Évtizedelő - 1971: egy új korszak hajnala

írta garael | 2006.11.12.

Black Sabbath: Master Of Reality - Garael Deep Purple: Fireball - turi sas Led Zeppelin: IV. - Brinyó Uriah Heep: Salisbury - Szakáts Tibor Black Sabbath: Master Of Reality Érdekes módon a heavy metalra, mint stí­lus meghatározásra csak egy közvetett utalásban, a New Wave Of British Heavy Metal - kifejezésben találkozunk, mely az időben visszamutatva definiált egy olyan kategóriát, amit addig csak hard rock-ként neveztek. Mégis, ha létezik olyan banda, mely már a hetvenes években is megadta esszenciális alapjait a későbbi metal stí­lusok jó részének, akkor az az 1969-ben, a birminghami prolinegyedek által a világra okádott , eleinte Earth néven futó csapat, a Black Sabbath. A Sabbath sikeréhez persze nem csak a négy zenész zsenialitása, hanem társadalmi, és persze zenei körülmények is hozzájárultak. A gazdasági és demográfiai változások ekkorra értek be, jelentősen növekedett az urbanizáció, robbanásszerű fejlődésen ment át a televí­zió és a rádió, a társadalmi paradigmák változása pedig igazán érezhetővé vált. Kialakult az ifjúsági és a tinédzserkultúra, ezeknek a fiataloknak a saját, korábbitól és szüleikétől eltérő értékrenddel rendelkező világa. Egy a korszakkal foglalkozó kutatás szerint a tinédzserek nem a tizenéveseket jelentik, hanem a tizenöt-huszonöt éves korosztályokat, amelyek nem rendelkeznek önálló életvezetéssel (vagyis nem élnek házasságban), dolgoznak ugyan, de nem önellátóak, középiskolába vagy egyetemre, főiskolára járnak. Ugyanakkor a jóléti társadalmat determináló szegmensek meghatározásával, a globalizáció elindulásával azok a problémák is felszí­nre kerültek, melyek az angliai munkásosztály kiábrándulásához, és pesszimista, az erőszakos megoldás ideológiáját sem visszautasí­tó attitűdjeihez vezettek. Ebben a környezetben a Sabbath a maga okkult, reménytelenséget sugalló szövegvilágával, az addig sohasem hallott keménységű, vontatott, a pszichére ható riffjeivel, és az együttes ösztönösen felvett, majd profin kialakí­tott image-vel maga volt ennek a közhangulatnak a zenei leképeződése, mely aztán - és miért éppen a rock világát hagyta volna ki - a globalizáció hatására egy egész ifjúsági szubkultúra általános életérzésévé változott. Woodstock után -mely egyben egy zenei forradalom végső fellángolását is jelentette - viszonylagosan egyhangú, új idolok nélküli pár év következett, melybe aztán a Black Sabbath, Led Zeppelin, Deep Purple triumvirátus lehelt új életet: az előbbi a metal sötétebb, keményebb, a Purple a neoklasszikus európai metal, illetve a Zeppelin az amerikai pszichedelikus alapú hard rock standard-jeinek megteremtésével. A Master Of Reality a csapat harmadik anyaga volt, mely egy teljesen kiérlelt zenei világú együttest mutat: a vontatott, doomos riffekben, a pszichedelikus, elborult szólókban, illetve a zakatoló középtempókban nyilvánvalóan ott rejtőzik az a gyomorig ható súlyos dög, mely jófajta Alien módjára eszi bele magát a hallgató testébe ( s melyet aztán egyfajta animal terminátorként szabadí­tottak ki a kilencvenes évek csapatai a tibute albumok netovábbjában, a Nativity In Black- ben.). Hallgassuk csak meg az After Forever dühödt staccato riffelését, vagy a Children Of the Grave máig modernek ható, a mai indusztriális csapatokat is megidéző tempóját, egyből világossá válik, hogy miért nem illett bele a Sabbath az akkori hard rock csapatok koncepciójába. Az "elszállós témák" ugyan meghatározói az együttes zenéjének, ám itt szó sincs tündérvilágba elkalauzoló fű-utazásról: a Sweet Leaf, a Lord Of This World, illetve az Into The Void a ví­z alá nyomja a hallgatót repültetés helyett, vagy hogy stí­lszerűek legyünk: lidércet ültet a mellkasára. A nyomasztó témák azonban a horror pszichés hatásaihoz hasonlóan újbóli és újbóli szembenézésre (illetve hallgatásra) bí­ztatják az embert, hogy át és átélve a kapott impulzusokat, maga képére formálhassa azt, amitől fél, mely akt által kiolthatja a félelem forrását. A zene által teremtett hangulat teljes kibontásához természetesen a szövegek is nagyban hozzájárultak: itt nicsen mindent elborí­tó szeretet, optimista világmegváltás - a dalszövegek az akkor még szokatlan dühvel és intézményellenességgel szólaltatják meg az ösztönös félelmeinket alakí­tó témákat. A Master Of Reality a maga minimalista borí­tójával, a végletekig lecsupaszí­tott, ódon hangzásával, sötét, addig nem tapasztalt súllyal dübörgő riffjeivel és pszichedelikus, vagy dühödt dallamaival klasszikust alkotott: a születendő Embryo felsí­rása egy új zenei korszak eljövetelét hirdette világgá, melyet azonban a hangulat ellenére nem a gonosz, hanem pusztán négy zenei zseni munkája alakí­tott máig etalonná. Deep Purple: Fireball Ian Gillan többször is nyilatkozta, hogy ha a klasszikus lemezek közül kedvencet kellene választania, az egyértelműen a Fireball lenne. Érdekes ez a választás, ha figyelembe vesszük, hogy a Fireball az In Rock (1970) és a Machine Head (1972) közé "ékelődött" be. Akinek ez a két lemez semmit nem mond, ne is folytassa az olvasást, hacsak nem azzal a céllal teszi, hogy kellő bűnbánat után elindul, és addig megy, amí­g be nem szerzi mind a kettőt. Visszatérve cikkünk tárgyára, a Fireball nem volt éppen egy slágergyüjtemény. (A "sláger" itt a szó nemes és nem kereskedelmi rádiós értelmében értendő, arra a boldogabb időkre emlékeztetve, amikor még 10 perc körüli kompozí­ciók is lehettek slágerek, pl. Child In Time, Stairway To Heaven, stb.) Talán ebből a szempontból a cí­madó és a Strange Kind Of Woman volt a kivétel, de előfordult, hogy a lemez bizonyos korabeli változatain ez utóbbit a klasszikussá vált Demon's Eye nóta helyettesí­tette, amit én egyébiránt a mai napig nem értek. Gillan szerint ez volt a klasszikus fölállás legkí­sérletezőbb, legprogresszí­vebb lemeze, s ez minden kétséget kizáróan í­gy van. Ez volt az utolsó album, amit a személyes konfliktusok még nem árnyékoltak be. Bár nem hallatszik rajta, a Machine Head fölvételekor már egyre nőtt a feszültség Blackmore és Gillan között, ami azután odáig jutott, hogy a Who Do We Think We Are stúdiómunkálatai alatt a két zenész már nem is beszélt egymással. Csak zárójelben jegyzem meg, nagyon halkan, hogy bármilyen összeférhetetlen különc is Blackmore és akármiennyire tiszteletem is Gillant, zenei szempontból a Burn cí­mű csodalemez és Coverdale fölfedezése egyértelműen Blackmore-t igazolta. De térjünk vissza a Fireball albumra. A lemezt tehát nem slágerlisták élére kúszó örökzöldek fémjelzik, hanem egy igazán előremutató hozzáállás a Rock zenéhez. A Fireball, a Demon's Eye és a No One Came igazán húzós, dögös nóták, amiket mostanában egyre szí­vesebben vesznek elő koncerteken, és a tribute albumoknak is kedvencei közé tartoznak (gondoljunk csak az Yngwie Inspiration albumán szereplő Demon's Eye földolgozásra, brrr!). Az egyébként egy vicc, amikor a Heavy Metal gyökereit boncolgató VH1 sorozatban rendre kihagyják a Deep Purple-t a legfontosabb és legnagyobb hatást gyakorló bandák közül. De van itt kocsmadal hangulatú country utánérzés is, mint az Anyone's Daughter (a szövegben Gillan hí­res humora is megcsillan egy kicsit), a (nem) kicsit elvont The Mule, és a gitárosoknak igazi csemegét nyújtó Fools. Nagyon sok bárdista nem tudja, de a csellót idéző, a hangerőszabályzó le,- és föltekerésével elért, mára közkedvelt gitárhangzás gyökerei ebben a számban keresendők és találhatók. Egy Jimmy Page vs Blackmore szakmai vita ugyan pikáns lehetne, én mindenesetre azt gondolom, hogy 1971-ben Blackmore-nak nem volt párja, s ezért még néhány hotelszoba szétverését és szí­npadi hisztijét is szí­vesen elnézem neki. Ha valaki ma meg akarja hallgatni a Fireball cí­mű klasszikus Deep Purple albumot, az nagy szí­vességet tesz magának, ha a 25. évfordulós újrakevert CD-t teszi be a lejátszóba, nemcsak azért, mert olyan érdekes számokat hallhat rajta, amelyek végül nem kerültek föl a lemezre (I'm Alone, Freedom, Slow Train), hanem főleg azért, mert Roger Glover hangmérnöki munkájának köszönhetően a hangzás összehasonlí­thatatlanul jobb lett. Ráadásként a műkedvelő egy nagyon szí­nvonalas booklet-et vehet a kezébe sok fotóval és korabeli történettel. A Fireball a Deep Purple klasszikus fölállásának talán nem a legnépszerűbb, legnagyobb hatású albuma, de kétségkí­vül a leghaladóbb szellemű. Egy előremutató, kí­sérletező alkotás, amit érdemtelen lenne a Child In Time és a Highway Star közé beékelődött felejthető epizódként értékelni. Led Zeppelin: IV. Írásaimban sokszor előkerül, az "egy életben csak egyszer" fogalma! A legtöbb tehetséges művésznek elérkezik pályafutása során egy olyan pillanat, amikor - bár addigi munkái is kiemelkedőek voltak -a múzsa csókja "rúzsosabb", mint korábbi alkotásainál. Az 1968-ban a Yardbirds gitárosa, Jimmy Page által alakí­tott Led Zeppelin, negyedik albumánál érkezett el a világ tetejére. Mivel az eredeti borí­tón, egy lebontott ház falára kiakasztott képen szereplő rőzsecipelő öreg mellett csak a zenekar tagjait jelképező 4 szimbólum szerepelt, a rajongók egy része a mai napig "Four Symbols"-ként emlegeti, az egyébként hivatalosan cí­m nélküli négyes sorszámot viselő albumot. A Zeppelin első lemeze 1969. január 12-én látott napvilágot, í­gy a Led Zeppelin IV. 1971. november 8-i megjelenése egészen elképesztő alkotói tempót mutat. Az első három korongon található szerzemények alapjaiban rengették meg az akkori rock társadalmat. Nem csoda, hogy olyan dalok után, mint a "Good Times, Bad Times", a "Communication Breakdown", a "Whole Lotta Love", vagy a "Moby Dick", senki sem sejtette, hogy egy évvel a kimagasló hármas korong megjelenése után érkezik nyolc olyan szerzemény, mely "még egy lapáttal rátesz" és végérvényesen a klasszikusok közé emeli a Led Zeppelin-t. Az albumot két elsöprő rock'n roll felvétel indí­tja. A "Black Dog" és "Rock and roll" ma már örökzöldek. Valószí­nűleg nincs a földön olyan kicsit is "képzett" rocker, aki ne üvöltené szí­vesen Robert Plant-el, a John Bonham dobos által zseniálisan széttöredezett ritmusú "fekete kutya", vagy a dal cí­mének megfelelően őszinte és tiszta "rákenroll" ének témáit. A lemez indí­tása egy vad rock albumot feltételez, de természetesen nem a Led Zeppelin lenne, ha rögtön a harmadik szerzeménnyel nem vinné el a hallgatót egy teljesen más irányba. (A) "The Battle Of Evermore" finom, Jimmy Page gyönyörű mandolin játékával induló és egy vendég énekes, Sandy Denny varázslatos vokáljával szí­nesí­tett lí­rája, lemenő nap árnyékában zöldellő mezőkre varázsolja a hallgatót. Ringat, simogat, elvarázsol. Elvarázsol azért, hogy hangulatilag már felkészülve másszuk meg a mennyország lépcsőit. A negyedik album negyedik dala az, amelyet még az is ismer, akinek a rockzenéhez semmi köze sincsen. A "Starway To Heaven" a zenekultúra egyik legkiemelkedőbb lí­rai szerzeménye. Vezérmotí­vumát még ezredszer is képtelenség hátborzongás nélkül hallgatni. John Paul Jones basszusgitáros érzéki fuvolajátéka, Plant fájdalmas éneke, Jimmy Page halhatatlan gitárszólója és Bonzo telitalálat dobolása, végtelen magaslatokba repí­ti az albumot. A nyolc perces szerzemény olyan, mint a jó, nemes bor. Cseppenként kell í­zlelni, élvezni a zamatát! Maga a csoda! A monumentális szerzemény után jól esik a "Misty Mountein Hop" rockos, lazára vett "döngölése", szavalós éneke. Ez a dal a lemez legjátékosabb szerzeménye. A "Four Sticks" ismét a Zepp "elvontabb" oldalát mutatja. Bonham törzsi dobokra emlékeztető ritmusozása után Page elringató gitározása, majd egy szinte falsnak hangzó szintetizátor futam adja a "négyes korong" legprogresszí­vabb pillanatait. A hetedik dal egy újabb klasszikus. Cí­me "Going To California", és a "Starway..." mellett az album másik gyönyörű, lí­rai darabja. A szerzemény egyértelműen Robert Plant varázslatos hangjára épül, mely hangulatában annyira szárnyaló, magával ragadó, hogy nem Kalifornáig, hanem egyenesen egy másik bolygóig repí­t. A befejező tétel egy blues, mely a "When The Levee Breaks" cí­met kapta. Bonham zuhogó dobalapjára Plant szájharmonika játéka, majd kántáló, lebegős éneke simul. A sok kimagasló szerzemény mellett talán egy kicsit szürkébb ez a dal, de í­gy is sok zenekar a fél karját odaadná egy ilyen nótáért. A Led Zeppelin IV. valóban korszakalkotó lemez, melyet követtek még csodálatos albumok, mint például a Houese Of The Holy, vagy a Physical Graffiti, de egyik sem tudta még csak meg sem közelí­teni a négyes korong tökéletességét. Mint ismeretes, a Led Zeppelin 1980. szeptember 25-ig tudott kí­sérletet tenni arra, hogy még egyszer fel tudjon repülni a "négy szimbólum" által épí­tett magaslatra. Ezen a szomorú napon John "Bonzo" Bonham halálával lezárult a rock egyik legváltozatosabb, legszebb fejezete. A Led Zeppelin befejezte pályafutását. A Led Zeppelin IV. november 8-án ünnepelte 35. születésnapját. Az album eddig világszerte 35 millió példányban kelt el. Végtelenül igényes, sok stí­lust ötvöző, szépséges! Klasszikus alapmű! Lehet élni nélküle, de nem érdemes! Uriah Heep: Salisbury A beat hullám utáni második nagy brit lökés (Black Sabbath, Deep Purple, Led Zeppelin) egyik gyöngyszeme a Uriah Heep. Bár eddig megjelent 25 lemezük, mégis valahogy úgy érzi az ember, mintha a felsorolásban emlí­tett zenekarok mögött kullogna. Persze Ők is ott voltak a hőskorszak nagy fesztiváljain, körbeutazták a világot számtalanszor, mindenki ismeri a nevüket, de nem példálóznak mégsem egy-egy lemezükkel, vagy dalukkal annyit az emberek. Hozzáteszem, az állandó és meghatározó zenészek vándorlása sem tett jót a csapatnak. Sokszor tértek el az eredeti úttól, amit nehezen viselt a közönség. Valahogy mégis mindig sikerült túlélniük a válságos időszakokat, és bár sokszor nem tudni milyen felállásban, de jelenleg is koncerteznek. Az elmúlt években hazánkat is többször meglátogatták. A Salisbury a zenekar második albuma, amely szintén abban az évben jelent meg, mint a Very 'eavy ... Very ' umble névre keresztelt első korong. Aki annak idején a magyar rockzene és rockzenészek körül legyeskedett, már ismerhette Őket, mert az NSZK-ban ekkor az Omegával is turnéztak. Sokan mondják, hogy a Heep Purlpe koppintás, de azért ennél egy kicsit több, amit hallunk tőlük. Nem volt könnyű dolgom ezzel a lemezzel. Így elsőre nagyon nehéz a mai füllel hallgatni a régi anyagokat, de kétségtelen, ha az ember rááll újra ezekre a gyöngyszemekre, nagyon sok értéket fel tud fedezni bennük. No lássuk! BIRD OF PREY : Minden bevezetés nélkül belecsapnak. Itt rögtön azt gondolná az ember, egy nagyon dögös rock n' roll következik, de Heep nem ez. A Heep a változatos zenék csapata. Fantasztikus vokállal és egy kicsit a mai fülnek szokatlan fejhangos, áriázós énekkel megadják az alaphangot a lemezhez. Lehet, hogy ez az én heppem, de ki nem állhatom, ha a számok elhalkulva érnek véget. Tudom ez annak idején nagy divat volt, de a Bird Of Prey az élő példa arra, hogyan nem szabad ezt alkalmazni. THE PARK : Egy gyönyörű Hensley dal. Remélem, hallhatjuk tavasszal élőben. Nagyon szépek az akusztikus gitárok benne és az ének taní­tani való még most is. A szám felénél pedig elindul a jazz-jam. Nagyon jó!!! TIME TO LIVE : A dal, ami első hallásra bármelyik P. Mobil, P. Box albumra is felfért volna, és azt hiszem fel is fért, csak egy kicsit átgyúrva. A Hammond orgona és az igazi hardrock gitársound taní­tani való egyvelege a dal. LADY IN BLACK : Talán az egyik legismertebb Heep dal. Kétségtelen, hogy már akkor is a voltak úgynevezett rádióbarát dalok, és ha voltak, akkor a Lady In Black abszolút az. (Amikor ezt a cikket í­rtam, pont egy kereskedelmi rádió hallgattam, ahol ezt a dalt forgatták éppen) Nekem kicsit country-s í­ze van, ami szerintem nem annyira illik bele a zenekar Salisbury albumra kitalált koncepciójába. Ha nem ismerném és hallottam volna százszor a dalt, most azt mondanám, a lemez gyenge pontja, de nem mondhatom... HIGH PRIESTESS : A B oldal nyitó dala. Ismét visszatértünk a Hensley világához, ami azt hiszem tényleg alappillére a Uriah Heep zenéjének. Lendületes, dallamos, fantasztikus vokálokkal telerakott hardrock alapmű. Talán a vége, ami elrontja a dalt. Soha nem értettem, annak idején miért nem fejezték be a számokat... (bocsánat, hogy ismétlem magam) SALISBURY: A cí­madó dal egy nagyon merész vállalkozás volt. Igaz, hogy a Salisbury a zenekar második albuma, de ne feledjük, hogy egy évben jött ki az elsővel, í­gy szinte még az ismeretlenségben kiadott anyag. Egy nagyzenekari résszel kezdődik, ahol nekem igazán a rézfúvós szekció tetszik a legjobban. Ahogy hallgattam az anyagot eszembe is jutott, mennyire kiszorultak a fúvósok a rockzenéből. Kár! Szerintem nagyon összeillenek pedig. A Salisbury igazi hardrock alapmű. Ha valaki ezt a dalt meghallgatja, olyan "korképet" kap ebből az időszakból, hogy rögtön megért mindent. A hatvanas évek végén, és a hetvenes évek elején a hardrock, igazán a műfajok keveredése volt. A woodstock-i hippi hangzástól a broadway musical-einek és a füstős jazz klubok improvizatí­v elszállásainak egyvelege, amit a Uriah Heep ebben a dalban előadott. Nem tudok rá mást mondani, mint alapmű. Nem a Uriah Heep volt a meghatározó csapata ennek a korszaknak, de, hogy a Salisbury albummal Ők is beraktak a Hardrock templomának alapköveibe, ez elvitathatatlan!