Maradványérték - 2010. május

írta Kotta | 2010.05.04.

Régen jelentkeztünk már ezzel a rovattal, de most összejött néhány érdekesség - többek között két fiatal magyar zenekar bemutatkozása: Heart Of Cygnus: Tales From Outer Space! Hour of 13: The Ritualist Leonardo: Armageddon Morze: Árral szemben OneHeadedMan: Winter, Thunder, Etc. Pandea: Soylent Green Phantom X: This Is War Solution .45: For Aeons Past
Heart Of Cygnus: Tales From Outer Space! Nemrég fedeztem fel ezt a kizárólag koncept-lemezekben gondolkodó, egyéni bandát, í­gy nagy volt az öröm, amikor belefutottam ebbe, a még 2009 végén suttyomban megjelent albumba. Az olcsó borí­tó azért némi kétséggel töltött el (persze saját kiadástól mit várhat az ember?), ami csak fokozódott azzal, hogy hamarosan rádöbbentem, a teljes játékidő alig több mint 30 perc. A zene továbbra is pöpec - tehetségükről sokat elárul, hogy az ‘Over Mountain, Under Hill' Portnoy 2009-es top 10-ébe is utat talált. A korábban felsorolt Rush és Iron Maiden hatások mellett ezúttal a Queen is belépett (úgylátszik ez most divat), illetve a sci-fi koncepció és a gyakoribb melankólia okán Lucassen munkássága is emlí­thető, mint párhuzam. Ahogy a lemez lepörög, mégis hiányérzetünk van: még ugyanennyit elhallgatnánk a zenéből. Nem tudom, miért kellett sietniük egy második lemezzel ugyanazon évben, személy szerint egy kidolgozottabb, 2010-es munkának jobban örültem volna, de mindegy. Majd úgy veszem, hogy EP. Annak kiváló. (Kotta)
Hour of 13: The Ritualist Amikor meghallottam anno a While Heaven Wept klasszikus, Candlemass-í­zű, power metallal megkoronázott epikus-progresszí­v doom metalját (ha másképp nem, szellemiségében az), az állam leesett a gyönyörtől, hogy ilyen még egyáltalán létezik, ráadásul ennyire profi kivitelezésben. Persze, ha valaki elegendő időt szán rá, és kellően szubkultúra-megszállott, könnyen találhat a tök ismeretlen underground piszkos hangzású mocsarában gyöngyszemeket. Érdemes hát a kis kiadók tájékán kutakodni, pláne, hogy azért egy-két minőségi banda azért az Internet gátját áttörve sok hí­rportálra eljut, például rögtön itt van az amerikai Hour of 13, amely az ős-doom metal bandák másodvirágzásának hullámán alakult 2006-ban, és ha valaki nem nézi meg a dátumot, tuti, hogy '70-es évekbeli, elveszett felvételnek saccolja a kéttagú együttes mindkét lemezét. A stí­lus neve jófajta okkultista doom metal, a szigorúan középtempós, riff-centrikus fajtából, de a pszichedéliát és a stoner irányvonalat meghagyták a Trouble-nek, hiába néz ki a gitáros-basszusgitáros-dobos Chad Davis legalább akkora hippinek, mint a fejkendős gitármágus Bruce Franklin. Talán az egyetlen hiba a lassan őrlő végzet-gépezetben az, hogy Philip Swanson finoman szólva sem a legkarakteresebb énekes, és énektémái néhol jócskán átlagosra sikeredtek. Persze, hangszí­nére panasz nem lehet, igazi stoner-orgánum, nagyon távolról néha Ozzy-t idézve. De nem is külön-külön kell nagyí­tó alá venni ezt az ősmaradványt, hanem távolabbról, az összképben gyönyörködni, ahogy démonok, varázslók, és különböző szellemek táncolják körbe lelkivilágunkat, mindezt a Black Sabbath, a Count Raven, vagy a Saint Vitus megunhatatlan hangulatvilágában tálalva. A 'The Ritualist' hallgatása során a hangsúly főleg az elegánsan vánszorgó riffekre, a B-kategóriás horror filmekre hajazó szövegvilágra, és a retro, de tiszta hangzásvilágból fakadó atmoszférára esik. Talán mondani sem kell, doom mániákusoknak igazi í­nyencség! (Tomka)
Leonardo: Armageddon Nos, a minőség/fontosság koordináta rendszerében nagyjából négy kategóriába sorolom a zenéket. A két szélső értékre nem érdekes szót vesztegetni, ezeket mindenki könnyen be tudja azonosí­tani (felesleges vacak és korszakalkotó mestermű), a köztes kategóriák már érdekesebbek: vannak ugye azok a lemezek, amelyek szükségessége megkérdőjelezhetetlen, mint mondjuk az esedékes Iron Maiden vagy Tankcsapda opus. Kell ugyanis néhány friss szám időnként a koncertprogramba, és hát az alkotás mégiscsak fontos része a művészlétnek. Ugyanakkor egy, max. két hallgatás után megy a polcra, senki (még talán ők sem) gondolják komolyan, hogy korábbi bravúrjaikat akár csak megközelí­teni is képesek lennének. Kb. mint a WC papí­r, amely nagyon is hasznos, de egyszer használatos alkalmatosság 😀 A szerb gitáros, Ivan D. Milcic bandája a másik szélsőséget reprezentálja, annak vegytiszta valójában. Azaz, ha vasszűzbe zárva kí­noznának se tudnék egyetlen épkézláb érvet felsorakoztatni a mellett, hogy miért volt értelme elkészí­teni ezt az albumot. Teljesen felesleges, ugyanis egyetlen önálló hang, dallam vagy gitárfutam nincs rajta. Még hangzásban is sikerült tökéletesen levennie Malmsteen-t (sajnos), azaz ezt a próbálkozást legfeljebb mint tribute-ot lehetne értékelni - tele sosem hallott Yngwie számokkal. És mégis.... Mivel a dalok tisztességesen lettek összepakolva, talán maga a Mágus sem í­rna jobbakat mostanában, az első felhorkanás után, erőt véve magamon, továbbhallgattam. Láss csodát, szép lassan megkedveltem! Nem mondom, hogy agyon fogom hallgatni, de néhányszor azért lepörgetem majd még. (Kotta)
Morze: Árral szemben Egy kezdő zenekar első kiadványáról van szó. Olyannyira kezdők, hogy még az első hivatalos fellépésük is nem sokkal ezelőtt zajlott le. Ahhoz képest kifejezetten í­géretes a cucc. A nyitó Cirkusz-ban mintha egy Prongba oltott Kispált hallanánk. Azaz a fő összetevők a húzós, funkys riffek és az odamondogatós szövegek. Itt-ott nekem a Rage Against The Machine is beugrik. Nem titkoltan olyan számokat próbálnak í­rni, amikre élőben nagyokat lehet zúzni. Dicséretes törekvés. Mindezt megfelelő zenei képzettséggel prezentálják. Ha nem tudjátok eldönteni, hogy megsasoljátok-e őket valahol, í­zelí­tőnek a klipes Éljt ajánlom, a youtube-on megtaláljátok. Egyetlen javaslat: a Te vagy a szó prüntyögését én lehagytam volna, nem igazán illik az ötszámos EP-re. Egy 13 trackes, fullos nagylemezen elmenne szí­nesí­tésnek, de gyors ismerkedéshez nem túl szerencsés, mert nem reprezentálja jól a zenekart. Amit lehet a Tankcsapdának, nem lehet a .... (Kotta)
OneHeadedMan: Winter, Thunder, Etc. Úgy látszik, művész-metalban, amúgy Tool vonalon haladva, egyre több fiatal banda próbálkozik, és legnagyobb örömömre, a szí­nvonalra sem igazán lehet panasz. Az legutóbb bemutatott Őrült Robotok Szobája után most itt egy másik "hosszúésidétlennevű" zenekar, amelynek a lemeze már külcsí­n alapján is igényességet sugall. A hangzás is rendben van és a koncepcióval sincs baj: kifejezetten jól áll nekik, hogy az ebben a stí­lusban sablon hörgés/kiabálás/suttogás hármasát szépen hajlí­tgatott női énekkel cserélték le. A gitár-munka is okés, jóféle riffeket sikerült a dallamok alá pakolni. Nekem a végére ugyan picit már összefolytak a témák, de azt hiszem ez a műfajban való járatlanságomnak köszönhető elsősorban. Mindenképpen ajánlom meghallgatásra, ha nyitott vagy posztrockra és az alternatí­v metalra. Érdekes, modern, stb. (Kotta)
Pandea: Soylent Green Ha úgy véled, a Gamma Ray már kissé megkopott, önismétlő és mostanában csak a bevált sablonokkal operál, továbbá ha az újkori Queensryche-ból hiányolod a lendületet és a fémes komplexitást, akkor remegj egy hálaimát Dan Uhden lelkéért és egy fohászt ennek a projektnek a sikerérért, aztán irány a lemezbolt! A két fenti zenekar erényeit gyúrja ugyanis itt egybe a Mind Odyssey dobos/gitáros/zeneszerzője, ottani társa, Mario LeMole énekes segí­tségével, egy, a '70-es években készült - azonos cí­mű - tudományos-fantasztikus film sztorija köré épí­tve. Alapvetően bombasztikus-epikus részek váltakoznak groove-os témákkal, de az enyhe progresszivitás, a túlhangsúlyozott kórusok és a koncepciózus megközelí­tés okán akár némi Shadow Gallery párhuzam is fellelhető (lásd. ‘Tyranny'). Nem hibátlan alkotás (pl. LeMole teljesí­tménye nem mindig meggyőző), de kétségkí­vül sikerült egy újszerű, friss hangzással és megközelí­téssel előrukkolniuk, szóval szerintem lehet még ebből valami! (Kotta)
Phantom X: This Is War Ilyen névvel, lemezcí­mmel és borí­tóval vajon milyen lehet a zene? Hát még ha azt is elárulom, hogy 2005-ben az Anvil turné elő-zenekara voltak, és hogy két volt Omen zenészt is rejt a felállás? Nem nehéz kitalálni, ugye? Hamisí­tatlan, régi-sulis US power a játék neve, Manilla Road, Lizzy Borden vonalon. Nekem a "névrokon" Racer X is beugrott itt-ott, főleg a tempósabb számoknál. Mondanom sem kell - hiszen az amcsi erőbrigádoknál ez mostanában megszokott -, hogy a megszólalás is autentikus.... Ha ez zavar, hallgasd inkább a Sabaton modernizált harci himnuszait. Ha viszont behalsz az eredeti, old school power metalért, hajrá! Csalódás kizárva. (Kotta)
Solution .45: For Aeons Past Aki után rögtön két énekest kell szerződtetni, hogy pótolni tudják, na, az a srác tudhat valamit. Christian í„lvestam, mióta megvált a Scar Symmetry-től, hiperaktivizálta magát, és kb. fél tucat project és fél lángon égő zenekar élén frontemberkedik kaméleon-orgánumával. Kaméleon, nem azért, mintha nélkülözné az egyediségét, hanem mert death és power metal zenekarokba egyaránt elmehetne, hiszen az "angyali-ördögi" skála végleteit "kisujjból" cserélgeti, ám ezúttal talán egy hangszálnyival jobban érdeklődik a középtartományok iránt is. Ha túl lájtosra veszed a figurát, igaz, marad a kontraszt, de könnyedén feloldódhat - betonalapok hí­ján - a zene valamiféle emo metalba (ld. Sonic Syndicate). A .45-os megoldásnál ilyesmi nem fenyeget - annak ellenére, hogy becsempésztek egy szomorkás-lí­rai (!) balladát is a melodikus death metal zúzda őrlőmalmai közé -, hiszen a svéd supergroup mesteri gitár- és dobjátékot, komplex halál-mesteriskolát kí­nál. Alvestam - újfent - a Miserationből, és - a tavalyi komplex dallamos death metal legjobb művét lefektető - The Few Against The Many-ből ismert társaival dolgozik, elsősorban Jani Stefanovic-al (DivineFire, Essence of Sorrow). A gitárjáték nagyágyú- és úthenger-riffekkel és í­zes szólókkal operál, némi thrashes tördelést illesztve a sorok közé, háttérben egy leheletnyi szintetizátorral (Mikko Härkin, akit még a lemez megjelenése előtt kirúgtak), az énektémák pedig a rádióbarát verziótól (The Close Beyond) a bugyborékoló öntépázásig (Wirethrone) is terjednek, nem véletlen, hisz a dalszövegek mind Mikael Stanne tollából származnak. A halál-veteránok nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, minthogy lefektessék a dallamos death metal enciklopédiáját, elég csak meghallgatni a 16 perces, már-már progresszí­v í­zű, váltásokkal, témákkal és zsenialitással telepakolt Clandestinity Now-t, ha valaki kí­váncsi ezen műfaj esszenciájára. Stí­lus rajongóinak kötelező darab! (Tomka) A Maradványérték korábbi részei