TEN: Spellbound

A Tenről nehéz elfogultság nélkül í­rnom, hiszem egyik kedvenc zenekaromról van szó. Viszonylag későn, 3 évvel ezelőtt ismerkedtem meg velük, de azóta valóságos mániákussá váltam. Az első megvásárolt album tőlük a Babylon volt, ami már egy kicsit modernebb zenére sikeredett, majd utána szépen fokozatosan mélyedtem el a Ten korábbi lemezei között. Ez a fajta epikus, fogós dallamokkal, kemény riffekkel, remek hangzással ellátott muzsika egyszerűen nem hagyott hidegen. Gary Hughes hangja igazán "fülbemászó" a szó legjobb értelmében. Ugyan nincs Mark Boals-i hangterjedelme, nem sikí­tozik, mint Midnight, de olyan egyedi és utánozhatatlan hanggal van megáldva, ami a legnagyobbak közé emeli. És mindemellett Ő a Ten fő dalszerzője, aki olyan pazar énekdallamokat í­r, amire senki más nem képes, no meg dalszerzőként is kiváló amit szólólemezei is igazolnak, különösen a 2 részes
Eposz, a Once And Future King.
No de vissza eme í­rásom tárgyához, a Spellboundhoz. A 4. stúdió lemeze ez a csapatnak, és elődjei, főleg a The Robe tükrében igencsak magas elvárásokat támasztott a szakma és a közönség a banda elé, melyet (talán nem túlzás kijelenteni) sikerült óriási mértékben túl is szárnyalni. Ha csak a lemez eladásokat vesszük, akkor a Spellbound a legsikeresebb, de ha az album zenei értékeit is vizsgáljuk...akkor szintén igaz ez a megállapí­tás.
A nyitó tétel egy igen í­zléses intro, a March Of The Argonauts. Sokan nem rajonganak az introkért, amit részben meg is értek, hiszen egy 20-30 másodperces digitális "zajongásnak" én sem sok értelmét látom. De ez a kis "betét" nagyon kellemes, csöppet sem unalmas.
A Fear The Force pörgős, dögös szám, lendületes tempóval, feszes remekül szóló gitárokkal, melyek az egész lemezt végig kí­sérik. A hangzás egyszerűen hibátlan. És persze itt is a jól bevált Ten recept szerinti fogós, mega-dallamos refrén ad egy igencsak fenomenális "feelinget" a számnak.
A harmadik tétel az Inside The Pyramid Of Light egy agyasabb, ötletesen megkomponált, remekül felépí­tett dal, talán a progresszí­vabb jelző sem túlzás, bár a Tenre nem ez az igazán jellemző. Greg Morgan igencsak jól játszik ebben a számban, és nem utolsósorban élőben is fantasztikusan muzsikál.
A Spellbound a lemez cí­madó nótáját leginkább a 80-as években munkálkodó melodic rock élcsapatok munkásságához tudnám hasonlí­tani, vegyí­tve nem kevés hard rock í­zzel, és orbitális gitárszólókkal. Csodálatos nóta.
A lemez ötödik dala a We Rule The Night egy szép, lágy tempójú ballada, átszőve brit folk elemekkel, fantasztikus szerzemény ez, igazi közönségénekeltetős szám.
Ezután egy instrumentális szám következik, amit Remembrance For The Brave -re kereszteltek. Engem igazán egy kelta témájú filmre emlékeztet, aminek a cí­me azonban nem ugrik be.
A hetedik nóta tovább viszi a kelta érzést. A Red egy pörgősebb, leginkább egy csatadal jut eszembe róla: valami ilyesféle dallamra támadhattak a kelta seregek az angolokra, kb. 900 évvel ezelőtt. Nagyon jól eltalált szám ez is, Hughes fantasztikus kvalitását dicséri és persze a hangszeresek is átlagon felül teljesí­tenek.
A The Alchemist is egy jó kis fejrázós tétel, remek tempó, kitűnő ritmus szekciós munka, és egy már-már heavy metalba hajló riff jellemzi ezt a dalt.
A kilencedik szerzemény egy finom, melankolikus ballada, a találó Wonderland cí­mmel. Igen hangulatos kis nóta ez, a felbukkanó akusztikus gitár nagyon jót tesz neki. Hölgyeknek különösen ajánlott .
A soron következő dal az Eclipse egy középtempós, kiváló refrénű alkotás, itt is érezni a 80-as évek hatását, de ezt természetesen nem hibának rovom fel, a srácok remek érzékkel nyúlnak ezen időszak dallamvilágához.
A következő The Phantom ismét egy keményebb nóta, a gitárok keményen "reszelnek" a basszus is kiválóan dolgozik, ez a tétel is alkalmas egy jó kiadós headbangelésre.
A záró tétel stí­lusosan egy érzelmes, lassú szám a Till The End Of Time. Nem vagyok igazán barátja a lassú számoknak és a balladáknak, de a Ten ilyen tí­pusú alkotásai elnyerték a tetszésemet, mivel Gary hangja igencsak jól megy ezekhez a nótákhoz.