Manowar: The Final Battle I (EP)

Bevallom, van egy-két gyerekkori kedvencem, akikkel szembeni elfogultságom talán túlmegy a normálisnak mondható léptéken. Így vagyok a Manowarral is. Ez nem azt jelenti, hogy benyelek mindent, amihez közük van, pl. a legutolsó stúdióanyagukat, a 2012-es ’The Lord Of Steel’-t igencsak harmatos teljesítménynek tartom, főképp az egészen grandiózus életművük fényében, de az egy-két valóban zseniális dal elismerése mellett az azt megelőző ’Gods Of War’-t sem tudom a középszerű jelzőnél méltányosabbra értékelni. Ahogy nyilván nekem is ugyanúgy szúrja a szemem sok más egyéb, a zenéjükön túlmutató, szánalmas jelenség túlburjánzása (na, meg a Pleasure Slaves, ugye?), imígyen a bandát élesen kritizálók egyes véleményében is simán osztozni tudok, még ha a folyamatos kocsmai szintű gúnyolódás már nem is az én terepem, azt gondolom ugyanis, hogy a Manowar arra tényleg nem szolgált rá.

A „sosem mondtunk olyat, hogy feloszlunk” tartalmú hősköltemény pedig egyenesen tragikomikus színezetet kap, főleg egy olyan – a gerincességet fennen hirdető – ember szájából hat kurtán-furcsán, mint a Nagy Joey DeMaio, ám miután a pálfordulást – nyilván – afféle örömhírként könyveltem el, mindez hamar jótékony fátylat borított a főnökúr egyre elhatalmasodó megalomániájával házasított „demenciájából” fakadó hablatyolására. Lehet, hogy a politika lenne inkább az ő terepe? Annak idején a német fantasy/sci-fi íróval, Wolfgang Hohlbeinnel közösen dédelgetett tervük füstbe ment, amely a ’The Asgard Saga’ munkacímmel haladt egy darabig, én pedig titkon azt reméltem, esetleg újra előhúzzák, és ezzel fognak előrukkolni. Mert ez a nagyszabású, hősies, eposzi világ mindig is jól állt a Manowarnak, persze az ésszerűség határain belül (ennél fogva ez nem értendő a tizenkét perces nyitányokkal meg hosszas narrációkkal súlyosbított „resztlikre”), aztán a dolgok másképp alakultak.

Persze a jó Joey megint mondott egy olyat, hogy azért kell három részletben kiadniuk a ’The Final Battle’-t, mert az egyvégtében megülné a rajongók gyomrát. Hát, ha az összes dalban ő maga óbégatna, ahogy a záró You Shall Die Before I Die-ban, az esetben valóban köszönjük, hogy megóvott minket a monumentális gyomorbajoktól. Na de erre még később visszatérek. (Ha azt nézzük, a ’The Triumph Of Steel’ vagy a már említett ’Gods Of War’ lemezek egyike sem volt egy könnyen emészthető slágerparádé, mégsem előzte meg a kiadásukat ekkora bazi nagy bullshitelés.) De elég a fanyalgásból, hisz mondom, én sok mindent elviselek a Manowartól, kezdve a shakespeare-i cizelláltságú dalszövegektől az atomtechnikás-überjazzes dobtémákon át az ezernyi képzőművészeti ágazat által megihletett borítócsodákig bezárólag; a négyszámos, negyedórás EP pedig korántsem olyan rossz (mi több, egyáltalán nem rossz!), mint amilyen kritikákat kapott az elmúlt napokban. Azt hittem, az előző korong teljességgel elfuserált keveréséből tanultak valamit, és noha a ’The Final Battle I’ azért sokkal jobban megdörren, azt a mélyen búgó bőgőhangzást csak nem sikerült kigyomlálniuk. Esküszöm, a – talán mind közül a legjobban megszólaló – ’The Triumph Of Steel’ mellé téve ki is ütközik a különbség az ’92-es megaklasszikus javára. (Dobgép-gyanú ide vagy oda, haha!)

De miért is tetszik mégis a „Végső Csata”? Úgy fogalmaznék, hogy az első három szerzemény kis híján csont nélkül megnyert magának, a DeMaio főszereplésével eljátszott záró darab azonban csak félig-meddig. A March Of The Heroes Into Valhalla egy tökéletesen megkomponált, bombasztikus, harcias nyitány kórusokkal, miegyébbel, nem is értem, egyesek hogyan tudnak ebbe is belekötni a kákán is csomót keresve, amikor lazán „le-álszimfonikusozzák” az ilyesmit; könyörgöm, a szintin megszólaltatott hangtémák nyilvánvalóan nem szólhatnak ugyanúgy, mint élőben, egy teljes nagyzenekarral előadva, a szimfonikus jelleg viszont nem minőségi kérdés, hanem afféle stílusjegy. Azt hittem, olyan címmel, mint a Blood And Steel, majd leszállítják pályafutásuk legbrutálisabb tételét, ám egy meglepően szellős, már-már hard rockos alapokon nyugvó, menetelős dalt kaptunk, amely egy fogós, korrekt, mondhatni tipikusan manowaros himnusz, se több, se kevesebb. A Sword Of The Highlands egy ünnepélyes ballada a Sword In The Wind modorában, skótdudával (!), dobpergéssel, emlékezetes dallamokkal, eget karistoló drámaisággal, ahogy azt megszoktuk tőlük. Eric Adams pedig megmutatja, hogy miért is tartják őt a világ egyik legnagyobb énekesének a mai napig: mind a rekesztései, mind az üveg-tiszta hangjai a helyükön vannak, ráadásul a jellegzetes sikolyain is csak alig hagyott nyomott az idő múlása. S noha tudjuk, hogy a stúdiós ketyerék csodákra képesek, elég, ha belefülelünk a YouTube-on a most futó turnéjuk egyik-másik számába, és csak lesünk, mint hal a szatyorban – Eric barátunk a hetvenhez közeledve is hatalmas formában van!

A kakukktojás a rózsaszínű-romantikus című You Shall Die Before I Die, igen, Joey elkobozta a mikrofont Erictől, az eredmény pedig kissé felemás: a fennkölt, heroikus, doomos kompozíció önmagában rendben is van (az a feszültségfokozás a végére bizony mesteri!), DeMaio artikulálatlan bömbölése azonban sokat ront az összképen, nincs az a fanatizmus, amely ezen túlléphet. (Mondjuk, ha Ozzyval, Udóval, Millével és a többi „antihanggal” szemben elnézőek vagyunk, akkor nem ártana a kettős mérce, ugye-ugye?) Azért megnézném, Adams úrral mit lehetne még kihozni ebből, gyanítom, jóval többet ennél… Ahogy nyilván a ’The Final Battle’ albumsorozat első részét is faraghatták volna még egy cseppet, hiszen a hét (!) évnyi hiátus után ez a lábunk elé vetett, 15 percnyi csont kissé karcsú, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy nem… Én mindenesetre a magam enyhén egészségtelen rajongásával még mindig a Manowar mellett állok. Vérben és acélban. Kacsintós szmájli.