Chris Caffery: House of Insanity

Chris Caffery egy amerikai gitáros, akinek a neve leginkább a Savatageből lehet ismerős. Már a Hall Of The Mountain King turnéján feltűnt a jellegzetes, szőke frizójáról könnyen beazonosí­tható művész, de oroszlánrészt a csapatban csak a későbbi lemezeken kapott. Addig is a Jon Olivával közös Doctor Butcherben hallatta magát, no meg a hí­res Trans-Siberian Orchestrának is tagja. Sok más bandában is be-besegí­t, játszott a Metaliumban, John West és JLT mellett, Doroval, mostanában pedig az ex-Priest megatorok Tim "Ripper" Owens csapatával turnézik, s az albumon is a nevéhez köthető egy nóta. Szólópályára 2004-től adta a fejét, a mostani pedig már a 4. lemeze.

Már ott gyanússá válhatott volna ez az egész, hogy a 3 elődről sem hallottam különösebb média visszhangot, s attól félek, hogy az őrület házáról sem fogok. Érdekes volt a kapcsolatom a lemezzel. Az első hallgatáskor hatalmas önuralomról kellett tanúbizonyságot tennem, hogy ki ne kapcsoljam, annyira nem tetszett. Aztán láss csodát, pár nappal később, mikoron is újból megpróbáltunk barátságot kötni, már egészen magával ragadott, s találtam szimpatikus momentumokat. 13 dal hallható a korongon, s máris itt az egyik gond, ugyanis ez sok! Unalmas az album, ugyanis a 13 tétel eléggé középszerű és szürke, bár jobb pillanatok kétségtelenül adódnak. Jobb esetben, hallgatás közben még valamennyire elszórakoztatnak a nóták, de nem hagynak maradandó nyomot. Nincs egy igazán fogós refrén, vagy bármi más, emlékezetesebb részlet. A stí­lus megjelölésénél szerepel a progresszivitás kifejezése, valamint a "power", ami elvileg az erőre utál. Na ez meg ne tévesszen senkit, sem előremutatásról, sem erőről nincs itt túl sok szó. Utóbbi mondjuk a gyenge hangzásnak is köszönhető, ha a középszerűség még nem tett volna be egy lapáttal, az garantáltam megadja a nótáknak a kegyelemdöfést.

Ami nagy kár, mert alapvetően az anyabandáéhoz hasonló szerzemények kaptak helyet a korongon. Más kérdés, hogy Jon zsenije nélkül, a tételeknek csak Sava van, a bors az hiányzik... Persze rajongóként, jól esik hallgatni a hasonló zenei megoldásokat, ismerős dallamokat, panelokat, talán ez az, ami miatt mégis alapvetően jónak tartom a House Of Insanityt. Erre kiváló példa a Back's To The Wall. Ha a Poets and Madmen bejött, legalább ennek a számnak adj egy esélyt! Mégis, akárhányszor felrakom a CDt, ellenállhatatlan ingerenciám támad arra, hogy lecseréljem egy Savatagere. A hasonlóságot tovább erősí­ti Chris hangja, ami jellegére szerintem eléggé hasonlí­t Oliváéra, minőségben azonban eléggé távol áll tőle. Egy újabb gyenge pont, bár a régi cimbi Zachary Stevens tiszteletét teszi a bolondokházában egy Solitaire erejéig.

További élvezetes pont még a gitármunka, nagyon jókat penget Chris, persze ismerve a srác eddigi munkáit ez nem is ért újdonságként:). Ami viszont nem jó, az a szinti, lehetne abból sokkal több, s az is jobban előtérbe helyezve. Vinne egy kis izgalmat a muzsikába! Szí­vesen emelnék ki dalokat, de igazából nem tudok. Abszolút értelemben semmiképpen, de ha egymáshoz képest viszonyí­tom őket, akkor sincs könnyű dolgom. Talán a Seasons Change, House of Insanity, I Won't Know hármas tetszett egy nagy picit jobban, mint a többiek, no meg a végén a Winter In Hamburgban van még több tetszetős momentum. Érdekes, hogy egy Bob Marley feldolgozás is helyet kapott, a Get Up, Stand Up, ezt tökéletesen sikerült a többi szám közé beleszürkí­teni. S, hogy ne legyen ilyen csúnya, fikázós a kritika vége, azt azért örömmel láttam, hogy végre sikerült egy nekem tetsző lemezborí­tóba csomagolni a hanghordozót. Sovány vigasz...