Overkill: The Electric Age

Az Overkill a thrash metal Ossianja... már ami a rendszeres, megbízható lemezmegjelentetést illeti. ;) Itt egy több mint 30 éves banda, akik elkészítették a 17. albumukat. Ráadásul, ha végignézek a diszkográfián, ez a csapat ritkán szokott hibázni. Az előző korong, az ultracombos 'Ironbound' nálam 2010 egyik kiemelkedő alkotásának bizonyult, a kérdés csak az volt, hogy vajon ezúttal sikerül-e még feljebb tornászni a lécet, vagy sem?

Az Overkillt még anno a ’Killbox 13’ kiadása környékén ismertem meg, s azon túl, hogy első pillantásra magával ragadtak Jersey metalkirályai, véleményem szerint ettől a lemeztől kezdve kezdték el amolyan „második aranykorukat” megélni. Sem a ’ReliXIV’-vel, sem a folytatásokkal nem hibáztak. Hogy mi a titka ennek a már hosszú ideje kitartó magas teljesítménynek? Ki tudja? A csapat felállása már régóta stabil, és igencsak ráéreztek a srácok arra, hogy mi is az, ami igazán testhez álló nekik. Blitz hangja egész egyszerűen tökéletesen passzol – az őszinte, inkább agresszív, mint brutális – muzsikához. A gitármunka pedig számomra rendkívül szórakoztató mind a riffeket, mind a szólókat tekintve.

Ezen felül pedig nem szabad megfeledkezni arról a nagyjából tökéletességre csiszolt profizmusról, amivel a banda egyengeti a lépéseit. A produktumról süt az egység, a borítóképtől egészen a számösszeállításig. Nem akar az Overkill túlmutatni magán. Alapvetően a sebesebb dalok dominálnak, így igazán lendületes, sőt, helyenként már-már punkosan vadóc a muzsika. Valahogy úgy érzed, hogy Blitz akármelyik pillanatban előugorhat a hangfalból, hogy lekeverjen egy nagy maflást. Egyszerű, nyers és arcbamászó a végeredmény.

Tíz szám, ötven perc. Az album minden tekintetben tökéletesen illeszkedik az utóbbi idők Overkill lemezei közé. A hangzás remek, egy rövid, vészjósló intro után már indul is a darálás. Igazából semmi újat, vagy semmi olyant nem vonultatnak fel, amit ne hallottunk volna már korábban is. A szokásos, tipikusan Overkill-es kórusok, dallamok, témák köszöngetnek vissza, a jól bejáratott arcbamászó, agresszív, mégis pőre thrash metallal. Egyszóval a csapat már-már védjegyszerűvé vált világával. Miért nem kerültek be „a nagy négyesbe”? Vagy talán még a kicsit kibővített 6-os 7-es-be sem? Talán pont a már említett pőre, punkos attitűd okán. Kevesebb a keménykedés, és az aprítás, feszesebb, tökösebb, és ezáltal vadabb a muzsika. Hallgasd meg a 21st Century Mant, ebből aztán hiányzik minden fölösleges cicoma. Hogy egy kissé közhelyes legyek: az Overkill nagyszerűsége az egyszerűségben rejlik. Sokan tanulhatnának tőlük.

A lecsupaszítottság ellenére (vagy inkább e miatt) fantasztikus a végeredmény. Egész egyszerűen élvezetes. Jól áll nekik, amit csinálnak, és kész. A Come And Get It koncerteken tuti favorit lesz, de az Electric Rattlesnake, vagy a nyugis introból kibontakozó Good Night is simán a nyári fesztiválok moshpitmenyországává változtathatják bármelyik metalrendezvény küzdőterét. Nincs is értelme szaporítani a szót, az Overkill jó eséllyel idén is jól el fogja a verni a teljes thrash színteret (bár a Kreator meg a Testament ebbe még beleszólhat).