The Cult: Hidden City

A megszokások rabjai vagyunk. A reggeli, az Omnia piros legyen, mellé a szofi pedig kék, az acélszív századszorra is ugyanúgy dobogjon, Chris Slade pedig négynegyedet kopogjon. Kreatív lények vagyunk, és mégis nehezen vesszük a változást, és mindemellett képesek vagyunk a torkunkon akadt vasárnapi rántott hústól vöröslő fejjel ócsárolni az önismétlőket és az önmegvalósítókat egyaránt. Mindeközben egyszerre vagyunk a zenészek számára a biztos megélhetést jelentő vásárló, és az újdonság alkotására sarkalló örök kritikusok. Nem csoda, hogy zenekarok százai lemmingként masíroznak ugyan azon az úton, miközben torkukat a piacgazdaság felpüffedt ujjai szorítják és bőrdzsekivel fedett mellkasukban nyughatatlan szívük az új utakat kutatja. Épp ezért van az, hogy egy sikeres korszakot a csúfos bukásra ítélt kísérletezés követi, majd a feloszlás. Azt meg az újraegyesülés, a „vissza a gyökerekhez” és a biztos megélhetést jelentő gyakran éveken át tartó langyos vízben lebegés.

Valahol itt tart ma a The Cult is a nyolcvanas évek zajos sikerei után, alkohol- és drogproblémákkal, feloszlással és újraalakulással a hátuk mögött, rengeteg rutinnal felvértezve. És pont ez a rutin az, ami elsőre szemet szúr a 'Hidden City' dalait hallgatva, mert van itt minden, amit már hallottunk a zenekartól, ami azért annyira nem nagy baj, főleg, ha a reggeli Omniát kortyolgatva hallgatjuk, hiszen a The Cult varázserejét jelentő Ian Astbury és Billy Duffy közti kémhatás ma még mindig benne van a dalokban, csak éppen már ritkábban tetten érhető a nagy szakértelemmel felhúzott témák között. A zenekar előzetes nyilatkozataiban gitárorientáltnak harangozta be a 'Born Into This'-szel megkezdett, majd a 'Choice Of Weapon'-nel folytatott trilógia zárófejezetét jelentő új korongot, és ez a megállapítás meg is állja a helyét. Persze nem kell egy új 'Sonic Temple'-t várni, inkább olyan biztonsági játéknak tűnik a végeredmény, hiszen a banda majd minden korszaka megjelenik a szerzeményekben, így gondoskodva arról, hogy mindenki megtalálja a fogára valót. Az egészen zseniális, a The Cult fénykorát idéző gyakran dark vagy goth hatásokkal ellátott daloktól (Dark Energy, Bird Of Paradise, Hinterland, Deeply Ordered Chaos) a rutinból, kisujjból kirázott hard rock kliséken át (In Blood, Hearthens), a hallgathatatlan töltelék nótákig (Dance The Night, GOAT) terjed a skála, így a 'Hidden City' egyszerre lett rutinos és sokoldalú, picit erőltetett, de ugyanakkor szórakoztató is.

A bandát ezúttal is Bob Rock segítette a stúdióban, aki nemcsak a lemez megszólalásáért felelős, hanem azért is, mert kihozta a maximumot a zenei kreativitásának a csúcsán túl lévő zenekarból.