Voodoo Highway: The Ordeal

Olaszországról rengeteg dolog jut az ember eszébe. A páratlan történelem, a műemlékek sokasága a Colosseumtól kezdve a milánói dómon keresztül a pisai ferde toronyig, és az a sok-sok művész, aki halhatatlanná vált alkotásainak hála. Persze ott vannak a meseszép tengerpartok és csodás hegyek, a gasztronómiáról már nem is beszélve, és a focit sem szabad kihagyni a sorból. Szóval Itália egy fantasztikus ország, ami a fémzene szerelmeseit sem hagyja hidegen, hiszen olyan előadókat adtak a világnak, mint a Rhapsody, a Labyrinth, a Domine, a White Skull, a Lacuna Coil, az Elvenking, a Vision Divine, a Secret Sphere vagy épp Daniele Liverani. Ebből is látszik, hogy a metal szinte összes műfajában képviseltetik magukat a taljánok, a hard rock azonban valahogy nem jutott erre a szintre. Persze ott van a két kiváló gitáros-dalszerő, Dario Mollo és Aldo Guintini, akik remek lemezeket készítettek, de rajtuk kívül olasz hard rock banda nem jut eszembe. Ezt az űrt azonban most betölteni látszik a Ferrara városából 2010-ben elindult Voodoo Highway.

Az öt fiatal olasz srác úgy döntött, hogy a nagy metal dömpinggel szembe menve, inkább a hard és glam rock mezein fog alkotni, ennek fényében jelent meg 2011-ben bemutatkozó lemezük, a vicces nevű ’Broken Uncle’s Inn’. Ezt követte két évvel később a ’Showdown’, ami után jött egy kisebb szünet és történtek tagcserék is. Új gitárost és új billentyűst igazoltak, ami némileg változtatott a stílusukon is. Vagyis nem változtatott, hanem inkább elkanyarodtak a hard rock felé, elhagyva a glam rock elemeket. Jómagam ezt abszolút üdvözítőnek találom, mivel a '70-es évek hard rockja jelenti számomra a ZENÉT. Persze ez a váltás még önmagában nem garancia semmire, ezt meg is kell tölteni tartalommal. Manapság reneszánszát éli a „retro rock” vagy „vintage rock”, vagy nevezzük akárhogy. Egyre több fiatal banda indul időutazásra a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Rainbow és a Uriah Heep aranykorába, így az olaszok dolga különösen nehéznek tűnik. Nem elég, hogy a legendás ősök már megírtak minden megírhatót 35-40 évvel ezelőtt, a konkurencia is dolgozik serényen. De nem estek kétségbe az ifjú taljánok, és kiadták harmadik nagylemezüket, a ’The Ordealt’.

Amint kezünkbe vesszük a lemezt, láthatunk egy igencsak „érdekes” borítót, ami sajátosan utal a lemez címére (magyarul: megpróbáltatás). A grafika engem a '70-es évekre emlékeztet, szóval ebből a szempontból komolyan vették „küldetésüket”. A második, ami feltűnik, hogy nyolc, azaz 8 nóta került a lemezre. Ez még önmagában nem ok a fejünk felkapására, viszont a lemez játékideje alig 29 perc. Na, ez már inkább zavaró. Nem jó az sem, ha 60-70 perc tömény önismétlést és végtelenségig elhúzott dalokat hallgat az ember, de az ideálisnak mondott 40-45 perces hosszt illene elérni. Jelen esetben ez azért is nagyon zavaró, mert meghallgatva a lemezt elmondható, hogy jó dalok születtek.

Kezdésnek egy heepes beütésű dal érkezik The Deal címmel. Az új billentyűs szerencsére nem csak dísznek vette meg a Hammondot, használja is derekasan. Konkrétan szinte uralja a nótát, mintha csak a legendás Ken Hensley egyik szerzeményét hallanám. Jó kezdés, pláne, hogy a gitár is rendesen odateszi magát.

Másodjára a nemes egyszerűséggel csak Litha névre keresztelt dalt kapjuk, ami folytatja a dicső múltba révedést, amolyan Rainbow / Sabbath jelleggel. Erős középtempós dal, remek dallamokkal, amiket a kiváló torkú DeMarco tolmácsol. Igazán pazar hangi adottságokkal rendelkezik, és még ki is használja őket. Kis kakukktojás a NY Dancer, mivel ez az eddigiektől eltérően egy pörgősebb dal, amiben most az orgona helyett a gitár uralkodik. Észrevehető, hogy Filippo Romeo nem kevés Blackmore-nótát hallgatott. Ugyan nem mérhető (még) legendás példaképéhez, de ő is jó képességű muzsikus, megérte bevenni a bandába.

Némi meglepetésre egy progresszív beütésű, kicsit pszichedelikus érzetű nóta is bekerült a repertoárba. A Quietude arról árulkodik, hogy az 1970-es évek prog bandái sem hagyták hidegen a srácokat. Itt a szintetizátor veszi át a Hammond helyét, megadva az előbb említett pszichedelikus ízt. Az biztos, hogy a változatosság hiányát nem lehet számon kérni a lemeztől. Ezután gyorsan visszatérnek a keményebb, direktebb témákhoz az urak, a The Rule ugyanis kifejezetten izgalmas riffel és jóféle basszus-dob témával lett ellátva. A refrén pedig kellően fülbemászó, bár ez igaz a verzékre is. DeMarco dallamérzéke újra megcsillant, ebben is nagymester a pali.

Aki esetleg a slágeres dalokat szereti némi Heep-hatással, az feltétlen hallgassa meg a Blue Ride-ot. Pörgős, lendületes dal, igazi bulinóta, kiváló gitár-orgona páros szólóval megfűszerezve. Igazi hard rock bomba ezután a Grace Of The Lord, szinte rögtön megindul a fejrázás, amint belekezdenek a srácok. Ismét előtérbe került a gitár és a Hammond duója, hiába, nem bírnak meglenni a fiúk a Lord-Blackmore páros hatása nélkül.

Zárásként megérkezik a To Ride The Tide, ami olyan brutál riffel indul, amit akár a Black Sabbath is írhatott volna 40 évvel ezelőtt. A szintetizátor már önmagában ad egy kis elvont hatást, de a refrén alatt felbukkanó akusztikus rész teszi egyedivé és kifejezetten érdekessé a nótát. Sajnos máris vége lett a lemeznek. Pedig még elbírtam volna viselni két-három nótát.