Volbeat: Rock The Rebel/Metal The Devil

Amikor egy zenekar igazán innovatí­v ötlettel rukkol elő, amellyel ha megújí­tani nem is akarják, de mindenesetre friss vért próbálnak pumpálni a metál gépezetébe, akkor sokszor a metáltól idegennek vélt zenei hatásokat ágyaznak bele a tradicionális metál keretbe, ám amikor ez az operáció sikeresen lezajlott a lehető legtermészetesebben, újdonságának elemi erejével hat ez az újszülött. Elég talán csak a Rhapsody-t példaként megemlí­teni, akikre napjainkban már, mint stí­lusteremtő zenekarra tekintenek, még ha nem is ők találták fel a szimfonikus zene és a metál ötvözését, de ezt eredetien, sajátos hangnemben tették. Hasonló a helyzet a Volbeat nevezetű dán csodagyerekkel, akik a 60-as évek népszerű slágereit, a rockability-t, a country-t, a pop zenét plántálják metál közegbe, aminek az eredménye egy zseniálisan egyedi, összetéveszthetetlen muzsika, ahogy arról már az első lemez kapcsán beszámoltunk. Philo kollega által csak Elvis-metálként definiált stí­luskategóriához második albumukkal is hűek maradtak: elsősorban az egész zenét átható hangulatban idézik a király legnagyobb pillanatait, és ez a legfontosabb dolog, amit meg kell emlí­teni a Volbeat-el kapcsolatban, hiszen a srácok olyat tudás birtokában vannak, amit nem lehet zeneiskolában megtanulni; ehhez születni kell. Kit érdekel, hogyha esetleg a számok komplexitásban nem szállnak versenybe a "legagyasabb" cí­mért, amikor a számokból sugárzik a rock n roll ősereje? Talán a legjobban az ellenállhatatlan szóval lehetne jellemezni ezt a fajta kisugárzást, hiszen stí­lustól függetlenül akárkinek tetszhet ez a zene, pont a gyökerei miatt: a metál közí­zlésben elfoglalt marginális helyzetén próbálnak javí­tani nagy adag popularitás adagolásával, ám úgy, hogy egyáltalán nem lehet felületességgel vádolni a srácokat. Az egész zenének a sajátos báját a minden szinten jelenlevő melankólia adja meg, keserédes í­zt kölcsönözve a produkciónak, egyben a country zene hangulatát idézve meg. Kifejezetten metál nóta nem is található a korongon, a stí­lusnak leginkább megfelelő dal az A Moment Forever szaggatott zúzásával, ám még itt is megadallamos refrénnel ellenpontozzák a szigorúan metálos verzét.
Külön ki kell emelni Michael Poulsen gitáros/énekest a bandából, aki minden számban olyan nagyon jól eltalált, Elvis szintű melódiákat szállí­t, amik egyből beveszik magukat az ember hallójárataiba, és tartós ottlétre rendezkednek be, ezáltal az album meglepően hosszú életűnek bizonyulhat a CD-lejátszókban töltött időt tekintve. Michael orgánuma sok helyen emlékeztet Hetfield mester kései korszakára, csak hozzá kell tenni minden rosszindulat nélkül, hogy neki még jobb állapotban vannak a hangszalagjai, mint a thrash metál egyik "atyjának", van benne kellő erő és dög, ami elengedhetetlen metál zenénél. A popularitás ékes bizonyí­téka a számok hosszúsága is, mind a slágertartományban mozognak a maguk 3-5 percével, ez a potenciál pedig maximálisan realizálódik, a lemezen ugyanis 11 sláger van a szó szoros értelmében, mind lényegretörő, és ami a legfontosabb, hatásos. Nem is lehet tévedni az olyan dallambombákkal, mint pl. a Radio Girl, ami a maga bájos zenei naivitásában a lemez egyik legmegkapóbb száma, ahol gőzerővel tombol a melankólia, ha lehet ilyen paradox képpel élni, vagy a tábortűz melletti akusztikus gitározást idéző kezdéssel rendelkező The Garden's Tale, ami legelőször foghatja meg a hallgatót a lemezről félig dán, félig angol énekével, a Soulweeper #2 ami az első darab fenomenális hangulatát idézi, ráadásul zeneileg is illeszkedik hozzá, vagy éppen a western hangulatú Sad Man's Tongue rock n rollos ritmusával.
A dalszövegek is tökéletesen adekvátak a zenével, természetesen a sex drugs rock n roll témába illeszkednek, ám az elegancia kecsességével festik le tipizált történeteiket.
"...And the story keep on rollin', out from a sad man's tongue..."