Lord Byron: Fly Free

A Lord Byron neve valószí­nűleg még a rutinosabb true heavy metal kedvelőknek sem cseng ismerősen, jóllehet a csapat 1993 óta létezik, ám a szokatlan névvel ellátott együttes nem nagyon erőltette meg eddig magát: egy demon kí­vül az emlí­tett recenzió tárgya í­rható csak számlájukra. Ezek ellenére mégis felkeltették figyelmemet, hiszen a tagok között a lemez készí­tésekor még nagyon fiatal Olaf Hayert fedezhetjük fel, ki kora ellenére már egyfajta metal Pallasz Athene -ként, teljes vértben, fegyverzetben és tudással énekelte végig az albumot, olyan etalont állí­tva fel, amit még ő maga is nehezen tudott a későbbiekben reprodukálni.

A német csapat - nevéhez méltóan - inkább az angol heavy metal Judas Priest ösvényén haladva próbált némi életet lehelni az elpunnyadt vitézi lelkekbe, jóllehet leheletnyivel talán dallamosabb refrénnel, mint amit a szikárab albioniaknál megszokhattunk. Természetesen nincsenek nagy és forradalmi újí­tások, zenei reformáció és muzikális logikai rejtvény: a számok - egy-egy momentumtól eltekintve - a stí­lus keretein belül próbálnak a jól bevált panelek megragadásával tartós épí­tményt eszkábálni, s ez - hála a zeneszerzői képességnek és Olaf énekesi kvalitásainak, - tökéletesen sikerült is.

A kezdő Holy War ismerős lehet Hayer későbbi bandájának, a Dionysusnak a debütabumáról, bizony, ez a fantasztikus himnusz már jóval előbb megszületett, mint ahogy a legtöbben megismerték.. A zenei világ persze hasonlatos a Dionysuséhoz, talán kissé kevesebb a billentyű, és az alapok jobban közelí­tenek a már emlí­tett Judashoz. A dalok általában középtempóban mozognak, néha töri csak meg a fejbólogatós riffek uralmát egy-egy speedesebb vágta, és természetesen nem hiányozhatnak az összetettebb felépí­tésű, lassabb kibontással kezelt epikai darabok sem: a Fly Free kis pszichedeliával átitatott gitárszólója átkacsint a Purple elmélkedősebb világába is, a Love Stays Forever pedig balladisztikusabb, "regélősebb" hangvételével és Manowaros lassabb, őrlőbb menettempójával tör ki a megszokott keretek közül.

Az elmaradhatatlan balladákat Olaf fantasztikus énekesi teljesí­tménye emeli az átlag fölé, a One Heart, vagy a Let The Fire Burn szép és kellemes dallamai a szokásos pihenőidőt biztosí­tják a gyorsabb dalok előtt. Persze felbukkan néha egy-egy ismerősebb riff is, mint például a zárószámnál, ám a körí­tés, és a dallamok feledtetik a deja vu érzetét. A lemez mindezek mellett nem a könnyed slágereké: a legtöbb szerzemény hat perc fölé csúszik, bő teret és időt hagyva a hangszeres szólóknak - ám néha kissé feleslegesen túlnyújtva az adott témát.

A hangzás sajnos hagy némi kí­vánni valót maga után, tompa, és eléggé kásás, ám a szerzői kiadásokhoz mérten tisztességes iparos munka.