Évtizedelő - 1979: Valami véget ért

írta garael | 2007.03.04.

AC/DC: Highway To Hell - garael Gillan: Mr. Universe - JLT Pink Floyd: The Wall - Tomka Scorpions: Lovedrive - garael Supertramp: Breakfast In America - Brinyó AC/DC: Highway To Hell Highway To Hell - Egy "ZS" kategóriás horrorfilm cí­me idéződik fel, ismervén a lemez utáni tragikus fordulatot. Mintha a "halál angyala" keresztelte volna el az albumot, démoni jelét adva egy szomorú, be nem teljesülő történetnek: ugyanakkor egy új kaput nyitva vissza, a sötétbe, mely igazából mégis csak a fény felé tartott. Groteszk fordulata a sorsnak, hogy a Highway To Hell csupán egyik felét adta a siker Janus arcának, a másik részhez kellett valami plusz, amit sajnos zeneileg nem lehetett elérni. Ám addig is, az országút a pokolba meghozta az eredményt: a csapat korábbi nagyra törő terveiben szerepelt az Egyesült Államok meghódí­tása is, amit 1977-ben kezdtek el és amelyet végül a Highway To Hell-lel sikerült végérvényesen megvalósí­tani. Ehhez azonban nem csak a szakmai fejlődés vezetett: az Atlantic kiadó javaslatára a maximalizmusáról hí­res producer mágus, Robert John Lange vette kézbe a dolgokat, ki aztán megszabta azt a munkastí­lust és morált, mely azidáig ismeretlen volt az ausztrál fiúk előtt. A szokásos háromhetes, ausztráliai lemezgyártás helyett az alkotói folyamat most hat hónapig tartott a Roundhouse Studios-ban, szinte a végletekig csiszolva, tökéletesí­tve a lemez hangzásvilágát. A kitartó és aprólékos munka végeztével, július 27-én kiadták a Highway To Hell-t, ami hamarosan a brit Top 10-es listán a nyolcadik helyre, mí­g az amerikai Top 20-ason a 17-ik helyre ugrott. Ausztráliában is komoly sikereket értek el, egészen a 24. helyig jutott az album. Természetesen az AC/DC sosem a steril soundról volt hí­res - nem is illett volna ahhoz a koszos, szőrös blues'n boogie-hoz- , ám a Highway To Hell - en mégis kihozták azt a maximumot, mely leginkább passzolt a zenei koncepcióhoz. Talán éppen ez lehetett a siker titka, hiszen jóllehet már a Powerage-en is ott sorakoztak a későbbi nagy slágerek, - és hát az AC/DC sosem az új zenei utak kereséséről volt hí­res- , igazán nagy áttörést az országút a pokolba hozott. Persze hiába lett volna a remek produceri munka, a tökéletesí­tett stúdiós játék, ha nem születtek volna kiváló dalok: a Highway To Hell főriffje bekerült a rock zenei múzeumába, és himnuszává vált egy nemzedéknek, olyan életérzést tükrözve, mely egyben fejezte ki a hetvenes évek nosztalgikus visszatekintését és forradalmi hangulatát. Ugyanakkor ki feledné a Girls Got Rhythm táncra késztető boogiját, vagy a Walk All Over You lassan gyorsuló, feszültséggel teli ütemeit. A Touch Too Much egy hagyományosabb, ám szokatlanul slágeres refrénnel ellátott dal - talán a dallamformálás lett kicsit populárisabb a korábbiakhoz képest -, a Beating Around The Bush rohanása ellenére is fülbemászó melódiákat csempész a ritmusok közé, csakúgy, mint a lemez többi dala. A tempó egyébként is élettel telibb az előző lemezekhez képest, lassabb, kifejtősebb blues csak az album végén kapott helyett, mintegy levezetéseként a többi szám okozta őrületnek. Érdemes odafigyelni a szerzeményekre - a későbbiek folyamán bizony gyakran "újraí­ródtak" a riffek, és hasznosí­tásra kerültek a zenei megoldások, bizonyí­tván, mennyire gazdag tárháza volt az ötleteknek a Highway To Hell.. Nem lehet tudni, hogy mi lett volna, ha Bon Scott azon a bizonyos estén nem iszik annyit, és vele készül el a következő lemez. Sokan úgy vélik, a Back In Black nagy része már Bon életében elkészült, ám szerintem annak óriási sikeréhez - sajnos - hozzájárult a haláleset okozta "delejesség" is. Highway To Hell: a metal történelem talán legkifejezőbb lemez cí­me, és az egyik legkiemelkedőbb lemeze. Mérföldkő és egyben sí­rkő is. R.I.P Bon Scott, R.I.P. hetvenes évek! Gillan: Mr. Universe Az 1979 -es esztendő hatalmas változást hozott Ian Gillan életében. Az előző jazz-es feelingű lemezek után egy igazi "back to the roots", azaz vissza a gyökerekhez albumot készí­tett. Talán úgy érezte, hogy a szakma és a közönség is inkább egy igazi, tökös hard rock albumot vár tőle, noha a jazzes hangvételű lemezei is igen jóra sikerültek. Ám a név kötelez! Zenésztársait is lecserélte, előző lemezéhez képest csak Colin Towns billentyűs maradt a csapatban, - aki dalszerzőként is igen tevékeny részt vállalt, - Bernie Tormé kezelte a gitárt, a dobok mögé a zseniális Mick Underwood került és John McCoy lett a basszusgitáros. A zene pedig...hát igen. Igazán igényes, helyenként kemény (már-már brutális), változatos hard rock. Gillan semmit nem bí­zott a véletlenre. Hangja nagyon rendben van a lemezen, igaz nem sikí­tozik annyit, mint a Purple lemezeken, de őszintén szólva nem is hiányzik. Itt inkább a szikár, erős hangú Ian Gillan dominál, de a lemez lágyabb nótáiban szintén varázslatosan énekel. Sokan ok nélkül leszólják Gillan teljesí­tményét ebben az időszakban, ami szűk látókörre vall, hiszen Gillan több interjúban is elmondta: nem volt célja "új Deep Purple" albumot készí­teni, ezért is nem erőltette azt a stí­lusú éneklést. Más kérdés persze, hogy ekkor már túl volt egy igen komoly hangszálgyulladáson, de ez a lemezeken nem érződik. És hogy sokan néhány gyengébbre sikerült koncertfelvételt "lobogtatnak" Gillan ellen, az egyenes szánalmas. Mindenkinek lehet rossz napja, vagy csak éppen elfáradt , lehet, hogy abban a terminusban 7 nap alatt 7 koncertet adott stb. Ezen sorokkal csak azt a tévhitet szeretném eloszlatni, miszerint Gillan rossz énekes volt ebben az időszakban. EZ KAPITÁLIS TÉVEDÉS. Aki nem hiszi, hallgassa meg ezt a lemezt. Egy heavy metal énekest megszégyení­tő produkciót hallhatunk a hard rock legmeghatározóbb hangjától: nem véletlenül tartja Eric Adams vagy éppen Bruce Dickinson példaképének. Vissza az albumhoz. A zenészek teljesí­tménye kiemelkedő, főleg Colin Towns játszik élményszámba menően. Izgalmas szólok, szép "aláfestések", helyenként egy bárzongorista ugrik be a játékáról, főleg mikor csak egy szál zongora kí­séri Gillan mestert. A kor egyik legzseniálisabb, de annál kevésbé elismert művésze volt. A többiek is jól teljesí­tenek, a ritmusszekció is hibátlanul alapoz, helyenként Underwood már-már heavy metal-os témákat hoz, nem jön zavarba a gyors, tekerős témáktól sem, és az olyan ötletesebb dobolás, mint amit a Mr. Universe - ben mutat be, egyenesen káprázatos. Tormé ötletes, kliséktől mentes gitározást prezentál, szólói igényesen kidolgozottak, gitár "soundja" is megérne pár strófát, ahhoz képest, hogy a lemez 28 éve jelent meg, mai napig élvezhető a hangzása. Az album számai között vannak igen lendületes, gyors számok : a Secret Of The Dance (Gillan koncertek nélkülözhetetlen darabja), vagy a Roller, amik száguldanak akár az Orient Express, kegyetlenül "ledarálják" a közönséget, pogózásra ingerlik az embert. Ezekhez a nótákhoz sorolható a Message In The Bottle is, itt Gillan talán legkeményebb hangját hozza, amivel akár egy heavy metal csapatban is megállta volna a helyét. A lemez érzelmesebb lassú tételei, mint a Fighting Man vagy a She Tears Me Down nagyon kellemes perceket okoznak, Gillan érzelmes oldala csodálatos, remek énekdallamok, szép, melodikus zene. Jómagam nem vagyok nagy rajongója az ilyen tí­pusú nótáknak, de ezek a számok nagyon rendben vannak. A lemeznek azonban van két, igen kiemelkedő szerzeménye. Az egyik a cí­madó Mr. Universe. A lemez többi dalához képest ez egy összetettebb, agyasabban megkomponált alkotás, talán a progresszí­v jelző sem túlzás, persze csak a lemez többi számához képest. Az induló billentyű futam valami elképesztően jó, Gillan itt is hozza, amit kell, a ritmusszekció bravúrosan játszik, Tormé játéka nagyon jól eltalált, az egész szám bravúrok sorozata, különösen a középső része, amely egy kis pszichedelikus orgia. A másik zenei csúcs Gillan egyik legnagyobb slágere, a Dead Of Night. Egy jól eltalált középtempós nóta, ami mozgásra készteti az ember végtagjait és amit kocsiban ülve, orbitális hangerő mellett igazán jó hallgatni. Towns játéka itt "tetőzik", ilyen jó szólót talán csak Jon Lordtól hallottam. Összességében elmondható, hogy Gillan ezzel a lemezével megfelelt a várakozásnak, amit a szakma és közönség támasztott, és mivel a Rainbow ekkor váltott stí­lust, í­gy Gillan ezzel e lemezével talán betöltötte a Deep Purple által hagyott űr egy részét. Igen jó, dögös hard rock albumot tett le az asztalra, ami egy percig sem unalmas: egyik nótára sem tudnám mondani hogy töltelék, minden része izgalmas, változatos, egyszóval csodálatos album, még í­gy, 28 év távlatából is - ez pedig csak a legjobbak sajátja. Pink Floyd: The Wall "A következőkben főként azzal a nehézséggel kell megbirkózni, hogy a zene tulajdonképpeni tárgya éppen az, amit a zene fejez ki, - s ami itt a fejtegetés tárgyát képezi, - és hogy ezt a zene sokkal tökéletesebben fejezi ki, mint amennyire erre a nyelv képes, mely a zene mellett nagyon szegényesnek tűnik." Habár Kierkegaardnak alapvetően csak másodlagos célja volt a zenei téma kifejtése az eredeti szöveggel, esetünkre a fenti idézet kiválóan alkalmazható a Pink Floyd zenéjének esszenciális tulajdonságait tekintve: a szinte végletekig fokozott progresszivitás, a pszichedelikus és experimentális jelleg abszolút mód történő érvényesí­tése következtében a PF zenéjének verbális körülí­rása nagyon is emberi nehézségekbe ütközik, a PF művészetének közvetlensége nem ragadható meg í­rásban. Ezen tulajdonságok explicit módon tartalmazzák a PF zenéjének centrális motí­vumát, ami nem más, mint a szubjektivitás, aminek következménye egy mindent átható speciális atmoszféra megteremtődése, amely kizárólag erre az együttesre jellemző, unikum jelleget kölcsönözve zenéjüknek. Mindez talán az 1979-es kultikus albumukon, a The Wall-on érthető tetten legnagyobb mértékben, amely mögött Roger Waters emblematikus egyénisége áll, í­gy inkább tekinthető ez a produkció egyszemélyes gigantikus vállalkozásnak, mint egy termékeny csapatmunka gyümölcsének. Sokan negatí­vumként emlegetik Waters ilyetén fokú dominanciáját, de azt mindenki elismeri, hogy az ezt követő stúdióalbum, az 1983-as The Final Cut után, amikor Waters már nem működött közre, a banda muzikális produkciója nem érte el a korábbi szintet. A The Wall egyébként eredetileg egy 3 lemezes albumként jött volna ki, a TFC anyagának döntő többségét tartalmazva még pluszban, ám a kiadó akadékoskodása miatt ez nem valósulhatott meg, í­gy két külön lemez látott napvilágot. A szubjektivitás itt egyértelmű módon nyilvánul meg, hiszen az elbeszélés a fő karakter, Pink életének történetét öleli fel, mégpedig az emlékezet formájában, í­gy a sajátos torzulások, kötődések értelmet nyernek. A világtól izolálódott, és emiatt az őrület határán lévő szubjektum a halál perspektí­vájából veszi szemügyre egész eddigi életét: le kell döntenie az expresszionista szorongás élményét nyújtó őt körülvevő falakat, meg kell szabadulnia klausztrofóbiájától, ezt pedig úgy teheti meg, ha számot vet saját életével és tetteivel: a megoldás mindenképpen összekapcsolódik egy mély önvizsgálat eredményével. Számot kell vetni ezekkel a "téglákkal", amelyek a falat alkotják: az apa halálával, a túlzottan ragaszkodó anya figurájával, az iskolában lévő tanárokkal szembeni konfrontációval, a fenyí­tésekkel, a felnőtt élet viszontagságaival, a "sex, drugs & rock n roll" életforma következményeivel. Emellett a modernizmus másik két alapelvének érvényesí­tésére is felfigyelhetünk, nevezetesen megjelenik a reflexivitás, az önreflexió: rögtön az album egy invitációval kezdődik, ami közli a hallgatósággal, hogy amit hallani fog az "csak" egy előadás lesz, mégpedig Pink egyszemélyes elfogult produkciója ("Thought ya might like to go to the show / ... Lights! Turn on the sound effects! Action!"). Továbbá az albumon több helyen megjelenő fő dallammotí­vum (amelyből sajnos meglepően kevés van más rock operákhoz képest, mint pl. a Jézus Krisztus Szupersztár) is ennek számlájára í­rható, ugyanazon dallam különböző variációi, vagy más szöveggel való ellátása mindig az eredeti jelentéstartalom változásához vezethetnek - de ami zeneileg itt fontosabb, hogy a kí­sérletező attitűd emiatt nagyfokú muzikális differenciáltsághoz okozhatna, ha ezt a vonalat jobban kihasználták volna. (Bár tagadhatatlan, hogy a Pink Floyd kapcsán zenei szürkeségről beszélni abszolút paradoxon.) Zeneileg egyértelmű, hogy a tiszta zsenialitással van dolgunk: annak ellenére, hogy a Pink által kreált világ nagymértékben elidegenedett, expresszionista ví­ziók tömkelegeit tartalmazza, amely sok helyen muzikális szinten is teljes mértékben megvalósul, ez az önkényesen definiált világ mégis magába szippantja a hallgatót, mint egy fekete lyuk, az intim szférát megsértve feltárja a maga valóját és tálcán kí­nálja fel, aminek hatására nem maradhat senki teljesen érzéketlen. Paradox, de mégis lehetséges egy bizonyos mértékű azonosulás ezekkel az őrült, imaginárius képekkel, az olyan zeneileg naivan bájos számoknak köszönhetően, mint a könnyfakasztóan gyönyörű Comfortably Numb David Gilmour fantasztikus, érzéki gitárszólójával, a szövegileg szarkasztikus, zeneileg bársonyos Mother, az andalí­tó Hey You, vagy éppen a The Thin Ice, és még sorolhatnám, természetesen nem feledkezve meg a rock óriásról, a minél magasabb hangerővel minél monumentálisabb hatást elérő Another Brick In The Wall Pt. II-ről, amely talán a banda leghí­resebb, rádiók által is agyonjátszott száma. A The Wall-nak megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy koncept jellegéből fakadóan csak, mint egységes egészt lehet hallgatni és befogadni, ami igaz, hogy plusz időt és "energia-befektetést" követel, viszont ezzel párhuzamosan kifinomultabb, és nagyobb élménnyel ruházza fel a figyelmes hallgatót. A rock történetének panteonjában elfoglalt kiemelkedő pozí­cióját pedig feltehetőleg senki nem kérdőjelezi meg, hiszen klasszikus mivolta univerzális témájának, pontosabban a megvalósí­tás zseniális módjának köszönhetően evidens. Scorpions: Lovedrive Német hard rock. Sokak szemében ez a szerkezet olyan, fel nem oldható ellentét-párost idéz, mint a mágnest szerető vasorrú bába, vagy a játszani tudó magyar labdarugó, ám van egy - nem egy, de talán a leghí­resebb - banda, mely élő cáfolata a lehetetlenség dehonesztáló fogalmának. Lehet persze vitatkozni, hogy hát a feelinget igazából csak az amerikai csapatok érzik, de - mivel nekem sosem volt életfilozófiám ez a "beleszarós", laza gyerek, rock'n'roll stí­lus - , úgy érzem, hogy a jelen recenzió tárgya - ha egy kicsit más oldalról is - , de tökön tudta ragadni a stí­lus lényegét. A banda története számtalan tagcsere eredménye - talán ez adta meg azt a sokszí­nűséget, mely koherens egésszé formálódva alakí­totta ki a "skorpiós zenei világot", melynek ugyanúgy része a kemény, már-már metalos riffelés, mint a világsikert hozó, európai szentimentalizmussal nyakon öntött ballada áradat. Az együttes történetében a rengeteg ott megfordult zenészt figyelembe véve talán mégis négy meghatározó tagot lehet kiemelni: Rudolf Schenkert , a Scorpions egyetlen ma is aktí­v alapí­tó tagját, Klaus Meine-t, a valamikori nagy ellenfél csapatának énekesét, az UFO-ban világhí­rre szert tevő Michael Schenker-t, és Uli Roth-ot, kinek Hendrix mániája erős nyomokat hagyott a banda kezdeti stí­lusán. A Lovedrive album idején a Scorpions már Európa egyik legjobb hard rock zenekaraként volt nyilvántartva. Az In Trance, illetve a nagy felhördülést kiváltó borí­tójú, ám zseniális zenei anyagot produkáló Virgin Killer az amerikai listákra is felkerült, némileg újat hozva a blues orientáltabb amerikai metalon felnövekvő közönség számára. (A meghökkentő borí­tók egyfajta védjegyéként borzolták a prűd amerikai- európai közönség idegeit: ez a fülledt, és némileg pimasz erotika persze visszaköszön a dalszövegekben, és Klaus Meine egyedi, érzelemdús hangjában is.) A csapat persze nem lenne német., ha nem jellemezné őket Gudarian páncélos tábornok precí­z tervszerűsége és céltudatossága: Dieter Dierks csúcsproducert megnyerve gondos precizitással indí­tották útnak az amerikai piacot meghódí­tását célzó inváziót. A Tokyo Tapes koncertlemez csak első állomása volt ennek, a Lovedrive pedig már komoly behatolást jelentett az ellenséges területekre. Az alkohol problémákkal küzdő Michael az UFO-ból ideiglenesen visszatért a csapatba, í­gy aztán minden készen állt ahhoz, hogy a jövő tervezhető legyen. A kornak megfelelően a Lovedrive nem egy hosszú lemez, ám rajta lévő dalok között nincsen töltelék, nemhiába nyilatkozta Rudolf Schenker a következőket: "Ez az egyik kedvencem. Matthias a bandában volt és a fivérem is játszott a Lovedrive-on" - valóban, olyan szerencsés személyi konstellációk álltak itt össze, melynek végeredménye csak egy remek album lehetett. A hí­res "rágógumis" borí­tó - mely aztán igazán forró lehetett - valószí­nűleg megadta azt az érzelmi felfokozottságot, amit a nyolc szám csak fokozni tudott. A kezdő , Loving You Sunday Morning a maga Hendrixes riffjeivel, szuggesztí­v szólójával és Meine néha hisztérikus énekével, - melyhez remekül illik a basszus monoton alapozása- után egy metalosan kemény, űrhahajós tempóval süvöltő dal következik, melynek daráló riffjeire úgy ül rá Meine slágeres refrénje, mint vadász sas a fiókáira: nem véletlen, hogy később, a metal vizeire is könnyen át tudott evezni a csapat. Az Always Somewhere már "original Scorpions" ballada, a zenekarra jellemző minden stí­lusjeggyel felvértezve: érzékeny gitárfelvezetés, Meine feszültségtől vibráló hangja, tudatos érzelmi fokozás, no és persze azonnal a fülbe ragadó dallam: a sikeres balladák védjegyévé váló összetevők mesteri kezelése - a csapat pedig tényleg mester ebben. Persze nemhiába a világ egyik legjobb gitárosa játszik a csapatban, a Coast To Coast instrumentális remeke elegendő teret hagy arra, hogy az amerikai gitárosok is új utakat kereshessenek. A lemez pedig nem ül le: a Can't Get Enough ismét egy kemény darab, pulzáló, kiabálós refrénnel, az Is There Anybody There pedig szinte reggie-s ütemeivel hí­vja fel a figyelmet - de még ez is jól áll nekik!. A lemez cí­madó száma ismét egy ballada, a már megszokott szí­nvonalon gondoskodik arról, hogy jó pár napig meglegyen a dúdolni valónk. A Lovedrive lemez már a tengeren túlon is meg tudta mutatni az európai hard rock erejét, első csapásként hatékonyan készí­tette elő a terepet a további invázióra, mely által Amerika is a csapat fennhatósága alá került - ez pedig nem sok mindenkinek sikerült a történelem során! Supertramp: Breakfast In America Tapasztalataim alapján a Supertramp azon csapatok népes táborába tartozik, melyeknek dalait elég sokan, nevét viszont annál kevesebben ismerik. Természetesen ez a megállapí­tás inkább csak hazánkra vonatkozik. A zenekar ugyanis Amerikában, illetve Nyugat Európában nagy népszerűségnek örvend a mai napig. A Supertramp zenéjének műfaji behatárolására nem vállalkoznék. Még abban sem vagyok biztos, hogy a zenerajongók közül mindenki a rock kategóriába sorolná a zenekart, melyről a szaksajtóban az alábbi műfaji meghatározásokat lehet olvasni: "progresszí­v rock, pop, soft rock, arena rock, art rock". Szóval még a szakemberek is nehezen skatulyázzák be a Supertrampet. Nem is csoda...Teljesen egyéni hangvétel, mással össze nem hasonlí­tható hangzás, speciális hangszerelés és énekhangok jellemzik a csapat alkotásait. Mielőtt rátérnék a Supertramp legnagyobb eladási példányszámot produkált albuma, a "Breakfast In America" taglalásába, nézzük meg, hogyan is jutott el a csapat az 1979-es nagy sikerű alkotásig A brit zenekart 1969-ben egy Rick Davies névre keresztelt zongorista hozta létre. Az első felállásban a gitárokon és billentyűs hangszereken játszó Roger Hodgson, a gitáron, balalajkán (!!!) közreműködő Richard Palmer, és a dobos, ütőhangszeres, harmónikás Robert Miller voltak társai. Első albumuk 1970-ben jelent meg és szinte azonnal hozta a rock és a pop furcsa elegyét felmutató jellegzetes jegyeket. A különleges hangzás elsősorban Roger Hodgson nem mindennapi hangadottságainak volt köszönhető. Jobbára a magas tartományokban énekelt, ezért sokan azt hitték, hogy a Supertramp egyik tagja nő. A dalok változatosságát Rick Davies erőteljesebb orgánuma biztosí­totta. A második album, az "Indelibly Stamped" megjelenésekor Davies és Hodgson mellett már egy teljesen új csapatot találunk. A dobok mögé Kevin Currie ült be, a basszugitárt és időnként a billentyűs hangszereket Frank Farell kezelte, Dave Fintrop pedig a fúvósokért volt felelős. A közepesen sikeres album után bekövetkezett tagcserékkel lassan kialakult az "igazi", a tartós Tramp. Csatlakozik a basszusgitáros Doug Thomson, a dobos Bob Siebenberg, valamint a szaxofonos, billentyűs, énekes John Helliwell. A zenekaron azonnal meglátszik, hogy Hodson és Davies végre megtalálta a megfelelő társakat. 1974-ben megjelenik a "Crime Of The Century" rajta olyan halhatatlan Supertramp dalokkal, mint a "School" , a "Bloody Well Right", vagy a "Dreamer", mely azonnal a Top 10-ben nyitott. Az 1975-ös "Crisis? What crisis?" és az 1977-es "Even In The Quietest Moment" meghozta a zenekarnak az amerikai sikert is. A rádiók folyamatosan játszották dalaikat, melyeket a szaksajtó a "progresszí­v hatásokkal dúsí­tott pop" bizarr kategóriába helyezte. Talán ebből is fakadóan még mindig sokan fenntartással fogadták ezt a nagyon populáris, de rendkí­vül igényes és összetett muzsikát. A nagy áttörés 1979-ben következett be, amikor megjelent a "Breakfast In America". Valószí­nűleg nem véletlen, hogy - azon felül, hogy a cí­madó dal a zenekar egyik legjobb szerzeménye - ezt a cí­met választották a művészek. Ekkor már egyértelműen az amerikai piac volt a Supertramp bázisa. Az album érdekesen kezdődik. A legtöbb zenekar olyan dalt választ nyitó darabnak, amely azonnal megragad és "belemaródik" a hallgató agyába. Davies-ék ez alkalommal nem a könnyebb utat választották. A "Gone Hollywood" egy progresszí­v hatásoktól hemzsegő, széttagolt, nehéz szerzemény. Az erősödő zongorafutamra úgy robban be Hodgson magas vokálja, hogy azt hihetnénk, már valahol a dal közepén járunk. A tempós bevezető után gyönyörű zongora-szaxofon kiállás következik, majd Rick Davies-é a főszerep. Jellegzetes fátyolos-érces hangja fokozatosan hozza vissza a dalt a fő motí­vum világához. A több, mint öt perces szerzemény tulajdonképpen egy kis Supertramp esszencia. Minden hallható itt, ami a csapatra jellemző. Pazar hangszerelés, meglepő fordulatok, pop-os melódiák és tökéletes hangszeres játék. ...és már robban is az első bomba. Másodikként ugyanis a Supertramp egyik himnusszá vált, sláger-szerzeménye, a "Logical Song" következik, melyet Roger Hodgson énekel. Igazi rádiós pop dal, kellemes, egyszerű szöveggel, az egész dalon végigvonuló, megkapó dallammal, és egy erőteljes, nagyon szép szaxofon szólóval. Hallgatásakor felmerül az emberben: bár ilyen minőségűek lennének ma a slágerek! Érkezik a "Goodbye Stranger", mely szintén a Supertramp legsikeresebb felvételei közé tartozik, de teljesen más felfogásban született, mint a "Logical Song". Itt sem hiányoznak a nagy, könnyen befogadható dallamok, de hangvétele inkább a nyitó darab vonalát követi. A nótát Davies énekli, Hodgson elképesztő (Bee Gees-es) magaslatokban szárnyaló vokáljával támogatva. Nagyszerű szerzemény! Az album nagy hármasának záró darabja, a "Breakfest In America", mely egy olyan ember története, aki sohasem járt amerikában. A rövidke, két és fél perces dal hangszerelése bámulatos. Roger Hodgson énekével indul a szerzemény, melynek "ba-da-ba-bam" -ozós, klarinétos, ragtime reffrénje a legismertebb Supertramp dallá varázsolta az "amerikai reggelit". Az "Oh Darling" a lemez kevéssé felkavaró pillanatai közé tartozik. A szokásos Davies-Hodgson duett énekel, - természetesen hibátlanul - de zenei fronton nem sok minden történik a majd négy perc alatt. Kellemes darab, de kissé töltelék í­zű. Erre a kis "szünetre" szükség is volt, hiszen következik az album negyedik nagyágyúja, a "Take The Long Way Home", mely az "egy pop-egy rock" elvét követve az összetettebb szerzemények közé sorolandó. A szinte félelmetes, egyre erősödő hanggal kezdődő darab káprázatos dallamvilággal bí­r. Szól a zongora, szárnyal rajta Hodgson éneke, jön egy felváltott klarinét-szájharmónika szóló, majd ismét a dallam orgia, mely után finoman elhalkul a dal, mintegy keretbe foglalva a történetet. Számomra ez a néhány perc a Supertramp egyik csúcspontja. A "Lord Is It Mine" egy finom lí­ra. A zongora, mint általában a zenekar dalainál, itt is meghatározó szerepet játszik, csak a teátrális reffrénnél szállnak be a többiek! Elgondolkodtató, szép perceket okoz. "Just Another Nervous Wreck". Ismét egy sláger. Már az ötödik. Ezúttal Davies énekel. A megszokott lassú kezdés után szép lassan épül fel a dal, mely a végére egy gyors tempóval alátámasztott kemény hangzást produkál. A kilencedik tétel cí­me "Casual Conversation". Finom, elmélázó, ének-szaxofon központú dal, melynek ritmusát mindössze egy lábcsin támogatja. Végül meghallgathatjuk a "Child Of Vision"-t, mely az album leghosszabb és a legsokoldalúbb szerzeménye, mely hangzásában egy pici korai Pink Floyd beütéssel is bí­r. Az éneket megelőző hosszú zenei felvezetés után Rick Davies és Roger Hodgson duettje következik, mely belép a "taní­tani való" kategóriába. A monoton középtempójú dal első három és fél perce után az énekesek "lepihennek", és következik egy négy perces billentyű szóló, mely a lemezen található sok-sok popos hatás ellenére végső kicsengésében egy komoly, érett rock albumra utal. A "Breakfast In America" azért válhatott az 1979-es év egyik meghatározó albumává, mert a Supertramp muzsikusai átlépték általa a pop és rockzene között húzódó egyre mélyebb árkot. Megmutatták, hogy felesleges kategóriákban gondolkodni. Mindegy, hogy pop, rock, progresszí­v, vagy ragtime, az a fontos, hogy professzionális legyen, és valamit át tudjon adni hallgatóinak a muzsikusok elképzeléseiből. Ez a lemez elsősorban a nyitott füllel és lélekkel élőket fogja meg! Alapmű!