Vinny-nek is jut egy kis "hely", aztán vége..., sajnos! Mintha hagyták volna Appice továbbjátszani, az ő "virgájával" nyit a Straight Through The Heart, ami ismervén a későbbi dalokat, Dio igazi névjegyét adja, igaz a "múltat" itt sem lehet letagadni! Az Invisible kezdése egy kicsit "gyengécske" vagy inkább még '83-hoz képest is "öregecske" érzésem szerint, de ahogy belecsapnak az urak, az már több mint megnyugtató! Határozott "galopp" az alap, Iommi "szelleme" lebeg az éterben, de nincs is ezzel semmi baj, az intro-tól eltekintve bármikor szí­vesen meghallgatnám élőben is (Campbell szólója itt is rendkí­vül erős és a dal végére is maradt az energiából)! A Rainbow In The Dark is a Dio "slágerlista" örök darabja, nem véletlenül. Bár egy kicsit "bárgyú" mai füllel a billentyűbetét, nem tudok jobb szóval élni, telitalálat! Szinte tudja-érzi a rockbarát, hogy mi következik a dal első hallgatásakor (nyilván sokan már nem is emlékeznek, ez mikor is volt?!), tökéletesen kivitelezett "chart" szerzemény, az Egyesült Államokban a 14. helyre tornázta fel magát a rockdalok versenyében! Az album zárásaként egy rendkí­vül izgalmas darab tűnik fel, a Shame On The Night. A maga lassú, kissé "sötét" tónusában ismét helyet kap az énekhang (vajon miért is? - ha-ha!), a keretes szerzemény köztes részében és a csodás végkifejletben is lenyűgöző Dio és végre "megjön" a "gonosz hangja" is! Részemről ez a kedvenc! Egy kis utószó: Talán Dan Brown, A Da-Vinci kód szerzője is Dio rajongó lehet? Persze ez csak feltevés, inkább csak vicc, ám a dolog lényege a zseniális előadó nevében és annak megjelenésében rejtezik. A mester "logo"-ját mindenki ismeri, de olvasta-e már valaki megfordí­tva? Ha valakinek kétsége támadna, a felirat a "Devil" szócskát rejti! Hogyan lesz az "Isten"-ből maga a "Gonosz"! Még egy kis utószó: Voltam oly "szerencsés", hogy a Black Sabbath - Mob Rules albuma kapcsán is kifejthettem érzéseimet, most abba az "áldott" helyzetbe kerültem, hogy a MESTER első szólólemezével kapcsolatban is í­rhattam pár sort. Nagy öröm volt a számomra, remélem, a kedves olvasóból is hasonló "elfogultságot" vált ki ez a kis "szösszenet"! A Holy Diver örökérvényű darab - az önmagáért beszél, hogy a megjelenés évében a "UK Album Charts"-on a megtisztelő 13. helyig "kúszott" fel -, minden hardrock rajongó polcán ott a helye! A fantasztikus dalok: 1. "Stand Up and Shout" (Dio, Jimmy Bain) - 3:06 2. "Holy Diver" (Dio) - 5:51 3. "Gypsy" (Dio, Vivian Campbell) - 3:39 4. "Caught in the Middle" (Dio, Vinny Appice, Campbell) - 4:14 5. "Don't Talk to Strangers" (Dio) - 4:53 6. "Straight Through the Heart" (Dio, Bain) - 4:31 7. "Invisible" (Dio, Appice, Campbell) - 5:24 8. "Rainbow in the Dark" (Dio, Appice, Bain, Campbell) - 4:21 9. "Shame on the Night" (Dio, Appice, Bain, Campbell) - 5:20 És akik előadták ezt a nagyszerű albumot: Ronnie James Dio (ének) Vivian Campbell (gitár) Jimmy Bain (basszusgitár és billentyűs hangszerek) Vinny Appice (dobok) Iron Maiden: Piece Of Mind Egy új korszak kezdete! Talán í­gy jellemezhetném az Iron Maiden "történelem" ezen darabját. A Piece Of Mind több szempontból is különleges a banda életét tekintve. Itt mutatkozik be a mai napig is oszlopos tag, Nicko McBrain dobos, a zenekar úgy dönt, hogy intellektuális, szinte taní­tó jellegű szövegeket "applikál" a dalokba, a zenekar majd minden tagja - kivéve az "újoncot" -, mint szerző is bemutatkozik és egy tisztább, élesebb, nevezhetjük "karcosabb" hangzást kitűzve célul, majdnem tökéletes albummal rukkol elő! Azt is megkockáztatom, hogy 1983-tól számí­thatjuk a sikeres, világsztárrá "cseperedő" banda "születését" (nem mintha az "elődalbumokkal" bármi bajom lenne, sőt...)! Az AC/DC mellett ők voltak számomra az első igazi szerelem, mely a mai napig is tart, a banda létrehozott egy olyan "kultuszt", mely örökérvényű és letagadhatatlan! Ha dalaikat nem is tekintem, de a "közeg" - gondolok itt a lemezborí­tók "mí­vességére", a szí­npadi megjelenésekre (mely igaz, "csak" a Powerslave turnéján teljesedett ki), a tagok egyéniségére, hihetetlen zenei tudásukra -, melyet létrehoztak, a legnagyobbak közé emelték őket! Aki nem ismeri el a csapatot a "brit HM újhullám" szerves részeként, azt nem is értem...!!! A dalokról nem kí­vánok külön-külön emlí­tést tenni, valamennyi rendkí­vül erős, karakteres darab, megunhatatlan (személy szerint bármikor, újból és újból szí­vesen hallgatom az albumot), korszakalkotó, bátor leszek: ZSENIÁLIS! A történelem és a kultúra, mint "téma", rendkí­vül szerteágazóan jelenik meg a szövegekben, direkt nem részletezném, hogy milyen alkotások adták az alapötleteket (jómagam í­rásban vagy képes-hangos felvételen valamennyit magamévá tettem és a kedvenceim között tartom számon), mert talán í­gy azok is - akiknek eddig nem "tűnt fel" - hasonlóképpen "járnak el", mint én. Mindenkinek jót tesz egy kis "kutatómunka"! :o) Szinte egész, eddigi életemet végigkí­sérte (csak úgy, mint a továbbiak) az album, kézközelben kell, hogy legyen, mert bármely pillanatban "beugorhat", hogy most erre van szükségem! Még kislányom (aki alig múlt 10 éves) is elsőként ezt a lemezt emelte le a polcomról (persze, mivel nem ajánlottam, í­gy lehet, hogy a borí­tó különlegessége miatt), hogy az élmény részese legyen. Ezzel arra szeretnék csak rámutatni, hogy abszolút hallgatható, slágeresnek ugyan nem mondanám (talán csak a Flight Of Icarus - hogy "tolták" Ripper-ék a Beyond Fear bulin?! - esik ebbe a körbe), de a "kemény" zenét kevésbé kedvelők számára is befogadható, élvezhető alkotás. A zenekar tagjai, minden kétséget kizáróan, egytől-egyig egyéniségek, Bruce Dickinson szédületes frontember, igaz, hangja a koncerteken már rég nem az "igazi", de tudása, mozgása, kapcsolatteremtő készsége a közönséggel elvitathatatlan (személy szerint szólómunkáit is nagyon kedvelem)! A "főnök" Steve Harris hangszerének ma is elismert mestere, s mint alkotó, zeneszerző, több száz "követ épí­tett a kemény rock templomának falaiba". A Dave Murray - Adrian Smith "páros" pedig, mintha testvérek volnának - bár stí­lusuk különbsége azonnal érzékelhető -, a mai napig is olyan összhangban (kedves Janick, ezer bocsánat!) játszanak, mely utánozhatatlan! Egy alkalommal, Tibusz barátommal cserélve eszmét, arra a megállapí­tásra jutottunk, hogy igen kevés "páros" van a világon (talán csak a Tipton - Downing "duett"-ről mondható el ugyanez), mely ennyi és ilyen csodás gitárszólóval ajándékozta meg a közönséget. Igaz, a hátsó traktusban ülő "úriember" mára tán kissé megfáradt (legutóbbi albumukról, melyre a "progresszí­v" jelzőt aggatták, épp a "kezdettekkor" oly zseniális "virgákat" hiányolom), de valódi őrült fazon, a maga nemében stí­lusteremtő teljesí­tménnyel. A Piece Of Mind-on való bemutatkozása s a további szereplése is a legnagyobbak közé sorolja őt! Nem hiszem, hogy volna oly olvasó, aki még nem találkozott ezzel az albummal, ha mégis, tegye a magáévá, érdemes! Egy kis statisztika: A Piece Of Mind többszörös arany-és platinalemez, csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányban kelt el! Annak tükrében, hogy egy klasszikus brit HM csapatról van szó, "no comment"! A track lista: 1. "Where Eagles Dare" (Steve Harris) - 6:10 2. "Revelations" (Bruce Dickinson) - 6:48 3. "Flight of Icarus" (Adrian Smith, Dickinson) - 3:51 4. "Die with Your Boots On" (Smith, Dickinson, Harris) - 5:28 5. "The Trooper" (Harris) - 4:10 6. "Still Life" (Dave Murray, Harris) - 4:53 7. "Quest for Fire" (Harris) - 3:41 8. "Sun and Steel" (Dickinson, Smith) - 3:26 9. "To Tame a Land" (Harris) - 7:27 Iron Maiden ('83): Bruce Dickinson - ének Dave Murray - gitár Adrian Smith - gitár Steve Harris - basszusgitár Nicko McBrain - dobok Mercyful Fate: Melissa A Mercyful Fate kétség kí­vül a skandináv metal élet legidősebb és legprominensebb képviselője. Az 1980-ban alakult zenekar a heavy metal egy új dimenzióját nyitotta meg. Zenéjükben ugyan felfedezhetőek a Judas Priest és a Saxon hatásai, de szövegviláguk azonban olyan mértékben foglalkozik az okkultizmussal mint azelőtt senki. (Sokan illetik zenéjüket a black metal jelzővel is, ami ne baj, de ha a Mercyful Fate a black metal, akkor a Marduk és társai micsoda? Szóval lehet vitatkozni, én leginkább csak az okkult heavy metal kifejezést használom.) Frontemberük King Diamond (igazi neve Kim Bendix Pedersen) hangja pedig méltó társa az elég elborult szövegeknek. Nem is beszélve az Alice Cooper "feeling-es" arcfestésről. Diamond hangját lehet utálni és lehet imádni. Középút nincs. Elképesztő magasságú sikolyok, károgások, hörgések és "normális" éneklés is megtalálható nála. Egyszóval a metal egyik legeredetibb frontembere. De persze nem szabad megfeledkezni egy korszakalkotó gitáros kettősről, akik számos zenésznek mutattak utat, pazar ötletes játékukkal. Ők Hank Shermann (René Krolmark) és Michael Denner voltak. Kevés zenekar tudhat a magáénak két ilyen kaliberű gitárost. De a dobos Kim Ruzz és a basszer Timi "Grabber" Hansen által alkotott ritmusszekció játéka is kiemelkedik a mezőnyből. 1982-ben egy EP-vel jelentkezett a társaság, majd 1983 októberében megjelent a máig legjobb albumuk, a Melissa. (Az igazság kedvéért meg kell emlí­teni, hogy 1981-ben 2 demot is készí­tett a csapat, amin olyan slágerek találhatóak, mint a Curse Of The Pharaohs, Return Of The Vampire vagy a A Corpse Without Soul.) A Melissa "csak" 7 számot tartalmazott, ez a 7 azonban mind igazi mestermű Gyémánt Királytól és csapatától. A lemezt nyitó Evil rögtön egy örökéletű klasszikus. Csodásan együtt dolgozó gitárok, olyan elképesztő szólókkal, amiktől futkos a hideg az ember hátán. A dal felépí­tése is ötletes, hol száguldóan gyors, hol középtempós, egyszerűen zseniális. A második dal is nyugodtan nevezhető halhatatlan slágernek. A Curse Of The Pharaohsban ismét riff-bombát kapunk az arcunkba, a kiváló szólókról már nem is beszélve. Diamond előadásmódja fenomenális, itt nem sikí­tozik annyit, nem énekel olyan elképesztő magas hangokon, de ez a nóta í­gy jó, ahogy van. A lemez következő szerzeménye az Into The Coven, ami egy igen í­zes gitártémával indul, lassú, melancholikus szólózás, majd jön egy újabb riff mestermű, egy nagyon jól eltalált, headbangelésre ingerlő tempó. Itt már előjönnek az elképesztő magasságú sikolyok, amik nagyban felelősek azért, hogy én megszerettem a heavy metalt. A negyedik nóta egy Saxon-os érzetű gitártémákat felvonultató szám, az At The Sound Of The Demon Bell, amit King sátáni hangjai és az eléggé összetett ritmusképlet azért kellőképpen megkülönböztet a brit heavy metal óriásától. A Black Funeral egy újabb himnusz a sötétség hercegének, szövegéért megérne egy "csak szülői felügyelet mellett hallgatható" minősí­tést, a zene azonban egy lüktető, igazán erős metal szerzemény. A Satan's Fall egy több mint 10 perces monumentális alkotás, kegyetlenül jól összerakott dal, a tempók váltakoznak, akár az évszakok (van itt már-már speed téma, balladisztikus lassúság is), a hangszeres szekció brillí­rozik, ennyi jó gitártémát egy számba nem is tudom, hogy tudtak összehozni, más zenekarnak egy lemez alatt nem sikerül ez. A záró Melissa egy lassabb, "nyugalmasabb" tétel, pihentető lezárása a történetnek. Nem is tudom mit kéne mondanom még erről a lemezről és erről a zenekarról. Egy korszakalkotó, sokra hivatott csapat született meg Dániában, és a Melissával egy olyan lemezt rakott le az asztalra, ami bátran példaértékű lehet az utókornak. Egy percig sem unalmas, változatos dalok követik egymást, amiben a zenészek hatalmasat produkálnak. Ha van zenekar, amiért én szeretem a heavy metalt, akkor az a Mercyful Fate. Ezzel azt hiszem, ki is fejeztem viszonyomat Diamond mesterrel és csapatával. Metallica: Kill' em All "... mi soha nem állunk meg, soha nem hagyjuk abba Mert mi vagyunk a Metallica" (Whiplash - szabadfordí­tás) Igazán akkor figyeltem fel a Metallica nevére, amikor egy rádióműsorban (1989-90 táján) meghallottam, hogy egy csomó dí­jat bezsebeltek. Év gitárosa, dobosa, lemeze, meg ki tudja mi mindent. Figyeltem, és arra gondoltam, hogy aki ennyi dí­jat kap, az nem játszhat számomra jó zenét, hiszen akkoriban általában a "nyál" zenéket értékelték a médiában..., gondoltam akkor és le is zártam a témát, mivel az akkor általam sokat hallgatott bandákról (Accept, Iron Maiden) szó sem esett. Ha akkor azt mondja valaki, hogy ez a banda lesz az, aki több mint 10 évig meghatározza a zenei í­zlésemet, hát rendesen megmosolygom. Viszont í­gy lett. ŐK lettek azok, akik mindig az elsők között szerepeltek nálam. Ha kérdezték ki a nagy kedvenc, akkor őket emlí­tettem többnyire elsőként. Többször gondolkodtam rajta, próbáltam tárgyilagosan szemlélni a dolgot, hogy mi az a plusz, mik az a zenei újdonság, az a hangzás, szövegvilág, énekhang ami megfogott. Miért pont ŐK ??? Hosszú oldalakon lennék képes erről gondolatfüzéreket előállí­tani, de mit sem érnek... Hallgatni kell a lemezeket, és az magával ragad mindenkit, akinek affinitása van a metálzenéhez. Az első négy lemezről nem tudok sajnos érzelmek nélkül í­rni, annyira hozzám nőttek, hogy egyre inkább érzem (most már harmadszorra esek neki ennek a cikknek is) esélytelen tárgyilagosan í­rni bármiről is velük kapcsolatban. Éveknek kellett eltelni, hogy a kocsiban tudjam hallgatni lemezeiket, mert annyira elvonja a figyelmem, hogy közveszélyessé válok a közlekedésben. Igazság szerint az első 10 éves termésüket mind a mai napig ritkán hallgatom közlekedés közben (még tömegközlekedésen sem szí­vesen hallgattam fiatalon, mert hülyén néz ki, ha valaki folyamatosan bólogat a metrón, és közben mormolja a szöveget, vagy dúdolja a zenei témákat). Nézzük az első fémesen csillogó csiszolatlan gyémántot '83-ból, de előtte egy kis történelmi összefoglaló, azoknak akik nem ismerik a zenekar történetét. A Metallica történetét számos helyen részletezik, magyar és angol nyelven egyaránt, de pár dolgot meg kell emlí­teni. Csak í­gy lehet teljes az első lemezről í­rt "eszme-búrjánzás". Hogy ne a saját kútfőmre támaszkodjak, a Metallica honlapot és egy három részes Metallica sztorit hí­vtam segí­tségül a Metal Hammer/Metallica Hungarica szaklapból (1992 április környéki számok. Sajnos csak a kivágott lapok maradtak meg abból a 3 számból...). 1981 -ben egy Dán srác, név szerint Lars Ulrich, aki az európai underground bandák nagy fanatikusa volt, újsághirdetésen keresztül ismerkedett meg egy bizonyos James Alan Hetfield -el. "Lars hatására James is beleásta magát az európai bandákba...és ezzel megszületett a Ulrich/Hetfield kooperáció. Persze előbb nevet kellett találniuk maguknak, de csupa klisés ötlet jutott eszükbe...mí­g haverjuk Ron Quintana meg nem emlí­tette Larsnak, hogy induló HM fanzine-jéhez nevet keres... A lehetséges nevek között Lars meglátta a Metallicát, és ezek után más dolga sem volt, mint Ront rábeszélni egy másik névre. Így lett a fanzine Metalmania és a banda neve Metallica... A logot James rajzolta meg és í­gy már csak társakat kellett találniuk." Két rövid gitáros próbálkozás után ..."1982 januárjában kerül a csapatba a nagyszájú Dave Mustaine, James barátja, újsághirdetés útján. A bőgős posztjára Hetfield szobatársa Ron McGovney állt be, akit James taní­tott meg az alapfogásokra." Egy rövid ideig James csak énekelt, de mivel nem találtak megfelelő gitárost, magához ragadta a ritmusgitárt. 1982 "Júliusában került rögzí­tésre a No Life 'Till Leather demó, amely egyike a HM történelem leghí­resebb demóinak. A korábbi nóták újra felvett változatai mellett a Seek and Destroy, a Metal Militia és a Phantom Lord hallható rajta. Az egész underground világ visszhangzott a banda nevétől! Az amerikai csapatok mind sápadtnak tűntek a Metallica intenzitása mellett, sőt a banda még az európai csapatoknál is európaibban szólt! Senki sem volt sem gyorsabb, sem agresszí­vebb náluk!" "1982 augusztusában a Trauma a Violation társaságában nyomult az LA-i Whiskey-ben, James és Lars pedig leugrott megnézni a világ leg headbangelősebb bőgősét. A srác neve Cliff Burton... "szarok -rá hozzáállás, hippi kinézet, bőszárú farmer, hosszú haj és bámulatos bőgőjáték jellemezte a szí­npadon bevaduló srácot, akinek esze ágában sem volt beszállni a Metallicába, hiába nyaggatták Larsék." Végül mint ismeretes Ron-nak mennie kellett, és helyét Cliff vette át, igaz kemény feltételt szabott... A Metallica-nak San Franciscoba kellett költöznie, ez 1983 február közepére megtörtént. "Sajnos, Dave Mustain és a többiek kapcsolata nem alakult felhőtlenül. Mí­g korábban csak próbák, fellépések alakmával találkoztak, addig most szinte napi 24 órát töltöttek együtt. Ez túl soknak bizonyult, Dave szeszélyes volt. Sokat ivott." Mivel a bandát New York -ba hí­vta Johnny Zazula, koncertezni és a saját alapí­tású Megaforce lemezkiadójával szerződtetni a Metallicát és kiadni az első nagylemezüket. A csapat buszra szállt. Ott született meg a döntés, hogy Dave-et kiteszik a csapatból. Az új gitáros Kirk Hammett lett az Exodus-ból. "1983. május 10 és 23. között került sor az első lemez, a Kill' Em All felvételeire, amely július végére látott napvilágot." (Pontosabban:1983.július 25.) Beindult a 100% -os koncertláz, olyan előzenekarral mint pl.: az Anthrax. 1984 elején jöttek át először Európába, ahol szintén nagy sikereket arattak. Ugyan most a CD-t helyezem be a CD játszóba, de már előkészí­tettem az asztalra a Kill'Em All bakelit változatát is. Azt csak szigorúan akkor hallgattam, amí­g átvettem annak idején kazettára az albumot. Nehogy elkoptassa a tű a barázdákat! J Play gomb és indulhat az igazi METAL küzdelem a Hit the Lights-al! A kezdést nem bonyolí­tották el. Egyszerűen csak felkeverték a hangszereket, izmos lábdob rész, pengető végighúz a húrokon és ZÚZÁS, ami belefér (ha te most nagyon fiatal vagy és SlipKnot-on nőttél fel, akkor csavarj vissza a naptáradon 24 évet, szóval olyan zúzás). Ez a lemez ösztönös, ez már az első számnál látszik. Nem töltöttek el hónapokat a felvétellel, és hát James hangja... inkább idézek a már emlí­tett Metal Hamerből: "Annak ellenére, hogy a banda nagy sikereket aratott Európában, nem voltak biztosak benne, hogy Hetfield anti-hangjával messzire jutnak Amerikában és ezért elkezdtek filózni azon, hogy bevegyenek-e egy énekest. Természetesen a csapat kedvenc front emberére John Bushra gondoltak az Armored Saintből..." Elképesztő fejlődésen ment át a hangja James-nek, és hatalmas szerencse, hogy nem találtak énekest. Ahogy elkezdődik az első dal, szinte hihetetlennek tűnik, hogy 10 év elteltével felénekelte a Nothing else matters nótát, de ne szaladgáljunk az időben! Szóval James hangján túllépve, sebes basszusfutamok, stabil fix két lábdobos ritmus, egyszerű, energiától duzzadó, súlyos, erősen torzí­tott gitár, remek gitárszóló és James üvöltözése. Határtalan agresszivitás, szétrobbantják a termet, belépnek az agyunkba hogy a szövegre utaljak. 2. dal, The four horsemen. Reszelés, igazi lovaglás a 4 halált hozó lovassal, akik elveszik az életed. Nem tudom hányszor halottam, de még mindig magával ragad ez a ritmus. A mélyebb Metallica ismeretekkel rendelkezők tudják, hogy ennek a dalnak a Mechanix volt az eredeti változata, Mustain jelentős részt vállalt a dalszerzésben, nagy kedvenc az is, de a szöveg itt jobban bejön nekem, valamint a ritmus is jobban fekszik számomra, mint a kicsit gyorsabb elődnél. Csak ismételni tudom magam. Őserő van ebben a számban is, egyszerű ritmus, súlyos riff, ami iszonyatosat üt! Ha hallgatom ezt a lemezt, mindig eszembe jut, hogy nagyon egymásra találtak ezek a srácok, pedig itt még Kirk nem volt túl régen tag. A súlyos zenei témák száguldozása mellett, a szövegekben el-el bújik pár örök igazság is, csak úgy könnyedén, hogy passzoljon a zenéhez: "...A születésed napjától haldokolsz Tudod, ezt mind kitervelték..." Motorbreath a folytatásban, emlékezetes basszus témával. "Ne állj meg semmiért! Teljes sebességgel, Vagy sehogy! Elsöprök mindent, ami az Utamba kerül." Ez az idézet (szabad fordí­tásban) össze is foglalja a számot! Nincs pihenés, gyilkos tempó, ismét magvas gondolatok az életről. Nagyon a magaménak érzem a szövegek tartalmát, akár az a pár millió ember, aki megvette a lemezt. Negyedikként Jump In the Fire. Hát ez sem egy bulizós, rock csajszis, gyertek érezzük jól egymást dal: "Szememben pokol, ereimben halál Közelí­t a vég Emberek agyán élek És lelkükből táplálkozom Minden hí­vem kiáltva keres És mindig engedelmeskedik" Merően eltérő szövegvilág a kortárs rockzenét játszó együttesektől, megtámogatva egy egyszerű, dallamos, pusztí­tóan gyors, de nem öncélú fűrészeléssel. Minden dalhoz í­rtak szólót. Nem is rosszat! Pulling theet - Cliff Burton basszus szóló. Nem lehet eleget hallgatni. Ma is nehezen hiszem el, hogy egy 4 húros basszusgitárral fel lehet játszani egy ilyen dallamot! Persze a basszus is be van torzí­tva, amennyire csak lehet. Ebben is különböztek a többiektől, egyedi hangzásvilágot alakí­tottak ki, ami azonnal felismerhetővé tette a Metallica dalait, gyakorlatilag pár taktusból. Ezt az instrumentális dalt összedolgozták a Whiplash évtizedeken át koncertek százain játszott dallal. Középiskolában ez volt az első dal, amit elkezdtem lefordí­tani. Nem értettem miről szól, csak érzetem a zenéből, hogy iszonyatos energia van ebben a szürkeállomány rombolásban. Ez a zúzás mindenkiben megemeli az adrenalint!!! Isten irgalmazzon a szomszédoknak, ha ezt fülhallgató nélkül hallgatom! Nem kell különleges gitártudás a dal megtanulásához, csak tehetség ezt megí­rni, és úgy eljátszani, hogy az őrületbe kergeted a hallgatóságot. Adrenalin áramlik az eremben! Akárhányszor hallgatom! Phantom lord a következő track, melyben "lesújt a megsemmisí­tő metál"! A dal végére kis bontott akkord enged egy kis lélegzetvételnyi pihenést, hogy a végén egy igazán gyilkos szólóval köszönthessük az Fantom Urat. No remorse -al tovább. "Csak az erős aki életben marad, a gyengébb fajt megmenteni nem kell, és ezért ne érezz bűntudatot!" Durva mondanivaló, durva zene! Eddigi zenetörténeti tudásom szerint a trash/ speed zene alapja ezen a lemezen van. Minden dal egy új sújtás azzal a bizonyos zenei bárddal. Elég hangerőt használva, tényleg egy igazi agytekervény kiegyenesí­tő gyalulásban lehet részünk, hogy a dal végére még nagyobb sebességre kapcsolva egy új dallam kerüljön a hallójáratunkba, véres képekkel, ahol közeledik a vég mindenkiért, és nincs bocsánat! Seek and distroy! És ismét egy kérdés bennem, hogyan lehet ennyire egyszerű témákat ennyi energiával párosí­tva megalkotni? A közel hét perces dal végén ismét lehet fokozni a sebességet, az alap téma egy romboló gitárszólóba csap át, amely elősegí­ti, hogy agyunkban tényleg a gyilkolás szelleme lobogjon! Metal Militia szerzeménnyel zárul az első lemez, amely szintén a metál zenét dicsőí­ti, az akkori kor végletéig fokozott zenei sebességgel. Számomra a lemez lényegi mondanivalója, üzenete ennek a szerzeménynek szövegében található: "Mind hasonlóak, s ezért egyek vagyunk Egy célért harcolunk Bőr és fém az egyenruhánk Megvédjük amik vagyunk Összegyűlünk, hogy kiálljunk a világ ellen A heavy metal zenénkkel Szétküldjük az üzenetet mindenkinek"... Ne feledjük, 1983-at í­runk... Ma valószí­nűleg bukást hozna ez a szövegvilág, akkor egy siker kezdetét hozta, annak ellenére, hogy a depresszí­v témák rétegzenét sejtettek. Rétegzene is lett ez a lemez, jó vastag rétegnek a zenéje J! Összegezve a lemezt, az agytekervény-simí­tó zene thrash-metal alapmű, a szenvedélyes ritmusok és magával ragadó gitártémák, dallamváltások azok, amik frenetikussá teszik az albumot. James hangjára kicsit visszatérve, szerintem ez a lemez í­gy egész! 1983-ban ez volt a Metallica, és ezekhez a trash-metál durvulásokhoz illik ez az előadásmód és a még képzetlen hang. Ennek az akkor kezdő bandának, fiatal, energiától duzzadó tagjai hitelesek minden számban. Nem vonhatja kétségbe senki, hogy a "négy lovas" a metál létjogosultságáért küzdött, nem kevés sikerrel! Dalcí­mek: HIT THE LIGHTS THE FOUR HORSEMEN MOTORBREATH JUMP IN THE FIRE (ANESTHESIA)-PULLING TEETH WHIPLASH PHANTOM LORD NO REMORSE SEEK & DESTROY METAL MILITIA Hivatalosan megjelent maxik: Whiplash; 4 számos amerikai maxi - 1983 Jump in the fire; 3 számos európai maxi - 1983 A lemezen hallható metál-pusztí­tást a következő felállásban játszották fel: James Hetfield - gitár és ének Lars Ulrich- dob Cliff Burton - basszusgitár Kirk Hammett- gitár Mötley Crüe: Shout At The Devil Ezekilencszáznyolvanháromban a Mötley Crüe kiadta azóta is legsikeresebb albumát, a rajongók által csak Shoutnak nevezett korongot. Ha tehetek egy személyes megjegyzést, nekem az első, még magánkiadásban piacra dobott Too Fast For Love mindent visz. Persze vannak, akik a Girls, girls, girls-re, vagy a Dr. Feelgood-ra esküsznek, és valószí­nű ez az, ami életben tartotta és tartja a csapatot máig is. Egy kétségtelen, a legismertebb és legnépszerűbb munkájuk ez. Mielőtt a hallhatókkal foglalkoznék, engedtessék meg egy kis kitérő a látottakra. Egy dolog, ami számomra már akkor és most is nevetséges. Soha nem értettem, hogy ehhez a zenéhez miért kölcsönözték a vad, néhol sátánista külsőt. Lehet, hogy csak ez a jelmez maradt a kölcsönzőben éppen akkor? Biztos nem. Mint azt tudjuk a Mötley Crüe csapatát a KISS-es Gene Simmons-hoz közelálló menedzsment, fedezte fel, és futatta is be a világhí­rnév felé. Valószí­nű ez is egy koncepció volt. (mint ahogy az azóta is használt make-up is). Egy viszonylag lágyabb rockzenével is elérni az Európában akkor már tomboló keménységet. Sikerült. A Mötley Crüe zenéje olyan hamar ismert lett, hogy a Shout már az a lemez volt, amit vártunk és kerestünk a lemezboltokban. No és még egy kis adalék. Sajnos az akkori rendszer miatt esélyünk sem volt látni a csapatot, mert mint tudjuk, szinte elképzelhetetlen volt, hogy az amerikai mocsok eljuthasson a jól nevelt ifjúsághoz, ráadásul hivatalos dvd kiadvány sincs az ekkori időkből, viszont néhány éve hozzájutottam egy felvételhez, ami 1983-ban készült a US Fesztiválon. Ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor annyit mondanék, borzalom. Ennyire rosszul és hamisan embert egy ilyen eseményen talán nem is hallottam énekelni. Áldom a sorsot és szertett pártunkat, hogy ezt akkor nem kellett végigszenvedni. Egy világ omlott volna össze bennem. No, mondjuk Vince Neil élőben azóta sem egy nagy penge, de legalább már hallgatható. Viszont egy kétségtelen, egymillió énekes közül meg lehet ismerni a hangját, mint ahogy a Mötley zenéjét is. Persze itt is megoszlanak a vélemények, mert van, aki John Corabi-ra esküszik. Szerintem, ez legyen egyéni í­zlés kérdése. Nekem a Crüe Vince Neil, Nikki Sixx, Tommy Lee és Mick Mars. És hogy milyen a lemez? Alapmű! A Mötley Crüe igazi arca. Valószí­nű, ha egy koncerten le kéne játszaniuk egy az egyben egy lemezt, akkor biztos ezt választanák. Talán észrevették Kedves Évtizedelő Olvasóink, én nem szoktam belemenni ezen albumok taglalásába, mert úgy érzem, hogy már mindent leí­rtak elődeim sokszor ezekről a lemezekről és nem is szeretném ennyi év után kritizálni őket. Sőt, erről az albumról még számokat sem tudok kiemelni, annyira egységes. Ha valaki nem hallott még Mötley Crüe-t, ezt az albumot szerezze be elsőnek. Ráadásul a pár éve kiadott remaszterizált cédé változaton bónuszként felkerült a Shout The Devil, Lookcs That Kill és a Hotter Than Hell (ez nem került fel az albumra) demo verziója is. Érdekes! 🙂 Főleg, ahogy Vince énekel rajta! Összegezve a Shout The Devil az amerikai rockzene (és ezen lehet persze vitatkozni) egyik alapműve.