Doogie White & La Paz: Shut Up And Rawk

Doogie White-ból mindenevő vagyok. Imádom az énekstílusát és a dallamvilágát, legyen szó akár névtelen szólólemezről (’As Yet Untitled’), akár igencsak nevesített (Rainbow, Cornerstone, Temple Of Rock) zenekarokról. Igazán csak a két Malmsteen-lemezen nem tetszett a produkciója, de ismerve a gitáros exhibicionizmusát, ott szigorú keretek közé volt zárva az ének, nem nagyon lehetett elhajolni a kijelölt útról. Korai munkássága a La Pazzal viszont még az amatőr korszakában indult. Két kazettát sikerült fellelnem tőlük a neten, melyekről 6 dal újragondolt változatát vissza is hallottam a 2012-es „bemutatkozó” albumukon, a ’Granite’-on, de még így, korszerű minőségben sem győztek meg a csapat létjogosultságáról. Második lemezük, a ’The Dark And The Light’ egy évre rá érkezett, és már sokkal emészthetőbb anyag volt. Mivel Doogie éppen 2012-ben vált kedvenc gitárosom, Michael Schenker teljes értékű zenekari tagjává, fokozott érdeklődéssel vártam a folytatást. Nos, 3 évet kellett rá várnom, míg a Temple Of Rock sűrű turnéi közepette felmerült ötleteket lemezbe préselték, de megérte. Az eddigi legerősebb anyagukat kaptam kézhez a Metal Mind kiadó jóvoltából.

Míg a 2013-as album a Rainbow-Cornerstone vonalat vitte tovább, most úgy érzem, mintha a Temple Of Rock stílusból is ragadt valami Doogie-ra. Old school hard rock muzsika, erős, UFO-szerű riffekkel, időnként előtörő blues-rock elemekkel. A Hammond ugyan háttérbe van szorítva, de ami hallatszik belőle, arra mindig oda kell figyelni, s mindez magabiztos dob-basszus alapokon, bizonyítva, hogy ezek a viszonylag névtelen zenészek is tudhatnak valamit a hangszerekről. A nyitó Light The Fire eszembe juttatja a tavalyi kilencpontos Temple Of Rock-album nyitányát, a Live And Let Live-et. Ugyanaz a dögös, már-már szinte erőszakos, gitárriff-vezérelt téma, remekül sikerült refrénnel, csak éppen Schenker zseniális szólója nélkül. A Hammond szinte Only You Can Rock Me-szerűen bújik elő időnként a háttérből, felerősítve a Schenker-párhuzamot. És a későbbiekben is többször előbújik ez a Schenker-érzés. A No Place In Heaven harangjáték-szerű billentyűjére énekelt dallam például tiszta Rock Bottom. (Mondom, hogy rákapott a Schenker-ízre!) A The Revenge Of El Guapo az előző harangjáték témája, csak kicsit sejtelmes, filmzeneszerű köntösben. (Emlékszik még valaki a „Három amígó” című vígjátékra?) A lemez egyik kiemelkedő darabja a Daughter Of Time, kicsit zeppelines, kicsit kashmiros, épp olyan, mint a Before The Devil Knows You're Dead, melyet Doogie Schenkerrel együtt írt pár éve Ronnie James Dio emlékére. Hogy ne lehetne szeretni?

A Zeppelin-érzés előjön a Retribution Blues alatt is, főleg a Black Dog stílusú kiállások, meg a gitárvezetés miatt. Kicsit megtévesztő a cím, az igazi blues-rock csak később jön el. A Faith Hope And Love szájharmonika-betétje már inkább ebbe az irányba mutat, a szöveg pedig („Daddy's in the corner, whiskey in his hand”) elég önéletrajzinak tűnik. A Miss Dynamite veszi fel újra ezt a blues-rock fonalat, csak kicsit lendületesebben, elvégre itt már nem olyan szigorú a téma. És a szájharmonika-billentyű párbaj egészen különlegessé teszi, remek befejezés lett volna az albumnak.

De vannak más oldalai is a csapatnak, és többnyire ezeket is jól csinálják. Az A Certain Song Unskinny Bop-szerű feszes alapokon nyugszik, Hammonddal megint egészségesen megtámogatva, igazi arénarock hangulatot áraszt. Andy Mason pedig akkorát szólózik a végén, hogy már egy másik arénában érzem magam, gondolatban egy Rainbow-koncerten tombolok. A Heart Of Stone is ezt a vonalat erősíti. Mit erősíti! A zászlóshajója ennek az iránynak. A Hammond még jobban átjárja az egészet, sőt, itt is kap egy szólót, ami rövid ugyan, mégis sokkal emlékezetesebb, mint a gitárszólók. A The Prize úgy indul, mint egy instrumentális nóta, a hangversenyzongora után belépő gitár valami MacAlpine-jellegű dolgot vetít előre, de egy perc után elhal az egész. Mégsem merték azt meglépni, hogy egy Doogie White nevével kihozott lemezen instrumentális darab legyen (az El Guapo egypercnyi filmzene-betétjén felül). Pedig a nóta egy tucat rock and roll, amilyenből még Blackmore sem tudott csodát varázsolni, mert ugye nem a Drinking With The Devil jut először eszünkbe a Rainbow név hallatán? A Throw Me To The Wolvesban előkerülnek a farkasok, mint az utolsó Rainbow-lemezen (Wolf To The Moon), csak az ötletek nem kerültek elő hozzá. Szerintem ezt a vonalat már a Cornerstone-ban kiírta magából Doogie, nem kéne erőltetni.

Nem is értem, Chic McSherry gitárkezelése szinte semmiben nem marad el Doogie jelenlegi partnere, a germán gitárzseni (Michael Schenker) trükkjeinek színvonalától, valahogy a szólóiból mégsem marad meg semmi. A tudás megvan, csak épp az isteni szikra hiányzik. Ellenben Andy Mason minden egyes megnyilvánulása a Hammondon (sőt, még a harangjátékokon is) emlékezetes marad.