Epica: The Holographic Principle

Nem tagadom, bőven hagytam időt az új Epica-lemeznek. Elsősorban azért alakult így, mert egyszerűen nem találtam fogást rajta, pedig minden irányból próbáltam közelíteni hozzá, még a számomra etalonnak számító ’The Quantum Enigma’ albumot is visszahallgattam, ami végül nem bizonyult a legjobb döntésnek. Kétségtelen, hogy a ’The Holographic Principle’ még grandiózusabb, mint elődje, azonban valami ezúttal nem működik, és ezt nyugodtan le is szögezhetjük most, itt az elején.

Az egész sztori oda vezethető vissza, hogy már a 2014-es album megjelenése után nem sokkal érkezett a hír Hollandiából, miszerint töménytelen mennyiségű „gyilkos dalt” írtak meg Mark Jansenék, pedig épphogy csak szusszantak párat az aktuális turné két felvonása közben. Sokszor leírtam már – és továbbra is tartom magam ahhoz –, hogy ilyen rövid idő alatt egyszerűen nem lehet összerántani egy ilyen töménységű és hosszúságú anyagot korrekten, bármennyire is kreatív az ember. Pedig most minden feltétel adott volt ahhoz, hogy elkészítse az Epica saját mesterművét.

A lemez ugyanolyan sormintában indul, mint elődje, vagyis elsőként egy hatásvadász bevezető jön, ami itt az Eidola, majd pedig berobban az Edge Of Blade, mely talán az album egyik legjobbja, és igen, már itt az elején ellövik a puskaport! Persze némi újdonság is felfedezhető, legalábbis Simone Simons énekhangja sokkal ruganyosabb, hajlékonyabb, szóval dolgoztak és agyaltak ezen a lemezen, azonban ez nem sokat segít az összképen. És hogy miért? Elsősorban az a probléma, hogy a nagyobb büdzsé, az összetettség, valamint a jobb produkciós munka nem tudja kiváltani a katarzist, mivel a dalok talán szerteágazóbbak, mint valaha. A vezérszálat is elég nehéz elcsípni a tételekben, sok dalban nem is találni igazán meghatározó dallamokat, ilyen például az A Phantasmic Parade. Ugyanakkor a mérleg serpenyőjének másik oldalán ott pihennek az olyan azonnal hengerelő számok, mint a korábban említett Edge Of Blade vagy az album másik zászlóvivője, a Universal Death Squad. Simone úgy kalandozik elképesztő magasságokba hangjával, hogy közben poposan sikamlós refréneket csúsztat hallójáratainkba.

A szimfonikus alapokat szolgáltató zenekar apparátusa hasonló, mint az előző lemezen, viszont mindenképpen említésre méltó változás, hogy ezúttal nemcsak a vonósokat, hanem az összes többi hangszert is hús-vér emberek szólaltatják meg, tehát nem programozott nagyzenekari produkció támogatja a dalokat. Ha beleásunk a részletekbe, akkor egyértelműen észrevehetjük az újításokat, ám ahogy az előbb is említettem, sajnos a vezérfonal (vagyis a dallamok) nem a legjobb minőségű, így hiába a törekvés, ezek valahol elvesznek az éterben.

Dalszerkezetek terén viszont nem mutatnak újat Jansenék, néhány kiváló húzásuk azonban akad, ilyen például a sok vaskos riff – melyek talán most marnak a legjobbak –, úgyhogy legalább emiatt érdemes belefülelni mondjuk a Beyond The Matrix és a The Cosmic Algorithm című dalokba. Az epicás védjegyek mellett (a sok zongoravezérelt téma, a kórus felfelé ívelő glissandója a Dancing In The Hurricane-ben) kapunk egy kis folkos kitérőt (Once Upon A Nightmare), homokvihart a Közel-Keletről (szitár és ütőhangszerek a Dancing In The Hurricane-ben), vagy éppen kegyetlen blastbeatet és némi black metalt (Ascension - Dream State Armageddon).

Mindezeket papírra vetve látható (és ugye hallható is), hogy becsülettel dolgoztak a holland muzsikusok, azonban nem tudták felülmúlni két évvel ezelőtti kinyilatkoztatásukat. Hiába Simone kibővített eszköztára, valamint Mark és Ariën van Weesenbeek dobos összeturmixolt hörgése, a léc most leesett.