Masterstroke: As Days Grow Darker

A Masterstroke 2002-ben alakult Finnországban - a Nagy Testvér vigyázó szemei valószí­nűleg egy pillanatra másfelé néztek, í­gy a svéd holdudvar árnyékából úgy tudtak előmászni, mint vámpí­r a fénybe az örök szürkeségből.

A csapat már kezdeti, 2002-es demóján katonás határozottsággal jelölte ki azt az utat, melyen azóta is menetel: a hatásaikat nem tagadva, nyí­lt szí­ni adok-kapok attitűddel idézik meg az Evergrey szellemét, és jóllehet James Bond óta tudjuk, hogy sohase mondd, hogy soha, azért ők gyakran kiáltanak egy amolyan "finnes" sohatöbbét (Nevermore) is. A dolog mégsem olyan egyértelmű: a borongós univerzumot ugyanis néha fémszürke árnyalat fedi be, a heavy metal slágerkapacitása enyhe fuvallatnyi hősies pózt is kölcsönös az amúgy finnesen kesergős daloknak, melyek hosszuk - illetve rövidségük - ellenére nem nélkülözik a progresszí­v epikát sem.

A tökéletes epigon jelzőt az énekes, Niko Rauhala szárnyaló, csatába hí­vó hangja negálja, ami folytán a jellegzetes Evergrey-i dallamok is más értelmezést kapnak, persze csak annyira, hogy az epikus fémen szocializálódott egyszeri metal harcos is élvezettel hallgathassa a felhangzó dallamokat. Az örökszürkék slágeresebb oldalát felvillantó Masterstroke minden "klón-vonása" ellenére értéket is tud felmutatni, hiszen az Evergrey zenéje annyira unikum, melyből nem hogy egy pohárnyit, de egy egész vinotékányit el tudnék viselni.

Hallgassuk csak meg a Wait For The All nyitó dübörgését, egyből világossá válhat, miről is í­rogatok: az enyhe progresszivitással átszőtt mágikus erejű dallamok úgy idézik meg a példakép világát, hogy képtelenség csalást kiáltani, az pedig, aki a Walls Of The Temple ipari dohogással megszólaló slágeres dallamvonatára sem kap kedvet a Masterstroke - kal utazni, az maradjon csak otthon a TV előtt punnyadni. Igazi merengős, depresszí­v témát nem is nagyon találunk a lemezen, annak ellenére, hogy az alaphangulatot természetesen az Evergrey szemlélődős világa jelenti, ám az a panteisztika, és gótikusság, amit gyakran érzek Englundék nál, innen igencsak hiányzik, helyét, mint mondottam, a menetelős kesergős romantika tölti be. Jóllehet, az Another Step Back csellós mesemondása "true északi" széllel képes megborzongatni a hallgató lelkét - ebben a dalban még az Englundos maní­rok is erőteljesebben jönnek elő, ám az Into Oblivion menetelése már túlmutat az Evergrey-i kesergésen, a szerzeményben felhangzó hangakrobatika pedig kellemes ősrock hevülettel bolondí­tja meg a kemény poweres alapokat.