Leprous: The Congregation

Északon szinte biztos, hogy valamit belekevernek a srácok menzakajájába, mert nincs más magyarázat arra, hogy ennyi zseniális zenekar és zenész lát napvilágot a skandináv államokban. A norvég Leprous társasága is ezt a rendkívül elmés felvetésemet támasztja alá. Minden lemezük exponenciálisan növekvő fejlődést mutat: hol vannak már a ’Tall Poppy Syndrome’-on fellelhető gyermekbetegségek, vagy a ’Bilateral’ kissé Pain Of Salvation-ös szerkesztése? A két évvel ezelőtti ’Coal’ albummal eljutottak egy sokkal egységesebb, valamint még sötétebb hangzásvilághoz, mindeközben a dalok szerkezete is követhetőbbé vált. Akkor az a lemez nem talált be elsőre, leginkább azért, mert nem egészen erre számítottam, ám néhány hallgatás, valamint az atomerős A38-as koncertjük után tökéletesen megértettem a produkció lényegét, onnantól a „szén” viszont már gyémántként ragyogott, és ragyog azóta is. Az egykori Emperor énekes, azaz Ihsahn szólózenekaraként is működő csapat most még messzebbre ment, és egy olyan albummal tértek vissza, amire még mindig nehezen találom a szavakat.

A ’The Congregation’ egy lelkileg sokkal mélyebb alkotás, mint elődje volt. Az előzetesként kiküldött, az azóta már videóklipes The Price véleményem szerint nyitásnak nem volt szerencsés választás, ugyanis bármennyire is magán hordozza a Leprous védjegyeket, sajnos a rengeteg prog rockos, széteditált és féltorzított riffek sorozata nagyon leülteti a nótát. A refrénje viszont tökéletesen prezentálja azt a dallamérzéket, amivel a lemez többi dala komponálódott. Így van ez már a második esetében is. A Third Law ’Bilateral’-os megközelítése minden régi rajongó számára igazi csemege lehet. Az avantgarde metalos énektémákat a verzében egy bombaerős refrén robbantja fel közös tercű akkordjaival, megközelítőleg két perc mateklecke után.

A szemfülesek a Rewind című dalba is belefuthattak már korábban a neten, melyről több szempontból is úgy gondolom, hogy zeneileg a Third Law párja. Hasonló szerkesztési- és előadásmód jellemzi, mégis úgy érzem, hogy ez lehetett az a szerzemény, melyet nem vettek fel anno a Coal idején. E felvetésemet pedig arra merem alapozni, hogy a Shining / Perifery / Devin Townsend koncertjén lehetőségem nyílt egy hosszabb beszélgetésre Einar Solberg énekes / billentyűs / dalszerzővel, aki ennyit ugyan elárult, ellenben eléggé titkolózó maradt a kérdést illetően, én mindenesetre a voksom e dal mellett teszem le. Negyedikként a The Flood foglal helyet a korongon, igazi drámai ballada ez, amit ha csukott szemmel hallgat az ember, valóban azt érzi, hogy a világ végén van, előtte a tenger, felette a csillagos égbolt. A maga szűk nyolc percével ez a tétel az első a lemezről, ami képes megmutatni a ’The Congregation’ erősségét, és vált ez által egyik személyes kedvencemmé. Óriási dallamérzék, könnyed, mégis zseniális fordulatokkal telik minden perce. A Triumphant ezzel ellentétben egy lassan őrlő, idegtépő tétel, ám rendkívül maradandó énektémája hamar szerethetővé varázsolja ezt is. Az ezt követő Within My Fence egy középtempós, viszont kivételesen rövid szerzemény. A gitártémák itt is pattogósak, akárcsak a nyitódalban, Baard Kolstad dobos játéka pedig szintén szenzációszámba megy, egészen elképesztő időket képes játszani ez a pofátlanul fiatal fiú.

A lemez második fele tartogatja igazából azt az újdonságot és izgalmat, amitől a ’The Congregation’ az eddigi legjobb Leprous lemezzé avanzsálódik. A Red nyitja ezt a sort, ahol szintén fantasztikus hangszeres teljesítményt hallhatunk, Einar pedig vortexi magasságokat és jellegzetesen avantgarde témákat hoz, amitől még izgalmasabbá válik ez a szürreális zenei festmény. Az album végén található négy további tétel olyan mély szomorúságot hoz, melyet képtelenség hosszú távon hallgatni, bármennyire is gyönyörködtetnek. A Slave lassú, billentyűközpontú, folyton kitörni készülő szerkezete, valamint a refrén szépsége bárkit képes lehet megnyerni, egyértelműen az egyik legerősebb dal a lemezről, melyről többször is eszembe jutott a Kátai Tamás vezette Thy Catafalque munkássága. A szám második felében kialakuló káoszban felbukkan az album egyetlen hörgős része, melyet aztán felold és békéssé tesz a refrén.

A Moon folyamatosan kotyogó tizenhatodjai az első pillanattól hoznak egy érdekes zaklatottságot a dalba, a refrén viszont itt is mindenkit kárpótol a rengeteg kísérletezős részért. A hármas számú nagy kedvenc, a Down egy egészen megtévesztő tétel, azt hihetnék az elején, hogy itt bizony egy újabb adag durvaság vár ránk, e helyett egy ultradallamos, bánatos dalt kapunk. Természetesen a kidolgozási részben jönnek a játszanivalók minden hangszeres számára, ezt azonban egy túlvilági billentyű- és énektéma váltja fel és vezeti vissza a nagyívű refrénre. Ezzel el is érkeztünk a lemezt záró Lowerhez, mely egyértelműen az egész album legletisztultabb és egyben legmuzikálisabb tétele. Amit a The Floodnál írtam, az itt hatványozottan igaz. Mintha tényleg a világ végén állnánk egyedül, hallgatva a tenger morajlását, ahol néha a sötét égbolt fel-feldobja az északi fény játékát. Kétségtelen, hogy ez az album, és szerintem a Leprous munkásságának is a legerősebb tétele. Sajnos a Pixelhez nem volt még szerencsém, de az előrendelést már leadtam a digipackos változatra, remélhetőleg hamarosan arról is beszámolhatok legalább itt a kommentekben.