Scorpion Child: Scorpion Child

Az amerikai illetőségű ötösfogat annak a vonulatnak a képviselője, mely a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus hard rock zenéjének örökségét ápolja. 2006 óta tevékenykedik a csapat, és az utóbbi egy-két évet azzal töltötték, hogy tökéletesítsék megszólalásukat, színpadi megjelenésüket, és sokat fejlődtek a dalírás terén is. Az anyagot Nashville-ben írták, és ugyanitt vették fel Chris „Frenchie” Smith Grammy-díjra jelölt producer segítségével, aki például a hasonszőrű The Answer zenekarral is dolgozott együtt.

Bemutatkozó albumuk mai hangon, rettenetes nyersen szólal meg, már a kezdeti nótával, a lassú tempójú Kings Highway-jal rendesen pofán vágják a tisztelt hallgatót. Lendületes, dübörgő gitárriffek, földrengés-szerű dobolás, és egy magas fekvésű, bivalyerejű énekhang. Igen, abban a bizonyos énekhangban újra halljuk Robert Plantet. Ugyanez a hatás tetten érhető a Rival Sons és a már említett The Answer zenéjében is. Úgy látszik, ez a Led Zeppelin reneszánsz nem akar alábbhagyni, amivel a világon semmi baj nincs. Nem véletlen, hogy a három veterán teljesen megérdemelten megkapta Amerika egyik legnagyobb kulturális elismerését, a Kennedy Center Honors díjat.

Azonban a Scorpion Child muzsikájában nem érzem ennyire egyértelműen a Zep hatást, mint a másik két fiatal csapat esetében. Szerteágazóbb, fémesebb, savasabb dalokat hallok, a két gitár miatt teltebb a hangzás is, bár csak egyikük szólózik. Jó, az Antioch-ban ott figyel a Your Time Is Gonna Come az első Zep lemezről, de ez az öt amerikai srác nem követi hűen a nagy elődöt. Mindenképp említést érdemel Aryn Jonathan Black bivalyerős bömbölő hangja, akibe, ahogy már mondtam, ugyan nagy adag Robert Plant (fazonban inkább David Byront hozza) szorult, a finomságokra, az érzelmekkel való játékra nem alkalmas, vagy nem mutat ebből sokat.

A lemez közepe leül, bár ott sem lacafacáznak, csak elfogy a muníció. Az utolsó három szerzemény megint erős: a Paradigm sodró lendülete tényleg Zeppes, a Red Blood lassú, ám zúzós alaptémája elhalkul a közepe felé és mindenféle érdekes, esetenként alig hallható hang hallatszik. Majd tizennégy perc hosszú, talán lecsíphettek volna belőle. A zárótétel, a Keep Goin’ egyértelműen progresszív rock jegyekkel bíró, Hammond orgonával súlyosbított alkotás. Jó végszó. A Red Blood-on kívül a dalok nem hosszúak, tudják a srácok, mikor kell abbahagyni.

Szimpátiával tölt el a rockzene eme nosztalgikus vonulata. Lám, ezek az őskövületek és lemezeik még mindig üzenetértékkel bírnak a fiatalok számára, ám az már kevésbé szimpatikus, ha valaki „blacksabbathabb” akar lenni a Black Sabbathnál vagy „ledzeppelinebb” a Led Zeppelinnél.