Spock’s Beard: Snow Live (DVD)

2015-ben, a második MorseFesten a Spock’s Beard történetének két kulcsfigurája, Neal Morse és Nick D’Virgilio együtt lépett színpadra. Nealt még egész gyakran lehetett látni a testvére által vezetett csapat vendégeként, de Nicket a 2011-es távozása után sajnos egyszer sem. Akkoriban gondolni sem mertem volna, hogy ennek még lesz folytatása, ezért nagyon megörültem a hírnek, hogy a két egykor meghatározó tag és az (akkor) aktuális felállás egy olyan eseményre készül, ami a zenekar történetének egy csúcspontja! De ne szaladjuk ennyire előre, hiszen a múltban történteknek is jelentősége van.

2002 környékén jártunk, a Spock’s Beard – azaz Neal Morse, Alan Morse, Nick D’Virgilio, Dave Meros és Ryo Okomuto – a stúdióban dolgoztak a ’V’ album folytatásán. Ahogy a munkálatok befejeződtek, a lemez meg is jelent, de egy olyan dolog történt, amivel senki sem számolt. Neal bejelentette, hogy elhagyja a zenekart, vallásos útra lép és a spirituális zenei irányt folytatja a jövőben. Ez a lépés sajnos azt jelentette, hogy a dupla CD lemezen megjelent ’Snow’-t soha nem mutatta be (teljes egészében, az eredeti koncepció szerint) a zenekar élőben. Ezen a ponton talán sokan már elkönyvelték, hogy ezt a remekművet soha nem fogja egészében színpadra vinni a SB. Ám úgy tűnik, az idő mindenre gyógyírgy, hiszen 2015 volt az első alkalom arra, hogy Nick ismét ott volt egykori zenésztársával a színpadon. A folytatás sem maradt el, de ehhez az kellett, hogy 2016-ban Mike Portnoy hiányában valami mást kellett kitalálni, hogy a hagyományos MorseFestet ismét olyan különlegessé tegyék, mint első két alkalommal. A frontembernek ehhez segítsége is akadt, hiszen a Radiant Records egykori vezetője, Chris Thompson is bevetette kapcsolatait, hogy a két egykori tag és a működő Spock’s Beard először ismét egy asztalhoz üljön, vagy úgy is mondhatnám, hogy egy színpadra lépjen. Tizennégy év után megtörtént az a csoda, amire a Spock’s Beard-rajongók vártak. Együtt állt a színpadon hét kiváló zenész és megszólalt teljes egészében a ’Snow’.

Bár csak sejtésem volt arról, hogy az előző kettőhöz hasonlóan megörökítik ezt az eseményt, de még így is örültem a hírnek, amikor bejelentették, hogy a november 10-es megjelenést követően már mindenki átélheti azt az élményt, amit csak néhányan láthattak élőben. Az eddig megjelent két fesztivál hang- és képanyagának ismeretében már számítottam arra, hogy ismét kiváló kép- és hangminőséggel, és persze produkcióval lesz dolgom a ’Snow Live’-on.

A kezdés: egyszerűen szavakba sem lehet önteni! Két dobos, két billentyűs, két gitáros és egy basszusgitáros maga a zenekar, őket egy fúvós szekció egészítette ki: egy szaxofonos és egy trombitás. A Made Alive/Overture első, akusztikus taktusa után – amikor a teljes zenekar elkezdett zenélni – a dobosok együtt, egyszerre játszottak egy rövid ideig. Ezt a film további részében nem láttam többet. Jimmy Keegen általában az ütőhangszeres szerepét vállalta, amikor Nick a szerkó mögött ült. A hangszeres dömpinget is sikerült fokozni, amikor Neal a gitárját felvéve együtt szólózott testvérével. A Stranger In A Strange Landhez érve az akusztikus dallamnak köszönhetően a zenei kedélyek nyugodtak csak le, a közönség és a zenekar egyaránt örömmámorban úszva énekelt együtt. Az első három tétel mindegyike felkerült előzetesként a YouTube-ra, de én mégis úgy döntöttem, a Long Time Suffering lesz az, amit beillesztek ide, mert ez az a dal, amit teljes értékűnek éreztem még önállóan is.

Az első korong további részében is jól érezhető, hogy itt bizony tudatosan készültek arra, hogy hét ember fog a színpadra lépni. Ha a teljes előadást veszem, akkor egyértelműen Neal volt a frontember, de mellette Nick is kapott szerepet, például a Welcome To NYC-ben, vagy Ted Leonard a Devil’s Got My Throat című tételben. Sajnálom, hogy ezekről a tételekről nem született külön promóciós kisfilm, de a Solitary Soul a rendelkezésünkre áll, ahol együtt énekel a három énekes, vagy úgy is mondhatnám, a Spock’s Beard három korszakának meghatározó hangjai.

Az első fejezet legnagyobb örömét számomra azok a tételek tartogatták, amelyeket már rég nem hallottam ennyire felemelő és kiváló előadásban. Gondolok itt az Open Wide The Flood Gatesre és a Wind At My Backre. Bár a történetben itt ezen a ponton van váltás, a CD lemezeken a második részből öt dalt át kellett hozni, ami kicsit szerencsétlen megoldás – hiszen egy történetet rejtő konceptalbum előadásáról van szó – de az ok érhető, hiszen a legvégén valami olyan jött, amihez kellett a hely. Mondanom sem kell, a filmen ezzel nem volt probléma, hiszen a teljes előadás egyben végignézhető a DVD-n.

A zenei rész itt is igen sokszínű volt, és Neal – mint a főszereplő – hangjának színeit is bátran megmutatta. A zenekar többi része viszont itt a vokál szólamok kidolgozására fektette a hangsúlyt. Az I’m The Guy ragadott meg ezen a részen, amiben Nealt egy új oldaláról is megismerhettem: teljesen átadta magát a történetben formált karakterének. A varázslatot – és a libabőrt – a Carrie című tétel hozta, természetesen Nickkel a főszerepben. Nekem nagyon hiányzott a hangja! Persze Neal és Nick közösen, együtt és egyszerre verhetetlen. A koncert a jó szereposztásokkal, pontosabban az énekesek variálásával folytatódott. A Looking For Answers című dalban Nick ismét előrejött és még a gitártudását is megvillantotta. A történet szempontjából a drámai csúcsponton ismét akad egy részlet, amit megnézhetünk: az I’m Dying.

A történet vége felé közeledve – amikor a zenei anyag visszaköszön – ismét az énekes variálásokkal rukkolt elő a képzeletbeli rendező. A Freakboy (Part2) esetében Jimmy Keegen is magához ragadta a mikrofont. Akik ott voltak azokon a koncerteken, amikor ő is itt volt Budapesten, láthatták például a Carrie-t is énekelni. A srác énektudása is kiváló, sajnos az ő egyénisége hiányozni fog ebből a zenekarból. A bluesos témát, a Devil’s Got My Throatot – ahogy először is – ismét Ted Leonard hozta. Persze nem múlhat el úgy egy SB-buli sem, hogy az őrült japán ne csinálna valami igazán izgalmas szólót. A vad közjáték után visszarendeződtek a kiindulópontra, azaz Neal visszavette a főszerepet. Zárás előtt az I Will Go dallamaiba még Nick D’Virgilio is besegített, majd visszatért a Made Alive motívuma. Ez a megoldás Neal névjegyének mondható konceptanyagaiban.

Egy ilyen előadás után persze nehéz visszajönni a színpadra és valami olyat mutatni, amit eddig nem láthatott az ember. A „rendező” persze ezt is jól kitalálta: nem más következett, mint a Falling For Forever. Ez a több mint félórás tétel, ami 2015-ben jelent meg a zenekar húszéves jubileumának apropójából. Ez volt az első dal, amit együtt írt meg közösen a hét zenész, tudatosan három kiváló énekesre és két dobosra építve. A mű tetőfoka Nick és Jimmy párbaja, ami itt egy hatalmas improvizációba torkollott. Ez a két srác a teljes őrületig hergelte egymást, majd a show betetőzéseképpen a színpad első részén a verőikkel folytatták önálló perceiket. Mivel mással zárulna egy ilyen produkció, mint a három énekes felvonultatásával. A Spock’s Beard hangjai együtt-egyszerre énekelték egy szál dob kísérettel a tétel dallamát. Lehetne szebb vége egy ilyen különleges bulinak? Szerintem nem. Együtt a múlt és a jelen. De ott van még a jövő, ami ki tudja, mit tartogat!