Equilibrium: Sagas

Volt egyszer egy együttes, amit úgy hí­vták, hogy Equilibrium, azaz: egyensúly. Bármi is lett légyen a germán gárda eredeti célkitűzése, visszatekintő perspektí­vánkból elmondhatjuk, hogy eddigi rövid, ám annál hathatósabb munkásságuk alatt, mindössze két albummal képesek voltak vulkánnyi tüzet lehelni a folk/viking metal vérkeringésébe. Habár nem szövögettek világmegváltó terveket, nem reformálták meg a stí­lust, csupán szinte tökéletesen alkalmazták annak szabályait, létrehozva könnyed fogyasztásra készült zenéjük második, még kifinomultabb fordulóját. Zenéjük jól illeszkedik a folk metal jelenkori tendenciáinak fő sodrába: ugyanaz a felhőtlen, boldog hangulat árad a néhol sör-vidám, néhol pálinka-szomorú muzsikából, mint példának okáért a Korpiklaani esetében. Igen, vethetnék ellene egyesek, ennek ellenére sok "kemény gyökeres" hatás épült be a zenébe, a black metaltól kezdve egészen az Alex Laiho orgánumára hajazó vokálokig. Ez azonban még í­gy is habkönnyű szórakozásként aposztrofálódik, mivel minden szám valamelyik zugában megbújik egy népzenei hangszerek által biztosí­tott, táncolható ritmusra épülő és fülbemászó dallamokkal operáló motí­vum, amely még az éjfekete metal melankolikus gonoszságát is képes kámforrá változtatni. Persze ez nem meglepő a szakedzett hallgatók számára, akik a műfaj olyan jéghideg, viking klasszikusain nőttek fel, mint a Bathory vagy az Enslaved. Aki ilyen heroikus opusokra feni a fogát, az sajnos rossz helyen keresgél - igaz, epikus beállí­tottság itt is akad, ám ez jóval inkább a power metal nagy í­vű dalszerkezeteire és dallamvilágára emlékeztet. Csakúgy, ahogy a riffek is: mintha felturbózott speed/power metalt hallgatnánk, amibe jócskán kevertek thrashes keménységű riffeket, és némi black metalos dalszerkezet morzsákat, amit a folk metal tipikus hangszereinek felemelő dallamai forrasztanak egybe. No meg az elhanyagolhatatlan, a háttérben megbúvó, ám nagyon fontos szerepet játszó szimfonikus részek, amik filmzenei igényességgel simulnak rá a zene szövetére.
Mindez nem változott 2005-ös debütáló lemezük, a nagy elismertséget kiví­vó Tutis Fartyr óta: talán egy csipetnyivel több agresszivitás, és némi változatosság tapasztalható, ami kétségkí­vül előnyére vált az együttesnek. A hangzás terén azonban egyértelmű előrelépés történt: a gitárok vaskosabbak, a dobok jobban kivehetőek (nem utolsósorban pedig érdekesebb témákat vonultat fel, mint anno), az énektémák pedig variáltabbak lettek - persze ezt nem szabad túlzásba vinni ebben az "énekstí­lusban". A jelentős személyi változások - a dobos és a billentyűs távozása -, illetve a magasra állí­tott léc miatt igencsak erős várakozás előzte meg a 2008-as Sagas c. korongot. Azonban nyugodtan állí­thatjuk, hogy a német együttes nemhogy beteljesí­tette, de még felül is múlta az elvárásokat.
Mindez pedig igencsak nagy szó, annak fényében, hogy 80 perces játékidővel fut a lemez: ennek ellenére a műfaj szerelmesei számára egy percre sem válik unalmassá, de az ebben a stí­lusban még csak tapogatózó hallgatókat is érdekfeszí­tő pillanatok sora várja. Ennél talán nem is kell jobb bizonyí­ték arra, hogy igazán változatos korongot sikerült összehozniuk a srácoknak, már amennyire azt egy kötött műfaji előí­rásokat maximálisan beteljesí­tő lemez esetében lehetséges. Már a felvezető Prolog Auf Erden képes megteremteni azt a régi legendákat körbelengő, varázslatos hangulatot, amely a zenekar fő jellemzője; nem utolsósorban pedig egy számon belül prezentálja a szimfonikusokkal töményen megtámogatott epikus jelleget és a black metalos durvulatokkal megtámogatott "halálmetalt". A Wurzelbert és a Blut Im Auge tipikus Equilibrium "slágerek", amelyek megadallamos mázat húznak rá a gyorsvonatként száguldó riffek szárnyára. Az album láványi fényét még tovább emeli Ulrich Herkenhoff világhí­rű pánsí­pos jelenléte, aki a Gyűrűk Ura - A Király Visszatér soundtrackjén is hallható. Illetve egészen tisztán az Unbesiegt c. szám elején, továbbá kissé háttérbe szorulva az album többi számában. Ez a dal jó példája a zenekar "egyensúly érzékének": hogyan tudnak thrash metalos riffelésből, az indiánok dallamait idéző pánsí­p nyitányból, grandiózus nagyzenekari témákból és húzós refrénekből kerek egészet varázsolni. Az ezt követő Verrat már a korommal bevont black metal mellett vall nyí­ltan szí­nt, méghozzá öblös death metal hörgésekkel megspékelve. Ezt az irányvonalat viszik tovább a felgyorsí­tott, morcos NWOBHM riffel felszerelt Snüffelben, amihez Helge Stang énekes szintén jó adag üzemanyaggal felturbózott, gyerekvers ritmusára hajazó énektémái illeszkednek.
Érdemes kiemelni még a lemez két instrumentális szerzeményét: már a játékossága ellenére is érzéki-érzelmes Heiderauche is felhí­vja magára a figyelmet, ám a lemezt lezáró 16 perces Mana c. opus már a "megér egy misét" kategóriájának jeles képviselője. Adekvát névválasztásként igazi üdí­tő energiabombaként hat a grandiózus emelkedettséget árasztó, Frodó nagy utazásához is méltó negyedórányi örömzene.