Dreamtale: World Changed Forever

Mitévő legyen az egyszeri kritikus, amikor szétmarja belülről az objektivitás és az elfogultság ádáz, soha véget nem érő harca? Hogyan szóljon egy olyan zenekarról, amelyet kis túlzással mindenhol csak Stratoarcticának csúfolnak, – hiszen az eredetiség csírája sehogy sem tudta megvetni magát a zord acéltalajban – mégis olyan albumot szült, amelynek dallamai viking hajókat elnyelő hullámokként térnek vissza és vissza az agyába? Kész szerencse, hogy van rá pár száz szava, hogy megtalálja a megoldást a ’World Changed Forever’ című feladványra…

A legkorrektebb, ha már az elején lefektetjük a játékszabályokat: akit a vérhas kerülget az európai jellegű power metal (csak azért is leírom: europower) hallatán, akiknek tikkelni kezd a szeme a vidám harmóniák felcsendülésekor, vagy netán álomba sírják magukat a cukormázként ragadó refrénektől, azok ne próbálkozzanak a Dreamtale-lel. Szóltam előre, így remélem nem fog majd el a heveny csuklás a napokban… A finn (ki gondolta volna?) zenekart nemhiába tituláltam Stratoarcticának, kis túlzással tényleg a két ismertebb földi bátyó keresztmetszetéből áll össze a zenéjük. Bár amennyire finn vér csörgedezik a Dreamtale ereiben, annyira talján is: néhány dalnál Vision Divine-os és enyhén Rhapsody-s ízeket is éreztem a Dreamtale ízletes főzetében. Tehát itt van ez az északi-déli hibrid, amely, mint a mellékelt ábra is mutatja, minden, csak nem a spanyolviasz feltalálója, mégis úgy ontja magából a fülbemászóbbnál fülbemászóbb dallamokat mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Erkki Seppänen tökéletes választás volt a zenekar élére, ez már a harmadik album, amit ő énekel fel. Stílusa és hangszíne valahol Bruce Dickinson és Fabio Lione között állapodik meg, de a legfontosabb, hogy a dallamokat is remekül szerkeszti. Nem is a refréneket emelném ki, hanem a verzéket, az intrót követő Island of My Heart vagy a The Signs Were True igazi mestermű ilyen szempontból. Előbbi nyitása akár Nightwish is lehetne, utóbbi énektémáját pedig akár Dickinson is írhatta volna. A konceptalbumon inkább a vidámabb hangvételű dalok dominálnak, legalábbis zenei téren, a szövegvilágot kissé borongósabbnak érzem, de ez a kettősség jót tesz a korongnak. Az egyik legérdekesebb darab a Join the Rain, amely arcátlanul beilleszkedik a mai disco-metal trendbe, végig az elektronikus ütemek vezetik a dalt, azonban annyira fogós a refrén, hogy simán rácuppantam, mint kiéhezett kutya a csontra.

S hogy tovább folytassam a hasonlítgatásokat: egy-két pofátlan Gamma Ray nyúlás is befigyel a korongon, a Tides of War egy-a-másfélben a Send Me a Sign copy paste-je… s hogy egy „legális” párhuzamot is vonhassunk a Stratovarius és a Dreamtale között, említsük meg a jó Timo Tolkkit, aki a keverési munkálatokért volt felelős a ’World Changed Forever’-ön. Ez amúgy idestova már a hatodik nagylemeze volt a tamperei brigádnak – szerintem az eddigi legjobb, bár tény, hogy ez sem fogja őket az elit ligába repíteni. Megbízható iparosok ők, a Seppänen-Keränen szerzőpáros ezúttal is hozta a szépséges dallamokat, így nem lehet letagadni, hogy takaros kis albumot raktak össze. Már csak egy kis önállóság és picivel nagyobb változatosság kéne, bár ha eddig nem tudtak kitörni a másodvonalból, akkor ezután már szinte lehetetlen lesz. Ettől függetlenül ajánlom azoknak, akik dallamos power metalt kérnek a menzán, garantált, hogy nem fognak csalódni. Aki pedig tényleg émelyeg az efféle cuccoktól, az nyomjon be egy kis Mardukot, aztán majd Rockmaratonon jól meg is sasoljuk őket.