Last Autumn's Dream: Dreamcatcher

Jól bevált recepten ne változtass - vagy ha igen, akkor légy biztos benne, hogy szeretni fogják az új í­zeket.
A Last Autumn's Dream amolyan aor/had rock allstar csapatként - a Talisman és a Fair Warning ajánlásával, valamint egy ifjú tehetség, az AOR pacsirta , Mikael Erlandsson énekes szerencsés egymásra találásából jött létre, hogy az európai dallamos rock jól meghatározott paneljeiből ismerős, ám í­zig-vérig élvezhető eleggyel öregbí­tsék a kontinens melodikus hí­rnevét. A Hunting Shadows és a Saturn Skyline cí­mű lemezeket megjelenésük évében ki sem lehetett robbantani a lejátszómból, s ez már csak azért is elismerésre méltó, mivel nem vagyok AOR fanatikusnak mondható, a lágy kidogozott dallamokat és a jól felépí­tett, ragadós refréneket jobban szeretem keményebb környezetben élvezni, ahol a riffek kissé karakteresebb módon határozzák meg a zenét: a banda azonban annyira érzi a slágerteremtés lényegét, hogy képtelenség ellenállni a cukormázas refrének permanens áradásának.

Persze vannak, akik túl "nyálasnak" találják ezt a fajta muzsikát - nos, azok mostani lemezükért sem fogják megszeretni a srácokat: ha lehet, egy leheletnyit még inkább az AOR felé elmozdulva csökkentették a riffek "erejét", hogy a dallamok közérthetősége úgy borí­tsa el a szerzeményeket, mint cukormáz a dobostorta tetejét. Az olyan, szinte a hetvenes évek francia szentimentális filmjeinek zenéjét idéző slágerbomba, mint a Silent Dream, vagy a Never Faraway valószí­nűleg anyut is dudorászására kényszerí­theti, és még a vágtásabb dalokból áradó energia is inkább származik a dallam erejéből, mintsem a gitárok fifikás rifforientációjából. A billentyű meghatározó szerepet kapott, néhol kissé a hetvenes évek, néhol a zongora által az emlí­tett mozis éra hangulatát biztosí­tva - persze a szuperszonikus hangzás markánsan biztosí­t bennünket, hogy ez bizony az új évezred AOR-ja.

Érdekes módon több szerzemény is erős deja vu-t ébresztett bennem: a Hello, Hello, Hello a tavalyi év nagy robbanását idéző TNT hasonló cí­mű szerzeményét idézi, - ugyanaz a Beatlesből származó feeling - , persze egy kis skandináv í­zzel feltuningolva az angol pudingot - , a Your Kind Of Lovin pedig a Judas Priest Nostradamus lemeze cí­madó dalának alapriffjére épülve okozott némi derültséget ( nem hiszem, hogy Halford konzutált volna Erlandsson mesterrel). Az optimizmus most is süt a dalokból, az a játékos, bohókás könnyedség, ahogy a Rolling Stones Satisfactionjának alapriffjét oltják saját világukba, példa értékű, még akkor is, ha az esetleges ősfanok blaszfémiát kiáltanak.