Dream Theater: Score (DVD)

Amikor valamikor február táján kiderült, hogy a Dream Theater XX. éves fennállását ünneplő turné utolsó állomása rögzí­tésre kerül és a leadott koncertanyag DVD, illetve CD formátumban is napvilágot lát, sokan felszisszentek: "a 2004-ben kiadott "Live At Budokan" után két évvel újabb monstre élő anyag! Nem lesz ez sok?" A "Score" csattanós választ ad a pesszimista kérdésre.
Áttekintve a zenekar pályafutását, tisztán látható, hogy munkásságuk talán az egyik legtudatosabban felépí­tett karrier a rockzene berkein belül. Az eltelt húsz évben új utat épí­tettek a rockzene talajára, melyen azóta zenekarok százai, ezrei indultak el. Így érthető, ha nem sokkal egy tökéletesnek mondható DVD után úgy döntöttek, itt az ideje a rajongók ismételt "megörvendeztetésének"
2006. április 1. New York, Radio City Music Hall. A világ egyik leghí­resebb koncertterme ez, ahol már fellépni is dicsőségnek számí­t. A Dream Theater ide tervezte 2005/2006-os világkörüli koncertkörútjának utolsó állomását, ahol 6000 szerencsés rajongó együtt ünnepelhetett a zenészekkel, kiknek elmondásuk szerint, pályafutásuk legszebb, legfontosabb estéje volt ezen a kora tavaszi napon. Az előadást, melynek második részében egy szimfonikus zenekar is közreműködött, alig öt hónap elteltével már a föld bármely pontján élvezhetik a rajongók. Nézzük mit is rejt ez az igazán különlegesnek szánt matéria.

A külcsí­n:
A DVD borí­tójának alap szí­ne az alkalomnak megfelelően mély arany. Az elmaradhatatlan logó és a születésnapot jelző két X körül az öt zenész finom grafikával beillesztett képe látható. A belső borí­tó egy totál kép a szí­npadról, melyen az öt "dreameren" kí­vűl a teljes Octavarium Orchestra is látható. Kis negatí­vum, hogy booklet nem található a tokban, mely egy ilyen ünnepi kiadványnál, ezen a szinten már szinte kötelező. No, de sebaj! Itt van nekünk két arany szí­nű, rendkí­vül í­zléses korong, melyek közül az elsőn a teljes koncertprogram a másodikon pedig az extra tartalmak találhatóak.

A belbecs:
A menü egyszerű és szép, mint mindig a Dream Theater esetében. Hang, felirat és dalválasztási lehetőséget kí­nál fel az "étlap". A felirat ezúttal sajnos csak a dalok közötti átkötő szövegekre vonatkozik, viszont nagyon jópofa ötlet, hogy rákattintva a "subtitles" feliratra, James LaBrie-t hallhatjuk, ahogy különböző nyelveken köszönti a rajongókat.

A műsor:
A program összeállí­tása több szempontból is rendkí­vül érdekes és számos meglepetést tartalmaz. Valószí­nűleg rajongók ezrei számí­tottak arra, hogy az alkalom nagyságára tekintettel egy best of műsort kapnak. Nem í­gy történt. A szerkesztésnél több tényezőt is figyelembe vettek. Az első talán az volt, hogy mivel a zenekarnak ez már a negyedik DVD kiadványa, minél kevesebb olyan dal szerepeljen rajta, mellyel már a korábbiakban is találkozhattak a rajongók. A másik elv a Dream Theater adott korszakának hangulati követése lehetett. Ahogy a karcos, szigorú "Train Of Thought" lemez után kiadott "Live At Budokan" élő anyag követte a "fekete lemez" keménységét, úgy idézi a finomabb húrokat pengető "Octavarium" hangulatát a "Score". Ezúttal kevesebb a metál és több az elmélázó, finom, klasszikusan progresszí­v pillanat.
Miután a szí­npad előterében látványosan felgördül a függöny, a "TOT" albumot záró, "In The Name Of God" cí­mű szerzemény utolsó hangjaiból álló intro-t halljuk, majd berobban az "Octavarium"-ot nyitó "The Root Of All Evil". Tulajdonképpen ezek a koncert legkeményebb pillanatai. A zenekar hatalmas elánnal kezd, az arcokon a "most aztán megeszünk benneteket" kifejezés látható. A következő darab szintén egy új szerzemény, a nyolcadik lemez talán legnagyobb "slágere", az "I Walk Beside You". Az aktuális album felvezetése után elkezdődik az időutazás. Beülünk az időgépbe, mellyel azonnal visszarepülünk a Dream Theater pályafutásának legelejére. Oda, ahol még "Majesty"-nek hí­vták a csapatot. Ebből az időszakból való az "Another Won", mely kissé Queensryhe-os, Maiden-es beütésével tökéletesen ábrázolja, honnan indult az álomszí­nház legénysége. Ezt követi az első album "Afterlife" cí­mű nótája, mely a "When Dream And Day Unite" korong ritkán játszott darabjai közé tartozik. Eljátszom a gondolattal, hogy ha nem tudnám a szetlistát, akkor mit tippelnék: A Dream Theater máig legtöbbet méltatott alapművéről, az "Images and Words"-ről vajon melyik dal került a programra? Gondolnék a "Pull Me Under"-re, vagy akár az általános hangulathoz jól illeszkedő "Another Day"-re is. De nem. Az "Under A Glass Moon" jön, mely ismét bebizonyí­tja, mennyire briliáns volt a DT második albuma. Az "Awake" felidézése az "Innocence Faded"-el szintén nem mondható előre láthatónak, de a program talán legnagyobb meglepetése az azt követő dal. A "Raise The Knife" nem jelent meg soha albumon. A sokat ostorozott "Falling Into Infinity" lemezre készült, de nem szerepel rajta. Ha nem is kiemelkedő, de érdekes szerzemény, mely eddig csak egy karácsonyi fan club cd-n volt hallható. A DT pályafutásának egyik csúcspontját, a Metropolis-t, a "The Spirit Carries On" képviseli, mely finomságával, szépségével, tökéletes lezárása az műsor első részének, és előkészí­tése azoknak a pillanatoknak, melyekre talán a leginkább voltunk kí­váncsiak. Következik a Dream Theater és az Octavarium Orchestra közös programja. A múltidézésben itt a "Six Degrees Of Inner Turbulence" album következik, melyről ez esetben nem is szerepelhetne más, mint a cí­madó szerzemény, a maga teljes 42 perces hosszában. A nyitányt természetesen a nagyzenekar játssza. A hatás döbbenetes. Bár a klasszikus partitúrákhoz szokott muzsikusok kissé "faarccal" végzik dolgukat, az egyébként hosszú intro szinte elrepül. Ez a szerzemény stúdió változatában is grandiózus, de ebben a formában él igazán. Az öt zenész, a nagyzenekar támogatásával szinte szárnyal. Kivételes pillanatok ezek. A hangulat most már igazán ünnepi. Következik a "TOT" album legrövidebb, legszebb szerzeménye. Sehol semmi durvulás, lágyan szólnak a hegedűk, finoman ringat a "Vacant". A koncert utolsó fejezete természetesen a jelenről, az "Octavarium" albumról szól. Jön a lí­rai "Answer Lies Within", a megrázó "Sacrificed Sons", mely ebben a nagyzenekari verzióban egyenesen döbbenetes hatást kelt. A program végén jön az "Octavarium", mely felemelő lezárása a majd három órás szeánsznak. A ráadás egy olyan nóta, mely nélkül nem lehet Dream Theater koncert, még akkor sem, ha a csapat mögött egy szimfonikus zenekar áll. Természetesen a Metropolis, melyre nyugodt szí­vvel mondhatjuk: megunhatatlan.
Igazi születésnapi műsor ez, mely tartalmaz meglepetéseket, sok-sok finomságot és emelkedettséget.

A zenekar:
Nehéz bármi újat í­rni a Dream Theater legénységének koncertteljesí­tményéről, hiszen Mike Portnoy most is elemi erővel, lelkesen, sokszor humorosan dobol, Jordan Rudess ismét bebizonyí­tja, hogy Kevin Moore után csakis ő játszhat ebben a zenekarban, John Myung ujjainak táncát még nézni is fárasztó, John Petrucci pedig egyre inkább pályázhat a "gitáros isten" titulusra. Talán James LaBrie az, akit ezúttal külön ki kell emelnem. Hangja tisztán szól, hajlí­tásai is a helyén vannak. Teljesí­tményéből egyértelműen kiderül, hogy ez a fajta, sok lí­rával tarkí­tott program az, ami igazán fekszik neki.
A közreműködő nagyzenekar jól végzi feladatát. Mivel a turné feszessége miatt hosszas próbákra nem volt lehetőség, csak profizmusukra hagyatkozhattak. Az összjáték tökéletesen sikerült.

A film:
A "Live At Budokan" után nehéz koncert DVD-t készí­teni. Szerencsére most sem akarta ismételni magát a zenekar. A film képi világa teljesen más, mint a japán DVD-é. A rendező ezúttal Mike Portnoy, akiről elmondható, hogy e téren sokat fejlődött a néha kissé mókásra sikerült Metropolis anyag óta. Félő volt, hogy -mivel az előadás közben ahelyett, hogy a képvágó mellett ült volna, egy dobszerkó mögött töltöttek drága idejét -, a vágószobában nehezen fogja majd elcsí­pni a hangulatokat. Nem í­gy történt. Minden a helyén van, minden klappol. A zenészek egyenlő arányban látszanak, a kamerák minden fontos momentumot látnak. Bár a Budokan végtelen profizmusa, különleges beállí­tásai hiányoznak, csak jót lehet mondani a filmre.

A hang:
A már emlí­tett műsorszerkesztésből fakadóan a hangzás is teljesen más, mint a "Live At Budokan" esetében. Kevésbé dörrennek meg a mélyek, kevésbé karakteres a sound, de ez esetben is elmondható, hogy tökéletesen illik a program jellegéhez. Természetesen a sztereo mellett 5.1 is választható.

Extrák:
A Dream Theater-nél azt is megszokhattuk már, hogy DVD kiadványaikat szép számú extrával pakolják meg. Ezúttal kapunk egy egy órás dokumentumfilmet, mely a kezdetektől a New York-i koncert napjáig kí­séri végig a zenekar pályafutását. A film, a három alapí­tó tag, Mike Portnoy, John Myung és John Petrucci visszaemlékezéseivel kezdődik. Ellátogatnak a Berklee College of Music épületébe, ahol megismerkedtek. Láthatjuk a szobát, ahol "minden elkezdődött" és lelkesen mesélnek az elmúlt diákévekről. Ezt követően minden albumot bemutatnak a zenészek. Többek között megszólal az első énekes, Charlie Dominici is, akivel a csapat elindult a siker felé. A film szerencsére feliratozható, í­gy az is meg tud birkózni a szövegekkel, aki hallás alapján kevésbé bí­rja az amerikai angolt.
Az extrák között található egy rajzfilm is, melyet valószí­nűleg, -legalább is remélem - viccnek szánt alkotója. Az "Octavarium" nóta egy háromperces részére készí­tett "etűd" kizárólag a humorfesztivál kategóriában állja meg a helyét. Több, mint érdekes....
A zenei plussz tartalmat három dal képviseli. A első az "Another Day" 1993-as tokyoi felvétele, melyet a "The Great Debate" 2002-es bukaresti előadásának filmje követ. A sort, az "Honor Thy Father"2005-ös Chicago-i verziója zárja. Ezek az anyagok - különösen a román felvétel - nem a legjobb minőségűek, de extra tartalomként abszolút élvezhetőek.