Évtizedelő: 1997 (első rész) - Valami változik

Bruce Dickinson: Accident Of Birth - pearl69
Children Of Bodom: Something Wild - Philo
Dream Theater: Falling Into Infinity - Brinyó
In Flames: Whoracle - Tomka
Judas Priest: Jugulator - garael
Paradise Lost: One Second - TT

Bruce Dickinson: Accident Of Birth

Mint egy falat kenyeret, úgy várták a rajongók '97-ben, Bruce Dickinson újabb szólóanyagát. A Skunkworks szárnypróbálgatásai nem jöttek be, í­gy egyértelművé vált, hogy Bruce a régi "fegyvertársakat", a zseniális Roy Z.-t és az általa vezetett Tribe of Gypsies basszusgitárosát, Eddie Casillast és dobosát, David Ingrahamt hí­vja segí­tségül. Sőt, hogy az eredmény méltó legyen az elvárásoknak, nagy meglepetésként a jó "öreg" cimbora, a Maiden (akkor) egykori bárdistája, Adrian Smith is csatlakozott a "vállalkozáshoz". Hála az égnek, hogy í­gy történt, hiszen a nagyszerű frontember, í­gy visszatért az elvárásoknak megfelelő stí­lushoz, és egy olyan albummal rukkolt elő, amely már nem osztotta meg a hallgatókat. Az Accident Of Birth - mondhatjuk - a tisztelet és a lí­ra jegyében fogant. A lemez "húzósabb" dalai néhol a Black Sabbath hallhatatlan riffjeit s - minő véletlen - "itt-ott" az Iron Maiden kultikus futamait idézik, mí­g a "finomabb" kompozí­ciókban Bruce másik énje is brillí­rozhat. S hogy hab is legyen a tortán, a grafikai munkákat szintén egy elismert szakemberre, Derek Riggsra bí­zták, azt hiszem, abban mindenki egyetért velem, hogy nem lett unalmas a borí­tó. A nemzeti szí­nekben "pompázó", groteszk, hivalkodó bohóc mellett nem lehet csak úgy elmenni. De koncentráljunk a lényegi tartalomra, vajon milyen élménnyel kecsegtet a 12 szerzemény?

Kiváló nyitány a Freak! A "zavaros" gitárhangok egy kissé megijeszthetik a hallgatót, hogy talán mégsem történt váltás, ám pár másodperc és megnyugtatóan bólogathatunk! Húzós témákat hoznak a hathúrosok, s lévén már ketten vannak, telí­tettebb a hangzás, nagyon erős a ritmika, hiba egy szál se! A Toltec 7 Arrival épp csak egy kicsit zökkent ki vagy még inkább felvezeti a Starchildrent. A gitárok "reszelnek" rendesen, egy izgalmas, zaklatott szólót is kapunk, a refrén mindent visz, szinte beleég a hangszálakba, remek! Csendesebb vizekre evezünk a Taking The Queenel, de semmi sem tart örökké, szépen fokozódik a "drámai feszültség", igaz, még nem ér az egekig, viszont igazi élménnyel gazdagodunk a szóló hallatán, hogy még feljebb emelkedjünk. Mintha egy hegyre mennénk, úgy í­vel a dal, végezetül hegedű és cselló húrjai csití­tják a kedélyeket, ám egyben át is vezetnek a soron következő Darkside Of Aquarisra. Az album leghosszabb nótája basszusgitár futammal nyit az í­zes dallamok "alatt", hogy utána rögtön ki is zökkentsen a nyugalomból. A legjobb metal alapok érkeznek, tökéletesen kidolgozott gitártémák, majd fantasztikus szólók, ismerős kiállások, még ismerősebb "csendesülés" és visszatérés, változatos, egytől-egyik remek énektémák, vokállal és gitárnyúzással erősí­tett csúcspont, tökéletes! A Road To Hell le sem tagadhatná Smith mester keze nyomát! Már az első pillanatban leteszi a remek muzsikus kézjegyét, melyet mindig örömmel hallgat a rajongó. Hogy mégse legyen tökéletes utalás, némi torzí­tás az énekre, de a triolás kiállás és az azt követő szóló ismét bizonyí­tékul szolgál arra, hogy ki(k) hiányoztak a Maidenből! Zongora hangja vezeti fel a lassabb, lí­rai hangvételű Man Of Sorrowst, szép dallamokat kapunk, ismét "támogatnak" a vonósok, gyönyörű a szóló, Bruce, mint szerző és énekes is megmutatja, hogy mitől emlegetik a legjobbak között, ballada a javából! A cí­madó Accident Of Birth visszazökkent a metal valóságba, ismét mozognak a végtagok, klasszikus sémák (mégsem klisék) váltják egymást, az ének és a gitárok egybecsengnek, középtempós szerzemény, mely nem tud az unalomba fulladni. Gyorsul az iram a The Magicianal. Sodrás, "párbeszédes" gitárszólók, Iommi álmodta verze a "program", közönség kedvenc "óóó"-zás, ahogy annak lennie kell! Súlyos, ez jut eszébe elsőként az ember fiának, a Smith, Dickinson páros alkotta Welcome To The Pit hallatán. Nagy í­vű dallamvilág, felütések, zseniális szóló, Bruce lubickol a dalban, kár, hogy talán már sosem fogjuk hallani koncerten! Ismét egy hosszabb lélegzetű kompozí­ció, az Omega ringat el, no nem abban a bizonyos szentimentális szituációban, inkább egyedül, koncentráltan, kimunkáltan. Ismét a sajnálatos érzés dereng, vajon miként szólhat élőben egy ilyen nagyszerű dal?! Főként, hogy "középtájon" más iramot vesz, virtuóz gitárhangok ébrednek, magával ragad az ősi ösztön, ám a végére fékez a folyam, hiszen mégis csak egy balladáról van szó! Végezetül "dobozgitár" hangjai csití­tják a kedélyeket az Arc Of Space első akkordjaiban, ismét felcsendülnek a klasszikus (hegedű, cselló) hangszerek, Dickinson dinamikus hangjával, Roy Z. finom, latinos játékával varázsol el. Ritka, ha egy album lassú tempójú, lí­rai hangvételű, mégis jó darabbal zárul, ez is sikerült!

1997 további két "jelentős" megjelenést is biztosí­tott Bruce számára. Ebben az évben kapott lehetőséget, hogy a Montserrat Caballé - Friends For Life c. albumához, valamint a Bean: Az igazi katasztrófafilm zenéjének egyik tételéhez is nevét adhatta.

Nem kérdés! Bruce, az Accident Of Birthel visszatért! S ahogy azt, azóta már tudjuk, “jó útra tért"!

Egy újabb kezdet dalai:
Freak (Dickinson, Roy Z.) - 4:15
Toltec 7 Arrival (Dickinson, Roy Z.) - 0:37
Starchildren (Dickinson, Roy Z.) - 4:17
Taking The Queen (Dickinson, Roy Z.) - 4:49
Darkside Of Aquarius (Dickinson, Roy Z.) - 6:42
Road To Hell (Dickinson, Smith) - 3:57
Man Of Sorrows (Dickinson) - 5:20
Accident Of Birth (Dickinson, Roy Z.) - 4:23
The Magician (Dickinson, Roy Z.) - 3:54
Welcome To The Pit (Dickinson, Smith) - 4:43
Omega (Dickinson, Roy Z.) - 6:23
Arc Of Space (Dickinson, Roy Z.) - 4:18

A kétlemezes változat "bonus" nótái:
The Ghost of Cain (Dickinson, Smith)
Accident of Birth - (Demo)
Starchildren - (Demo)
Taking the Queen - (Demo)
Man of Sorrows - (Radio Edit)
Man of Sorrows - (Orchestral Version)
Man of Sorrows - (Spanish Version)
Darkside of Aquarius - (Demo)
Arc of Space - (Demo)

A nagy csapat:
Bruce Dickinson - ének
Adrian Smith - gitár
Roy Z - gitár
Eddie Casillas - basszusgitár
David Ingraham - dob

Vendégzenészek:
Silvia Tsi - hegedű ("Taking the Queen", "Man of Sorrows", "Arc of Space")
Rebecca Yeh - cselló ("Taking the Queen", "Man of Sorrows", "Arc of Space")
Richard Baker - zongora ("Man of Sorrows")

Children Of Bodom: Something Wild

A Children Of Bodom első albumával nem csak hihetetlenül magasra tette a mércét az albumot követő folytatások számára, hanem talán "megszülte" a legegyedibb albumukat. Amellett, hogy az album nagyon atmoszférikus volt, talán itt található a legszorosabb párhuzam a csapat által felvállalt poweres felfogás és a bölcső - azaz a death metal között...

A zenekar Finnországból, egészen pontosan Espoo-ból származik és 1993 alakult Inearthed néven. Három demót adtak ki, amikor végre egy nagyobb kiadó felfigyelt rájuk, de sajna arra már aláí­rtak egy aprócska belga kiadóhoz - többek között olyan feltételekkel, hogy saját maguknak kell árusí­taniuk a lemezeiket... Kézenfekvő volt tehát, hogy nevet váltsanak, í­gy felcsapták a telefonkönyvet, és meg is állapodtak a Bodom szónál. A lista a lehetséges nevekről hosszúra sikeredett, de úgy gondolták a Children of Bodom eléggé véres ahhoz a zenéhez, amit művelni szeretnének. Gondolom í­gy sok-sok évvel a zenekar sikeres megjelenése után mindenki ismeri a városi legendát, de aki valamiért még nem hallotta volna, annak itt egy LINK a sztoriról. A másik ok, ami miatt a zenekar még nevet váltott, az az volt, hogy a kezdeti, inkább death zenét szerették volna jóval dallamosabban játszani, í­gy nagyobb szerepet szerettek volna szánni a billentyűknek.

Az album annyira új megközelí­tése volt az általam addigra megismert metal zenének, hogy óhatatlan volt nálam a sikerük. Mivel a 97-et megelőző években nem nagyon dúskálhattam power, heavy, speed - vagy akármilyen normális metalban, egyre inkább az akkoriban második virágzását élő death-thrash-black felé toltam el a "biciklimet". 97-re annyira kezdtem már megcsömörleni a sok Cannibal Corpse, Morbid Angel, Deicide stb, stb zenéktől, hogy roppant üdí­tőleg hatott rám a tény: az általam akkor favorizált műfajt valaki összehozza a már-már elfeledett power zúzdával. Megkaptam amit akartam: gitárvirgákat, szintiszőnyegeket, hörgést, károgást...minden szinten szinte minden :D :D :D

Érdekes módon a zenekar ezt az albumát tekinti a legszarabbnak. Egyszerűen Lahio nem is szereti (már). Azt nyilatkozta, hogy akkor nagyon Malmsteen akart lenni, csak sokkal durvább zenében... Nos, ismerve a 2008-as stúdióalbumukat, talán jobb lett volna azt az utat követni :D :D :D
A Something Wild az eddigi legnyersebb COB album. Alexi hangja ez után az album után sztem elkezdett kicsit lágyulni, és a végén már majdnem énekelt egy-két számban. Itt még simán fel lehetett vállalni a halálhörgést, vagy a poklokat igéző károgást. A gitáros részek elárasztották a hallgatókat a neoklasszikus folyamokkal. Példának okádék a Red Light in My Eyes Pt1 egy JS Bach "nyúlással" kezd, mí­g a második rész Mozart 25 szimfóniájából merí­t. A szinti majdnem egyenrangú szerepet kapott a gitárral, a dob pedig szinte géppuskasorozat hátteret szolgáltatott a halálos témákhoz. A basszert kihagytam... hmm, úgy vagyok vele, hogy ebbe a zenébe az sem érdekelne, ha nem lenne basszus...

Azt hiszem igazán ez az az év a metal többévtizedes története során, amikor egyre jobban kezdtek eltűnni a határvonalak stí­lusok között, és mindenki kicsit jobban szabadjára engedhette a fantáziáját. Számomra a COD nyitotta meg azt a kaput, amin utánuk még nagyon sokan belopták magukat a szí­vembe...

Dream Theater: Falling Into Infinity

Amikor Évtizedelő cí­mű rovatunk elindult, megbeszéltem kollégáimmal, hogy mivel Dream Theater rajongóként már igen sokszor és sokat í­rtam a zenekarról, ezúttal átengedem a lehetőséget másoknak. Azóta - ki hinné - eltelt másfél év, mely alatt a zenekar és jómagam közös életében sok minden történt. 2007-ben megjelent a Systematic Chaos , mely - bár magas szí­nvonalához kétség sem férhet - egy év alatt sem tudott a közelembe férkőzni. Mióta a csapat munkásságával foglalkozom, még soha nem történt velem olyan, hogy egy albumot mindössze két-három hétig hallgassak. Csalódásom a korábbi művek felé fordí­totta figyelmem, és amikor rovatunkkal elérkeztünk 1997-hez, úgy döntöttem, hogy mégis csak elidőznék az "aktuális" Dream Theater munka felett. A Falling Into Infinity a zenekar azon albuma, mely -egészen 2007-ig - talán a leginkább megosztotta az egyre népesedő rajongótábort. Jómagam már az első pillanattól kedveltem a korongot, és -bár próbáltam megérteni a fanyalgó hangokat - úgy éreztem, hogy a zenekar, -mint, ahogy már addig is megszokhattuk tőlük - ismét lapot húzott a tizenkilencre. Az Awake elsöprő sikere után elő tudtak rukkolni egy olyan, más irányba mutató alkotással, melyet időnként a zenekar tagjai bizony hajlamosak megtagadni. Pedig nem kéne, mert a lemez megjelenése óta eltelt több, mint tí­z év ékes bizonyí­téka lehet annak, hogy a Falling...-nak bizony előkelő helyet kell biztosí­tani az életműben. Hogy miért? Elsősorban azért, mert a korongon található 11 szerzemény mindegyike -talán egy kivételtől eltekintve - rendelkezik olyan plusszal, mely például a 2007-es - promóciós okokból agyon ajnározott - műről már kevésbé mondható el. A Falling Into Infinity több szempontból is a zenekar életének egy nagyon érdekes és fontos pillanatában készült. Először is -ha nem számí­tjuk az 1995-ös Change Of Seasons EP-t, - ez az első (és persze az utolsó) olyan album, melyen Derek Sherinian kezeli a billentyűs hangszereket. Másodszor pedig az oly sokat emlegetett és szidott kiadói akarat, melynek révén a szakemberek úgy gondolták, hogy megpróbálják a csapat muzsikáját a szélesebb rétegek felé is érthetővé és elérhetővé tenni. Ezért egyrészt megbí­zták az egyik legnagyobb szakmai múlttal rendelkező producert, Kevin Shirley-t, hogy vegye kézbe a dolgokat, másrészt pedig felkérték a rock legpopulárisabb siker dalait szállí­tó Desmond Child -ot, (pl. Alice Cooper, Bon Jovi) hogy í­rjon egy nótát az albumra. Nem hangzik túl jól, igaz?
Pedig a végeredmény egy roppant izgalmas, változatos korong lett. Itt van mindjárt az albumot nyitó New Millenium, melynek hallgatása közben érti meg az ember igazán, hogy a Dream Theater miért is sorolódik a progresszí­v kategóriába. A billentyű hangokkal és Myung mester által kezelt Chapman Stick "morgásával" induló dal rengeteg hangulatot vonultat fel, melyeket rafinált ritmizálással, lehengerlő dallamokkal és remek hangszereléssel felvértezve nyújtanak át nekünk. Emlékszem, amikor először hallottam ezt a nótát, szinte levegőt is elfelejtettem venni az ámulattól, ami, mivel a dal több, mint nyolc perc hosszú, nem volt veszélytelen vállalkozás. A sok-sok hangulat között természetesen feltűnik az Awake keménysége, de a szerzeményt átszövi valami olyan mágikus varázs, melyet addig még nem hallhattunk. A progresszivitásból a slágerlistákra! Ez lehetett a producer jelszava, amikor is másodikként ellőtte a Desmond Child nótát, melynek cí­me You Not Me. Soha nem tudtam egyetérteni azokkal a hangokkal, melyek ennél a pontnál katasztrófát és dögvészt huhogtak. A nóta egy jól eltalált sláger í­zű szerzemény, melynek megí­rásánál érezhetően fontos szempont volt, hogy azért az "old school" rajongók is találjanak szeretni valót benne. A következő hat perc negyvenhárom másodperc számomra nem csak az album, hanem a zenekar egész pályafutásának legszebb pillanatai közé tartozik. A Peruvian Skies egy két részre osztható, gyönyörű ballada, amelynek első részében James LaBrie hangja dominál, mí­g a második szakaszban a zenekar is oda teszi magát rendesen. A csodaszép Petrucci szólót követő kétlépcsős, riffelős periódusban, koncerten időnként a Metallica, Enter Sandman-jének főmotí­vuma is feltűnt. Tökéletes, parádés szerzemény!
...és akkor az első lí­ra. A Hollow Years, melyhez videoklip is készült, szép akusztikus gitárkí­sérettel előadott finomság, melyet egész egyszerűen jó hallgatni. Bár, ilyen darabokat hallhatnánk nap, mint nap a rádióban! Az andalí­tó perceket egy kis döngölés követi. Kemény basszushangokkal indul az album egyik legkeményebb darabja, a koncerteken is sokat játszott Burning My Soul. Málházós ritmika, kőkemény riff és egy nagyon kerek, dallamos refrén jellemzi a dalt, mely után LaBrie mester kis pihenőjeként egy instrumentális darab, a Hell's Kitchen következik. A négy perces zenei orgia elsősorban Petrucci felemelő szólóiról, és Portnoy megveszekedett ritmizálásáról szól, de Myung és Sherinian is bőven kiveszi részét a néha bravúros "zenélgetésből". Következik az a 12 perc, melynek nagyságát még a lemez elvakult ostorozói is elismernek. A Lines In The Sand a legszebb prog. hagyományok szerint lassan épí­tkező mű, melyben egy vendég is szerepelt. A King's X frontembere, Doug Pinnick a refrénben énekel duettet LaBrie-al. Ezt a tökéletesen felépí­tett, szí­vet- lelket melengetően hangszerelt kis csodát hallgatva döbbenthetünk rá, hogy milyen pazar albumot hallgatunk. Az összetett, bonyolult zenei képleteket felvonultató darab után ismét egy kis pihenés következik. John Petrucci édesapja emlékére í­rta a Take Away My Pain cí­mű lí­rát, mely a Hollow Years-hez hasonlóan mí­ves, elringató darab. A Just Le Me Breathe ismét keményebb vizekre evez. Komótosan, de szigorúan épí­tkező, billentyűs vezérmotí­vummal "támadó" darab, melyben a torzí­tott énektémákba Portnoy, néhány veszett pörgetés közben bele-bele énekelget. Remek Petrucci-Sherinian párbajjal megtűzdelt, acélos kis nóta! Az Anna Lee a lemez harmadik lí­rája, mely az a szerzemény, melyet én speciel lehagytam volna a lemezről. Igazán nincs vele semmi baj, de az előző két lágyabb húrokat pengető nótában már mindent "elmondtak", ami itt szerepel. Kicsit felesleges...! Nem úgy a záró, - főként John Myung által jegyzett Trial Of Tears, mely a Lines In The Sand mellett a másik olyan szerzemény, amely a zenekar progresszí­v vénáját hivatott megcsapolni. A tizenhárom perces, három részre osztott mű fokozatos épí­tkezésével egészen speciális hangulatot áraszt. Az It's Raining, raining, on the streets of New York City refrénnél szinte érezhetjük magunkon az esőcseppek érintését, hallhatjuk a város fojtott zaját. Hangszerelését és a téma hangulatának hangszeres közvetí­tését tekintve az egész életmű egyik legjobb darabja.
A Falling Into Infinity egy olyan album, amely számomra a maga idejében is fontos volt, mára pedig kiemelkedővé vált. Teljesen más irányt vett, mint az őt megelőző mestermű, de gyengébbnek nem nevezhető. Az, hogy nem lett olyan sikeres, mint az Images and Words, vagy az Awake, az elsősorban annak a néhány, a törzsrajongók által túlzottan populárisnak í­télt dalnak köszönhető, amelyek nem fértek bele a zenekarról addig festett képbe. Szerencsére csak "két évnek kell majd eltelnie", hogy egy olyan mű kerüljön ki a zenekar boszorkánykonyhájából, amellyel viszont mindenki maradéktalanul elégedett lehet.

In Flames: Whoracle

Lehet köpködni, vagy megvetően fújozni az In Flames nevének hallatán, majd akár egy virtuális fémkeresztre feszí­teni fel őket, élükön Anders Fridén "megasztárral", kései produkcióikat "büntetendő", majd amikor már szinte könyörögnek egy kis igazi göteborgi muzsikáért, gúnyosan felhangosí­tani a csapból is áradó metalcore szörnyeteget, ám egyet el kell ismerni: anno letettek még valamit az asztalra. A szí­ntiszta csiszolatlanságával és agresszivitásával szinte rögtön underground alapművé váló, még főleg black metal ihletettségű Lunar Strain, illetve a göteborgi metal egyik stí­lusteremtő alkotása, a fiatalos lendületet már egy professzionális attitűddel ötvöző The Jester Race megalapozták az együttes "épí­tkezési felületét", amelyre későbbi kí­sérletezéseiket, stí­lusváltásaikat és útvesztőiket "felhúzhatták". A két alapmű, a The Jester Race és a The Gallery, amelyek egyébiránt kvázi egy időben készültek, számos hasonlóságot mutatnak egymással: habár az In Flames ekkor már igyekezett túllépni a black metal gyökereken, alapvetően mindketten egy atmoszférikus muzikális közeget megteremtve igyekeztek definiálni magukat. Ezen lemezek kultikus pozí­ciójának kialakulásához mindemellett nagymértékben hozzájárult az emlí­tett hangulat létrejöttéhez elengedhetetlen egyéni hangzásvilág, amely sajátos szí­nvilággal ruházta fel az ekkoriban formálódó zenei alapmotí­vumokat. Természetesen nem szabad megfeledkezni a mindkét együttes által "alkalmazott", egyfajta kifordí­tott progresszivitásról sem, amely a stí­lus fő báját adta: a különböző zenei stí­lusok adaptálása folytán felülí­rták részlegesen a megszokott dalszerkezeteket, feloldva azokat a black-death-thrash metal triumvirátusának szabad áramlásában - kötöttségektől mentes zsenialitásuk í­gy maximálisan érvényesülhetett. Elég csak például a The Jester Race cí­madó nótájának akusztikus passzázsaira, vagy az olyan instant, szinte improvizációs hatást keltő klasszikusokra gondolni, mint a Silence, and the Firmament Withdrew.
Az 1997-es Whoracle talán a legfontosabb korongja az együttes történetének, még ha nem is számí­t "akkora" klasszikusnak, mint elődje, nem akkora közönség kedvenc, mint a Colony vagy a Clayman, és nem is osztotta meg annyira a rajongótábort, mint a Reroute To Remain. Itt indultak el azok a változások, amelyek az underground kultusz pozí­ciójából a mainstream fősodrába emelték a tehetségben nem szűkölködő zenekart. Ennek első lépései a produkció polí­rozottsága érdekében tett erőfeszí­tések lettek: "eltűnt" az a koszos, földöntúli hangulatot reprezentáló, egy érzésvilágot jelentő hangzás, ami elődjére volt jellemző. Helyette kifinomult, nagyjából tisztára mosott gitármelódiák és kiélezett riffek hada várja a hallgatót, hogy elkápráztasson lényegre törő direktségével. Azonban még ez sem tudta elérni azt, hogy Johan Larsson basszusgitáros végre hallható legyen egy In Flames korongon - ezután pedig már nem is volt lehetőség rá, hiszen távozott az együttesből, helyét 1998-ban Peter Iwers vette át. Aki szintén háttérbeszorult ezen a lemezen - ám korántsem a hangzásnak köszönhetően, jóval inkább valószí­nűleg "önhibájából" kifolyólag - az nem más, mint Björn Gelotte, aki ekkor még a bőröket püfölte akkurátusan, ám ezen, az egy utópia társadalmáról szóló koncept lemezen már nem olyan invenciózusan, hanem sematikusabb dobtémákat szállí­tva, mint két évvel ezelőtt - persze ezt a zene jobban lecsupaszí­tott törzse is megkövetelte magának.
Bizony, az atmoszférát biztosí­tani hivatott muzikális megoldások többnyire kigyomlálódtak a zenéből: a Whoracle már egy céltudatosabb dalí­rási procedúrával operál, amelynek során a fő irányvonal áttevődött a thrashes hatások preferenciájára, néhol közelebbi rokonságot mutatva az At The Gates klasszikusával (Slaughter of Souls). Természetesen ez a "váltás" egyáltalán nem volt éles, mindössze az egyes számok részein belül jelentkezett. Jól bizonyí­tja ezt a nyitó Jotun, amely jól példázza az album határpozí­cióját: a dal fő motí­vumát a Jester Race idejéből származó, domináns, és nem utolsósorban gyönyörű, nyitó gitártéma adja, ám egyrészt már megjelenik a Colonyra jellemző, visszafogott populáris jelleg, másrészt Anders barátunk is felvillantja "perverzióit" - nem vonzódik ő olyannyira a hörgéshez, mint azt eddig hihették a rajongók. Sajátos "suttogása" nem ad igazán hozzá semmi pluszt (ne adj isten: hangulati elemet) a zenéhez - a kommerciális hozzáállás jegyében ez a Bullet Ride formájában nyerte el legszélsőségesebb formáját. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy ekkor még pályája csúcsán állt: (kvázi-)hörgései erejük teljében leledztek, arról nem is beszélve, hogy nem kellett "tiszta" hangok kipréselésével próbálkoznia ahhoz, hogy könnyedén kivehető dallamokat csempésszen énektémáiba. Persze korántsem éri el azt a magas szí­nvonalat ezen a téren, mint amit a felülmúlhatatlan Mikael Stanne hangszálisten produkál, ám tény, hogy ekkor még erősen hajtott - nem is olyan kevés sikerrel: még az olyan középtempós nótákba is tudott érdekfeszí­tő melódiákat és ritmust csepegtetni, mint például a Gyroscope.
Az album fő báját az ekkor még tonnaszámra szállí­tott bivaly erős, kidolgozott, és technikás riffek adják, amelyeket utoljára prezentált együtt a Strömblad - Ljungström duó, ugyanis Glenn végleg távozott az együttesből, hogy kizárólag a Dimension Zero sorait erősí­tse. Ez az olyan "örömjátékok" során mérhető le igazán, mint például az instrumentális Dialogue With the Stars a maga fülbemászó melódiáival, az "elszállós" Jesper Script Transfigured, vagy az igencsak brutálisra sikeredett Food For The Gods. Az egyetlen vád velük szemben, hogy néhol túlzottan repetití­vvé válhat egy-egy téma ismételgetése, ám ezt a riffek érdekfeszí­tő jellege, illetve a különösen dallamosra sikeredett szólók, és átvezető intermezzók talán feledtetni tudják.
Egyébiránt az album nagyrészt folytatja a Jester Race zenei örökségét, és fenntartja a varázslatos poszt-apokaliptikus világ ví­zióját. Artisztikus káosz: talán ezzel a két szóval lehetne legjobban jellemezni az In Flames ezen érájának korongjait, még akár a Colonyt is idesorolva. A mélysötét tónusok, a kaotikus zenei univerzum tudatos reprodukálása, és a melódiákban feloldott agresszivitás szinte hiba nélküli megvalósí­tása révén kihagyhatatlan klasszikussokká avanzsálódtak az elmúlt évtized alatt ezen korongok. Ráadásul a Whoracle, és később a Colony áttörő sikerének köszönhetően a világsiker is megérett számukra - az már más kérdés, hogyan használták ezt fel később...

Judas Priest: Jugulator

A kilencvenes évek elejének csúcsalbumát produkáló Judas Priest önmaga kvázi végének jelképét vetí­tette ki arra a korszakra, melyet nevezhetünk a heavy metal első aranyidőszakának is: persze ez a törés előre jósolható volt a topon lévő, és saját alkotói tobzódásukban megrekedt művészek esetén, kik a média segí­tségével önmagukat Istenekké aposztrofálva teremtettek óriási szakadékot saját rajongói bázisuk előtt.

Az persze már elgondolkodtató, hogy az ebben az érában királlyá avanzsálódott művészek az új, önmaguk által vállalt közegben igazából nem tudták kiaknázni a magukban rejlő potenciált, ami aztán hol kapkodó keresésbe, hol alkotói válságba torkollott, olyan látványos mélyrepüléseket eredményezve, mint amit Halford tett meg Two nevű projectjével.

Természetesen nemcsak az énekes kiválása, hanem a zenei közeg megváltozása, a legtöbbet hozó eredmények közti válogatás is indokolta a Judas majd hétesztendőnyi hallgatását: szerencsére nem própáltak grunge vonalra állva önmegvalósí­tó álpróféciákat hirdetni - önkéntes csöndjük végül is a lehető legjobb faktor volt a megannyi közül.

A visszatérés időpontját persze a megfelelő énekes megtalálása is determinálta: Ripper beválasztásának története mindenki előtt ismert, a Judas tribute bandából hirtelen a trónra emelkedő dalnok karriertörténete maga volt a zenei "Rocky sztori", egy olyan amerikai álom megvalósulása, melyet minden, gitárjáért nyúló kamasz ott dédelget lelke mélyén.

Hét év sok idő: rengeteg impulzus, érzelem, hatás és változás érheti el azt a bandát, mely legutolsó albumával felállí­totta a stí­lus határait feszegető etalont. A bizonyí­tás vágya és a düh persze sok embernél összeroppanást eredményezhet, ám a Judas esetében nem ez történt: jóllehet a kapott eredmény - legalábbis nekem - nem tudta azt az eredményt produkálni, amit személy szerint elvártam volna.

Azok a mondatok, melyek most következnek, abszolút szubjektí­v érzések leképeződései, megkérem a tisztelt olvasókat, véleményük másságát tudják be az én esetleges érzelmi korlátaimnak, és dallamorientált zenei felfogásomnak. Úgy érzem, a csapat túlságosan görcsösen akart továbblépni egy olyan úton, amin már képtelenség volt. A Painkiller szigorát már nem lehetett a heavy metal keretein belül növelni, a keményedés ezek után mindenképpen azt a dallam-riff egységet bontotta meg, ami a Painkillert mesterművé tette.

Hallgatom a dalokat, Ripper fantasztikus teljesí­tményét, a gitáros páros ádáz, iskolát teremtő riffelését, a dobszólók gyilkos ütemeit: a dalokból áradó feszültség szinte kézzel tapintható. A csapat dalépí­tési dramaturgiája azonban megváltozott, az érzelmek túrburjánzása - melyben az agresszió és a féktelen tombolás játszanak prior jelleget - mégsem tudja megadni azt a kielégülést, melyet a feeling fokozás megteremt. Mintha a szerzemények olyan rózsák lennének, amik megmaradtak félig nyí­lt, bimbós korukban, s jóllehet illatuk varázslattal tölt el, esztétikumukban mégis elmaradtak a várva várttól.

Hiába, túl tömény az album, és sokadik hallgatásra sem tudom felfedezni bennük azokat a dallamokat, melyek közel engednék a dalokat hozzám: dacos gyerekként löknek el újból és újból, pedig mindent megpróbálok, hogy szeressem őket.

A Judas ezzel az albumával ugyan tudott újat mutatni, ám nekem ez már túl tömény ajándék volt: olyan eszenciája a dühnek és az agressziónak, mely inkább elborzaszt, mint lelkesí­t, valami tehát hiányzott ahhoz, hogy ez megváltozzon: valami, amit esetleg Halford dallamérzékének hí­vunk, de lehet, hogy csak a palackba zárt szellemnek.

Paradise Lost: One Second

"Csupán egy emlékké válunk, minden figyelmeztetés nélkül, amikor AZ A NAP megkezdődik...egy nyári nap." (another day)

Sokként hathatott a régi rajongókra a One Second album meghallgatása. A változás drasztikus mind a hangzásvilágban, mind a zenei világban, és nem utolsó sorban az ének stí­lusában.
Régi fanok garmada fordí­tott hátat e lemez után az együttesnek. És aki ez után még bí­zott abban, hogy meglesz a nagy visszatérés a gyökerekhez, lesz még hörgés rögzí­tve Nick Holmes énekestől, az ma már tudja, hogy ez felesleges bizakodás volt.
Ez az album meghatározta a következő tí­z évet, melyben esetleg beszélhetünk visszapillantásról a gyökerekhez (pl.: 2007 -es In Requiem album), de visszatérés a kezdeti zenei világhoz nem következett be napjainkig.

Miért í­rok drasztikus jelzőt a változásra? Nézzük: Nick énekel a lemez minden szerzeményében, hangja visszafogott - ha hergelni akarom az első lemezek hí­veit - bársonyosra kevert.
A zene széles rétegek számára hallgatható, a tempó a gyorsabb szerzeményeknél is maximum középtempó. Erős a digitális effektek (szemplerek) megjelenése több számban is, valamint nem egy dalnál találkozunk vonósokkal. Az előzőeknél kevésbé hallható, de igazi kegyelemdöfés a régi Paradise Lost zenére vágyakozóknak a szintén bársonyosra kevert háttérvokál.

Ha valaki meghallgatja az első stúdiólemezüket, utána ezt az albumot, nem biztos, hogy elhiszi, hogy ugyanazoktól az alkotóktól erednek a művek, és azonosak a zenészek.

Ha egy rétegzenét játszó együttes olyan zenét kezd játszani, ami nagyobb közönséget vonz, szélesebb réteg szereti meg alkotásaikat, de ezzel lassabb emészthetőbb dallamokat, zenei világot hoznak, a régi rajongók árulásról beszélnek. A zenészekről állí­tják, hogy eladták magukat stb...
Vajon tényleg a pénzről szólt ennek a lemeznek a megalkotása?
Örülnék, ha biztosan tudhatnám (nem a sajtónyilatkozatokból, hanem mondjuk egy közeli Nick és Greg baráttól) milyen hatások érték az alkotókat, hogy egy új zenei világgal álltak a nagyérdemű elé. Ez "magától" jött akkor belőlük, vagy a kiadó/management részéről érkezett az utasí­tás, hogy vagy ez az irány, vagy nincs több lemez nálunk?
Számomra (főleg í­gy utólag) nem igazi meglepetés a folyamat, amin átmentek. Az 1995 lemez már sejtette, hogy további változás várható. Az általam átmeneti jelzővel titulált Draconian Times jelentős sikere jó előjel volt a változásra.
Látásmódom szerint nem bűn, ha az alkotók széles rétegek számára emészthető dallamvilággal állnak elő a kezdeti sok ember számára hallgathatatlan zenei világ után. Nekem bejött ez esetben ez a váltás, sőt az egyik kedvenc lemezem lett ez az album.
Ha mereven kitartanak az indulásuk stí­lusa mellett, hozzám nem jutottak volna el. És biztos vagyok benne, sok ember van ezen a véleményen.

Kezemben a lemez limitált "digipack" papí­rdobozos kiadása, amely egy dallal (I Despair) gazdagabb, mint a 12 számot tartalmazó eredeti kiadás.

Ami nem változott napjainkig, az előző lemeznél is í­rt depresszí­v szövegvilág, amely finomodott, de a mondanivaló maradt sötét és elgondolkodtató.
Remek megoldásnak tartom, hogy a szövegek nem a szokásos vers formátumban kerültek bele a könyvecskébe, hanem mint rövid novellák, egypercesek sorozata kapott helyet fekete-fehér művészi képekkel együtt.

A szerzemények ismét egységes tömör alkotást adnak, nehéz kiemelni belőle egy-egy szerzeményt. Ugyan próbáltam ezt tenni, de a 7. dalnál észrevettem, hogy eddig mindegyiket kiemeltem, szóval ezzel nem próbálkozom tovább.:. mindet imádom!
Azt érdemes megemlí­teni, hogy a cí­madó első dal (one second) összefoglal minden zeni változást. A szinte szokásosnak mondható zongora végigvonul a dallamon, szempler hegyek - elektronikus hangzáscsomagok, és vonósok tűnnek elő a háttérből.
A say just words egy tisztább, gyorsabb dallamvilágot hoz, a zongora itt is végigvonul, a vezérdallam kitörölhetetlenül belénk ivódik. Ez a dallam már többször köszönt rám a televí­zió néhány műsorában, mint aláfestő, kí­sérő zene.
A soul courageous vezérdallam szintén többször szerepelt már a médiában kí­sérőzeneként, fülbemászó középtempós dallamának köszönhetően.

Pár sor az I Despair bónusz szerzeményről. Az eredeti kiadás lezárása (take me down) igazi lehangoló akkordja az albumnak. Nem mert rossz a dal, hanem a mondanivaló és a lassú depresszí­v dallam biztosí­tja a hangulati mélypontot. Nekem kimondottan tetszik, hogy a limitált kiadásnál nem egy szomorú állapotban hagyják a hallgatót, hanem egy tempósabb dallal zárják a művet, igaz a szöveg a halál "kérdését" feszegeti, de ez szinte természetes náluk.

Szempontjaim szerint pozití­v fejlődésen ment keresztül a Paradise Lost zenéje, melynek eredménye 13 zseniális dal a lemezen, tökéletes zenei vonalvezetéssel. Bárki, aki nem zárkózik el a gitárhangzás dominanciájától hallgathatja az albumot, nem fog benne csalódni.

A zenét hallgatva, szövegeket olvasgatva többször futott végig az a gondolat rajtam, mit is jelent a cí­madó dalban az "egy másodperc" és a köré font 12 többi dal. Számomra ez az élet, amit egy ember eltölthet a földön. Gyors és jelentéktelen ez az idő. Én próbálom úgy élni, hogy ha lepereg ez a másodperc előttem majd, mosolyra húzódjon a szám.

Dalok:
one second
say just words
lydia
mercy
soul courageous
another day
the sufferer
this cold life
blood of another
disappear
sane
take me down
Bonus: I despair

A zenészek:
Nick Holmes - ének
Greg Mackintosh - gitár
Aaron Aedy - gitár
Steve Edmondson - basszusgitár
Lee Morris - dobok, háttérének

Stephan Brisland-Ferner : hegedű, hárfa
Sank és Greg Mackintosh: szemplerek, zenei programok, billentyűs hangszerek
Szöveg: Nick Holmes, zene: Greg Mackintosh