Roger Waters: Is This The Life We Really Want?

Roger Waters sok gondot fordít albumainak felvételeire, ugyanis az ezt megelőző 1992-es ’Amused To Death’ öt, a legújabb darab pedig hét esztendeig készült. A huszonötéves várakozást – mely a két album között eltelt – nem is említettem, ugyanakkor az elmúlt években megszületett a francia forradalom ihlette ’Ca Ira’ című operája is. Sokat turnézott, különösen a ’The Wall’ színpadra állításával foglalatoskodott hosszú évekig, a körútról készült mozi sem lett egy hagyományos koncertfilm.

Nos, ahogy várható volt, hősünk ezúttal sem szórakoztat, ismét a világ gondjairól mondja el véleményét. Ha belegondolunk, már az album címe sem rózsaszín álmokat vetít előre. Háború utáni képeket vizionál, szembesíti hallgatóságát a legújabb kor történelmi bűneivel, ostorozza a taposómalom-szerű életet, néha meglehetős indulatosan. Íme, a Picture That pár sora:

Képzelj el egy bíróságot, rohadt törvények nélkül! / Képzelj el egy bordélyt, rohadt szajhák nélkül! / Képzelj el egy budit, a rohadt csatorna nélkül! / Képzelj el egy vezetőt, a rohadt agya nélkül!

Hát igen, mondhatni, Waters mester kiakadt, mint a sezlonrugó, de ezek az indulatok sem új keletűek nála, hiszen a ’The Wall’ szövegeiben sem kevés az indulat egyes helyeken. A sorok, a gondolatok ezen az lemezen is épp olyan súllyal bírnak, mint a zene.

Az előzetesen megismert három dalból kettő, a Déjá vu és a The Last Refugee fényében azt mondtam, a Pink Floyd vele készült utolsó lemezének, a ’The Final Cut’-nak a zenei világát viszi tovább. Aztán végighallgatva az egész albumot, visszaköszöntek az ’Animals’ és a ’The Wall’ egyes zenei motívumai is, a Smell The Roses zenei alapja például kísértetiesen emlékeztet a ’Meddle’ fő darabjának, a Echoesnak az egyik tételére. A fő zenei sodor mégis a ’The Final Cut’. Ezen is sok a halk, egy szál hangszeres rész, sok hangeffektussal vegyítve. Igaz, ez utóbbi a ’The Wall’-nak is sajátossága. Szóval, ezek a halk dalok egyik pillanatról a másikra nagyon bedurvulnak, a zenéből is érződnek az indulatok. Sokszor halljuk a rádiót, az információ-áradatot, mellyel az ember agyát mossák: lám, egy kis visszautalás az ’Amused To Death’ témájára! Néha monoton elektronikus alapok zakatolnak, hogy fokozzák a sokkhatást, többször megismételnek egy mondatot a háttérben, aztán hirtelen valami más, emészthetőbb témába vágnak bele. Ilyen meditatív módon zárul le az album, nem mondom, hogy megnyugtatóan. Egy-két nagy ívű dallam is visszaköszön, talán egy picit ilyenkor az ’Atom Heart Mother’ jöhet be a képbe.

Érdekes, a gitárnak nincs olyan nagy szerepe, pedig hárman is kezelik a hangszert. Csak kísér a háttérben, néha akusztikusan. Igaz, nem David Gilmournak hívják a hangszerest, és az is biztos, hogy nem szólna úgy, mint a régi szép időkben. Ha ezt az albumot összehasonlítjuk Gilmour tavalyelőtt megjelent lemezével, a ’Rattle That Lock’-kal, tiszta sor, hogy Waters viszi tovább a tradíciókat, ezen belül is inkább azoknak a lemezeknek a szellemét, melyeken egyértelmű volt a dominanciája. Még a borító is enyhén a ’The Wall’-ra hajaz.