Elvenking: Era
Aydan - gitár
Damnagoras - ének
Rafahel - gitár
Lethien - hegedű
Symohn - dob
Jakob - basszusgitár
Vendégek:
Jon Oliva - ének
Teemu Mäntysaari - gitár
Maurizio - furulya, sípok
01. The Loser
02. I Am the Monster
03. Midnight Skies, Winter Sighs
04. A Song for the People
05. We, Animals
06. Through Wolf's Eyes
07. Walking Dead
08. Forget-me-not
09. Poor Little Baroness
10. The Time of Your Life
11. Chronicle of a Frozen Era
12. Ophale
13. Khanjar (bonusz)
Az Elvenking úgy látszik, szereti a beszélő címeket: míg a 2006-os ’The Winter Wake’-kel befutottak egy nagyobb közönség körében, a rákövetkező ’The Scythe’-tal pedig elkaszálták magukat a régi rajongók szemében, az idei – szimplán csak ’Era’-ra keresztelt lemezen – gyakorlatilag összegzik életművüket. Vagyis: az ’Era’ azért olyan jó, mert minden megvan benne, amiért az Elvenkinget szeretni lehet. És ebbe ugyanúgy beletartozik a ’The Scythe’ által bevonzott kicsit göteborgis, kicsit thrash metalos vonal, mint a korai „klasszikusok” egyenesvonalú power metalja, vagy a ’Red Silent Tides’ által népszerűsített hard rockos dallamvezetés. De mivel Damnagoras-nak most már van saját játszótere (Hell In The Club), ahol kiélheti rocksztár-hajlamait, és a megírhatja saját bugyinedvesítő rock ’n roll slágereit, így a ’Red Silent Tides’ után, az átfogó stílust tekintve visszatérhetett a zenekar ahhoz, amihez ért: a hegedűdallamokkal kísért power metalhoz.
Az ’Era’ sikerének titka meglepően egyszerű: a jó arányérzék az, ami kiemeli a korábbi Elvenking-albumok sorából, és helyrepofozza az előző két stúdiólemez bakiját. Elég csak belefülelni a nyitó The Loserbe: olyan duplázások és szaggatott riffelések mennek itt, amely bármelyik modernebb felfogású keménymetalos zenekart lekenyereznének, mégis, dallamosságban még ez a lúzer is veri az előző lemez szürkébb eresztéseit. Miután a felütéssel jól tökön ragadták az eleinte nem túl lelkes rajongót, az I Am The Monsterben azzal kenyereznek le, hogy Jon Oliva énekel egy sort a maga ráspolyos hangján – és mikor elérünk a Midnight Skies, Winter Sighs-hoz, rájöhetünk, hogy az olasz srácok ezúttal nem tudnak kifogyni a ragadós melódiákból. Az ’Era’ kb. az az Elvenkingnek, mint a ’Destination Set to Nowhere’ a Vision Divine-nak: egy évtizede csiszolgatott stílus pofátlanul slágeresre fazonírozott verziója, amely a zenekar talán legkönnyebben emészthető alkotása.
Az ’Era’ annyira lubickol a kebeldagasztó dallamokban, hogy az egy hithű acélszívnek már szégyenteljes lehet (bár tudjuk: a heavy metal sosem ódzkodott a giccstől) – főként az együtténeklős refréneket találták el, és itatták át némi musicales-epikus ízzel. Olyannyira, hogy ez az epika vissza is köszön a záró dalban: a majd’ 7 perces Chronicles of a Frozen Era a lemez nagy ívű, kissé Avantasia-beütésű darabja. Ám Jon Oliva jelenléte is kihathatott a zenére, ugyanis a Forget-Me-Not végére egyenesen egy Savatage-szerű kánon-részt biggyesztettek, ami kiemeli a dalt az átlagballadák tengeréből. Ám nem csak az énekdallamok terén tettek ki magukért Aydanék: akár a We, Animals-t, akár a Walking Deadet hallgatjuk, a melankolikus hegedűfutamok vagy a harmonikus gitárleadek tolmácsolt dallamok ugyanúgy előtérbe tolakodnak, mint Damnagoras elegánsan ívelt refrénjei.
Habár a hegedűt nem rehabilitálták annyira, hogy a folk-dózis felérjen a ’Heathenreel’-ével, összességében mégiscsak nagyobb szeletet hasít ki magának a munkamegosztásból Lethien, mint a 2010-es korongon. Inkább power, mintsem folk metal a műfaj neve, ám Aydan rendkívül kreatívan boronálja össze a különböző stílusokból összeválogatott motívumokat. Ami azt illeti, még a ’Two Tragedy Poets’ akusztikus megközelítése is felfért az ’Era’ stíluspalettájára: nem csak színező elemként bukkan fel az akusztikus gitár egyes dalokban (Through Wolf’s Eyes), de többször a főszerepet is átveszi – az A Song For The People musical-duettben előadott, lenyűgöző intermezzo két power-sláger között, az Ophale pedig az 50 perces album atmoszférikus, furulyaszóval kísért levezetése. Az ’Era’ így nem csak olyan gyorsan üt, mint az abszint, de le is nyűgöz (relatív) változatosságával, ami a durvább műfajokból is merítő power metaltól az akusztikus hangulatdalokig, a musicales dallamvezetéssel felvértezett daloktól az édeskeserű balladákig terjed.
Az ’Era’ helyreigazítja a banda ’Red Silent Tides’, illetve a ’The Scythe’ által megtépázott renoméját – az Elvenking legjobb lemeze 2006 óta, ami a zenekar minden erényét képes belesűríteni egy perfekt lemezbe. Az ’Era’ kb. az az Elvenkingnek, mint a ’Destination Set to Nowhere’ a Vision Divine-nak: egy évtizede csiszolgatott stílus pofátlanul slágeresre fazonírozott verziója.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 2182 olvasás
2 hozzászólás "Elvenking: Era"
1. Egyetértek a beszámoló
Egyetértek a beszámoló írójával, jó lemez lett ez. Habár nekem a 2008-as 'Two Tragedy Poets' is nagyon tetszett, remek dalok vannak rajta ('Miss Conception', 'Another Awful Hobs Tale', stb.), de valóban, a 'The Scythe'-nál és a 'Red Silent Tides'-nál is jobb lemez lett az 'Era'. Érdekes, nemrég meghallgattam az együttes második lemezét újból, a 'Wyrd'et, elég rossz emlékeim voltak azzal a lemezzel kapcsolatban, de szerintem az sem lett rossz egyáltalán, csak hát igen, hiányzik Damna hangja róla. Nálam még mindig talán a 'The Winter Wake' lemezük viszi a prímet, egyszerűen azon található a kedvenc dalom tőlük ('Rouse Your Dream'), amit mai napig rengetegszer meghallgatok. Persze, a 'Heathenreel' lemezük a legalapabb, ha lehet így fogalmazni, de nekem valamiért a 'The Winter Wake' tetszik eddig a legjobban. Aztán a 'Heathenreel' és a 'Two Tragedy Poets', valamint az 'Era'. A kimaradt három pedig ezek után jön.
Azt esetleg még meg lehetett volna említeni, hogy kiszállt két, gyakorlatilag alapító tag a bandából, Zender dobos és Gorlan basszusgitáros, ám az új tagok is remekül megállják a helyüket. Jó lenne egyszer egy teljes műsoros bulin is látni már Elvenkingéket itthon, mert a Metalfestes 30 percük az rettentően kevés volt.
2. Érdekes, én nagyon bírom a
Érdekes, én nagyon bírom a Wyrd-et Kleid hangjával, egészen különleges - bár lehet, hogy ez már az imádom/utálom kategória.
A ritmusszekció cseréje a cikkbe azért nem került bele, mivel szerintem különösebb változást nem hozott a dolog - a zenekarral készített interjúnkban viszont lesz róla szó :)