Ulver: Childhood's End

Habár a 'Childhood's End' címen megjelent új Ulver lemezt sorlemezként tüntették fel, mégsem illeszkedik szervesen a zenekar életművébe, ugyanis ez a 16 nóta nem új, hanem feldolgozás, mégpedig olyan rég elfeledett, a '60-as, '70-es években tevékenykedő zenekarok dalainak újragondolása, amik az Ulver tagjainak különlegesen kedvesek, hiszen ezeken nőttek fel, és ezeket hallgatják mind a mai napig.

Az Ulvertől jogosan várhatnánk azt, hogy ezekből a pszichedelikus rock/pop dalokból egy teljesen felismerhetetlen, elborult, művészi, igazi „ulveres” albumot írnak, de nem ez történt, sőt! Olyannyira alázattal készítették az átiratokat, hogy a végeredmény egy könnyen hallgatható, végtelenül dallamos, és így egyáltalán nem „ulveres” lemez lett, ami egyaránt erőssége és egyben gyenge pontja is a lemeznek. Erőssége, hiszen igazságot szolgáltat ezeknek a daloknak, ugyanis ezek a zenekarok sosem lettek olyan híresek, elismertek, mint azt (Kristoffer Rygg szerint) megérdemelték volna, és ezzel a modern, mai megszólalással olyanokhoz is eljuthatnak, akik eddig nem is hallottak ezekről a zenekarokról és dalokról. De egyben ez a gyenge pontja is, mert azoknak, akik egy valódi új Ulver lemezt vártak, csalódást fog okozni, közérthető, populáris megszólalásával, egyszerű hangszerelésével és helyenként  poposan naiv szövegeivel.

Feldolgozás-lemez révén az alapok ugye adottak, így nincs is értelme azt boncolgatni, hogy jók-e a dalok, vagy sem, mindenesetre érdemes meghallgatni az eredeti verziókat is, hiszen sok közülük bizony még mai füllel is teljesen élvezhető. A dalok eredeti hangulatára azért sikerült egy szürke, borús fátylat borítani, így nem kevés ulveres íz is felfedezhető, de leginkább Kristoffer Rygg teljesítménye az, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Rygg azt már sokszor bizonyította, hogy jó énekes, de ezeket a dalokat olyan átéléssel, elegánsan, sokszor szívszaggatóan gyönyörűen énekli, hogy az valami csodálatos. Általánosságban elmondható, hogy inkább a lassabb dalokra éreztek rá jobban a zenészek, hiszen a lebegős, varázslatos, merengős Today, a sötét, keserédes, filmzeneszerű Dark Is The Bark, az akusztikus gitárral elővezetett Magic Hollow, vagy a Pain of Salvation 'Road Salt'  lemezeire is jellemző, nem kevés bánatos hangulatot árasztó, zseniális Where Is Yesterday egyaránt a lemez csúcspontjai közé tartozik. Ezzel szemben a vidámabb, tempósabb tételeket, mint a The Trap, vagy a tipikusan pop dalokra jellemző szöveggel operáló 66-5-4-3-2-1 inkább „csak” érdekes, kellemes hallgatnivaló, mintsem katartikus élmény.

Azt gondolom, hogy azok fogják igazán nagyra értékelni ezt a lemezt, akik ismerik a The Pritty Things, az Electric Prunes, vagy a feldolgozásra kerültek közül bármelyik zenekar munkásságát, esetleg ezeken a zenéken nevelkedtek (ha van egyáltalán ilyen Magyarországon). Azoknak pedig, akik hozzám hasonlóan most hallanak először ezekről a zenekarokról, ajánlom, hogy áskálódjanak egy kicsit, hallgassák meg az eredeti verziókat, esetleg szerezzék be valamilyen használt lemez vásáron az eredeti hanghordozót, hiszen ez a lemez tökéletesen példázza, hogy mennyi jó muzsika veszett annak idején a feledés homályába.