Kedvenc Lemezeim - Van Halen: Balance (Olvasói í­rás)

írta garael | 2009.10.07.

Egyik kedvenc zenekarom talán legjobb lemezét fogom ismertetni a következőkben, amelynek az Évtizedelőből való hiányát muszáj pótolnom, hisz a Van Halen karrierjében ( és talán a rocktörténetben is) kiemelkedően fontos ez az album.... .. Ez az utolsó olyan kiadvány, amelyen Sammy Hagar énekel, és véleményem szerint ez az utolsó olyan, amelynél működött a zenekari alkotófolyamat. Számomra az együttes életművének csúcsa ez az album, amelyet túlszárnyalni nem igazán lehetett, de sajnos még tartani sem: következő, III cí­mű alkotásukkal jelentősen alá is süllyedtek a felállí­tott szí­nvonalanak. A zenekar történetében mindig vita tárgya, hogy a Sammy Hagar, vagy a David Lee Roth által képviselt korszak-e a jobb. Én úgy gondolom, mindketten hatalmas egyéniségek, és mindkettőjükkel nagyon jó albumok születtek, de, hogy egy kis szubjektí­v megjegyzést is tegyek, én a Hagar korszakra voksolok. Ami a kettejük közti lényeges különbség, hogy Roth inkább frontember, Hagar inkább énekes. Ezzel arra szeretnék célozni, hogy Roth hatalmas showman, aki ha nem is egy Pavarotti, "örökmozgó" személyiségével a zenekar meghatározója volt, amolyan arculatformáló, trendteremtő frontember. Hagar viszont egy nagyszerű énekes, aki a szí­npadon nem kápráztatta el a közönséget szaltókkal, és levegőben való spárgázásokkal, viszont sokszí­nű egyénisége sokkal zeneibb, a vele készült albumok is jóval dal-illetve dallamközpontúbbak. Hagar debütálása kitűnően sikerült, a vele elsőként készült 5150 már ekkor magába foglalt minden "maní­rt és megoldást", melyek ezt a korszakot jellemezték. A zenekar ekkor még a korban oly divatos szintetizátorosabb hangzással operált, ez a következő, OU182 cí­mű albumukra is elmondható. Azonban következő For Unlawful Carnal Knowledge (vagy egyszerűen F.U.C.K.) cí­mű albumukon már csak egyetlen dalban (Right Now) kapnak szerepet a billentyűs hangszerek. A lemez hatalmas siker lett, és folytatása, mely jelen cikk tárgya, csak négy év múlva jelent meg. Mint azt fent is emlí­tettem, szerintem a zenekar ezzel a kiadvánnyal érte el a csúcsot. Egyértelműen a csapat legérettebb, legátgondoltabb, legzeneibb műve ez, olyan remek dalok gyűjteménye, amelyekbe szinte nem lehet belekötni. A már előző albumukon is észlelhető, és itt kicsúcsosodó súlyosabb, komolyabb hangvétel uralja a dalokat, amelyekben nagyon ritkán hallható billentyűs hangszer. A Balance továbbá a véleményem szerinti legjobb hangzású Van Halen kiadvány, illetve számomra itt nyújtja Sammy Hagar a legjobb formáját, bár ez nyilván í­zlés kérdése. A nyitó The Seventh Seal rögtön a fent emlí­tett hangvételben í­ródott, komor bevezetés után robban be a zenekar, és azonnal kielégí­ti a hallgató dallam-és lendület igényeit. Zseniális nyitás, amely után nem marad hiányérzetünk. A következő, Can't Stop Loving You cí­mű szerzemény a slágeresebb húrokat pendí­ti meg, kiválóan felépí­tett dal, melyben tökéletes dallamfordulatokat találunk, amitől egy pillanatig sem válik unalmassá. Szintén a zenekar legjobb pillanatai közé sorolható a Don't Tell Me, amely kemény riffelésével, majd az azt oldó remekül megí­rt énektémákkal igen kiemelkedő pillanata, az egyébként is fantasztikus lemeznek. Sammy Hagar fantasztikus énekteljesí­tményével koronázza meg a dalt. Az ezt követő Amsterdam cí­mében utalás Alex és Eddie Van Halen holland származására. Úgy látszik az otthon kellemes emlékeket ébresztett bennük, ugyanis a dal egy újabb remekmű, Alex dí­szí­tett ütemeire épülő remek gitárrifekkel. Ezek után a Big Fat Money cí­mű rock and roll következik, amely igazi energiabombaként készteti a hallgatót őrült fejrázásra, és autóban is garantáltan ébren tartja az éjszaka vezető sofőrt, a középrészben "Edward király"í­zléses, jól eltalált gitárszólójával. A Van Halen lemezek megszokott őrült kí­sérletezése következik ezek után, Strung Out cí­mmel, ahol a zenekar gitárzsenije egy versenyzongora húrjait "kí­nozza"! Tulajdonképpen ez a röpke másfél perc szinte fel sem mutat zenei elemeket, de nem is ez a célja, kissé öncélú módon egy Eddie Van Halen névre hallgató őrült kap lehetőséget a kreativitás megcsillantására. Ezután egy gyönyörű lí­rai szerzemény következik, melynek cí­me Not Enough, és amelyben még a Toto géniusza, Steve Lukather is vokálozik. A dalban Eddie a fekete-fehér billentyűket is kezeli, ezek nem a nyolcvanas években használt szintetizátorok billentyűi, hanem zongoráé. Természeten nem maradhat ki a csodálatos gitárszóló sem, ahol a zenekar gitárvirtuóza ismét megcsillogtathatja páratlan képességeit. Ezek után a lemez egyik fénypontja, az Aftershock következik, amelynek zseniális gitárriffje, és kitűnő énektémái kitörölhetetlenek az ember fejéből, okos felépí­tése pedig ismét a zenekar tagjainak képességeit igazolja. Kí­sérletezésben még nem merült ki az anyag, hisz Alex Van Halen Doin' Time cí­mű műve sem egy szokványos zeneszám, ez tulajdonképpen az ő rövid dobszólója, amely a nem "dobőrült" hallgató számára is élvezetes. A szólóból a Baluchitherium cí­mre keresztelt szerzemény bontakozik ki, amely egy kellemes instrumentális alkotás. Ezek után a Take Me Back (Deja Vu) a lí­rai dallamok, ugyanakkor a rockosan épí­tkező gitár kettősét mutatja fel. Fantasztikus, azonnal megjegyezhető énekdallama, és kiváló hangszerelése a legjobb Van Halen dalok közé sorolja. A Feelin tökéletes lezárása a lemeznek, káprázatos lí­rai szerzemény, finom, fület simogató dallammal, amelyet Hagar szépen, kifejezően ad elő. Csupa elcsépelt jelző jut róla eszembe, annyira tökéletes. Számomra ez a Van Halen hattyúdala... Azt hiszem a Balance mindenkinek kötelező darab, aki feelinges amerikai hard rock zenére vágyik. Tökéletes alkotás, amely után számomra érthetetlen, hogy sikerült megcsinálni a III cí­mű lemezt, de az már egy másik történet. Egy érett, kreatí­v zenekart hallhatunk itt, amely egy átgondolt, változatos albumot készí­tett. Tí­zpontos alapmű! Meszo