Running Wild: Resilient

Kicsit kettős dolog az, amikor az ember valamelyik régi kedvence, „gyerekkori nagy szerelme” új lemezt ad ki. Vannak, akik alacsonyabbra teszik azt a bizonyos lécet, hisz az érzelmi kötődés, a rengeteg emlék, és a sok erő, amit egy-egy nehéz pillanatban kaptunk kedvencünk dalaitól, néha még a közepesebb új témákat is megszépítik. Mások viszont épp velük a legkritikusabbak, mondván: „Tőlük csakis a legjobb, ami szóba jöhet, ami kicsit is gyenge, az nem kell.” Némiképp hasonlóan kettősen ítélem meg én is az új Running Wild lemezt. Valahogy nagyon is jó, de közben mégsem. Rolf nagy valószínűséggel árgus szemmel figyelte a reakciókat a ’Shadowmaker’ kapcsán, és látván, hogy némiképp megbukott a kísérletező kedv, ezúttal egy olyan lemezt  készített, aminek igazából már a borítója mindent elárul: ízig-vérig Runnig Wild. Ugyanakkor kiszámítható. Rutinmunka. Önismétlő múltidézés. Csakúgy, mint a borító...

Persze ezzel együtt is, a ’Resilient’ az utóbbi 10 év legszerethetőbb Runnig Wild lemeze, és noha az első hallgatások alatt még hiányérzetem volt a korong kapcsán, idővel csak hozzánőtt a szívemhez. Tipikus, sallangmentes Runnig Wildot kapsz a korongtól, egy farkincányi innováció, újítás, kísérletezés sincs rajta. A hangzástól kezdve a dallamokon át a témákig minden-minden 100% összetéveszthetetlen Runnig Wild. A ’Shadowmaker’ rock ’n’ rollos felhangjai, a ’Rouges’ bénácska hangzásképe a múlté, Rock ’n’ Rolf DNS-e gyakorlatilag arra van belőve, hogy ha álmából felverik, akkor is kalózos, germános ízig-vérig heavy metal témákat ontson magából megállás nélül... és talán emiatt is van egy kicsit hiányérzetem. Mert persze nem arról van szó, hogy a Running Wildtól azt várnánk, hogy teljesen mást játsszon, mint eddig. Hanem arról, hogy a dalok nemcsak, hogy a stílust tekintve nem újítanak, de sajnos az összes dallamot, ritmust is hallottuk már nem egyszer, és nem is kétszer a fogattól. Rolf ezúttal olyan biztonsági játékra törekedett, mint a Gamma Ray az utóbbi korongoknál, ahol nem igazán találsz fogást a dalokon, de valahogy tudod, hogy egyszer már ugyanezek az arcok megírták ezeket valamivel jobban is.

Persze nem szabad gonosznak lenni, már csak azért sem, mert igen hosszú bénázás után úgy tűnik, hogy most visszatér a Runnig Wild. Sok év zeneileg szegényebb időszaka után pedig még akkor is megváltás az új korong, ha nem is fogja magát beleírni a Heavy Metal Nagykönyvébe. Egyrészt. Másrészt pedig ha bírod ezt a bandát, és echte rajongó vagy, akkor tutira nem fog zavarni az, hogy anno a ’Black Hand Inn’, vagy a ’Death Or Glory’ jobb volt. A nyitó Soldiers of Fortune, vagy a The Drift például már első hallásra is nagyot üt, de idővel a többi nóta is kiforrja magát. 4-5 végigfuttatás után már nem is akarsz semmi mást, csak együtt üvölteni a Desert Rose refrénjét Rolfival, a záró Bloody Island pedig a legszebb Running Wild „hosszúdalok” hagyományait követve mesél vérről és halálról. Így arra biztatom a tisztelt olvasót is, hogy ezúttal tekintsen el a túlzott elvárásoktól, és örüljön annak, ami van: néhány remek, himnikus heavy metal dalnak, melyek a Running Wild legszebb pillanatait idézik meg, és amelyeket egymás után hallgatva az ember kikapcsolódhat, és ellazulhat úgy, ahogy azt csak Rolfiéktől kaphatja meg!