Colosseum: Time On Our Side

Négy évvel ezelőtt már eltemettem őket, hiszen akkor azt mondták, többet nem turnéznak. Ezt megelőzőleg pár évvel, Chris Farlowe-val cseverésztem telefonon, aki kategorikusan kizárta, hogy új Colosseum-dalok fognak megjelenni. 2014 őszén aztán minden megváltozott. Turnéra indultak, írtak kilenc új dalt, és kiadták a csapat újjáalakulása utáni harmadik lemezét. Hogy ez miért alakult így, azt elmeséltem a múltkori koncert beszámolójában.

Míg az előző két album (’Bread & Circuses’, ’Tomorrow’s Blues’) modernebb megszólalással, de folytatta a korai irányadó Colosseum-albumok zenei világát bluesokkal, jó kis hangszeres tekerésekkel, ez a mostani más muzsikát kínál. Nem harap, nem teker, más az arculata. Nincsenek süvítő szólók, nem virgáznak a muzsikusok: olyan nyugis, nem a rock, inkább a jazz dominál végig. Persze az igényszint most sem alacsony, a legapróbb részletekig megtervezték a szerzeményeket. Kellemesen lazán indul a Safe As Houses-zal, Dave Greenslade elegáns orgonariffje az alap, Jon Hiseman kifejezetten szellemes ritmusképletei is nagy szerepet játszanak. Blues To Music – már a címe is önmagáért beszél. Blues ez ízig-vérig, Farlowe Ana Gracey-vel, Hiseman és Barbara Thompson lányával adja elő kiválóan – nagyszerű hangja van a hölgynek. Ez sem őserejű, hanem elegáns, légies – nem olyan, mint a Stormy Monday!

Szép a Dick’s Licks, emlék a tíz évvel ezelőtt elhunyt Dick Heckstall-Smith-nek, sajnos nem hozza rám a katarzist. Kicsit ódivatú jazznóta, pár rockos csípéssel nyakon öntve. Hiseman akár a dobsöprűket is elővehetné. Ilyen a City Of Love is, változatlanul a nem megszokott mederben folynak az események.

Végigmehetek az összes dalon, ugyanezt a lazaságot tudnám írni minden egyes felvételről, azonban nekem hiányzik az a bizonyos őserő, a tempó, a virtuóz hangszeres játék, a legfőbb komponens. Nincs izgalom, csak öregesen galoppozó nóták, amikből azért el kell ismerni, süt belőlük a profizmus. Nem hallom a progresszivitást, vitalitást, a végére kifejezetten befullad az egész a sok lassú, halk témától. Farlowe a háttérbe vonul, Mark Clarke és Clem Clempson uralkodik az ének frontján, érdeklődésem pedig a mélyponton. Az utolsó szerzeményben felharsan egy nagy ívű dallam, mint régen, talán a cím is erre céloz: Anno Domini. A varázslat ezúttal is elmarad. De a hangzással sem tudok megbékülni: szép, tiszta, minden szól, csak ez nem hasít úgy az elevenembe, ahogy náluk megszoktam. A végére odapakoltak egy koncertnótát, egy jól ismertet, Jack Bruce-tól a Morning Storyt, de ez sem úgy szól, ahogy kellene.

Többször elméláztam azon, hogy más irányba akartak továbblépni, vagy nem tudják tartani a lépést azzal a fajta zenével, amellyel beírták magukat a zene egyetemes történetébe. Ha a két héttel ezelőtti bulit veszem alapul, egyre inkább a második tézis felé hajlok. Nem tudom mire vélni az album optimista címét.