Last Empire: Heir To The Throne

Az idióta, múltidéző borí­tó ne tévesszen meg benneteket. Kincset rejt, legalább is azok részére, akik szeretik a tradicionális heavy metalt és a békebeli US prog.-powert. A második lemezüknél tartó amcsi banda produkciója ugyanakkor egy cseppet sem dohos, aví­tt, de erről később.
Ami legelőször szemet szúr, pontosabban dobhártyát repeszt, az ugyanis az eszelős énekhang. Brian Allen hol Halfordot idéző sikolyokkal, hol pedig black/death metalos hörgéssel operál (bár ebbe alighanem besegí­t a basszeros is). Ne tessék megijedni, utóbbi azért nem túl gyakori, inkább csak szí­nesí­ti, gazdagí­tja a zenét. Alapból leginkább Midnight, ahogy a zene is talán a Crimson Glory örökségéhez áll legközelebb, de nagyon változatosan, több hangon/magasságban képes énekelni, amúgy King Diamond módra.
A másik jellemző a penge, technikás gitárjáték. Nem csak a szólók, de az eszelős (igen, ez is az) ritmusozás is figyelemfelkeltő. A NWOBHM és a '80-as évek amerikai progresszí­v metaljának legjobb pillanatai keverednek, némi modern riffeléssel fűszerezve. Igen, Pat DeMartino nem csak korai Fates Warning és Iron Maiden lemezeket hallgat, nagyon is képben van, hogyan kell/illik 2009-ben tekerni.
"Mercyful Fate meets Children Of Bodom" harsoghatnák akár ezt is a promóanyagok, ha léteznének ilyenek. "Inspired by Yngwie J. Malmsteen" - teszem hozzá én. Szinte minden dalban megjelennek ugyanis barokkos, neoklasszikus gitárfutamok, ikergitáron előadott "klasszikus" dallammenetek.
Mindez, í­gy leí­rva elég furán hangzik, de higgyétek el, az összkép meggyőző. Összeállnak az alkotóelemek egy magasabb szintű egységgé, ami által a nagy egész kortalan, határtalanul élvezetes egyveleget alkot. Napok óta ezt hallgatom, és csont nélkül becsúszott nálam az örök idők top 50-be, pedig ott olyan alkotásoknak van bérelt helye, mint mondjuk a Melissa, Master Of Puppets vagy a The Number of the Beast.
Ha a legközelebbi űrszondára egyetlen lemezt lehetne feltenni, ami leginkább reprezentálja a Heavy Metal lényegét, a Heir To The Throne is jó eséllyel pályázhatna: lendületes gitárjáték, szélsőséges énekstí­lus(ok), misztikus dalszövegek, a hagyományostól eltérő dalszerkezetekben és gyakori ritmusváltásokban megjelenő progresszivitás, átlagosnál magasabb zenei intelligencia és a háttérben megbúvó komolyzenei hatások. Metal-iskola ez a javából! Azért azt kiemelném, hogy itt nem stí­lusok/irányzatok keveredéséről van szó, a történet jórészt megmarad a hagyományos (true) metal keretei között. A Last Empire tehát nem az elmúlt húsz év keresztmetszetét, hanem a (szűken vett) stí­lus esszenciáját mutatja meg nekünk!
Nomen est omen, í­gy muszáj keresnem valami negatí­vumot, hogy a kritikában legyen némi kritika is: legyen ez mondjuk a pergő-hangzás. Na, ez tényleg nem jött össze, üresen kong-bong, akár még a Metallica is megirigyelhetné.
Számokat nem érdemes kiemelni, egységesen magas a szí­nvonal - az amúgy sem túl hosszú - lemezen. A The Edge of Doom-ot mindössze azért emlí­tem, mert ez egy trappolós Maiden téma "unplugged" előadva. Érdekes í­gy és a lemezt is változatosabbá teszi, azért remélem, halljuk majd még ezt a nótát "normálisan" is, mert a téma szinte ordí­t a torzí­tott gitárok után.
Mellékesen jegyzem meg, hogy éppen másodgitárost keresnek. Szólhatna valaki Pálfi Andrásnak, hogy küldjön át nekik néhány számot! Itt igazán kiélhetné a tehetségét és mi is jól járnánk!