Kedvenc lemezeim – Chris Rea: The Road To Hell (Remastered, 1989/2019)
Harminc éve jelent meg Chris Rea mára kultikussá vált lemeze, a ’The Road To Hell’, ennek apropójából kiadója, a Rhino Entertainment felújította 5 legsikeresebb lemezét, telepakolt egy-egy bónusz CD-t kapcsolódó ritkaságokkal, és újra kiadta ezeket 'Deluxe Edition'-ként, valamint megjelentettek ugyanakkor egy kiadatlan ritkaságokat tartalmazó lemezt is 'One Fine Day' címmel. Sajnos boxban nem kapható ez a csemege, egyenként kell megvásárolni.
A 'Shamrock Diaries' (1985), az 'On The Beach' (1986), a 'Dancing With Strangers' (1987), a 'The Road To Hell' (1989) és az 'Auberge' (1991) kétségtelenül Chris Rea legnagyobb korszakának lenyomata, bár én még ide sorolnám a 'God's Great Banana Skin'-t (1992) és az 'Espresso Logic'-ot (1993) is. Kb. olyan fajsúlyúak az életművében, mint a Deep Purple 1970-72-es korszaka, melyek koncertjeik 80 százalékát teszik ki a mai napig.
A Middlesbrough-ban született Chris Rea későn kezdett el gitározni, és nem is találta meg elsőre a saját stílusát. 'Whatever Happened To Benny Santini?' című 1978-as albuma még jobban hasonlított az Eagleshez, mint későbbi önmagához. Aztán a Dire Straits sikerei nyomán kezdett el megváltozni a stílusa, a delta blues klasszikusain nevelkedett gitáros Mark Knopfler muzsikáját ötvözte a blues elemekkel, és amikor a Dire Straits a legmagasabban tündökölt – 'Brothers In Arms' (1985) –, neki akkor indult be igazán a karrierje. Ám annak csúcsa mindenképpen az 1989-es 'The Road To Hell' album volt.
A The Road To Hell Part II, vagy ahogy mindenki ismeri: The Road To Hell akkora rádiósláger lett, mint ide Middlesbrough. Vagy még nagyobb. A mai napig nem vagyok képes elkapcsolni a rádiót, ha meghallom. Igazi autós bluest alkotott, olyan – többnyire tempós – nótákat, melyekre igazán élvezet vezetni. A címadó első része tulajdonképpen egy közel ötpercesre elnyújtott lassú intró, az ilyet a rádiók nem szeretik, még a félperces bevezető riffeket is átbeszélik a szpíkerek. A stílus többször visszatér a lemezen belül is, a Texasban is ugyanúgy megvan ez a tradicionálisabb bluest idéző intró, csak itt sikerült félpercesre korlátozni. Utána ugyanúgy beindul ez a laza tempójú blues, melyre Rea búgó hangja és slide gitárszólói épülnek. A Looking For A Rainbow is hasonló receptre készült, csak itt 70 másodperces a dal további részétől szinte teljesen elütő intró rész. A Daytonában megint lemásolja a sikerdalt, szinte még a slide szóló is hasonló, mégsem lehet rá haragudni.
A címadón kívül legnagyobb hatással mégis egy lassú ballada volt rám, a Tell Me There's a Heaven. Egy gyönyörűen szomorú nóta, olyan, mint Zorán Kell ott fenn egy ország című dala. Ja, az ugyanaz, csak Sztevanovity Dusán magyar szövegével. (Egy kedves rokonunk temetésén is ez utóbbi szólt, pedig azt sem tudták, ki az a Chris Rea.)
A bónuszlemezen kislemez B-oldali ritkaságok (1975, He Should Know Better), mixelt verziók (That's What They Always Say - Rainbow Mix, Working On It - Michael Brauer Extended Mix) és kislemezek, maxik B-oldalán talált 1990-1991-es koncertfelvételek vannak. Valamint az 1988-ban ugyanezen felállás által újra felvett verziók és egy ott debütált új szám (Working On It) a 'New Light Through Old Windows' lemezről. Mezei kedvelőknek mindenképpen ajánlott, hardcore rajongóknak ugyan valószínűleg megvannak már, de azok meg a remaszterelt első lemez miatt fogják megvenni. A 20 oldalas bookletben a dalszövegeken és a kapcsolódó kislemezek borítóján kívül Peter Doggett írását olvashatjuk a zenész 1988-1989-es éveiről és a dalok születésével kapcsolatos beszélgetéseikről.
A 'The Road To Hell' még 30 év távlatából is tündököl. Ahogy a többi lemezt is érdemes újrapörgetni, akinek megvan, akinek meg még nincs, annak most érdemes beszerezni. Az ezekkel egy időben megjelent 'One Fine Day' viszont már tényleg inkább hardcore rajongóknak való. Erre utal az is, hogy jelenleg csak 1000 példányban kiadott CD + LP csomagban vásárolható, kizárólag a Rhino Entertainment honlapján. De el tudom képzelni, hogy a CD később szélesebb körben is terjesztésre kerül majd. A lemezen olyan 1980-as felvételek vannak, melyek ebben a formában soha nem jelentek meg, néhányuk később átdolgozva felkerült az 1982-es ’Chris Rea’ albumra vagy kislemezek B-oldalára. Maga a borító is Chris Rea festménye.
Közreműködők: (1989):
Chris Rea – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Max Middleton – zongora, szimfonikus hangszerelés (10)
Martin Ditcham – dobok, ütőhangszerek
Robert Ahwai – gitár
Eoghan O'Neill – basszusgitár
Kevin Leach – billentyűs hangszerek
Linda Taylor, Karen Boddington, Carol Kenyon – vokál
CD1: The Album: The Road To Hell, Part I / The Road To Hell, Part II / You Must Be Evil / Texas / Looking For A Rainbow / Your Warm And Tender Love / Daytona / That’s What They Always Say / I Just Wanna Be With You / Tell Me There’s A Heaven
CD 2: 'The Road To Hell' Associated Recordings: He Should Know Better (from 'The Road To Hell (Parts 1 & 2)' single B-side) / That’s What They Always Say (Rainbow mix) (from 'That’s What They Always Say' maxi single A-side) / 1975 (from 'That’s What They Always Say' single B-side) / The Road To Hell (Parts I & II) [Live at Wembley Arena, March 1990.03.08.] (from 'Texas' maxi single B-side) / Working On It [Live at Wembley Arena, March 1990.03.08.] (from 'Texas' CD-single) / Let’s Dance [Live at Wembley Arena, March 1990.03.08.] (from 'Texas' maxi single B-side) / Daytona [Live at the NEC, Birmingham, November 1991.11.10.] (from 'Nothing To Fear' double CD single CD1) / Working On It (Michael Brauer Extended Mix) (from 'Working On It' maxi single A-side / Josephine (Re-recorded version) (from 'New Light Through Old Windows' album) / Let’s Dance (Re-recorded version) (from 'New Light Through Old Windows' album) / You Must Be Evil (Live at Hanns-Martin-Schleyer-Halle, Stuttgart, 1991.10.30.) (from 'God’s Great Banana Skin' double CD single CD2) / I Can Hear Your Heartbeat (Re-recorded version) (from 'New Light Through Old Windows' album) / Working On It (from 'New Light Through Old Windows' album)
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 1092 olvasás
10 hozzászólás "Kedvenc lemezeim – Chris Rea: The Road To Hell (Remastered, 1989/2019)"
1. És tényleg zseniális!
És tényleg zseniális!
2. Nagyon jó írás egy nagyon jó
Nagyon jó írás egy nagyon jó lemezről.
3. Ez mekkora album! Basszus, és
Ez mekkora album! Basszus, és tényleg 30 éves... Hát, mit mondjak, öregszik Rea mester :) És én akkor már simán észnél voltam, máig emlékszem a napra, amikor megvettem kazettán.
Amúgy a klasszikus korszakhoz én még hozzáadnám a Wired to the Moon-t is, bár tudom, hogy az még nem volt akkora flash, de szerintem simán van olyan jó - ha nem jobb -, mint a Shamrock Diaries.
A The Road to Hell-t követő Auberge-et nagyon vártam annak idején, és azt már egyből CD-n vettem meg. Érdekes, hogy azt viszont jóra kellett hallgatnom, mert nem azt kaptam, amit vártam, de aztán annyira jól sikerült a jóra hallgatás, hogy talán máig is ez a kedvenc Rea albumom. Nem is csoda, hogy ez (mármint az Auberge) volt az első lemez, amit meghallgattam a nemrég vásárolt fejhallgatómmal.
Sajnos az újabb kori lemezei (pl. a The Road to Hell part 2-re keresztelt rettenet) már nem hatottak meg.
4. Remek írás,egy remek
Remek írás,egy remek albumról,köszönöm.
Esetleg annyit hozzá fűznék ,hogy ha az ember ezt a CD-t beteszi egy remek hi-fi motyóba,akkor patyolat hangzás,arányok,ízlés tárul elé. Olyan minőségben lehet külön hallani a hangszereket,éneket ,amihez fogható ritkaság.Hangszerelés patika alapossággal elkészítve,túlvezérlésnek,túl kompresszálásnak nyoma sincs.Minden a legoptimálisabban szól.
Példa értékű lemez ez. Ajánlanám sok-sok hangmérnök figyelmébe!!!
A nóták tartalmáról meg igazán az tud nyilatkozni,aki anyanyelvi szinten érti az angolt.
Szerintem Rea ,bár mennyire is ismert előadó, egy kicsit alul értékelt zenész,hangszerelő,zenész,gitáros.
5. Minden szavad igaz a
Minden szavad igaz a hangzással kapcsolatban. Mondjuk a többi klasszikus lemeze is pengén szól. szerintem a csúcs az Auberge, ahol már fúvósok, vonósok, meg mindenki ott van, de a hangzásban nyoma sincs a kásának.
A szövegekről annyit, hogy én régebben próbálkoztam dalszövegfordításokkal ilyen Rhapsody, meg ACCEPT zenekaroknál, de Rea már költői szinten használja az anyanyelvét, szóval őt már nem tudtam követni.
6. Amellett,hogy fantasztikus
Amellett,hogy fantasztikus számai vannak,két dolog van bennem róla.A hangja baromira nyugtató,színte simogatja az embert,csodálatos orgánuma van,a másik meg a gitársoundja.Ahogy akár csak simán megpenget egy hangot szólónál.Van egy best of cédéje,az folyamatosan a kocsiban van,már évek óta,jó kedvhez,rossz hangulathoz,mindenre működik.És ahogy a Nothing to fear című dal intrója megszólal....
7. Ahhoz képest, hogy eleinte
Ahhoz képest, hogy eleinte nem találta a saját hangját, egész jól meglett azért... :D
Nálam is nagy kedvenc.
8. hi-hi.... Na igen amikor a
hi-hi.... Na igen amikor a Nothing intrója elindul,az megint leülteti az embert a nagymama foteljába,de a szólója közben meg felugrik az ember,hogy ez meg mekkora odacsapás... :-D
9. Hihetetlen szimpatikus
Hihetetlen szimpatikus figura. És én az újabb munkáiból mindenképp megemlíteném a Santo Spirito Blues-t. Nagyon szórakoztató kellemes blues zene.
10. Én még oda tenném a sorba a
Én még oda tenném a sorba a '95-ös The Blue Cafe albumot. Szerintem ezzel zárul a nagy korszaka.
Visszatérve a jubiláló albumhoz. Anno a gimiben egy havertól kaptam kölcsön kazin meghallgatni. Akkor még csak walkman-en hallgattunk ugye zenét az utcán, puha szivacsos fel/fülhallgatóval. Mentem, mentem elmerülve a zenében az utcán, egyszer csak a Daytona-ban van az a betét, amikor egyik füledről a másikra átzúg a versenyautó hangja. Azt hittem azonnal elgázol egy autó, akkorát ugrottam, mint egy kenguru.