Yngwie Malmsteen: World On Fire

Malmsteen elérte a gödör alját. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy elindult felfelé! Az előző lemez hangzása olyan volt, mintha nem is a gödörből, hanem egy vödörből szólna. A folyamatosan csökkenő lemezeladások miatti bevételkiesést úgy próbálta kompenzálni, hogy előbb saját stúdiójában (Studio 308) maga kezdte el felvenni a lemezeit, majd saját kiadót is alapított (Rising Force Records), végül a közreműködő zenészeket is kirúgta, és az utolsó, ’Spellbound’ című lemezét teljesen egyedül vette fel, minden hangszert és az éneket is egyedül játszva fel, a dobot pedig természetesen programozta magának. De még ez sem lenne baj, mert ott van Gary Moore ’Wild Frontier’ lemeze, melyről a programozott dobbal kísért Over The Hills And Far Away mély nyomokat hagyott a rocktörténelemben. Szóval minden csak azon múlik, hogy jól csináljuk-e. Nos, Yngwie nem csinálta jól. A dobok úgy puffogtak, mint amatőr utcazenészek kezében a lefelé fordított festékesvödör. És az egész úgy szólt, mint egy amatőr zenekar próbateremben, mikrofonokkal felvett olcsó demója. Az egyetlen megmaradt emlékem róla, hogy a Let Sleeping Dogs Lie még Yngwie énekével is mekkora klasszikus lenne, ha a ’80-as, ’90-es évek technikájával készül el, nem pedig ebben a házi barkács-stúdióban.

Az utolsó emlékezetes albuma számomra a ’Facing The Animal’ volt, melynek a híres Chris Tsangarides volt a hangmérnök-producere. Mire Malmsteen eljutott Magyarországra, már hanyatló szakaszban járt, és hiába volt Doogie White zseniális élőben, a stúdióalbumot ő sem tudta megmenteni a bukástól. Most Yngwie ismét hazánkba jön, úgyhogy felértékelődött az új lemez híre. És jelentem, az anyag jobban szól, mint az előző! Ez ugyan nem nagy fegyvertény, kb. olyan, mint a régi viccben az, hogy Albánia megkétszerezte hadiiparát és már egy helyett két tankkal védik a függetlenségüket. De az előző dobozhangzásnál tényleg jobb eredményt sikerült elérni, nem annyira fájó hallgatni a gitárművész játékát. Egyébként a dalok is jobbak, kicsit visszatért a ’80-as évek varázsa, amikor olyan klasszikusokat tett le az asztalra, mint az Icarus' Dream Suite, vagy a Black Star. És bár nem a kedvenc énekesem, de a G3-turnén például remekül énekelt Hendrixet, vagy az említett Let Sleeping Dogs Lie blues dallamai is nagyon jól álltak neki. Most megpróbálkozik a neoklasszikus dallamokkal is, és ettől ugyan nem dobok hátast, de a World On Fire annyira jól sikerült, annyira benne van a régi Rising Force-albumok feelingje, hogy az ember elnézi még azt is, hogy nem Mark Boals vagy Jeff Scott Soto áll a mikrofon mögött. A refrénje a Queen In Love-ra hajaz (még az ige elhagyása a címben is hasonló), de pont ettől érzem azt, hogy Malmsteen újra a régi. Nem csak a szólók, de az alaptémák is kidolgozottabbak, mint az előző 10-15 évben bármikor. Csak egy jobb keverés kellene neki! Most őszintén, ha egy magyar zenekar, mint a Stardust, megteheti, hogy Michael Wagenerrel keveri tökéletesre a bemutatkozó anyagát, akkor egy Yngwie Malmsteennek miért kell saját magának bajlódnia a keveréssel? Az elektromos gitárok most is tompák, de az előző lemez demóhangzásánál ezerszer jobb, azért is került a „viszonylag élvezhető” besorolásba nálam az anyag, viszont nincs dinamikája az egésznek, a dob pedig most is elég gagyin puffog.

No, de tényleg elég volt a hangzás miatti siránkozásból, élvezzük a zenét, mely visszahozza a ’80-as, ’90-es évek Malmsteen-albumainak hangulatát, mondjuk a ’Fire And Ice’-szal bezárólag. Bár leginkább az első albumra volt jellemző a kevés ének (összesen két dal volt, most is csak három), de azok tényleg ütősek. Na jó, a háromból kettő. A Largóban (Hogy mi az az EBM a végén? Csak az esz-mollra tudok gondolni, de az meg furcsa így, csupa nagybetűvel.) vagy a záró Nacht Musikban előkerül az akusztikus gitár is (annak mindig is jó volt a keverése, gondolj csak az ’Angels Of Love’ akusztikus válogatásra), és egészen olyan hangulatot áraszt, mint a Memories vagy a Farewell. Keveredik benne Paganini virtuozitása Bach cizelláltságával, mint a régi szép időkben. Az Abandon tekerése kicsit céltalan, de a Hendrixet idéző Slight Return mégiscsak ad neki valami varázst, mert egy témának kétféle kibontását kapjuk meg. A Top Down, Foot Downtól valami As Above, So Below-szerűt vártam, és bár nem énekes nóta, az egyik legjobb instrumentális téma. A másik a No Rest For The Wicked. Úgy látszik, ahol több gondot fordított a gitártémákra, ott többet agyalt a címeken is. A többi egy-két szavas, semmitmondó vagy egyszerűen közhelyes, mint a címadó. A DUF 1220 pedig, mint az agy ismeretlen funkcióiért felelős protein-terület... Megmondom őszintén, ezt nem hallottam ki a gitárjátékból.

A billentyűs hangszereknek nincs akkora szerepük, mint a korai albumokon, de mégis üdvözlöm a külön billentyűs jelenlétét, legalább van valami visszarendeződés a „zenekar” irányába az előző lemez öncélúsága után. A dobos meg kimondottan üdítően játszik, ha még jól is szólna, akkor egy szavam se lehetne a lemez ellen. A Miami-Dade Baroque String Ensemble és a Cantorum Choral Society kórusának szerepeltetése is abba az irányba mutat, hogy Yngwie megint komolyan veszi a lemezkészítést. A műanyag szintihangzás helyett ezúttal valódi vonósok és a Choir-effekt helyett igazi kórus adja az aláfestést. Végül némi érdekesség – szigorúan csak ínyenceknek –, hogy a szokásos köszönetnyilvánítás mennyit változott karrierje kezdete óta. Az első lemezén Johann Sebastian Bachnak és Nicolo Paganininek mondott köszönetet az inspirációért, ezen az utolsón Enzo Ferrarinak. Mit mondjak? Az is eléggé inspiráló, ha akarsz egy új Ferrarit!