Doogie White & La Paz: Shut Up And Rawk
Doogie White – ének
Chic McSherry – gitár
Andy Mason – billentyűs hangszerek
Alex Carmichael – basszusgitár
Paul McManus – dob
01. Light The Fire
02. Heart Of Stone
03. No Place In Heaven
04. The Revenge Of El Guapo
05. A Certain Song
06. Retribution Blues
07. Daughter Of Time
08. The Prize
09. Faith Hope And Love
10. Throw Me To The Wolves
11. Miss Dynamite
12. Book Of Shadows
Doogie White-ból mindenevő vagyok. Imádom az énekstílusát és a dallamvilágát, legyen szó akár névtelen szólólemezről (’As Yet Untitled’), akár igencsak nevesített (Rainbow, Cornerstone, Temple Of Rock) zenekarokról. Igazán csak a két Malmsteen-lemezen nem tetszett a produkciója, de ismerve a gitáros exhibicionizmusát, ott szigorú keretek közé volt zárva az ének, nem nagyon lehetett elhajolni a kijelölt útról. Korai munkássága a La Pazzal viszont még az amatőr korszakában indult. Két kazettát sikerült fellelnem tőlük a neten, melyekről 6 dal újragondolt változatát vissza is hallottam a 2012-es „bemutatkozó” albumukon, a ’Granite’-on, de még így, korszerű minőségben sem győztek meg a csapat létjogosultságáról. Második lemezük, a ’The Dark And The Light’ egy évre rá érkezett, és már sokkal emészthetőbb anyag volt. Mivel Doogie éppen 2012-ben vált kedvenc gitárosom, Michael Schenker teljes értékű zenekari tagjává, fokozott érdeklődéssel vártam a folytatást. Nos, 3 évet kellett rá várnom, míg a Temple Of Rock sűrű turnéi közepette felmerült ötleteket lemezbe préselték, de megérte. Az eddigi legerősebb anyagukat kaptam kézhez a Metal Mind kiadó jóvoltából.
Míg a 2013-as album a Rainbow-Cornerstone vonalat vitte tovább, most úgy érzem, mintha a Temple Of Rock stílusból is ragadt valami Doogie-ra. Old school hard rock muzsika, erős, UFO-szerű riffekkel, időnként előtörő blues-rock elemekkel. A Hammond ugyan háttérbe van szorítva, de ami hallatszik belőle, arra mindig oda kell figyelni, s mindez magabiztos dob-basszus alapokon, bizonyítva, hogy ezek a viszonylag névtelen zenészek is tudhatnak valamit a hangszerekről. A nyitó Light The Fire eszembe juttatja a tavalyi kilencpontos Temple Of Rock-album nyitányát, a Live And Let Live-et. Ugyanaz a dögös, már-már szinte erőszakos, gitárriff-vezérelt téma, remekül sikerült refrénnel, csak éppen Schenker zseniális szólója nélkül. A Hammond szinte Only You Can Rock Me-szerűen bújik elő időnként a háttérből, felerősítve a Schenker-párhuzamot. És a későbbiekben is többször előbújik ez a Schenker-érzés. A No Place In Heaven harangjáték-szerű billentyűjére énekelt dallam például tiszta Rock Bottom. (Mondom, hogy rákapott a Schenker-ízre!) A The Revenge Of El Guapo az előző harangjáték témája, csak kicsit sejtelmes, filmzeneszerű köntösben. (Emlékszik még valaki a „Három amígó” című vígjátékra?) A lemez egyik kiemelkedő darabja a Daughter Of Time, kicsit zeppelines, kicsit kashmiros, épp olyan, mint a Before The Devil Knows You're Dead, melyet Doogie Schenkerrel együtt írt pár éve Ronnie James Dio emlékére. Hogy ne lehetne szeretni?
A Zeppelin-érzés előjön a Retribution Blues alatt is, főleg a Black Dog stílusú kiállások, meg a gitárvezetés miatt. Kicsit megtévesztő a cím, az igazi blues-rock csak később jön el. A Faith Hope And Love szájharmonika-betétje már inkább ebbe az irányba mutat, a szöveg pedig („Daddy's in the corner, whiskey in his hand”) elég önéletrajzinak tűnik. A Miss Dynamite veszi fel újra ezt a blues-rock fonalat, csak kicsit lendületesebben, elvégre itt már nem olyan szigorú a téma. És a szájharmonika-billentyű párbaj egészen különlegessé teszi, remek befejezés lett volna az albumnak.
De vannak más oldalai is a csapatnak, és többnyire ezeket is jól csinálják. Az A Certain Song Unskinny Bop-szerű feszes alapokon nyugszik, Hammonddal megint egészségesen megtámogatva, igazi arénarock hangulatot áraszt. Andy Mason pedig akkorát szólózik a végén, hogy már egy másik arénában érzem magam, gondolatban egy Rainbow-koncerten tombolok. A Heart Of Stone is ezt a vonalat erősíti. Mit erősíti! A zászlóshajója ennek az iránynak. A Hammond még jobban átjárja az egészet, sőt, itt is kap egy szólót, ami rövid ugyan, mégis sokkal emlékezetesebb, mint a gitárszólók. A The Prize úgy indul, mint egy instrumentális nóta, a hangversenyzongora után belépő gitár valami MacAlpine-jellegű dolgot vetít előre, de egy perc után elhal az egész. Mégsem merték azt meglépni, hogy egy Doogie White nevével kihozott lemezen instrumentális darab legyen (az El Guapo egypercnyi filmzene-betétjén felül). Pedig a nóta egy tucat rock and roll, amilyenből még Blackmore sem tudott csodát varázsolni, mert ugye nem a Drinking With The Devil jut először eszünkbe a Rainbow név hallatán? A Throw Me To The Wolvesban előkerülnek a farkasok, mint az utolsó Rainbow-lemezen (Wolf To The Moon), csak az ötletek nem kerültek elő hozzá. Szerintem ezt a vonalat már a Cornerstone-ban kiírta magából Doogie, nem kéne erőltetni.
Nem is értem, Chic McSherry gitárkezelése szinte semmiben nem marad el Doogie jelenlegi partnere, a germán gitárzseni (Michael Schenker) trükkjeinek színvonalától, valahogy a szólóiból mégsem marad meg semmi. A tudás megvan, csak épp az isteni szikra hiányzik. Ellenben Andy Mason minden egyes megnyilvánulása a Hammondon (sőt, még a harangjátékokon is) emlékezetes marad.
Az előző La Paz-albumnál és Doogie White szólólemezénél is sokkal jobban sikerült az anyag, változatosságával az érdeklődést majdnem végig fenntartja, talán csak az utolsó, monumentális zárásnak szánt dal sikerült túl haloványra. Vannak gitárosok, akik jó zeneszerzők, de nem elég jók a szólógitáros posztra. Ha ezt felismerik – mint Rudolf Schenker a Scorpionsban, vagy Oscar Dronjak a Hammerfallban – és maguk mellé vesznek egy másik gitárost, akkor ki tudnak emelkedni az átlagból. A La Paz nálam egyedül a gitárszólók „semmilyenségén”” vérzik el, de így is kellemes hallgatnivaló.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 1915 olvasás
Oszd meg barátaiddal és ismerőseiddel: