Haken: Vector

A Haken még csak tavaly ünnepelte 10 éves fennállását, de hamar napjaink egyik legjelentősebb progresszív metal zenekara vált belőle. Ismerve a csapat maximalizmusát és albumról albumra történő megújulását, kíváncsian vártam ezúttal mivel rukkol elő a Richard Henshall által vezetett zenekar. Az évek során sokféle lemezt hallhattunk már a brit bandától, kezdve az Arjen Lucanssen munkásságát idéző, debütáló 'Aquarius' albummal, melyet a Dream Theater jegyeket is viselő 'Visions' követett. Ezután érkezett a lenyűgöző ’The Mountain', itt kristályosodott ki végérvényesen a Haken saját stílusa. A tökéletesített receptet kicsit megbolondítva, modernizálva értelmezte újra az 'Affinity' a maga VHS korszakra jellemző bájával. A negyedik lemez nemcsak a dalaival, de az albumborítóval és a színpadi megjelenéssel is sikeresen rájátszott az újkori retro hangulatra. Ha végignézek a lemezeken, azt látom, hogy a folyamatos változás mellett egyvalami állandó, ez pedig nem más, mint Ross Jennings és a zenekar között fennálló tökéletes egyensúly. Az énekes zseniális vokáljai, sokszor bohókásan játékos dallamai nélkül nem tudom elképzelni, hogy ennyire kedvelném ezt a bandát, mert bár a gitáros Richard Henshall rendre lenyűgöző témákat hoz, melyeket Diego Tejeida mesterien fűszerez egyedi és izgalmas játékával, mégis Jennings melódiáinak köszönhető, hogy maradandó alkotásokká váltak a lemezek. Ez a kényes egyensúly az, ami most felborulni látszik, és sajnos nem az ének javára. Ha így lenne, akkor talán egy új 'The Mountain’-nel lennénk gazdagabbak, aminek személy szerint rettenetesen örülnék.

Diego Tejeida saját bevallása szerint a 'Vector' ötletéhez olyan filmek szolgáltattak alapot, mint a 'Száll a kakukk fészkére', a 'Ragyogás', vagy épp a 'Clockwork Orange'. Tiszta sor, hogy ezúttal nem a korábbi lemezek nosztalgikus vágyódása lesz a középpontban, hanem az emberi tudattalan sötét csarnokait fogjuk bejárni, egy egészen szürreális szemszögből, ahol a valóság és az álom határai elmosódnak. A fenti filmek mellett nagy hatást gyakoroltak a lemezre Stanley Milgram, B.F. Skinner és az albumborítóra tekintve Hermann Rorshach korabeli tanulmányai is. Ennyit elöljáróban, és most lássuk milyen lett a 'Vector'!

Ahogy beindult a billentyűs által prezentált Clear, az az érzésem támadt, hogy egy újabb Nolan-moziba csöppentem, ahol Hans Zimmer a házi muzsikus. A vészjósló orgonaszólamok kiválóan megágyaztak a szürreális hangulatnak, és én már előre vigyorogtam. Elég jól indít a lemez, meg kell hagyni. Az intróban hallott téma később még visszaköszön a Host című tételben, de ne rohanjunk ennyire előre! A felvezetés után kissé értetlenül álltam a következő dal előtt, a The Good Doctor ugyanis amellett, hogy a megszokott Haken-panelekből építkező közepes énektémával operáló sláger, rendesen elüt az intró hangulatától, így az volt érzésem, hogy visszaugrott a lejátszó az 'Affinity' albumra. Ugyan a dal közepén megbúvó eszelős zúzás helyreállította a lelki békémet, viszont továbbra is úgy gondolom, hogy ez a nóta egyszerűen lelóg a lemezről. Egyébként nem tudtam nem a svéd Seventh Wonder Alley Cat című dalára gondolni hallgatás közben, de ez már tényleg az én gondom.

A soron következő Puzzle Box már sokkalta finomabb falat, köszönhetően az első Haken-billentyűs Peter Jones által programozott dobtémának, ami Diego túlvezérelt elektronikus zajbetétjeivel karöltve igazán egyedi ízt ad a dalnak. Viszont hozzá kell tennem azt is, hogy úgy tűnik, mintha az énekes egészen a hatodik percig nem találná magát, ami egy hét és fél perces dalnál igencsak nagy baj. A dallamok nélkülözik a Jenningsre jellemző kreativitást, a hangja pedig papírvékonynak hat az arcszaggató zúzás közepette, és sajnos ez jellemző a legtöbb dalra a lemezen. A 'Vector' dalai ugyanis túlontúl komorak, sokszor fordulnak monoton zakatolásba, és az ilyen zenei alapokhoz nem passzolnak a tőle megszokott gazdag fantáziával alkotott dallamok, így jobbára félmegoldásokat kapunk tőle, ez pedig nagyon árt az összképnek. A hatodik perctől érzelmesebb irányt vesz a zene, amit szerencsére Ross remekül felhasznál, és végre ő maga is szárnyalni kezd a többiekkel együtt.

Mivel most már mindenki ébren van a zenekarból, neki is vághatunk a 12 és fél perces Veil című tételnek, ami a lemez leghosszabb és egyben legösszetettebb darabja. Ross csodálatos többszólamú felvezetése után az újkori Kamelotra hajazó szintibetéttel folytatódik a dal, amit egy zseniális neoklasszikus gitárszóló követ. Ezután érkezik a kedvenc pillanatom a lemezen, egy csupán pár másodpercig tartó, de őrülten hangulatos dob, bőgő és zongorabetét. Az instrumentális Nil By Mouth szintén remek lett a maga Animals As Leaders-szerű gépies zakatolásával. Tisztára olyan mintha, egy nagy összeszerelő üzemben járna az ember. A Hostot hallgatva szinte harapni lehet a füstös noir hangulatot, aminek a témáját már hallhattuk az albumot nyitó Clear című darabban. Szerintem ez a dal ezerszer nagyobbat ütött volna női énekkel, például Cammie Gilbert (Oceans Of Slumber) előadásában. A lemezt a promóció során már bemutatott Cell Divides zárja, itt a frontember Muse-ihletésű dallamokkal operál, ami nem tűnik rossz ötletnek, de ezzel megint csak leköveti a hihetetlenül mozgalmas verzéket, egyedül a viszonylag nyugalmas refréneket képes gazdagítani hangjával.

A 'Vector' nyomasztó, steril világa kiváló gyakorlóterep a Haken zenészeinek, hogy megmutassák, ők itt is képesek helytállni. Ezt meg is teszik, ugyanis félelmetesen jól navigálnak ebben a komor világban, így bár a zene mára gyökeres ellentéte annak ahonnan indult, mégis ugyanazzal a műgonddal készült, mint elődei. Úgy tűnik egyedül Ross Jennings az, aki lassabban alkalmazkodik az új környezethez. A 'Vector' túlontúl szürreális ahhoz, hogy az eddig használt technikáit alkalmazza. Remek dolog az, ha egy zenekar albumról albumra fejlődik és mindig egy új arcát mutatja a közönségnek. Itt viszont az a helyzet, hogy a zenekar elhaladni látszik az énekes mellett, aki jelenleg csak kapaszkodik a bandába, nem pedig vezeti azt. Ennek ellenére kijelenthető, hogy egy remekül szerkesztett erőteljes lemezről van szó, aminek a legnagyobb hibája könnyen orvosolható lett volna, ha a banda az énekest is belevette volna a képletbe. Jelenleg még működőképes ez az eddig nem hallott koncepció, de legközelebb jobban meg kellene találni az egyensúlyt az énekes és a dalok közt.

(Ne feledd, a banda 2019. február 28-án az A38 Hajón lép fel, további infókat ITT találsz a buliról.)