Magnum: On The 13th Day

Elképesztőek ezek a veterán csapatok. A hatodik x-et elhagyva nemhogy csökkentenék a lendületet, és takaréklángon égnének, hanem egyenesen fénykorukat idéző munkatempóban dolgoznak! Több, szintén elképedésre és csodálkozásra okot adó társa mellett a Magnum is ezen alkotógárdák sorát gyarapítja. Egy évvel ezelőtt még ’The Visitation’ című hanghordozójukat tarthattuk számon aktuálisként, idén pedig már e korongra is „csak” mint az előzőre tekinthetünk, ugyanis az ősz folyamán már meg is érkezett gyors folytatásként jelen cikk tárgya.

A babonára utaló ’On The 13th Day’ címmel ellentétben természetesen szó sincs semmiféle ballépésre, a „fiúk” ezúttal is biztosra mentek. A Magnum célja ugyanis ma már nyilvánvalóan nem a világegyetem megváltása, hanem sokkal inkább a közönség és saját maguk szórakoztatása. De ez a zenekar ma már nincs is rászorulva arra, hogy kvalitásait bizonygassa, hiszen ezt az eddigi, több évtizedre visszanyúló karrierjük alatt épp elégszer megtehették már. Ugyanakkor persze az sem jelent feltétlenül jót, ha mindezzel az illető muzsikusok tisztában vannak, hiszen jó pár rockzenei társulás utóbbi munkái kapcsán éppen a motiváció hiánya kapcsán panaszkodhatunk, ennek egyik legtipikusabb példáját egy bizonyos new jersey-i székhelyű csapat adja… Szerencsére azonban a Magnum esetében semmiképp sem beszélhetünk ihlethiányról, hiszen hallhatóan 2012-ben is maximális profizmussal és lelkesedéssel tárják elénk hard rock, progresszív rock, és AOR elemekből összegyúrt muzsikájukat.    

Erről kapásból meggyőződhetünk a rövid felvezetéssel induló, kellemesen emelkedett hangulatú nyitás hallgatásakor. A hét és fél perces All The Dreamers című szerzemény kiválóan megadja az alaphangulatot, nem véletlenül kezdődnek mostanság ezzel a Magnum estek. Az ezt követő, jólesően AOR-os beütésű Blood Red Laughter, a némi misztikummal operáló Didn’t Like It Anyway, vagy épp a jól eltalált, középtempós címadó dal mind-mind kortalan alkotások, amelyek akár a nyolcvanas években is születhettek volna. Egyedül talán Bob Catley felfelé ívelőbb énektémáinál ütközik ki a jelenkor, de szerintem még így is sokan szeretnének úgy énekelni, mint Catley a 65. (!) életévében. Az énekes ráadásul igencsak kitesz magáért, és még mindig egészen bámulatos érzékkel fűzi a dallamokat egymáshoz.

De a hangszeres szekció is megérdemli a dicsérő szavakat, ugyanis az összes dalban rendkívül ízléses és kimunkált hangszereléseket hallhatunk. Külön említésre méltó például, amilyen könnyedséggel a Dance of the Black Tattoo című dalban összekapcsolják a súlyos gitártémákat a zongora érzékeny drámaiságával. Tipikus, sokat megélt zenekarokra jellemző elegancia.

Tehát, aki ebben a 11 dalban a forradalmi megmozdulásokat keresi, az csalódni fog. Aki viszont első osztályú dallamokra és zenei finomságokra vágyik, annak remek választás a Magnum legújabb dalkollekciója. Ja, és ne tessék csodálkozni az egyes dalok egyre gyakoribb meghallgatásán, ez csupán a jól sikerült melodikus rock albumok jellemzője.