Manowar: The Final Battle I (EP)
Joey DeMaio – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Eric Adams – ének
E. V. Martel – gitárok
Anders Johansson – dobok
01. March Of The Heroes Into Valhalla
02. Blood And Steel
03. Sword Of The Highlands
04. You Shall Die Before I Die
Bevallom, van egy-két gyerekkori kedvencem, akikkel szembeni elfogultságom talán túlmegy a normálisnak mondható léptéken. Így vagyok a Manowarral is. Ez nem azt jelenti, hogy benyelek mindent, amihez közük van, pl. a legutolsó stúdióanyagukat, a 2012-es ’The Lord Of Steel’-t igencsak harmatos teljesítménynek tartom, főképp az egészen grandiózus életművük fényében, de az egy-két valóban zseniális dal elismerése mellett az azt megelőző ’Gods Of War’-t sem tudom a középszerű jelzőnél méltányosabbra értékelni. Ahogy nyilván nekem is ugyanúgy szúrja a szemem sok más egyéb, a zenéjükön túlmutató, szánalmas jelenség túlburjánzása (na, meg a Pleasure Slaves, ugye?), imígyen a bandát élesen kritizálók egyes véleményében is simán osztozni tudok, még ha a folyamatos kocsmai szintű gúnyolódás már nem is az én terepem, azt gondolom ugyanis, hogy a Manowar arra tényleg nem szolgált rá.
A „sosem mondtunk olyat, hogy feloszlunk” tartalmú hősköltemény pedig egyenesen tragikomikus színezetet kap, főleg egy olyan – a gerincességet fennen hirdető – ember szájából hat kurtán-furcsán, mint a Nagy Joey DeMaio, ám miután a pálfordulást – nyilván – afféle örömhírként könyveltem el, mindez hamar jótékony fátylat borított a főnökúr egyre elhatalmasodó megalomániájával házasított „demenciájából” fakadó hablatyolására. Lehet, hogy a politika lenne inkább az ő terepe? Annak idején a német fantasy/sci-fi íróval, Wolfgang Hohlbeinnel közösen dédelgetett tervük füstbe ment, amely a ’The Asgard Saga’ munkacímmel haladt egy darabig, én pedig titkon azt reméltem, esetleg újra előhúzzák, és ezzel fognak előrukkolni. Mert ez a nagyszabású, hősies, eposzi világ mindig is jól állt a Manowarnak, persze az ésszerűség határain belül (ennél fogva ez nem értendő a tizenkét perces nyitányokkal meg hosszas narrációkkal súlyosbított „resztlikre”), aztán a dolgok másképp alakultak.
Persze a jó Joey megint mondott egy olyat, hogy azért kell három részletben kiadniuk a ’The Final Battle’-t, mert az egyvégtében megülné a rajongók gyomrát. Hát, ha az összes dalban ő maga óbégatna, ahogy a záró You Shall Die Before I Die-ban, az esetben valóban köszönjük, hogy megóvott minket a monumentális gyomorbajoktól. Na de erre még később visszatérek. (Ha azt nézzük, a ’The Triumph Of Steel’ vagy a már említett ’Gods Of War’ lemezek egyike sem volt egy könnyen emészthető slágerparádé, mégsem előzte meg a kiadásukat ekkora bazi nagy bullshitelés.) De elég a fanyalgásból, hisz mondom, én sok mindent elviselek a Manowartól, kezdve a shakespeare-i cizelláltságú dalszövegektől az atomtechnikás-überjazzes dobtémákon át az ezernyi képzőművészeti ágazat által megihletett borítócsodákig bezárólag; a négyszámos, negyedórás EP pedig korántsem olyan rossz (mi több, egyáltalán nem rossz!), mint amilyen kritikákat kapott az elmúlt napokban. Azt hittem, az előző korong teljességgel elfuserált keveréséből tanultak valamit, és noha a ’The Final Battle I’ azért sokkal jobban megdörren, azt a mélyen búgó bőgőhangzást csak nem sikerült kigyomlálniuk. Esküszöm, a – talán mind közül a legjobban megszólaló – ’The Triumph Of Steel’ mellé téve ki is ütközik a különbség az ’92-es megaklasszikus javára. (Dobgép-gyanú ide vagy oda, haha!)
De miért is tetszik mégis a „Végső Csata”? Úgy fogalmaznék, hogy az első három szerzemény kis híján csont nélkül megnyert magának, a DeMaio főszereplésével eljátszott záró darab azonban csak félig-meddig. A March Of The Heroes Into Valhalla egy tökéletesen megkomponált, bombasztikus, harcias nyitány kórusokkal, miegyébbel, nem is értem, egyesek hogyan tudnak ebbe is belekötni a kákán is csomót keresve, amikor lazán „le-álszimfonikusozzák” az ilyesmit; könyörgöm, a szintin megszólaltatott hangtémák nyilvánvalóan nem szólhatnak ugyanúgy, mint élőben, egy teljes nagyzenekarral előadva, a szimfonikus jelleg viszont nem minőségi kérdés, hanem afféle stílusjegy. Azt hittem, olyan címmel, mint a Blood And Steel, majd leszállítják pályafutásuk legbrutálisabb tételét, ám egy meglepően szellős, már-már hard rockos alapokon nyugvó, menetelős dalt kaptunk, amely egy fogós, korrekt, mondhatni tipikusan manowaros himnusz, se több, se kevesebb. A Sword Of The Highlands egy ünnepélyes ballada a Sword In The Wind modorában, skótdudával (!), dobpergéssel, emlékezetes dallamokkal, eget karistoló drámaisággal, ahogy azt megszoktuk tőlük. Eric Adams pedig megmutatja, hogy miért is tartják őt a világ egyik legnagyobb énekesének a mai napig: mind a rekesztései, mind az üveg-tiszta hangjai a helyükön vannak, ráadásul a jellegzetes sikolyain is csak alig hagyott nyomott az idő múlása. S noha tudjuk, hogy a stúdiós ketyerék csodákra képesek, elég, ha belefülelünk a YouTube-on a most futó turnéjuk egyik-másik számába, és csak lesünk, mint hal a szatyorban – Eric barátunk a hetvenhez közeledve is hatalmas formában van!
A kakukktojás a rózsaszínű-romantikus című You Shall Die Before I Die, igen, Joey elkobozta a mikrofont Erictől, az eredmény pedig kissé felemás: a fennkölt, heroikus, doomos kompozíció önmagában rendben is van (az a feszültségfokozás a végére bizony mesteri!), DeMaio artikulálatlan bömbölése azonban sokat ront az összképen, nincs az a fanatizmus, amely ezen túlléphet. (Mondjuk, ha Ozzyval, Udóval, Millével és a többi „antihanggal” szemben elnézőek vagyunk, akkor nem ártana a kettős mérce, ugye-ugye?) Azért megnézném, Adams úrral mit lehetne még kihozni ebből, gyanítom, jóval többet ennél… Ahogy nyilván a ’The Final Battle’ albumsorozat első részét is faraghatták volna még egy cseppet, hiszen a hét (!) évnyi hiátus után ez a lábunk elé vetett, 15 percnyi csont kissé karcsú, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy nem… Én mindenesetre a magam enyhén egészségtelen rajongásával még mindig a Manowar mellett állok. Vérben és acélban. Kacsintós szmájli.
Meghalt volna a Manowar? Hülye vagy, ki mondott ilyet?! Na persze… A lényeg viszont mégiscsak az, hogy ismét itt vannak az újvilági vitézek, és ha nem is erősebbek, mint Valhalla valaha, egy olyan EP-vel jelentkeztek, amely étvágygerjesztőnek kiváló lehet a mihamarabbi folytatáshoz. Vagy még több földet hánynak a banda egykoron dicsőségesebb nevére?
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 2169 olvasás
5 hozzászólás "Manowar: The Final Battle I (EP)"
1. Manó vár
Meghallgattam. A Manowart illetően mindig is egy kettősség volt bennem. A dalaik felét egyáltalán nem szerettem, a másik feléért meg rajongtam - általában a dallamosabb, epikusabb, monumentálisabb, vagy balladásabb szerzeményekért, bár ez sem igaz így teljesen, mert az egyik kedvencem a speedes Kings of Kings. Amit mindig utáltam a zenekarban, az a rajongók hülyének nézése, hülyítése és lehúzása. A Manók egy business zenekar, egy bohóc zenekar, azok a rajongóik, akik komolyan veszik őket, kisbirkák.
Igazából ilyen szempontból teljesen hidegen hagynak, viszont mint már említettem, vannak dalaik, amiket egyszerűen hallgatni kell, mert olyan jók. Főleg, mert egy olyan énekesük van Eric Adams személyében, akinek a hangjától sokszor libabőrös lesz az ember. Nekem Kiske és Olaf Hayer a személyes kedvenceim, de Eric Adamset is csodálom és a sokszínű, érzelmes, hibátlan énekteljesítményébe egyszerűen nem lehet belekötni. Azt hallgatni kell időnként. Ez a 4 számos EP egyfelől gyalázatos a 4 szám meg a lehúzás, illetve a számomra hallgathatatlan 4. szám (DeMaio "ének") miatt, viszont az intro tökéletes és a skót dudás, keltás ballada (Sword of the Highlands) visz mindent, már ezért az 1 számért érdemes volt megalkotni a lemezt! Ez van, a Manók ilyen Janus arcú banda. Eric Adams viszont egy - legalább - félisten!
2. Hozzád hasonlóan én is
Hozzád hasonlóan én is gyerekkori élmények miatt elfogult Manowar fan vagyok, sőt, ezek szerint még jobban, mint te, mert én még ott is megtaláltam az értéket, amit te leginkább negatívumokként soroltál fel. Sok kritika éri a Manowart, hogy túlságosan egyhangú a mondanivalója, és minden szám ugyan arról szól. Semmi kétség, ennek tényleg van némi valóságalapja. De pont azok, amiket te említettél, azok visznek némi változatosságot ebbe kínálatba. Mindössze 1 éves voltam, amikor a 'Triumph of Steel' napvilágot látott, de amikor 13-14 éves koromban először meghallgattam, már akkor is értékeltem benne, hogy igen, ez kicsit más, mint a 'Warriors of the World' vagy a 'Kings of Metal', de így is nagyon jó, csak máshogy - legyen szó a 28 perces epicus "Achilles..." vagy a balladaszerű "Master of the Wind". Ennek meg a "Pleasureslave" totál az ellentéte, amivel azt bizonyítják, hogy ők mindig veszik komolyan magukat, és simán el tudnak szakadni a szokásos epikus metálvorrior szólamoktól, és ők is tudnak kicsit lazulni mint a 70-esm 80-as évek nagy glam együttesei.
Számomra a Gods of War is zeneileg, hangzásában teljesen rendben volt. Kicsit számomra túl sok volt benne a skandináv/viking téma, ami Amon Amarth-nak, Ensiferumnak stb. jól áll, de Manowarnak kevésbé.
A 'The Lord of Steel' valóban kicsit nagypapás lett a korábbi lemezekhez képest, ezt elismerem. De ezen is van értékelhető anyag, mint például az El Gringo vagy a Born in a Grave, vagy éppen a Touch the Sky, ami különösen kedves számomra.
Ahogy az elején említettem, jogos, ha elvakult Manowar-fannak tekint. Kicsit olyan ez, mint a pizza, meg a szex. Ha nem jó, akkor is jó.
Ez az album se rossz, bár nem kizárt, hogy Sword of the Highlandon kívül a többi számot nem is hallgatom meg többet. Várom a folytatást.
3. Búgó Bőgő
Miért? Mi a baj azzal a mélyen búgó bőgővel? Itt legalább hallatszik,nem úgy mint a metal lemezek 99%-án.
4. Az intro szerintem rendben
Az intro szerintem rendben van és azok a dalok, amikben Eric dalol, teljesen jók. Még a You Shall Die sem lenne annyira vészes, ha mondjuk csak 4 perces lenne. De hosszabb lett a kelleténél. Korrekt a 7 pont, én is akörül lőném be.
5. Köszi szépen, ez egy teljesen
Köszi szépen, ez egy teljesen korrekt írás és igen Eric Adams az isten aki a hatan viszi az egészet és hihetetlen, h ilyen hangja van még mindig :)