Charlemagne: Charlemagne

Hallottál már a Charlemagneról? Neeem? Nos, elárulhatom, hogy a hiba nem Benned van. Ez az együttes 1987-ben alakult, Los Angelesben, és ha itt be is fejezném a kritikát, azt hiszem, hogy már tudnál mindent, amit érdemes erről a CD-ről. A négy srác, a rockzene aranykorában voltak a legjobb helyen, s mint a szí­ntér minden bandája ők is dallamos hard rockot játszottak, hatalmas frizurakölteményekkel, az angyalok városának legjobb klubjaiban. Def Leppard, Whitesnake, Bon Jovi, Dokken, Warrant tí­pusú hard rock a fő csapásvonal, de egy picit dallamos/melodikusabb/ AOResebb a megközelí­tés. Még egy kis Toto, Survivor í­z is képviselteti magát. Valami ilyesmi zenét kellett volna az új Hardlinera is pakolni! Sajnos a fiúk azon túl, hogy a klubélet egyik nagy reménységei voltak, nem tudtak tovább lépni és lemezszerződésig már nem jutottak. A jelen kritika tárgyaként szolgáló debütalbum idén jelent meg, ugyanis egy kiadó fantáziát látott a már-már elfeledett hard rock banda demóinak "tuningolásában", és piacra dobásában. Szerintem jól tették! Nem mondom, hogy a 80-as évek legjobb hard rock/AOR slágerei kaptak helyet a korongon, de mikor belebotlottam a srácok muzsikájába a myspacen, felkaptam a fejem. A lemezzel kapcsolatban pozití­vak a benyomásaim, talán érdemeltek volna "aktí­v" korukban is egy esélyt. Persze van egy fajta tucat jellege a nótáknak, de kellemes hallgatnivaló a Charlemagne, elszórakoztatja az embert s van néhány olyan dal is, amely emlékezetes dallamokat lop a hallgató fülébe. Lévén, hogy régi demófelvételek feljaví­tásáról van szó, a hangzás sajnos nem a legjobb, de elfogadható (bár helyenként úgy érzem, hogy kicsit megöli az adott dalt). Raymond Barrett Jr. a szí­ntér énekesei közé teljesen jól beillik, orgánuma tökéletes ehhez a zenéhez. Helyenként egy kis dögöt, érzelmeket is csempész hangjába, a lemez egyik erőssége a fickó! Scott Oliver gitáros is tisztességgel megállja a helyét, szólói élvezetesek, felesleges virtuózkodás meg magamutogatás nélkül is képes magával ragadni a hallgatót.

Az album eleje talán egy picit fogósabb, mint a vége. A nyitó Secret Romeo egy erős kezdés, a jobb tételek egyike, picit kifacsart riff, azonnal ható refrén, jó kis kórussal, csajozós sablonszöveg, mi kell még a boldogsághoz? A következő I Don't Wanna Lie picit még magasabbra helyezi a lécet, a Whitesnakes kezdés meg külön pluszpont. A számomra picit nehezebben szerethető She's Only Young már nem egy, az előzőekhez hasonló direktebb sláger, a refrénről a Pink Floyd fala jut eszembe, a szöveg meg megint csak tipikus, a Jovitól, a Skid Rowtól, meg a Gunstól is hallottál már ilyent. Szerintem a Charlemagne legjobb tétele a So Far Away. Ha picit hamarabb kezdenek zenélni, állat klipet lehetett volna erre forgatni, tényleg király! Itt is a refrén/ének/szóló hármasság gondoskodnak a nóta megfelelő minőségéről. Az Is It Ever Easy az első, és egyben a legjobb ballada a Charlemagnen, az I've Got You érzésem szerint teljesen fölösleges, pláne közvetlenül a másik nyugis dal után. Ezt inkább csak Ray hangjáért érdemes meghallgatni. A későbbiekben már kevesebb kiemelkedő momentumot lehet találni, talán a harmadik lassú, a Wait and See sorolható még a jobban sikerült szerzemények közé. Noha egy szebb balladát is lehetett volna kreálni a gyönyörű dallam köré. A rockosabb/vadócabb I'm Not Easy már kevésbé tetszik, főleg a végén hallható női vokál betét miatt. Nagyon fölösleges bele, pláne ilyen "gagyin". Az I Wish I Knew meg, ha önmagában nem is üt nagyot, lezárásnak megfelelő.