Venomous Maximus: Beg Upon The Light

Mi történik, ha a motorbicikli-építő, a tetoválószalonos és a csípősszósz-készítő találkozik? Hát persze, hogy metal lemezt csinálnak! Milyet? Olyan doomos, heavy metalosat. Egyenesen a ’80-as évekből. Mintha a Witchfinder General kapott volna újra erőre, összeállt volna jammelni a Cirith Ungollal meg a Manilla Roaddal, majd elfüstöltek volna egy jointot a High on Fire legénységével. Különös szerelemgyerek tehát a Venomous Maximus, amely a G.I. Joe-ból vette a nevét, dalszövegeit pedig mintha a mai szemmel erősen giccsesnek tűnő, gótikus Hammer-horrorok inspirálták volna. A texasiak a ’80-as évek metalesztétikáját támasztják fel sírjából, ám semmi közük az olyan társaikhoz, akik csak végigportyázzák és kifosztják a Nagyok életművét, hogy aztán pár új dalszöveggel és énekdallammal kiegészítve újra piacra dobják azokat. A Venomous Maximus nem egy emlékzenekar, amely túl sok bátorságot merített heti whisky-penzumából, és összetákolt egy önálló lemezt – a Gregg Higgins énekes-gitáros vezette formációnak láthatóan átgondolt, vérmesen komoly koncepciója van arról, mi is az a metal zene.

A metal elsősorban piszkosan kemény, tömör és masszív riffekből áll. Legyen az a Battle of the Cross málhás-archaikus doomja, vagy a Venomous Maximus NWOBHM-ihletésű galoppozása, a ’Beg Upon The Light’ fattyai torz riff-szörnyetegek, amik zsigeri erővel szakadnak ki a kissé mocskos hangképből. A Higgins-Larson páros témái mindgvégig húzósak, feszesek, mint az akasztófakötél, a zsíros riffeket csorgató duó játékának pedig a ritmusszekció középtempóban barangoló, de a változatosságot is kedvelő munkája alapoz meg. Az igazi különlegesség – és a Venomous Maximust imádom/gyűlölöm zenekarrá avató pontja – Gregg Higgins éneke. Higgins ugyanis úgy énekel, mintha King Diamond halálhörgéseit hallgatnánk, és úgy rimánkodik, mintha rozsdás spanyolszékben vagy júdásbölcsőben kínoznák. Ám az énektémák nem kapják meg a szokványos, kitüntetett szerepüket, amit egy heavy vagy doom metal zenekarnál kiérdemelnének. Higgins egy plusz hangszerként, többnyire atmoszférikus aláfestésként használja hangját, amivel a banda körülrajzolja azt a meggyötört, horrorisztikus miliőt, ami a dalaikból árad. A lovecrafti novellák beleélős narrátorának is tökéletes frontember hol szaval, hol lazán odapöckölt egysoros refréneket oszt (ld. Give Up The Witch), amik még álmában is kísértik az embert, ám vokálmunkája következetesen kibújik a berögződött elvárások alól.

A ’Beg Upon The Light’-ot csak egy oldalról lehet betámadni: elsőre egysíkúnak hat a lemez, egybefolynak a dalok, talán pont azért, mert az ének dallamokat és kapaszkodót se igazán nyújt. Aki viszont a mai gyorsfogyasztói szokásokat félretéve hajlandó beleásni magát az albumba, az nem csak kiérlelt, állhatatos riffeket kap ajándékba, de precízen összerakott dalokat is. A nyitó kettőst azért nem kell félteni, a Path of Doom, valamint a Give Up The Witch simán a ’Beg Upon The Light’ legjobbjai közé fészkeli be magát, a kezdőlendület pedig simán viszi magával az amúgy tényleg lovecraftiánus dalszövegek közé csöppenő hallgatót.

A későbbiekben ügyesen variálnak is a hangulaton, a Funeral Queen kriptaszagú orgonajátékának a Father Time akusztikus átvezetője bókol, karöltve a Mothers Milkben és a Hell’s Heroes-ban felbukkanó hegedűszólamokkal. A hasonszőrű, apró momentumok is hozzájárulnak a ’Beg Upon The Light’ epikus hangulatához, amely olyan szégyentelenül burjánzik minden dalban – anélkül, hogy szimfonikus vagy ellágyult dallamok lopóznának fel a lemezre –, mint a metal zene aranykorában. Legyen szó a Dream Again vagy a névadó kissé blackes beütésű gitárjátékáról, esetleg a Moonchild agresszív, kozmikus mágiájáról, a Venomous Maximus minden daláról ordít, hogy ez klasszikus metal, annak minden erényével – merthogy hátránya nemigen van.