Onslaught: VI

Vérthrasherek szerint az Onslaught műfajának egyik legendás alakja. Mivel már nem vallom magam exkluzívan csak thrashért rajongó zenehallgatónak, én óvatosabb lennék az ilyen nagy szavakkal. Természetesen az angol banda gyakorlatilag megteremtette a – kvázi egyszemélyes – brit thrash metal színteret, arrafelé ritkaságnak számított ez a műfaj mindig is, ezért kalapemelés jár. Ugyan az angoloknak volt azért egy Xentrixük meg egy Acid Reignük, és 20 évvel később feltűnt az Evile, de ki tartja ezeket a bandákat korszakalkotónak? Az Onslaught sem alapbanda olyan értelemben, mint német és amerikai pályatársaik java, másrészt zenéjükre még a hőskorban sem lehetett rámondani, hogy na igen, itt ez az a bizonyos onslaughtos riffelés, vagy egy-egy jellegzetesen onslaughtos megoldás. De lássuk, milyen utat járt be a több mint 30 éve alakult kultikus angol brigád!

Az eredetileg hardcore punkot művelő banda a ’80-as évek első harmadában alakult Bristolban. Ám mire eljutottak az albumkészítésig, jelentősen keményedett a stílus is, így az első lemez venomos kapkodása már jelezte, hogy metalosabb vizek felé eveznek. Ez volt a ’Power from Hell’ – többek között olyan zenei megoldások is szerepeltek rajta, mint a Carl Orff-féle ’Carmina Burana’ egyik részlete, ami akkoriban kezdett elterjedni a metal színtéren (gondoljunk csak az akkortájt már javában szárnyait bontogató Pokolgépre). Ezek után következett az akkoriban legkeményebbnek számító Slayer, Dark Angel, Kreator trió vonalán mozgó ’The Force’, a legjobbjuk (1986-os, amely sokak szerint a műfaj legjobb éve volt). Mindezekért persze jár a dicséret, mivel ezt az említett titánok alapműveivel egyidőben hozták össze, az említett album meg egy kultklasszikus. Ha valamikor nagyon megérdemelték volna, hogy kitörjenek az undergroundból, az bizony 1986 volt. A hármas lemezzel (’In Search of Sanity’, 1989) bevettek egy heavy metal énekest a távozó sikoltómester Sy Keeler helyére, ő volt Steve Grimmett a Grim Reaperből, így a zene is jóval dallamosabb lett, stílusában egy ’Master’/’Justice’ korabeli Metallicához hasonlított. A lemez megbukott, mivel az emberek nem tudtak mit kezdeni a 12 perces Welcome to Dying-féle furcsaságokkal, még a címadó is több mint 7 percesre sikeredett, szóval nem éppen könnyű vagy slágeres a lemez, de egy-két bosszantó hibát leszámítva zeneileg nem vallott szégyent.

1991-ben földbe állt a banda, mivel a korszellem már nem kedvezett az underground angol thrash metalnak, és ez el is tartott még így egy ideig, egész pontosan 2004-ig, amikor a banda magja, Steve Grice dobos (azóta kilépett) és Nige Rockett gitáros újra összeálltak zenélni. Ennek eredménye az újkori thrashben megkerülhetetlen Exodus hatását markánsan magán viselő hangzásvilág lett. Visszatért Sy Keeler énekes is, így minden adott volt, hogy 2007-ben a ’Killing Peace’ jól sikerüljön. Nagyot is szólt a thrash undergroundban, még Temesvárra is eljutottak, amikor személyesen is találkoztam a zenekarral. Azóta kijött még egy koncertalbum, egy koncert-DVD meg egy újabb, szintén modernebb stílusban fogant lemez (’Sounds of Violence’), újabb Exodus hatásokkal (mily’ meglepő, ugye?).

Itt tartunk, és vár ránk a ’VI’ címre hallgató hatodik stúdiólemezük. Mit is lehetne róla írni? Világot már nem fog váltani ez a stílus, ahhoz túl regresszív még eme modern köntösben is, de jó dalokat mindig szívesen hallgat az ember, főleg akkor, ha még híve is a műfajnak. A ’VI’ szűk 40 perce nem is nyújt sok meglepetést, de üresjáratot sem. A Holy Moses főnök Andy Classen által kevert anyagba nem lehet belekötni, tisztán, erőteljesen szól minden, talán néhol túl metallicásan (Fuel for My Fire), itt most talán kevesebb az újkori Exodus. Lehet, hogy ez tudatosan alakult így. Sy Keeler énekes a legbiztosabb pontja a zenekarnak az alapító Rocketten kívül, bárhol felismerhető énekesünk hangszíne, de ugyanakkor jól illeszkedik ebbe a közegbe, a hangját kb. erre találták ki. Külön tetszik a lemezen, hogy a dobtémák nincsenek túljátszva, a riffek húznak, amikor kell, de lassulás is van elég, megfelelő az egyensúly a groove-ok és a csuklógyilkos, tempós thrash riffelés között. A fogósságra is odafigyeltek, az egyszerű refrének hatására egészen könnyen megjegyezhető a zene. Akad pár nagyon jó gitárszóló is, és a dallamérzék is a helyén van, látszik, hogy nem csak csépelni tudnak (Cruci-fiction).

Valahogy úgy hozza a szokásost ez a banda most is, hogy nincs egy csepp elégedetlenség-érzetem vagy „hallottam már” benyomásom sem. Pedig tényleg hallottam ezt már ezerszer, de a jó dalszerzés valahol mindig a jó elemek újrarakosgatásából áll, és ezt tudják ők is. A tempókat is bátran variálják a megszokott határokon belül, nem fullad unalomba a lemez, a tipikusabb thrash zúzdák pedig sebességben hozzák azt, amiért a legtöbb hithű thrasher vadulni szokott (pl. Slaughterize, Enemy of My Enemy – ez utóbbi egy Overkill lemezzáró is lehetne). A jellegzetes szövegvilággal nem újítanak a bandán belül sem, elég csak a másodikként kiszivárgó 66 Fuckin’ 6 soraira gondolni, de felidézhetjük azt is, hogy „killing is my aim in life” (Slaughterize). Ebben a műfajban relatív kevés banda mutatott fel szövegileg igazán érdekes dolgokat, így nem is Onslaughtéknál kell a szociális problémák, vagy a környezetvédelmi és filozófiai kérdések megoldását keresgélni. Én azt mondom mégis, úgy jó ez, ahogy van!

A dalok abból építkeznek, amiből az odaverős thrash szerzeményeknek kell: még Pleasure to Kill módra, nagyon rövid kreatoros akusztikus intró is van (bár itt hegedűt is hallok!). Egy-két további érdekesség is felbukkan: keleties hangulatelemekkel vezetik fel az újkori Kreatorhoz hasonló dallamokkal operáló Children of the Sandet, amelynek groove-os kiállása az énekkel együtt olyan, mintha a Lamb of God írta volna (egyébként ilyesmi áll a Dead Man Walking stílusára is, bár az gyorsabb némileg, és egy kis death metalos hatás is érezhető benne).