Évtizedelő - 1985 : Vaskor
Accept: Metal Heart - garael
Dire Straits: Brothers In Arms - Brinyó
Dokken: Under Lock And Key - JLT
Gary Moore: Run For Cover - pearl69
Helloween: Walls Of Jericho - garael
Megadeth: Killing Is My Business...and Business Is Good - TT
Mötley Crüe: Theatre Of Pain - pearl69
Running Wild: Branded And Exiled - JLT
Accept: Metal Heart
A német heavy metal nagy szentháromságának - Helloween, Running Wid, Accept-UDO fénye az utóbbi időkben megkopni látszik: a Running Wild egyszemélyes formációvá 'nemesülve' állít fel csúcsokat a legrosszabbul szóló albumok rövid távú olimpiai versenyszámában, a Helloween pedig rózsaszín krémet használva próbálja fiatalságát megőrizni, jóllehet a ráncok csak nem akarnak eltűnni, hovatovább odavarázsolódtak a rajongók homlokára is a Keeper albumok folytatása révén. Egy, csupán egy legény maradt máig talpon a vidéken, ki egyenletes teljesítménnyel csörömpölteti a német maschier metal győzelmi arzenálját az acélúton, neve az idők folyamán összeforrott a minőségi középtempós fejcsürrögetős heavy-vel.
UDO , ez a reinkarnálódott doni kozák ( az orosz kultúrához való vonzódásának már ezen az albumon jelét adta, hiszen a címadó szerzemény Csajkovszkij Szláv indulójával kezdődik), a metál szekunder törpe-óriása beleírta magát a fémzene aranybetűs lapjai közé, neki sikerült az, ami csak oly keveseknek adatott meg : már életében legendává nemesedett.
Mint tudjuk, UDO Dirkscheiner nem afféle Pallasz Athene-ként - azonnal vértben, fegyverzettel - pattant ki a metal god fejéből: vitézi tudományát bizony jó pár év fáradságos hadikiképzés alapozta meg az Accept nevű kultikus rohambrigádban. Itt dolgozták ki azt a haditaktikát, melynek részei az alapvetően döngölős középtempós riffek, az ezekre rákent énekelhetős-indulós dallamok és kiabálós refrének, illetve a germán teutonokat is pityergésre bíró balladák. Ehhez jött persze a német wunderwaffe , a Krupp acélból kikovácsolt fémráspoly hang, mely már a nyolcvanas évek elején is bizonyította, hogy létezhet emberi szövet fémvázon. Az így megalkotott Restless and Wild (1982) és a Balls to the Wall (1983) album máig a heavy metal alaplemezei közé tartozik, mint ahogy a nyolcvanas évek közepén világsikert indukáló, a korábbiaknál kipolírozottabb Metal Heart.
Az albumon - jóllehet a hamisítatlan Accept hangzás megmaradt - jól érzékelhetőek voltak a változás jegyei: előtérbe kerültek a dallamok, a kórusok hangsúlyosabb szerepet kaptak, UDO is sokkal változatosabban énekelt, mint korábban. Persze az olyan fejbólogatós, ritmusközpontú dalok, mint a széttorzított AC/DC riffel megáldott Up To The Limit, vagy a speedelő Wrong Is Right gondoskodtak arról is, hogy a "keménymag" is megkapja a magáét.
A németek azért nem zárkóztak elefántcsonttoronyba : a Screaming For A Love-Bite mutat némi amerikai hatást, a Bound To Fail pedig stadionrockos-himnuszos refrénjével - gitárszólójával együtt is a keményebb vizekre evez, a Touch Us To Survive pedig egy csipetnyi jazz hatást mutat. Mindezeknek meg is lett az eredménye: az albummal az amerikai piacra is be tudtak törni, ami - bár ki tudta ezt akkor - első állomása lett a banda későbbi válságos időszakának. Jóllehet az ortodox fanok némileg fanyalogtak a dallamosabb megközelítés miatt, a csapat mégsem bánhatta meg a kiválasztott irányt: jóval szélesebb tömegek előtt nyílt meg a kapu, hogy beléphessenek az Accept birodalomba. A Für Elise-t feldolgozó gitárszólójával tuningolt Metal Heart a rádiókban is helyet kapott, nem véletlen, hogy olyan későbbi, modernebb metal bandáknak is ihletett adott, mint a Dimmu Borgir.
A lemez után Csajkovszkijtól már nem tartott sokáig az út az orosz rulett felé, melyben azonban a csapat vesztes lett, s a játék végeredményeként hangos dördüléssel kapott - ha nem is halálos, ám súlyos - fejlövést a banda.
Dire Straits: Brothers In Arms
17 éves voltam és nagyon szerelmes. Egy nyári este a Balaton parton sétáltam a lánnyal, akiért oda voltam. Éreztem, hogy számára sem vagyok érdektelen, de valahogy nem sikerült átlépnem azt a bizonyos bűvös határt. Őrült meleg este volt, a forróság szinte fullasztott. A víz nyugodt felületén lágyan ringatóztak a parti fények visszatükröződései. Kiültünk egy stég szélére és hallgattunk. Éreztem, hogy most kellene valami, ami bátorságot önt belém, ami feloldja ezt a tehetetlen feszültéséget. És ekkor a parton álló presszó felöl nagyon finom felcsendült egy szaxofon hangja. Olyan volt, mintha hirtelen gyöngyszemeket szórtak volna elénk, melyek csilingelve fészkelték be magukat hallójáratainkba. A varázslatos dal szállt és én lassan átöleltem a lányt...
...aki azóta, már távol jár tőlem, de a mágikus zene eredetét még akkor felkutattam és az azóta sem engedett el magátol. A dal, mely akkor magába szívott minket, a Dire Straits, Your Latest Trick című dala volt, mely az 1985-ös Brothers In Arms című lemezen szerepel. Azon a korongon, melyen csak hibátlan dalok és hibátlan pillanatok találhatóak.
A zenekar 1984 novemberétől 1985 márciusáig készítette azt az albumot mely a rock történetének máig egyik legkelendőbb alkotása. Néhány eredmény a teljesség igénye nélkül:
1985-ben a Billboard listán az első volt, három Grammy díjat kapott, az Egyesült Királyságban platina státuszig jutott el, az Usa-ban 5-szörös , Kanadában 13-szoros platina. És hogy mi az oka ennek a népszerűségnek? A zene harmóniája, tökéletes egysége, sokrétűsége, valamint az egyedi zenei stílus, melyet nemes egyszerűséggel hívhatunk "Dire Straits"-nek. ...és persze az a tény, hogy ebben az 55 percnyi anyagban szinte mindenki megtalálta a kedvenc pillanatát.
A nyitó So Far Away kellemes középtempójú ringatásával, szépen csengő harmóniáival elsőre talán furcsa kezdésnek bizonyul, de később érthetővé válik kicsit semleges csengése. A következő
Ezt követi a Walk Of Life mely a diszkók rocky blokkjának kihagyhatatlan szereplője volt. Nem is csoda. Aki ezekre az igazi, vérbő rock'n roll ritmusokra nem mozdul be, az minimum falábú. A vezérdallam pedig...Húha! A valaha született egyik legdúdolhatóbb rocky ez!
A három lendületesebb dal után visszavesz a zenekar a tempóból. Érkezik a fenti emlékidézés kapcsán már felemlegetett Your Latest Trick, melynek domináns hangszere a szaxofon, amely szinte sír ebben a dalban.
A Why Worry finom, elringató lírája magyar feldolgozást is megért. Annak idején Zorán is játszotta, Szép Holnap címmel.
A Ride Across The Rivera lemez legsejtelmesebb, leösszetettebb nótája. Érdekes a ritmusozása és a hangszerelése. Mark Knopfler énekhangja sorkrétű és varázslatos.... és a háttérben már megint ott az a szaxofon.
A The Man's Too Strong hozza a Dire Straits-nél már megszokott country-s hangulatot, de nagyon ravasz módon. A folkos részekbe időnként bezúdul egy kemény gitár kiállás, mely nagyon egyénivé teszik a dalt.
A One World visszahozza a lemez eleji feszesebb tempót. John Illsley bőgője dübörög, Knopler gitárja szárnyal. A középrészen található, kicsit "barokkos" kiállás pedig remekül oldja a dal monotonítását.
Brothers In Arms. Ez az a dal, amely tulajdonképpen a Dire Straits emblémájává vált. A Money For Nothing mellett a 80-as évek legtöbbet játszott rock szerzeményének címére bátran pályázhatna. Fantasztikus lassú nóta megrázó szöveggel. Erre szokták mondani, hogy ilyet az életben csak egyszer lehet alkotni.
E remekmű elkészítésében a Dire Straits akkori tagsága, - Mark Knopfler-ének, gitár, John Illsley-basszus, Alan Clark-billentyás hangszerek, Guy Fletcher-vokál, billentyűs hangszerek, Terry Williams-dob, - mellett olyan zenész géniuszok is segédkeztek, mint Omar Hakim dobos Tony Levin basszusgitáros, vagy Michael Brecker szaxofonos.
Azt hiszem, ha valaki feltenné nekem a, "melyik 10 lemezed vinnéd egy lakatlan szigetre", ez a gyönyörű gitárral ékesített borítójú korong biztosan benne lenne a felsorolásomban.
Minden időben, minden hangulatban kiváló és igényes szórakozás! A rockzene egyik alapműve!
Dokken: Under Lock And Key
Az 1977 -ben alakult formáció 3. nagylemezét jelentette meg 1985 novemberében. Elődjei a Breaking The Chains és a Tooth And Nail is jó albumok lettek, de az Under Lock And Key minden idők egyik legjobb Dokken lemezévé vált. Ha csak a száraz tényeket nézzük: az album több mint 1 millió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban akkor már érthető is miért ez az egyik legjobb. Ezt csak az 1987-ben megjelenő Back For The Attack-al tudták túlszárnyalni a srácok. Szóval ebből is látszik, hogy a Dokken egy vezető csapata volt a 80-as évek hard rock mezőnyének. Ugyanis a zene, amit játszottak hard rock volt, de annak a dallamosabb, könnyebben befogadhatóbb fajtája. Zeneileg követték a hard rock nagyjainak útvonalát, muzsikájukban ott van az erő, a tűz, és a száguldás. Ötletes, nem túl komplex riffek, jól megválasztott tempó, példásan működő ritmusszekció, ami jellemző a Dokken zenéjére. George Lynch egyike a 80-as évek legnagyobb gitárosainak, zseniális témái, a már említett riffjei, és a fenomenális szólói nyugodtan állhatnak példaként a követők elé. Hatalmas tehetségű ember Ő, ám tehetségét egy ideje nem kamatoztatja úgy, ahogyan tehetné, a Lynch Mob zenéje...inkább nem fejezem be-de amit művelt a Dokken albumokon, az fenomenális. A ritmus szekció tagjai Jeff Pilson és Mick Brown egy igazán erős kettőst alkottak. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy a melodic hard rock legjobb párosa. Pilson játéka azért is nagyon fontos, hiszen a Dokkenben nincs billenytűs és másod gitáros, így neki kell Lynch játékát támogatni és szolgáltatni az alapot. És ezt mester fokon teszi.
Don Dokken. Mit is kéne róla írnom? Elképesztő magasságú hangja, egyedi, senkiéhez nem hasonlítható orgánuma, és kiemelkedő dallamérzéke emelte Őt a csúcsra. Mert Ő egy igazi csúcs énekes. Sokan nem szeretik hangját, túl lágynak tartják, Én azonban imádom, amit csinál és ahogyan csinálja. Ez a kettősség, amit Dokken helyenként valóban igen lágy hangja, és a zene ereje, dinamikája alkot egyedülálló. És ami minden Dokken dal fő ismertető jele az a refrén. Nagyon könnyen megjegyezhető refréneket írtak, dallamosságuk egészen csodás, a közönség számára is nagyon jól énekelhetőek.
Az Under Lock And Key is bőven tartalmazza a fent említett Dokken stílus jegyeket.
A nyitó tétel az Unchain The Night indításnak egy kemény, dögös rock nóta szikár, erős gitár témákkal és Don hangja helyenként keményebbre veszi a figurát ami igen izgalmassá teszi a dalt. Lynch itt egy nagyon ízléses szólóval jelentkezik, ez a dal egyike a legismertebb Dokken szerzeményeknek.
A második szám az albumról megint egy nagy sláger a The Hunter. Ez a dal már lágyabb egy fokkal mint az Unchain, szövegileg is érzelmesebb, refrénje is egészen jó. Dokken itt játszik a hangjával, elmozog mélyebb tartományokba is, üde színfoltja a lemeznek eme sláger.
"In my dream its still the same Your love is strong, it still remains In my dreams youre still by me Just the way it used to be." Ezt a pár sort gondolom egy Dokken rajongónak sem kell bemutatnom. Sőt aki egy kicsit is szereti a dallamos rock zenét, rájöhet ez a pár sor a banda legnagyobb slágerének refrénje. Ez pedig nem más mint az In My Dreams. Ez a szerzemény maga a tökély. Elképesztően jól megírt ének dallamok, mesés refrén és a zene is megérne egy misét. Lynch itt is kitett magáért, témái csodásan idomulnak ehhez a mega-dallamos szerzeményhez, szólója is igen pazar lett.
A Slipping Away egy lágy, klasszikus ballada. A balladák hivatottak arra hogy megérintsék az ember lelkét, arra hogy előidézzenek belőlünk mély érzéseket. Nos ez a dal ezt megteszi.
A következő számban beindul a csapat, a Lightning Strikes Again egy száguldó, gyorsabb tétel, egy nem túl komplex, sokak által használt riffel, a Dokken keményebb oldalát mutatja be ez a nóta.
Az It's Not Love megint érzelmesebb szövegvilágú alkotás, ám zeneileg nem mondanám lágynak vagy puhának, ott van benne a nagy elődök zenei hatása, (nekem beugrott például a Def Leppard, és a Kiss) no persze nem nyúlás, inkább csak érzések azok amit eszembe juttatták az említett csapatokat. Kiabálósabb refrénje nagyon hangulatos, koncerteken jót lehet rá tombolni:).
Az album hetedik "track-je" egy lassú, érzelmes, melancholikus érzetű szerzemény a Jaded Heart. Olyan kép születik meg a szemem előtt a dal hallgatása közben mintha egy tábortűz mellett ülnék és egy fazon gitározna és énekelne szívfájdalmáról, érzéseiről. De azért nem ilyen light-os a nóta, inkább csak finoman puha, melodikus.
A Don't Lie To Me engem a Jounrey-re emlékeztet egy kicsit, a riffnél és a témáknál érzem Neal Schon hatását, ami nem baj. Ez a dal is tökéletesen alkalmas a közönség megénekeltetésére. (De ez majdnem minden Dokken dalra igaz.)
A kilencedik dal a Will The Sun Rise-ra ugyanaz áll mint a The Hunter-re, talán még dallamosabb egy kicsivel.
A záró akkord megint egy gyors, lendületes darab ami a Till The Living End címet kapta. Erra dalra illik leginkább a hard rock jelző, olyan mintha a 70es években született volna. Remek lezárása ez az albumnak
22 évvel az album megjelenése után, is ki lehet jelenteni hogy a zene nem vesztett a vonzerejéből, ma is teljes mértékig élvezhető. A lemez minden dala hibátlan, a Dokken (véleményem szerint) legjobb lemeze, igazi Hall Of Flame-er, örök érvényű klasszikus, a stílus egyik meghatározó lemeze, a dallamos hard rock legnagyobb bandájától.
(És egy kis emlékeztető: Szeptemben végre kis hazánkban köszönthetjük Don Dokken-t és csapatát, azt hiszem nem túlzok ha azt mondom: Ez a buli kötelező!)
Gary Moore: Run For Cover
Kegyesek voltak az istenek 1952. április 4.-én, az észak-írországi Belfast-ban..., nemcsak azért mert gyermekáldás érte a Moore családot, hanem azért is, mert - amit akkor még senki sem sejtett - egy fantasztikus muzsikussal lett gazdagabb a zenei társadalom! A Robert William Gary Moore névre keresztelt fiú, alig lépte túl kamaszkorát, amikor már a Skid Row nevű (nem összekeverendő a Sebastian Bach énekessel megismert amerikai bandával) csapatban nyúzta a gitárt. Ezután (és még csak a hetvenes évek elején járunk) szólóban lép fel, majd a Colosseum újraalakulásánál bábáskodik. Már 1974-ben (igaz, akkor még csak egy dal erejéig) feltűnik a Thin Lizzy-ben, mely később egy örök, sajnos mára távoli barátságot eredményez a zseniális, de az önpusztításban is jeleskedő Phil Lynott-al. Közben a maga "szervezte" G-Force-al is alkot, majd Greg Lake szólóalbumain működik közre. Alig 30 évesen az izgága és önállóságra vágyó, akkorra már igen csak elismert gitárzseni megalakítja saját nevén futó, önálló csapatát. A bandába az idők során olyan nevek fogadták el a meghívást, mely már önmagában is a biztos sikert rejti, Ian Paice, Glenn Hughes, Bob Dasley, Neil Murray, Gary Ferguson, Neil Carter, Don Airey... és persze az igaz barát Phil Lynott! 1985 talán az "ifjú titán" addigi legsikeresebb évét hozta, eltekintve attól a gyászos dologtól, hogy ebben az évben gyakorlatilag nyilvánvalóvá vált a cimbora közelgő "távozása"! A lemez, melyről e sorok íródnak, a megjelenés évében az Egyesült Királyság slágerlistáján az előkelő 12. helyig "küzdötte" fel magát, míg az Out In The Fields c. szerzemény (melyet Phil Lynott-al közösen jegyeznek, már majdnem a dobogón, az 5. helyen végzett! Ez utóbbi helyezés az eddig valaha legjobb elért eredménye "hazájában" a mesternek! Nos, nézzük a dalokat! A címadó dal egy érdekes billentyűfutammal indul, melyből elementáris erővel tör fel a gitár és Gary jellegzetes hangja. Igazi dallamos HR nóta, még a popularitás határán ingadozó, de ízléses szintetizátor betétekkel és nagyon jó refrénnel (bár az a "Run, Run" bekiabálás talán felesleges benne)! A szóló fület és szívet gyönyörködtető és a végkifejletben még egy Gary-s üvöltés is belefér! A Reach For The Sky már sejteti a jövőt! Hibátlan blues alap, "csipegetős" gitárokkal, tökéletes előadásban, ám a "klasszikus" előadók (Phil Collins és társai) stílusában megszólaló verzével és fülbemászó (bár enyhén "elvisszhangosított"), de azonnal "beégő" refrénnel! A szólóktól ismét "borsódzik a hát", hát..., azért ez a nóta nagyon rendben van! Érkezik a Military Man, mely annak ellenére, hogy Phil szerzeménye, és mint közreműködő is "ott van", nem a szívem csücske! Valahogy azt érzem, hogy a mondanivaló elviszi a embert, míg a zene itt valóban csak aláfestés, vagy csak a rettenetes "gépies" dobhangzás őrjít meg? Lehetséges! Pedig a középrész "amerikai feeling"-je még élvezhető is, az újabb csodás gitárszólóról és a nagyszerű végkifejletről már nem is beszélve, de valahogy mégsem...! Az Empty Rooms egy igazán gyönyörű ballada, ahol az "ír srác" ismét megcsillantja énektudását. Klasszikusan "összeborulós, lassúzós, tapizós" dal (vagyunk egy páran, akik átéltük ezt annak idején)! És végre előkerül a "nylon húros" gitár is, igaz csak egy pillanatra, aztán változatlanul a "villany" csoda, hasonló ízléssel, épp csak annyi ideig, amíg nem visz el nagyon! Tökéletes kompozíció! Az Out Of My System is a jól bevált HR sémákat követi, zakatoló, majd csengő gitáralapokkal, vibráló szintetizátorral, íves refrénnel. Hallottunk már sok hasonló szerzeményt, de akkor is klasszikus, mégpedig a javából! Az album 6. dala az Out In The Fields, a "nagy sláger", ami még a televízióból is folyt, a legnagyobb duett Phil Lynott! A billentyűs hangszereket itt is "soknak" vélem egy kissé, de talán nem véletlenül kerültek annak idején a "helyükre". A kemény, de "nagyröptű" dallamok "kisimítására", a gyengébbik (és inkább popzenét hallgató) nemre is hatást gyakorló "szinti" vélhetően épp arra szolgált, hogy még nagyobb hallgatóságot vonzzon! Bejött!
A következő a Nothing To Lose visszavesz a tempóból ugyan, de vissza is tér az igazi rockzenéhez! "Bólogatós" alaptéma, néha "váltogató" dobok, rock 'n roll refrén, kiállás, üvöltés és olyan gitárszóló, hogy az ember arca leszakad, mi kell még?! Csak az az "elhalkuló" vég, azt tudnám feledni...! Ismét egy "kis" rock 'n roll következik (némi Van Halen utánérzéssel), amint az Once In A Lifetime-ot hallgatjuk. A refrén is visszaköszön "valahonnan" és a verze sem az, amelytől oda+vissza lenne a rock rajongó, de egy szépen "összedobott" dal ez is, igaz, nem a legjobbak közül való. Viszont a szép dallamos r 'n r dalokat szerető csajok bizonyosan sikongattak örömükben, ha meghallották egy élő bulin! A gitár "magától értetődően" most is remek! Az All Messed Up megint egy kis "hard rock" (mily öröm), "némi" blues érzéssel (vagy inkább blues rock?), amit a mester - mint tudjuk - nagyon "érez"! Szívesen meghallgatnám egy koncertjén, mint annyi más szerzeményét!!! És végezetül a Listen To Your Heartbeat, mely ugyan megint csak "eltér" az általam kedvelt stílusirányzattól, de a "koncepcióba" belefér (hallottunk ilyen dalokat bőven abban az időben)!
Összevetve, jó kis lemez a Run For Cover, de nem hibátlan! Vegyes felhozatal egy nagyobb réteg megcélzásaként! Viszont telibe talált! No, de majd a következő...!!!
Az album dalai:
1. Run For Cover
2. Reach For The Sky
3. Military Man
4. Empty Rooms
5. Out Of My System
6. Out In The Fields
7. Nothing To Lose
8. Once In A Lifetime
9. All Messed Up
10. Listen To Your Heartbeat
A mester és a "közreműködők":
Gary Moore - gitár, ének
Gary Ferguson - dobok
Glenn Hughes - basszusgitár
Andy Richards - billentyűs hangszerek
Neil Carter - billentyűs hangszerek, ének
Charlie Morgan - dobok
Phil Lynott - basszusgitár, ének
Don Airey - billentyűs hangszerek
James (Jimbo) Barton - dobok
Paul Thompson - dobok
Bob Daisley - basszusgitár
Helloween: Walls Of Jericho
Ha lenne a metal zenének múzeuma, akkor a kiállított hírességek között mindenképpen ott szerepelne az a német együttes, mely a metal német nemzeti bajnokság első osztályában talán a leghíresebb csapattá vált. Jóllehet, indulása óta már vannak, akik túlszárnyalták a stílusalapító ",mestert", ám az biztos, hogy - és akkor maradjunk a sportnál- ha a tornához hasonlóan az először bemutató személyről neveznének el egy-egy gyakorlatot, illetve stílust, a speed-metalt minden bizonnyal az együtes nevén emlegetnék. Ez az 1984-ben alakult zenekar ugyanis egy olyan zenei világot hozott létre, mely véglegesen kialakította az ún. euro-power metal arculatának fő vonásait, kezdve a kétlábdobos, sebes riffeléstől a magasan szárnyaló, himnikus dallamokig, az epikus témáktól a "happy" metál mókázó danolászásáig. A csapat nélkül valószínűleg nem - vagy más - lenne manapság a skandináv dallamos-metal birodalom, a szimfonikus olasz színtér, vagy a német teuton speed-lovasság is.
Vajon mi lehet ennek a zenekarnak titka, kérdezhetnénk. A jó zenészek? A megfelelően agresszív, ám mégis könnyen befogadható zenei világ? A szintén stílusalapító énekes? Vagy csupán csak jó időben voltak jó helyen? Ki tudja, minden bizonnyal a felsorolt tényezők együttesen hozták létre azt a ma is élő és alkotó metal legendát, melynek neve Helloween.
A csapat története 1978-ra nyúlik vissza, a Gentry nevű hamburgi zenekarhoz, melyben két fiatal német gitáros - kik énekelni is szerettek- Kai Hansen és Piet Sielck ábrándozott nagy ívű karrierről. 1981-ben Second Hell-re változtatták nevüket, és nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk két tehetséges zenész, Markus Groíkopf (ex-Traumschiff) basszgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos. Sielck azonban úgy döntött, pályát vált, s jóllehet maradt a zene mellett - hangmérnök lett- elhagyta a bandát, mely akkor már Iron Fist néven működött. 1982-ben egy helyi zenekar, a Powerfool gitárosa, Michael Weikath felismerte Hansen tehetségét, és megpróbálta átcsábítani saját bandájába. Mivel ez nem ment, úgy döntött, akkor ő fog csatlakozni vasököl szomszédékhoz. A szorgos underground munkának hamarosan meg lett az eredménye: a Noise nevű kiadó felkérte az akkor már klubszinten igen ismert zenekart, hogy szerepeljenek a hamarosan megjelenő Death Metal bemutatkozó-válogatás albumon. A fiúk megörültek a felkérésnek, és mivel nevüket túl sablonosnak találták, Helloween-re változtatták át. Schwichtenberg javaslatára a szóban szereplő "o" betűt egy tökre cserélték fel, ami aztán a csapat védjegyévé változott. A válogatáson a később alapművé változó "Metal Invaders" egy lassabb változata szerepelt, és az eredetileg a Powerfool-nak íródott Weikath szám, az Oernst Of Life.
1985-ben jelent meg a stílusalapító kislemez, a Helloween, melyet pár hónap múlva követett jelen ismertető tárgya a Walls Of Jericho, rajta a Metal Invaders gyorsabb, agresszívebb változatával. Nem is választhattak volna találóbb címet: a dalok úgy rombolták le a metal addigi falait, mint egykoron tette azt Izrael kürtje. Az album azon ritka lemezek közé tartozik, melyről minden szám klasszikussá vált, kezdve a Ride the sky-tól az ultragyors How Many Tears-ig. A németek a galoppozó tempókat a vágtával váltogatva olyan lovassági rohamot intéztek a hallgatóság ellen, melyben a harci kürtök leomlasztották Jericho falait, és a heavy metal törvényét a kritikusok is feltett kézzel ismerték el. A szokatlan agresszivitással megszólaló dalokban jól választottan elegyedtek a Judas féle szikár angol heavy, és a dallamosabb német metal stílusjegyei - talán a refrének azok, amelyek leginkább elválasztották a későbbi amerikai vonalat az europai powertől. Néha egy-egy árnyalatra a thrash éra is éreztetette hatását, de a riffek azért jórészt megmaradtak a felgyorsított galoppozó témáknál.
A nagylemez után még megjelent a Judas LP, majd az azt követő koncertsorozat új metal nagyágyúkat avatott. Az élő előadások ráébresztették Hansent, hogy hangja nem a legmefelelőbb a hatalmas turnékhoz, így a koncertsorozat végén már Ralf Scheepers a Tyran-ból vágta ki a magas c-ket. Scheeper azonban nem akart csatlakozni a Helloweenhez (persze később mégiscsak sikerült egy bandába összejönni a két fenoménnek, de az egy másik történet) Szerencsére a turné végére megtalálták azt az ideális énekest, ki 18 éves kora ellenére bármit ki tudott énekelni, technikája és hangja pedig a Helloween aranykorának egyik legfőbb letéteményesévé vált. Az aranyhangú énekest Michael Kiske-nek hívták, kivel aztán rakétaként törtek a csúcsra.
Megadeth: Killing Is My Business...and Business Is Good
"Megadeth : nukleáris pusztítás utáni halottak számlálására utal. Ez milliók halálát jelenti." (Mustaine - forrás:www.hardrock.hu)
Sokat gondolkodtam, milyen szempontok szerint írjam meg ezt a "lemez-emlékezést". Az egyik fő szempont, amit szerettem volna, hogy ne húzzak párhuzamot a Megadeth és a Metallica között. Ezt meg is tudtam volna tenni 16 évesen, amikor véletlenül került a kezembe a Megadeth egyik lemeze, és fogalmam sem volt, hogy kik (ki) játszanak benne. Csak a zene és a borító fogott meg.
Ahogy teltek az évek, úgy hozzám is eljutott a történet Dave Musatine Megadeth főnök és a Metallica esetéről. Most, hogy megpróbálom szavakba önteni a gondolataimat, érzéseimet eme lemezzel kapcsolatban, nem tudok elmenni e párhuzam nélkül, hiszen hatással voltak egymásra, mondhatni Dave folyamatosan küzdött, hogy bizonyítson, Ő is van olyan jó. És szerintem (és ezzel a véleményemmel nem hinném, hogy egyedül vagyok) igaza van, már nem kell bizonyítania.
A mostból visszanézve, 22 év telt el, az első Megadeth lemez debütálása óta.
Mielőtt megjelent ez a lemez, azelőtt viszont sok minden történt.
A Megadeth esetében nehezebb helyzetben vagyok, mivel nem olyan könnyű róluk anyagot (főleg nem magyarul) találni, ami nagy részletességgel boncolgatja a kezdeti időket.
Én a legtöbb információt a Behind the Music - Megadeth VH1 DVD kiadványán találtam.
Pár dolgot ebből a riport összeállításból kiemelek, mert ez bennem olyan érzéseket keltett, hogy amikor újra meghallgattam a lemezeket, másképpen csapódtak le bennem a "Megahalál" szerzemények.
Mint a filmből kiderült, Dave szülei elváltak. A háttérben, mint ilyenkor általában komoly családi feszültségek bújtak meg, ami egyetlen gyerekre sincs jó hatással. Valahova ide enged következtetni a riport, talán innen indul a hihetetlen rebellizmusa. A sulit otthagyta, és gyorsan zenésznek állt, mivel itt, az ingyen ital - és drog lehetősége várta, és nem utolsó sorban remek lehetőséget biztosított a zenészség a csajozásra.
Mielőtt a Metallica gitárosa és alkotója lett Dave, a Panic nevű bandát erősítette. Ezekben a kora nyolcvanas években életét az ital, a drogok, a csajok és a zene határozta meg. Nem tartott senkitől és semmitől.
E korszakban nagy sikereket arattak az amerikai GLAM bandák. Dave érdekesen fordította ezt a rövidítést, mint Gay LA Music (Homoszexuális Los Angeles-i Zene). Ebből egyértelműen következtetni lehet akkori zenei ízlésére. Nem hinném, hogy szerette a tipikus amerikai rockot. Így tehát jól beillett Lars Ulrich és James Hetfield zenei világába.
A kezdeti boldog Metallica hónapokat gyorsan váltotta fel a ború, amikor is James szavaival élve "kivégzésszerűen" tették ki a csapatból Dave-et. Lars tökéletes pszichopatának nevezi Dave-et ebből a korszakból.
Ez az esemény kitörölhetetlen nyomokat hagyott mindenkiben, de főleg Dave-ben. Nem tudta megemészteni, hogy minden figyelmeztetés, vagy második lehetőség adása nélkül tették ki a buszvégállomáson, és köszöntek el tőle.
1983. áprilisát írjuk ekkor. Dave azonnal elhatározta, hogy saját bandát alapít. Pár hónappal a kirúgás után akadt össze szállásán az igen fiatal David Ellefson-nal, akivel létrehozták a Megadeth zenekart.
Amikor megjelent a Kill'Em All, és a Metallica csillaga elkezdett emelkedni azokkal a számokkal, amikből Ő is kivette a részét... Érthető módon nem viselte könnyen.
A két Dave erős önpusztításba kezdett a zenélés mellett. A mindennapok meghatározója a drog, a szesz és a rockzene lett. Mustaine egy hosszú haláltáncba kezdett, amit néha szakított meg egy-egy elvonókúrával, melyek rendre sikertelenek voltak. Ez az időszak jóval túlnyúlik az első lemez időszakán.
Jómagam 17 különböző drogot számoltam meg, amit felsorolt a riportban, hogy használta.
Saját bevallása szerint, kétféle embertípus létezik. A "boldog ivók", akik ha isznak szórakoztató, vidám, felszabadult emberekké válnak, és az "erőszakos ivók", akik problémás, agresszív emberekké alakulnak az italtól. Dave a második kategóriába sorolja magát.
A Megadeth először 1984. februárjában lépett fel, akkor még nem volt meg a második gitáros, egyelőre kisegítő-zenésszel töltötték be a posztot (Kerry King - Slayer), majd Chris Poland érkezett végül erre a posztra, míg a dobok mögé Gar Samuelson ült. Ezzel gyakorlatilag össze is állt az első lemezt feljátszó négyes fogat.
Még ebben az évben szerződést kötöttek a Combat Records-sal, aki kiadta az első Megadeth albumot 1985. júniusában.( forrás: www.hardrock.hu/?q=node/114)
Két változatban van meg ez a kiadvány a gyűjteményemben. Kazettán és CD-n. A fő különbség, hogy a CD-n egy számmal kevesebb van, mivel ide már nem került fel a These Boots, Lee Hazlewood feldolgozás. A netről szerzett infók szerint jogi problémák miatt.
Kiadták ezt a lemezt újradigitalizált formában is, de ezt egyelőre nem sikerült megszerezni.
A borító passzol a mondanivalóhoz. A koponya a szemüvegben és az összekapcsolt száj megmaradt mind a mai napig. Nem adnak ki úgy lemezt, hogy ne jelenjen meg valamilyen formában a később testet is kapó csontváz figura - Vic.
Az első lemezen még nem a klasszikus Megadeth logo köszön vissza, de nem kell sokat várni, hogy ez is megszülessen.
Mivel kazettát már nem tudok sehol hallgatni, így az igen rövidre sikerült első lemez anyagát szívja magába a CD játszó.
Izmaim megfeszülnek a billentyűzet felett, és amilyen sebességgel üti Dave a zongorabillentyűket a kezdődő intróban, olyan sebességgel ütöm a billentyűket én is. Igaz ebből az ujjmozgásból nem lesz olyan maradandó mű, mint az első számból - Last Rites/ Loved to death.
A zongora mellett megszólal a gitár és a basszusgitár, majd felerősödnek és kezdődik a gyilkos rohanás! Dave első "hördült sikoltása", és az észvesztő ritmus, ami végigszáguld a dalon.
Nem az énektémákért szeretem ezt az együttest, habár érdekes ellentét, hogy a szöveg, ami kibuggyan Daveből, mind jól kidolgozott, hideg (ezen a lemezen gyilkos) szenvedélytől telített, akár a halálról, gyilkolásról, bosszúról legyen szó.
A dal érzésvilága pár sorban, idézetként (szabadfordítás):
"A tested üres most már
Ahogy tartalak, most mész el és már hiányzol
De én mondtam neked, emlékszem a rossz időkre,
Jobban mint a jókra...
...Most mentél a Mennyországba,
És én égni fogok a Pokolban..."
A 7 felvonásos gyilkos mű közben előtörő gondolataim, gyors ívet húznak az LCD-n. Karcolódnak a sorok egymás után, és folyamatosan látom magam előtt Mustaine mester vékonyra szorított száját, ahogy köpködi a sötét, véres gondolatkéseket a mikrofonba.
Most éppen a Killing is my business... dalban fenyeget, és nem szeretnék azoknak a helyében lenni, akikre a dal írása közben gondolt.
"Nem kell, hogy halljam az igazat
Nem kell a hazugság
Most csak fizess gyorsan
És gyorsan túl leszünk rajta
Hatalmas örömet okoz ez nekem
Azt mondani, hogy te leszel a következő munkám
Nem tudtad azt hogy
A gyilkolás a munkám
És az üzlet jól megy...
Jobban teszed ha elhiszed"
A harmadik track a Scull Beneath The Skin. Nem lehet kibírni fejmozgatás nélkül. Csak elképzelni tudom, hogy mekkora sokk volt ez akkor az embereknek, hogy ilyen sebességű gitártémákkal, szólókkal bombázták őket, miközben az emberbarátnak nem mondható szövegek rombolják a hallásomat.
Itt is meg kell jegyeznem, hogy én elfogultan írok ezekről a zenékről. Nem hangsúlyozom ki azokat a dolgokat, amiket egy avatott, vájt fülű, zenével foglakozó ember azonnal kiszúr. Igen nem olyan tökéletesre dolgozottak a szólók, a keverés sem profi munka, de ennek is megvan az oka (kevés pénz volt a munkálatokra, viszont az sem mind ment a producernek...).
Ennek ellenére, ebben a lemezben is az ösztönösség az, ami hatalmas energiákat zárt a lemezbe, és ez ennyi idő után is előjön, ha valaki megfelelő energiát ad a membrán mágnesének, hogy az a levegőt "gyilokrezgéssel" telítse meg.
Rattlehead, a sorban következő.
"Egy adag Metál, amire szükséged van
Ütni a fejed, amíg vérezni nem kezd
Ideje eltörni néhány nyakat..."
Ebből a dalból sem maradhat ki a gitárszóló, lehetőleg váltott. Így van ez ebben a dalban is, ami nekem a metálzenéről szól.
Ha erről a lemezről választanom kell egy számot, akkor a Chosen Ones lenne az. A dallamvezetése a szerzeménynek számomra telitalálat. A szóló itt sem maradhat ki, de ennél van jobb ezen a lemezen. A végén az újraindulás, kifejezetten örömteli!
Looking Down The Cross. A címhez méltóan, komoly mondanivaló, érdekes meglátása a keresztre feszítésnek és annak modern-kori következményeiről.
Zárásképpen a Mechanix, amely gyorsvonatként száguld végig az agyunkon, ha megfelelő hangerővel hallgatjuk. Az a bizonyos riff, ebben a sebességben is nagyot üt. Elképzelni is nehezen tudom, hogyan tudta ezt feljátszani ezzel az eszement tempóval. (Lassabb változatban meghallgatható a riff a The Four Horsemen szerzeményben.)
Nem a tökéletes énekhangról szól a Megadeth, viszont a gitárjáték nem mindennapi. A burjánzó gitárjátékról, szinte mindig eszembe jut az egyik barátom, aki mellesleg erősen Megadeth függő, ahogy ecseteli a középiskolában: " ha Metallicát hallgatok, az olyan, mintha mennék egy őserdőben, kezemben egy liánvágó késsel, és irtanám magam előtt a növényeket. Amikor Megadeth tölti be a hallójárataimat, burjánzó gondolataim vannak, melyek cikáznak agytekervényeimben."
A második Metallica lemez évtizedelőjénél ígértem egy gondolat folytatását. Mi lett volna, ha együtt maradnak...kezdettel. Ez szerintem mindenkiben felmerül, aki mind a két zenekart szereti. Szóval a micsoda lemezeket tudtak volna készíteni úgy négyen gondolat után a következő gondolatom az, hogy azért így van ez rendjén. Így kaptunk még egy zenekart, aki olyan lemezeket készített, amelyek, több mint fantasztikusak. A két banda teljesen más világot képvisel, mind a zenében, mind a szövegben. Ahogy a Metallica részeknél ismertettem, Lars és James nagyon keményen képviselték az érdekeiket. Nem érvényesülhetett volna Dave annyira, és ez úgyis gyors szakításhoz vezetett volna, akkor is, ha nem lett volna problémás a Dave-el való együtt zenélés. Ennél többet nem merek itt a virtuális lapra vetni, mert tudom, hogy ezzel is pár rajongó idegeit borzolom. De ne feledjétek, ez csak egy zenekedvelő véleménye, nem több!
A gyilkos szerzemények:
Last Rites/Loved to Death
Killing Is My Business... And Business Is Good!
Skull Beneath the Skin
Rattlehead
Chosen Ones
Looking Down the Cross
Mechanix
A lemezen hallható gyilkolászást az alábbi felállásban játszották fel:
Dave Mustaine - gitár és ének
Chris Poland- gitár
David Ellefson - basszusgitár, háttérének
Gar Samuelson - dob
Mötley Crüe: Theatre Of Pain
No igen, a Mötley Crüe! A Sex, Drogs & Rock 'n Roll "jegyében" született négyes! 1985-re már "gyakorlatilag" befutott a L.A.-ből származó brigád. Ekkorra a csapat már túl volt a '83-as U.S. Festival-on való egy órás buliján
(ahol többek között a Quiet Riot, Ozzy mester, a Judas Priest, a Triumph, a Scorpions és a Van Halen is jelen volt ) és volt "szerencséjük" a '84-es Donington-ban megrendezett Monsters Of Rock fesztivál megnyitásához is
(ahol a sort az Accept, a Y & T, Gary Moore, valamint a már "ismerős" Ozzy Osbourne és a Van Halen folytatta, majd záróakkordként az AC/DC lépett fel. Azt gondolom, hogy elegendő "önteltség" szorult ekkorra a csapatba, hogy belevesse magát a sokak által "kritizált" r 'n r életmódba! Így volt ez a Theatre Of Pain album kapcsán is, hiszen "eldobva" ugyan nem, de egy kissé "átformálva" tették közzé a "fordított ötágú csillag" jelezte hovatartozást, mely tudjuk jól, inkább marketingfogás volt a banda részéről, mint elhivatottság! A "hajak", a jelmezek megmaradtak, de egy új irányvonal kezdett kirajzolódni a 3. sorlemez kapcsán. Egy kicsit könnyedebb, amolyan "ne csak a nagyfiút játsszuk, nézzünk egy kicsit a csajok rucijába is" érzés indult útjára! A felvételeket "komolyan" beárnyékolta az egyik cimbora elvesztése (egy "húzós" tivornya után, Vince Neil felborult autójával, s egyik utasa, egyben jó barátja, Razzle, a Hanoi Rocks akkori dobosa nem élte túl a balesetet) és a büntetés, melyet kiszabtak a zenekar frontemberére. Hát, ilyen huza-vona közepette "nyitotta kapuit" a "Fájdalom Színháza"! Címéhez méltó módon, vontatott, bár magával sodró a nyitány, a City Boy Blues. Amolyan "hallottak már ilyet 1000x, de itt elfér" dal ez, nem kirívó szerzemény, viszont az alaptéma és az alapok (Mars és Lee uraktól) feledtetik az agyba-főbe hallott dallamokat. Egy jó húzással, a Smokin' In The Boys Room címet viselő '73-as "kocsma rock 'n roll" szerzemény feldolgozásával (az eredeti a michigan-i Brownsville Station band nevéhez köthető) folytatódik az "színelőadás", mely gyakorlatilag "el is viszi" az albumot, ahogy kell! Vélhetően milliós tömegre becsülhető az az "állomány", amely kívülről fújta a dalt a vendéglátóipari egységekben, és az is feltételezhető, hogy ezen tömeg nem józanul tette mindezt. A sort a középtempós Louder Than Hell folytatja (azért ne forduljunk el teljesen a pokoltól "címszóval"), hasonlóan elődeihez furcsa, talán egy kicsit sok effekt (az előbb említett urak hangszerein érezhető leginkább) kíséretében. A rövid, de "ízes" szóló lendít egy nagyot a nótán, bár az énekkel és a basszussal sincs semmi gáz. És folytatódik a rock and roll! Jön a Keep Your Eye On The Money, mely ismét egy "énekeltetős" darab, a refrént magam sem vetném meg egy "laza" estén! :o) Üde foltja a darabnak (ahogy több esetben is) a kolomp, melyet előszeretettel ütlegel Tommy mester (ahogy anno Pamela Anderson-al is tette..., bőszen...)! Na itt álljunk meg egy pillanatra! 1985-ben "készítettem" el az első saját válogatás kazettámat. Emlékeim szerint egy "original" Polimer cuccot bírtam elhasználni azon egyszerű célból, hogy megmutassam egy "hölgy ismerős"-ömnek, bizonyítván, hogy a "kemény rock"-ot játszó bandák tudják a legszebb, legjobb, legfülbemászóbb dallamokat produkálni a világon! A kis műanyag tok, mely egy elnyűhetetlen szalagot rejtett, olyan örökzöld bandák líráit "jegyezte", mint a Scorpions, a Deep Purple, a Whitesnake, Gary Moore, sőt még az Iron Maiden is képviseltette magát valahogy, de az e sorok mentén taglalt csapat Home Sweet Home című szerzeménye alapból kimaradhatatlannak bizonyult. Azt hiszem, jó pár rocker hallgatta e dalt, miközben bőrcuccokat próbált letépni egy másik nemű rockerről, hogy a gondolatmenetet már ne is folytassam...! Igazi örökzöld sláger lett a rosszmájúak által később "E.T. himnusznak" titulált darabból, azt kell mondjam, méltán! Igen szép a zongora-billentyű téma, a dallamok végig a helyükön, és bizony Mick Mars-ot itt sem lehet "gyenge" gitárosnak titulálni! Érkezik a Tonight (We Need A Lover), mely a "szokásos" módon, természetes Mötley Crüe darab, a középtempóból felgyorsuló (egy picit pörgősebb) rock 'n roll, dögös refrénnel, jó vokállal! "Sodor" és (ahogy Z., azaz Brinyó barátom szokta volt emlegetni) "csipeget" rendesen, de igazán ennyi! Folytatásként a Use It Or Lose It-t hallgathatjuk meg, mely már jobban pezsdít, a tempó rendben, változatlanul döngetik a rock-ot és a roll-t. Hihetetlen, hogy egy gitárral is (pedig hányan fikázták már - anno én is, mára viszont egyáltalán - Mars-ot) milyen teljes lehet egy nóta?! Szépen el is "szaladt"! Ismét lassú vagy inkább középtempóra vált a brigád a Save Our Souls-al, maga a verze nem túl vonzó, ám a refrén annál inkább! Ismét Tommy Lee-t kell, hogy említsem, a maga félreismerhetetlenül feszes, dögös technikájával, igaz, ilyen sz*rul cintányérokat szólni, ritkán adódik alkalma a hallgatónak, és az effektek gyakorta "agyonütik" a dobokat, mégis rendkívül élvezetes a "ritmus"! A Raise Your Hands To Rock-al következik, amit jómagam nem igen, az amerikai "country"-n nevelkedettek annál inkább kedvelnek, a klasszikus "vidék" feeling, ami átcsap "nagy" rockos bekiabálásokba: "...to Rock", stb., stb.! Őszinte leszek, engem ez a dal sosem győzött meg (és már nem is fog), szóval "dobtam"! Az album végére szintén egy gyorsnak semmiképp sem nevezhető, viszont annál dögösebb, húzós refrénnel és a vége felé egy jó kis "énekeltetős" résszel bíró - szóval egészében "rendben van" - dal, a Fight For Your Rights maradt, melyet érezhetően a gitárosoknak, Nikki Sixx-nek és Mick Mars-nak köszönhetünk. Jó befejezése ez az albumnak! Összevetve nem volt rossz az előadás a színház deszkáin, de az elődöt, a számomra is legkedvesebb Shout At The Devil korongot nem tudta túlszárnyalni, igaz egy sikeres és önpusztító jövő képét festette a díszes publikum elé!
Az album dalai:
1. City Boy Blues
2. Smokin' In The Boys Room
3. Louder Than Hell
4. Keep Your Eye On The Money
5. Home Sweet Home
6. Tonight (We Need A Lover)
7. Use It Or Lose It
8. Save Our Souls
9. Raise Your Hands To Rock
10. Fight For Your Rights
És a "klasszikus" felállás:
Vince Neil - ének
Mick Mars - gitár
Nikki Sixx - basszusgitár
Tommy Lee - dobok
Running Wild: Branded And Exiled
A német heavy metal kialakulásának legfontosabb alakja az Accept volt. Ez volt a legkorábban megalakult csapat, amely 1985-re (sőt korábban) már komoly nemzetközi sikereket ért el és ezzel mutatván utat az utánuk következő generációnak, melynek tagjai a Grave Digger, a Helloween, a Rage és a Running Wild. Ezek a nevek mára klasszikussá váltak, eladott lemezek millió köthetők hozzájuk. Közülük legkorábban a Running Wild jutott el hozzám, és az óta is folyamatosan követem a banda pályafutását. Azt a pályafutást, ami az 1980-as évek elején indult, és aminek központi alakja Rolf Kasparek, alias Rock 'N'Rolf énekes-gitáros. Ő álmodta meg ezt a zenekart, Ő a mozgatórugója a csapatnak, fő dalszerzője, röviden: Ő a zenekar lelke. Elég nyughatatlan és nehezen összeférhető lélek, hiszen a nála több zenészt kevesen "fogyasztottak el. Az 1985-ben elkészült Branded And Exiled lemezt a Rock 'N' Rolf ének-gitár, Majk Moti - gitár, Hasche - dob, Stephan Boriss - basszus felállású quartett rögzítette. Ezen a lemezen is érződik Rolf vezető szerepe, hiszen a 8 dalból 6-ot Ő jegyez egyedül, csak kettőbe engedte beleszólni Stephan Boriss-t. Szóval a Running Wild egyértelmű agya és szíve Rolf volt, és ha emberileg nem is volt a legkönnyebb vele kijönni, azt el kell ismerni, hogy zenészként és dalszerzőként zseniális. Kőkemény, erőtől duzzadó, irgalmat nem ismerő heavy metalt írt, a Judas Priest és az Accept szellemének maximális tiszteletében. Ezek a bandák kétség kívül meghatároztak a Running Wild útját, ahogyan még zenekarok százaiét, de a Wild zenéjében volt valami, ami mégis megkülönbözteti őket a nagy elődöktől. Ez lehet Rolf hangja, ami ugyan nem nagy terjedelmű, nem is igazán képzett, amit sokan felhoznak az RW zenéje ellen, de ugye nem lehet mindenki egy Halford vagy egy Kiske. Kasparek hangja a középtartományban van otthon, nem igazán mozog el egyik irányba sem, pár kivételtől eltekintve (nem is kell minden esetben lásd sokak kedvencét Ozzy-t) inkább erős és rekedt, ami ad egy jellegzetes színezetet a csapat dalainak.
A másik különbség az talán a dinamika és gyorsaság lehet, hiszen a Running Wild zenéjében mindig nagy hangsúlyt kapott a sebesség. Száguldó, helyenként speed témák keletkeztek, ami szintén kellő mértékben adott egyedi világot a csapatnak.
A Branded And Exiled a banda második nagylemeze, és a bemutatkozó Gates Of Purgatory már sejteni engedte, hogy itt bizony valami nagy van születőben, nem véletlenül: a második lemez is tovább viszi az első vonalát, azaz a lendületes, pörgős tempójú, heavy metal-t. Van, aki power metalként emlegeti a Running-ot, én azonban maradok a heavy metal-nál.
A lemez első dala a címadó Branded And Exiled rögtön egy metal pofon, a keményebbik fajtából. Egyszerű riffek, nem túl bonyolult gitártémák, dübörgő dobok...Telitalálat!
A második szám egy speed jellegű, irgalmat nem ismerő klasszikus a Gods Of Iron. (Istenem hány true metal csapat választja ma is dalcímnek ezt!) Accept érzetű a nóta, noha Rolf hangja nem hasonlít semennyire sem Udo király hangjára, de a dal felépítése azért felidézi az Accept gyorsabb oldalát. Rolf nyers stílusú éneke itt nagyon jól érvényesül, jól megy a szöveghez.
A harmadik szerzemény a Realm Of Shades riffje nagyon jó lett, igen ötletes, már ezért a riffért mégirte megcsinálni a riffet. A dal maga egy tipikus heavy metal szerzemény, amibe egy frankó szólót is belecsempésztek a srácok.
A Mordor címre keresztelt dal-t akár a Judas Priest is szerezhette volna, de a már említett Rock 'N' Rolf-i hangok azért felismerhetővé teszik. A szerzemény miről is szólhatna másról, mint a sokak által kedvelt Gyűrűk Ura trilógiából megismert helyről.
A Fight Of Oppression az előző két "lassabb" nóta után megint egy kőkemény, bitang gyors szám. Rolf meglepő módón megereszt pár sikolyt is, ami nekem bejön, jót tesz néha egy kis változatosság. Erre a dalra rá lehet fogni, hogy a speed metal egyik alapköve, bár azért nem nevezném annak, de van benne valami.
A következő tétel egy igazi germán metal dal, menetelős, fejrázós, középtempós alkotás, az Evil Spirit. Erre aztán lehet rázni a fejet és tombolni, mert ez a nóta erre van kitalálva. A dob és basszus erősen alapoz a két gitáros alá, itt és érzem Udoék hatását, de ez nem baj, a gyökerekre és a példaképekre büszkének kell lenni.
A hetedik szám egy klasszikus heavy metal szövegtémát ragad meg, a sokak által használt Marching To Die. Zeneileg a már leírtak állnak itt is, bivalyerős riffek, Rolf nyers, rekedt éneke, és ami megjegyzendő a szóló. Okosan megkomponált, pont annyi amennyi kell, de az nagyon ízes és élvezhető.
A záró nóta pedig egy meglepően dallamos alkotás, a Chains And Letter. A refrén tökéletesen alkalmas a közönség énekeltetésre, a dal pedig ismét egy tradicionális germán metal tétel, nem túl bonyolult témák, laza ritmus, igazi koncert nóta.
A Running Wild ezzel a lemezével jelezte, hogy betörni kész a heavy metal élvonalába, ami a következő lemezükkel sikerült is. Ez az album azonban "még csak" az előfutára volt a későbbi Running Wild műveknek, de szerepe a banda történetében óriási. Ha nem is lett akkora siker, mint a Port Royal, vagy az Under Jolly Roger, mindenképpen hatalmas album!
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 13870 olvasás
44 hozzászólás "Évtizedelő - 1985 : Vaskor"
1. Megjegyzések
Accept: Metal Heart
Szerintem UDO is bőven abból él amit Wolf Hoffmann-től ellesett annak idején, úgyhogy a szentháromság nekem rendesen elfogyott..(a másik kettővel én is egyet értek-Helloween/Running Wild)
Helyesen: Teach Us To Survive.
Talán többet érdemelt volna Wolf Hoffmann-ről is pár szó.
Dire Straits: Brothers In Arms
Alapmű, kétségtelen sokszor hallgatom
Dokken: Under Lock And Key
Valahogy Dokken zenéje sosem tudott igazán megfogni, és a mai napig nem tudom miért
Gary Moore: Run For Cover
A Wild Frontier volt a nagy befutás, ez a lemez inkább az illusztris vendégek és az Empty Rooms miatt érdekes.
Helloween: Walls Of Jericho
Alapmű az europower-hez. Mikor lesz reunion?
Megadeth: Killing Is My Business...and Business Is Good
Csoda hogy ez az ember még él!
Helyesen: Skull Beneath The Skin
Mechanix: Igen ez a Metallica lemezre íródott eredetileg
Eleve halálra volt ítélve a dolog a Metallica vs. Mustaine ügyben, a Metallica-t nem ő alapította, így neki ott sok szava nem lehetett
Mötley Crüe: Theatre Of Pain
Talán a legborúsabb MC lemez, a smokin'-t és a home sweet-et kivéve nem igazán van rajta szerintem értékelhető nóta. Totál mélypont a zenekar életében
Running Wild: Branded And Exiled
ezzel talán lehetne vitatkozni:"A német heavy metal kialakulásának legfontosabb alakja az Accept volt.", mondjuk ha valóban az éveket nézzük igaz, de az Accept is igazából 83/84-től indult be.
A "kalóz" lemezek hozták neki a sikert, amibe aztán bele is bukott, mert a téma unalmas lett 20 éven keresztül
Pár ALAPMŰ még 85-ből:
WASP: The Last Command
Iron Maiden: Live After Death
Scorpions: World Wide Live
Stormwitch: Tales of Terror
Anthrax: Spreading The Disease
Celtic Frost: To Mega Therion
Exodus: Bonded By Blood
Grave Digger: Witch Hunter
Kreator: Endless Pain
Liege Lord: Freedom's Rise
Malmsteen: Marching Out
Manowar: Sign Of The Hammer
Overkill: Feel The Fire
2. re
Köszönjük hogy megosztottad velünk gondolataidat.
Az Acceptnél valóban az évszámra gondoltam, szerintem a Restless And Wild-al indult be a "gépezetük".
Az alapműveknél vitatkoznék a thrash csapatokat illetőleg, de ez a trash zene iránti gyűlöletemből fakad... de szerintem is vannak még alapművek ebből az évből amik nem kerültek be. Ilyen például a:
AEROSMITH - Done With Mirrors
BON JOVI - 7800 Degrees Fahrenheit
MAGNUM - On A Storyteller's Night
MARILLION - Misplaced Childhood
Sajnos nincs minden lemezre időnk, pedig valóban jó lenne 15-20 lemezről írni, mert ennyi minimum volt ami megérdemelne pár sort, de mi is csak szimpla emberek vagyunk:)
A Liege Lord neve pedig nem ismerős. Kik voltak Ők?
3. A Bonded By Blood alapvető
A Bonded By Blood alapvető lemez, sokan a Reign In Blood elődjének tartják. Az látszik, hogy a jelenlegi HRM-ben a thrash zene elég mostahán van kezelve...pláne mikor így írjátok többszöri figyelmeztetés ellenére is, hogy "trash". Na mindegy...
A felsorolás nem számonkérés volt, csak egy javaslat, szerintem minden évtizedelő után lehetne még egy kis felsorolás, a szerzők milyen műveket tartanak abból az évből még etalonnak amit mindenképpen ajánlanak meghallgatásra az "új nemzedéknek"
A Liege Lord persze nem volt akkora nagy név ebben az időben (sem), de szerintem meghatározó volt a zenéjük, US power -t játszottak.
4. thrash
Nem szeretjük a t(h)rash zenét, nem is akarunk vele foglalkozni a metallica és a megadeth csapatokon kívül. ( Ezeket is egy "külsős" kolléga írja, ha észrevetted). Elismerjük, hogy ott is, mint a death metalban születtek korszaks alkotások, de minket egyik sem érint meg, foglalkozzon az vele, aki szereti és "megérti" ezeket a csapatokat, ezt a stílust.
5. ok semmi gond, ez csak egy
ok semmi gond, ez csak egy észrevétel volt. (Az meg hogy írjátok a Ti dolgotok, csak érdemes azért ilyen apróságra figyelni)
6. re
Utána nézek a Liege Lord-nak, az US power-t a thrash-el ellentétben nagyon szeretem:)
Én magam nem éreztem számonkérésnek a felsorolást,örülök ha valaki veszi a "fáradtságot" és elolvassa bármelyik cikkünket.
Sőt a Liege Lord-nak még örülök is, mindig nagy-nagy öröm ha új csapatokat ismerhetek meg.
7. Liege Lord-hoz még annyit,
Liege Lord-hoz még annyit, hogy egy bizonyos Joe Comeau volt az énekes (Overkill, Annihilator). Három lemezük jelent meg, sajnos szar volt a menedzsment, a kiadó és földbe állt a 80-as évek végén. A hivatalos honlapon bele lehet hallgatni 3 dalba.
8. re
Köszi! Joe nagyon nagy énekes!!!! Már ezért is beszerzek tőlük valamit!
9. thrash
én pl szeretem a thrash metált :) legalábbis a nagyobb együtteseket.
az exodus-kreator első lemezei tényleg alapművek, majd későbbi lemezeikről igyekszek írni.
10. Én még ide venném:Dio:
Én még ide venném:
Dio: Sacred Heart
Black Sabbath: Seventh Star
+ Malmsteen: Marching Out szintén
11. A Gary Moore albumnál
A Gary Moore albumnál talán érdemes megemlíteni, hogy 4 dalt Glenn Hughes énekel, és további 2-ben is basszusozik.
12. Kedves TTKöszi a Megadeth
Kedves TT
Köszi a Megadeth ismertetőért. Látom alapos munkát végeztél.
A VH 1 anyaga tényleg nagyon jó és nagyon megindító. Szó szerint, főleg ha Chris Polandos interjúra gondolok, az kicsit kemény, és elég sírós.
Nekem végig az volt az érzésem, hogy van egy furcsa kapcsolat Dave és azon gitárosok között, akiket szeretett, akikre felnézett. És ez alól Hetfield sem kivétel, sőt pláne nem. Mind a 2 mastodon elérzékenyül ha a kezdeti időkről beszélnek. Szóval én az elmúlt 21 év tapasztalatai alapján úgy érzem, -és ez lehet, hogy hülyeség- hogy Megadave csak akkor fog megnyugodni ha még egyszer egy színpadon állhat, egy zenekarban és alkothat Hetfielddel. Szerintem addig soha egy másik gitárosnak sem lesz maradása sokáig. És hát ugye ott van Hammet, akit Dave ugye a halálba cinkel, amit persze Kirk az egyetlen legjobb fegyverrel szerel le, le se szarja.
Ha már a gitárosoknál tartunk.
Chris - Jango Reindard- Poland jazzista,... valami iszonyat, hogy az az ember mit játszik ezen a lemezen. A looking down the cross 24. érinőről indított harmónia menete valami beszarás. Kb 2 komolyabb inhüvelygyuszin mentem keresztül, míg nagyjából pontosan sikerült kigyakorolni. De a szólói is irgalmatlanok. Gar Samuelson (RIP) mega jazz dobos óriásit alakít ezen a lemezen. Kár érte.
2 baja van a lemeznek, a Kill em All-al szemben. 1 nem ezen van a Whiplash, és nem annyira összeszedett egységes letiszult a hangzás.
Valahogy már akkor is megvolt és ez valószínűleg kéz és fül különbsége okozta hallható differencia. Hetfield riffei úgy nagyon megérkeznek, berugják az ajtót,és azt mondják "szevasztok srácok itt vagyok" Dave riffei másképp működnek. Ami nem baj, de itt néha még néha koszos a hangzás. Sokat adnék azért, hogy felrántsák a lemezt újra mai technikával, ahogy a Testament tette.
Tehát a hangzást csak azért mondom, mert ha esetleg van aki most kapott kedvet a lemezhez, az vegye tudomásul, hogy a témák igazi gyilkos érzésének átéléséhez tudatosulnia kell, hogy huszon éves technika.
Nagyon korrekt munka, egy nagyon nehéz témában. Gratu
Dokken téma!
Ez az én privát háborum, úgyhogy ha valakit untat most ugorjon.
Kevés geilebb játékos van mint Lynch. Nehéz őt megítélni, főleg, hogy emberi problémák is felmerülnek, mint szerényég, és nem tagadjuk meg a régi időket. Nem tudok mást mondani, Lynch egy olyan gitáros nemzedék markáns képviselője, amely (szerintem szerencsére)elég gyorsan kiment a divatból. Neal Schon és Van Halen kobakkjából pattant ki ő is, mint sok pályatársa, akárhogy is tagadja.
Szerintem őt a maga korában az ESP gitárgyárat,Seymour Duncant, valamint önmagát, és Pyra haveromat leszámítva soha senki sem sorolta a legnagyobbak közé. Na jó Van Halen de csak mert Ed alapvetően rendes csóka. Technikailag ő teljesen rendben van de inkább csak egy adott világban. Félreértés ne essék mindent le tud játszani, de ettől ő még úgynevezett shredder, aki akár naphosszat jól el van a pentaton skálákkal, tappingel, floyd rose babrálással. Tehát akkora meglepetést ne várjunk tőle, mint Zakk W-től a Book of Shadows. Lynchnek vitathatatlanul vannak óriási témái, de valahogy az egész produkció valahogy túl sok.
Azt is tegyük hozzá hogy emberünk a "tekerjük le a Marshall közepét 0-ra, magas, mély max, mer attól durva " irányzat megalapítója. Számomra borzalmas ahogy megszólal a gitárja, ami egyébként 100% jávor, tehát még jó karcos is. Egyébként ez a tekerjük le a közepet azért is fincsi dolog, mert Lynch rendszeresen irracionális Randall/Marshall hegy előtt játszott, már hogy kiszóljon a zenéből a gitárral aminek ugye középen van a helye.
Ha valaki igazi zenebohózatot akar hallani, annak ajánlom a Beast from East sokperces gitárszólóját. Nem semmi.
Olyan jó volt pár éve hallani a klasszikus dalokat Norum-al teljesen más volt. Elnézést ha bárki személyes sértésnek veszi az írásomat, de nagyon nem szeretem ezt az embert.
Érdemes felmenni http://www.georgelynch.com/about.html oldalra tanulságos főleg az a rész amikor ecsetelgeti, hogy mennyire lesajnálja azokat a szánalmas bolondokat, akik mindenféle effekteket használnak, míg ő a két kezével old meg mindent. ja persze...
13. re
A Seventh Star-t csak azért nem írtam meg, mert még mindig vannak bizonyos hangok arról hogy az nem sabbath lemez hanem Iommi szóló. A borítón is úgy van hogy "featuring Tony Iommi". Pusztán ezért nem írtam, nem akartam újabb vihart kavarni. DE ZSENIÁLIS LEMEZ, A KEDVENC ALBUMOM HUGHES-tól!
14. re
A tiéd is egy vélemény, ÉN IMÁDOM LYNCH-et, van halen-el ellentétben. És emberileg tényleg eléggé elvont.(hogy ne használjak durvább szavakat.)
Mi az a "geil"? Ilyen szó van a magyar nyelvben? Én még nem találkoztam vele, ezért ha valaki értelmezné azt megköszönném.
15. Tőlem megírhattad volna
Tőlem megírhattad volna Tony Iommi's Black Sabbath néven is, nem von le semmit a jelentőségéből!:))
16. Tökéletesen igazad van...,
... a teljesség kedvéért álljék itt a részletes közreműködés:
Gary Moore - guitar, vocals (All songs)
Gary Ferguson - drums (Run for cover, Once in a lifetime, All messed up)
Glenn Hughes - bass, vocals (Run for cover, Reach for the sky, Out of my system, Nothing to lose, All messed up)
Andy Richards - keyboards (All except Nothing to lose and All messed up)
Neil Carter - vocals (Run for cover, Empty rooms, Nothing to lose, Once in a lifetime, Listen to your heartbeat), keyboards (Out of my system, Nothing to lose, Once in a lifetime, Listen to your heartbeat)
Charlie Morgan drums (Reach for the sky, Military man, Out in the fields)
Phil Lynott bass, vocals (Military man, Out in the fields)
Don Airey keyboards (Military man, Out in the fields)
James (Jimbo) Barton drums (sampled) (Empty rooms)
Paul Thompson drums (Out of my system, Nothing to lose)
Bob Daisley bass (Once in a lifetime)
17. lynch
Sok igazság van abban amit írtál, de felhívom a figyelmed, hogy kényesek a rockrajongók, ha kedvencüket fikázzák. Én is csak egyszer mertem megtenni (jelesül Axel Rudi Pellről állítottam, hogy szemvényvesztő és orránál fogva vezeti a gitározni nem tudó rajongókat), kaptam is érte rendesen.
Lynch. Szerintem technikailag és zeneelméletben is meglehetősen otthon van, sőt a Mo-n tartott gitárklinikáján zseniális dolgokat játszott, de szerintem sem akkora legenda, amekkorára kinőtte magát.A Sacred Groove című szólólemezén még játszik is jó dolgokat, de mostanában én értékelhető dolgot nem nagyon hallottam tőle.
Ja! Zakk Wylde is nagy kedvenc, de a megjegyzésedből arra engedek következtetni, hogy a meglepetések embere. OK, van egy kicsit merengősebb, akusztikus oldala is, de szerintem még percekre sem hagyta el az ötfokú skála biztonságot nyujtó világát...
18. :D
Oké, megígérem hogy bepótolom! Talán egy Glenn Hughes életmű keretein belül...
19. Gyerekek ízlések és
Gyerekek ízlések és pofonok.
Mindenkinek joga van pl Van Halent nem szeretni, max a gitárosok furcsán néznek rá, nagyon...
Geil a német betelepítések idején átvett ma már inkább csak a gasztronómiában használt szó- jelentése átvitt értelemben túlságosan tömény, túl sok. Pl habos sütemény, vagy velőrozsák rántva. Ilyen Lynch is. 5 -10 percig szórakoztató, de utána....
Röviden azt is mondhattam volna, hogy Lynch Virga Mátyás a legrosszabb fajtából. De vannak még nála is rosszbbak lásd pl Rusty Cooly, vagy a zenebohócok parókázott királya MAngelo Batio. Tehát ez nem jelenti azt hogy ne tudnának gitározni, tudnak, Millió olyan mutatványuk, van amit én soha sem tudnék kigyakorolni(nincs rá napi 24 órám), de pl Petrukki sem tudna egyből azonnal utánuk csinálni, csak muzsika nem nagyon lesz a dologból.
20. Pedig igazad volt.
Pedig igazad volt.
Én már nagyon régen rájöttem, hogy mi gitárosok nagyon másképp ítéljük meg a többi gitárost, mint azok akik szimplán csak szeretik a zenét, és lehet, hogy nekik van igazuk.
Én csak azt nem szeretem, amikor egy olyan ember kezd el csúnyán lehúzó véleményt mondani pl Kirk Hammmet jazzistáról, aki egy kvintet nem tud megfogni. Igen írtam is hogy Linch technikailag tök okés! Egyet értünk
21. geil
AhA! Csak azt nem értem hogy miért nem lehet magyarul beszélni. A tömény eléggé kifejező és nem kéne ezt a borzasztó szót használni:):D
Én a a "gael" nyelvre gondoltam először, de legalább megint tanultam valami újat.
Hála az égnek én nem vagyok gitáros, így továbbra is szerethetem Axel Rudi-t és Lynch-et is. (persze csak a dokken lemezeken)
22. ok elaszticitás!
ok elaszticitás!
Én úgy érzem, túl nagyvonalú vagy hozzánk, igazábol a gitárostársadalmat érte a megtiszteltetés.
23. ...
a "hála az égnek" mondat poén akart lenni, csak lemaradt a ":D". Elfogadom hogy zenészek máshogy látnak dolgokat, nekem Axel és George kedvencek, noha BLACKMORE mestert nem érik utól.
ÉLJENEK A GITÁROSOK!
24. Lemezek
Micsoda lemezek voltak ezek!
Hosszú- hosszú évekig megvolt a Jericho pólóm és a Running Wild csillag felvarróm az akkori kabátomon :-)
És micsoda nagy szám volt Rolfékat a Jolly Roger turnén Magyarországon látni 88 -ban! (Ha jól emlékszem az évszámra)
Szerintem a 80 - as évek közepe volt az aranykor a Heavy Metal számára, hitetetlen lemezek születtek akkor.
25. Éljenek a Kritikusok!
Éljenek a Kritikusok! :)
JLT félre ne érts, tényleg nem bántásdiból, szoktam néha szókimondóbb lenni.
És tényleg sajnálom, ha Lynch fanoknak dührohamot okoztam, de néha nem árt más oldalról is közelíteni a dolgokat.
A vicc az, hogy mondjuk 5 -6 éve én is azt mondtam volna, hogy ő egy nagy zenész. Csak azóta velem is fordult a világ
26. re
Persze, az jó dolog hogy ha több oldalról is megvizsgálunk bizonyos dolgokat. De mivel nem vagyok gitáros, ezért a "szakmaibb" oldalát nem tudom bírálni, pusztán olyan dolgokat mint hogy tetszik-e amit csinál, és esetleg a hangzást tudom megítélni (jól szól-e a gitárja, nem e túl hamis vagy hasonlók), de azt valóban csak egy zenész tudja hogy mi miért és mitől van.
A szókimondással semmi bajom, ha az kultúrált formában történik, és az is öröm számomra hogy beszélünk ezekről a dolgokról, mert ebből látszik hogy Vetted a fáradtságot és elolvastad a cikket, ami számomra a legfontosabb!!
27. Maguk a cikkek
Egyébként maguk a cikkek szerintem nagyon jók, ahogy általában maga az oldal is ...szerintem.
Nekem az évtezedelő nagyon tetszik, De utalva Hellstar megjegyzésére, az elkövetkező pár év nagyon nehéz lesz. 86-87-88-89.
Legalábbis, ha csak HR szempontból akarjátok vizsgálni. Voltak nagyon nagy HR alapművek, meg ugye a Sunset strip bandák is csináltak őrült jó lemezeket. Gondolom majd írtok a Teslaról, Great White-ról GnR -ről stb, de nagyon nehéz lesz magát a korszakot bemutatni mondjuk az előbb említett Reign in Blood nélkül, vagy hát 87 igen akkor jött ki "A Whitesnake lemez", de ugyanebben az évben kijött egy halom másik óriási anyag, pl szerintem az egyik legfontosabb az első Testament anyag a Legacy (Alex Skolnick az Isten). 85-86 ban új korszak kezdődött, tombolt a Glam és a Thrash. Emlékszem a Hammerben egy Molnár Péter nevű srác vitte a hard roch zászlaját, és anno a hard rock bandák sosem végeztek a sokkoló korongokban a középmezőny felett. Ráadásul mi is akkoriban voltunk fiatalok, akkoriban választottunk kedvenc zenekart. Szóval csak ügyesen.
28. Évtizedelő tervek
Mivel a nyolcvanas évek végén bejött a thrash, és a glam, tényleg rengeteg lemez született. A vonatkozó években azonban már csak azokkal a lemezekkel fogunk foglalkozni, melyek a magazin profiljába vágnak. Ezek az irányzatok: némi glam, aor, hard rock, heavy metal power metal, progresszív rock-metal. Thrash-el csak nagyon érintőlegesen, black és death metallal csak esetileg, ha valamelyik kolléga nagyon szeretne egy-egy stílusalkotó lemezről írni.
29. TESLA
Hogyne a 86os TESLA lemezt meg fogom írni! Óriási album! De jó hogy van aki még ismeri őket! Idén pedig ha minden igaz lesz új Tesla nagylemez!!
30. Hehee Skolnick-ban
Hehee Skolnick-ban egyetértük, az a faszi egy isten ahogy kitalálja az agyament riffjeit. nagyon várom már a reunion új Testament stúdiólemezt!!! Hát el kell fogadni, hogy a thrash nem asztala a magazinnak. (Habár a power-t felvállalják (mondjuk inkább az Europower-t), attól meg nincs már messze egy kis "szövegköpködés" :-)
Azért Slayer, Overkill, Testament, Anthrax, Hallows Eve és még sorolhatnám.... bandák nélkül ez inkább fél évtizedelő lehet csak.
Persze aztán ott van a Venom, Obituary, Carcass, Napalm Death, SOD, MOD, Sucidial Tendencies ezek biztos nem kerülnek be ebbe a rovatba még említés szintjén sem.
Talán érdemesebb lett volna ezt az évtizedelőt úgy megcsinálni, hogy sokkal több és érdekesebb lemezről írni kevesebbet. Mert egy Iron Maiden, Judas Priest, stb lemezeket azt hiszem mindenki ismer és el tudja magában helyezni. Viszont a Liege Lord talán érdekesebb lehet, vagy a Hallow's Eve, stb...
31. feldolgozás lemez már van,
feldolgozás lemez már van, reméljük új stúdiólemez is lesz.
a régi TESLA nagyon bejött nekem is, Cummin' Attcha Live :-)
32. Ja most is a Psychotic
Ja most is a Psychotic Supper forog, utána levezetek egy kis Stevie Ray Vaughan-val vel.
33. kedvencek
Valóban jobb lett volna az általad leírt módon elkészíteni az évtizedelőt, ha egy lexikon szerű, átfogó képet szerettünk volna nyújtani adott korról. De ez esetben nem erről van szó! Ebben a rovatban - mint ahogy az egész lapot áthatja a szubjektivitás - adott év azon lemezeit vesszük számba, amelyek ránk, mint emberekre, zenerajongókra voltak nagy hatással. Így lehet az, hogy -bár pl. a Maiden minden lemezét szinte mindenki ismeri-, mégis mindig itt van, hiszen MI ezen nőttünk fel. Szóval jó az ötlet amiről beszélsz, csak az egy másik történtet.
34. Hammet jazzista? Imádom, de
Hammet jazzista? Imádom, de én ezek szerint lemaradtam valamiről... Emberileg nem csípem Én sem Lynch mestert, de voltam bemutatóján is és a gitárjának a hangját is szeretem. Azért rakott Ő le egy-két dolgot az asztalra. A jazzista pedig pl.George Benson...remélem az Ő játékával nincs gond.
35. Magyar Gitárosok !
Magyar Gitárosok !
OK. Mutassátok meg Ti, hogy kell ezt csinálni, iskolázzátok le az ötfokú skála biztonságot nyujtó világában élő Zakk-et, és a túl tömény Lynch mestert! Ne haragudjatok, de ez vicces. Ez is kis hazánk sajátja: fikázni azt tudnak a zenészek. Ha magamra haragítottalak benneteket a véleményemmel, akkor tartsátok szem előtt, hogy ez is csak egy vélemény, az enyém.
36. harag?
Kedves Winger!
Ne viccelj már! Miért haragudnék? Igazából nem is értem, hogy miért kell állandóan azon kattogni, hogy ki, kinek szól be. Bármit is írok itt a gépemen, azt mindig hallatlan nyugalommal teszem. Szerintem, ha valaki ilyen dolgokon felhúzza magát, vagy megbotránkozik, az lelkileg instabil ember, nem irígylem a mindennapjait.
Ráadásul egyet is értünk, eszem ágában nincs fikázni Lynchet, vagy Zakket, hiszen mindketten nagyon jók! Az, hogy valaki pentaton skálát játszik, az nem dehonesztáló, főleg, ha valaki ezt olyan döggel teszi, mint éppen Zakk Wylde.
Ezen túl pedig szerintem nem fikázás, ha egyes gitárosokat összehasonlítunk zenei szempontból, mert abban teljesen igaza van Tung Kniv-nek, hogy zenészek egy-egy szóló mögé látnak, de ez így természetes. Persze azért vannak tények és minimumok, amiket egy rockújságírással foglalkozó embernek látnia kell, akár zenész, akár nem. A szólógitár mint hangszer olyannyira hangsúlyos a rockzenében, hogy nem elég a tetszik/nem tetszik értékítélet egy elemzéskor, Tényszerűen le kell írni, hogy milyen stílusban, milyen színvonalon játszik az adott zenész, ehhez pedig nem kell értő muzsikusnak lenni.
Ismereteim szerint sem Lénárd Laci, sem Cselőtei Laci (Hammerworld)nem gitározik, mégsem emlékszem, hogy valaha is butaságot írtak volna egy-egy gitáros megítélésekor.Természetesen Van Halent is lehet nem szeretni, de kétségbevonni zsenialitását egyszerűen ostobaság. (Nem JLT-re gondolok, ő ezt egy pillanatra sem állította)Egy másik netes oldalon olvastam az új Excalion lemez értékelésekor, hogy a gitáros gagyi szólókat játszik. Ha valaki nem hallja ki, hogy pl. ebben az esetben egy igen képzett gitárost fikáz, az szerintem nem méltó, hogy lemezeket értékeljen, mert félrevezet embereket. Én pl tudom, hogy melyek azok az oldalak, ahol lehet hitelt adni a kritikáknak, ez alapján választom ki a beszerzendő ismeretlen albumokat.
Ennyi az egész.
Ja! Ráadásul én igen gyengén gitározom, pedig nem ma kezdtem, viszont tévedhetetlenül meg tudom ítélni a minőséget e területen.
37. venom?
Kedves Hellstar!
Néhány hete vettem a fáradtságot és megírtam a Venom Black Metal lemezét Gari doki általános megrőkönyödésére...Nem olvastad volna?
38. OLVASTAM! :-) lesz Obituary
OLVASTAM! :-) lesz Obituary is? :-)
39. re
Egyet értek, szerintem is a 80as évek volt a csúcs! Persze a korábbi Judas, Saxon lemezek is ott vannak a szeren, de nálam a MERCYFUL FATE és a germán bandák a nyerők!
Hol voltam én 88ban?:D (Néha az az érzésem hogy rossz korba születtem) Azt hiszem akkor 1988ban éppen a csattogós lepkét tologattam:)
40. Ja Hammet a jazzista
Ja Hammet jazzista, papírja is van róla 5-6 éve. Volt egy jazz sessionje. Ki nem adták de látható volt belőle pár részlet. Én akkor láttam amikor, már totál leírtam őt. Ennek fényében meglepően jó volt
Hammet annál sokkal jobban gitározik, mint amit a Metallicában mutat. De ami a legviccesebb kifejezetten ízlésesen játszik. Persze leginkább swingre kell gondolni.
George Benson közel hozta a jazzt az emberekhez és ez nagyon jó.
41. MADI és a magyaar gitárosok
Jó!Nincs harag, normális esetben nekem is ez lenne a reakcióm.
Mi muzsikusok (nem zenészt írtam direkt), éppen hogy nem szeretjük a a magunkfajtát fikázni, lásd Kirk Hammet-ről írtak, és rendkívül tudunk lelkesedni az innovatív fiatalokért. George Lynch azonban már régen eljátszotta minden erkölcsi alapját arra, hogy a gitárostársadalom elnéző jóindulattal kezelje megnyílvánulásait.
Egyébként szerencsére Lynchet nem kell leiskolázni, leiskolázta ő már magát.
Én még Lynchen is tanultam gitározni, de már akkoriban (80-as évek vége) is bőven voltak olyanok akiktől viccesebb dolgokat lehetett tanulni. Az ember fejlődik. Én pl "Hajrock" korszakom után rátaláltam a funk zenére, Satriani-ra és Vaira, ami más utakat nyitott a zenei gondolkodás terén, aztán persze ismét továbbléptem( ez nem jelenti azt, hogy akárcsak az 5-dét is tudnám annak amit ők, pusztán megváltozott a motiváció) és így tovább. Lynchel megált az idő. Csakhogy az idő halad előre, a gitározás innovációja nem áll meg. Volt Lynchnek egy reményt keltő lemeze a Sacred groove. Azóta semmi! Ja bocs annyi, hogy egy nagyterccel lehangolt, és feljátszotta újra egy két régi dalát, amikor a Korn meghűlyítette a fél világot a lehangolásaival.(szörnyű) És persze kiadott egy rémes és tök felesleges feldolgozás lemezt. Ha meghallgatod rájössz miért mondtam, hogy ő már rég leírta, leiskolázta önmagát.
Megértem egyébként, hogy sokan véditek Lynchet. A játéka komoly hatást gyakorolt a korai magyar heavy metalra. Pl az Unchain the night szólójából egyik legendás hazai metálbandánk konkrétan slágert írt. De amúgy elég sűrűn felbukkannak a motívumai. (mondhatni arcátlan lopásként)
De ha úgy látod, ahogy írtad, akkor kérlek mennyél ki European Mantra koncertre. Vagy vegyél néha magyar CD-ket, megéri.
Ajánlom figyelmedbe az alábbi magyar gitárosokat.
A hogyan játszunk Rock (vagy akármilyen zenét) ízlésesen:
-Andrasik Remo (sajnos ma már Remo csak tanít, és újságotír, de amúgy hatalmas király)
-Birta Miki
-Madarász "Madi" Gábor Mex, No TV
-Lukács Peta - annyiminden hogynemtomelmondani, de pl Mantra
Ha konkrétan olyan emberre vagy kiváncsi aki Lynch minden trükjét megcsinálja, azzal a különbséggel hogy nem legatozik folyamatosan, hanem ki is pengeti a hangokat, akkor Alapi Pisti . Persze ez csak a technikai oldala a dolognak.
Ha olyan magyar gitárost kell említenem, aki egyszerűen géniusz (amit, ahogy játsza) az Cira alias Cziránku Sándor a barbaro gitárosa,
aki a kétnyakú Gibsonján Bartokot játszott tappingelve valami elvetemült nyitott hangolásban, konkrétan akkoriban, amikor Van Halen az Eruptiont nyomta.
Szóval vannak itt nagyon nagyon nagyon jó gitárosok. Csak hallgatni kell őket, meg koncertekre járni.
ZW itt van némi félreértés!
Az 5 foku skála biztonsága nem bántás, hanem a gitározási stílusra utal. És ZW tényleg 95%-ban ebből építkezik. Ez nem gáz, mert a gitárosok jelentős része (stílustól független) ebből építkezik. Csak tudomásul kell venni, hogy manapság, amikor olyan gitárosok mocorognak jazz-rock, metál metalcore színtéren, mint Mark Morton, Willie Adler, Nei Zaza, Adam Dutkiewicz, akkor már van olyan megközelítés ami némileg haladóbb, mint ZW.
42. Cziránku Sándor
Cziránku Sándor megemlítésének nagyon örülök, hihetetlen jó gitáros, ő és a Barbaro Magyarország meg nem értett zsenije, folk rock halhatatlan!
43. ezt a cikket csak most
ezt a cikket csak most találtam meg.. A Branded talán nem a legkedvesebb RW-lemezem, de az első két dal nagyon odab... :)
44. Nekem nagy kedvencem a
Nekem nagy kedvencem a Branded, sokáig kedvenc RW anyagom volt, ma is 4.-5. Első 3 mostani állás szerint Death or Glory, Port Royal és Black Hand Inn
Innen meg az Exodus Bonded by Blood c. alapműve úgy hiányzik mint egy dalat kenyér. No meg a prog/power alapmű Fates Warning - Spectre Within. De amúgy nagyon jól átfedi a 80-as évek közepének rock/metalját. Mondjuk még vagy 10 lemezt oda lehetne írni, de így is jó (Malmsteen, Anthrax, Destruction, Slayer, Marillion, Maiden koncertlemeze, stb.)